Pest Megyei Hírlap, 1991. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-18 / 194. szám

MOWQRI XXXIII. ÉVFOLYAM, 194. SZÁM 1991. AUGUSZTUS 18., VASÁRNAP Engedjétek hozzám a kisdedeket Lőnek-e díszből? Mi volt ma az oviban? Rendes szülő ezzel a kérdés­sel fordul csemetéjéhez, miután „civilbe” rázta, s kézen fogva indulnak hazafelé az intézményből. Néha meglepő válaszokat kap. Én is kaptam ilyeneket — anno: — Ma temették a Brczsnyevet. Lőttek is. Díszből. Más nem halt meg, csak a Brezsnyev. Kiderült, hogy az óvoda televízióján a kisdedek meg­tekintették a gyász ceremóniáját. Nem volt kötelező, néz­te, aki nézte. Az én fiamat spéciéi erőteljesen lekötötték az események, mert eladdig még sose volt temetésen. Emlékszem, meg is kérdezte, mi is megha­lunk-e, és hogy a mi temetésünkön lőnek-e „dísz”-ből. Volt témánk hazafeflé, mindent megbeszéltünk, s mire a kapuig értünk, rájöttem, fölösleges hőzöngenem rajta, hogy az oviban aznap ez volt a program. Normális gye­rek normális szülőjével (akkoriban még annak éreztem magam) le tudja reagálni a mégoly furcsa dolgokat is. Most már másféle furcsa dolgok vannak. Az oviban nem az a téma, hogy a szov­jet államférfiak élnek-e vagy halnak, hanem hogy indul­jon-e keresztény csoport- foglalkozás, avagy ne. Süly­sápon például mostanában erről van szó. Eljutott hoz­zám három jegyzőkönyv. Az egyik május 9-én készült a központi óvoda összevont szülői értekezletén, a másik május 27-én a szülői mun­kaközösségi megbeszélésen, a harmadik június 7-én a polgármesteri hivatal ta­nácskozótermében tartott összevont szülői értekezle­ten. Mindháromnak ugyanaz volt a fő témája: legyen-e keresztény csoport az óvo­dában. De még nincs vége, mert bár kiderült, hogy a keresztény csoportba Its gye­reket írhatnának be, a ha­gyományos módon történő neveléshez meg negyven- nyolc szülő ragaszkodik, te­hát a többség nem akarja óvodáskorú gyermekét val­lásos nevelésben részesíteni, a téma mégis alighanem bekerül az önkormányzati képviselő-testület legköze­lebbi ülésének napirendjei közé is. Mert a legutolsó ér­tekezleten elhangzott — Farkas Ferencné, az óvodai keresztény nevelés helyi kezdeményezője és egyik szorgalmazója mondta —, ezt nem hagyja annyiban. Aki hozzám a jegyző­könyveket eljuttatta, vallá­sos érzelmű szülő. Mégis azt mondja, Sülysápon most szélsőséges dolgok készü­lődnek, és ez ellenérzéseket kelt minden értelmesen, jó­zanul gondolkodó ember­ben. Tudniillik lenne más mód is az óvodás korosz­tály keresztény nevelésére — már azok számára, akik ennek szükségét érzik —, mint az erőszakos csoport- bontás. Arról van szó, hogy a 3—7 éves korosztályon belül is válogatás kezdődik, és egy csoportba kerülnek a legkisebbek, a kicsit; na­gyobbak meg a legnagyob­bak, ami nevelési szem­pontból se túl okos dolog. Van a dolognak pikanté­riája is. Nevezetesen, hogy Farkas Gábor országgyűlé­MONORl HÍRLAP iVIonor, Kossuth u. 71. • A szerkesztőség vezetője: Vereszki János. ® Munka­társak: Gér József és Kob- lencz Zsuzsa. 0 Postacím: Monor, Pf. 51, 2301. Tele­fon: 157. @ Fogadóórák és hirdetésfelvétel: hétfőtől ■ péntekig 8-tói 11-ig. si képviselő családja a kez­deményező. S emiatt jó né- hányan attól tartanak, hogy a képviselő úr presztízse minden ellenkezésen áthajt­ja majd a megvalósítást. Nem kifejezetten személye­sen gyakorolt nyomásra gondolnak. Elég lesz az is, hogy köztudomású: a kép­viselő úr pártolója az ügy­nek, s az óvónő-sógornő kezdeményezése evégből eleve nem végződhet ku­darccal. Miután átrágtam a jegy­zőkönyveket, melyekből — lévén a szülők hozzászólá­sai, véleménye tiszta és vi­lágos — kaptam egyfajta képet, Kecser István pol­gármesterrel váltottunk szót. ö is ott volt az össze­vont értekezleten szülői mi­nőségben, mondta, s részé­ről az ügy végére pont lett téve, amikor kiderült, hogy a többség nem akarja. Igen ám, szóltam én, de Farkas Ferencné azt mond­ta, nem hagyja annyiban. Valóban, ezt a kijelentést ő is hallotta, mondta erre a polgármester úr, de ez idáig még nem érkezett bead­vány, mely kérné, hogy tűz­zék a testületi ülés napi­rendjére. Ha érkezik, nem jönnek zavarba, az ügy tár­gyalása elő van készítve. Feltettem ekkor a község­ben suttogott kérdést: va­jon Farkas Gábor presztízse miatt várható-e, hogy a tes­tület rábólint egy igent ak­kor is, ha az emberekben több a nem? Kecser István szerint ez kizárt. Farkas Ferencné óvónőt kerestem ezek után. örül­tem, hogy beszélhettem ve­le, kolléganője — aki vele együtt foglalkozna a leen­dő keresztény csoporttal — úgy tudta, kórházban van. Farkasné tőlem tudta meg, hogy a téma nem ízerepel a következő testületi ülésen. Hogyhogy? Hiszen amikor júniusban a köztársasági megbízott Sülysápon járt, s Farkas Gábor képviselő úr a szülők kezdeményezésére elé tárta az ügyet, Kecser István akkor azt mondta —1 Farkasné legalábbis -így em­lékszik —, hogy a testület majd állást foglal. De ha nem így áll a dolog, akkor természetesen kezdemé­nyezni fogják, hogy így le­gyen. Es majd a testület. Attól viszont nem kell tar­tani, dehogy kell, hogy Far­kas Gábor e tekintetben ha­talmát akarná gyakorolni, Sőt/Ö maga, Farkasné igen reméli, hógy a testület nem ilyen szemléleti alapon dönt. Miközben a sülysápi óvo­dások a labdát kergették, a vallási nevelés ügye tovább gyűrűzött a községben. Borbás Istvánná, a köz­ponti óvoda vezető óvónője megkapta a levelét a pol­gármestertől: ez az egész az óvoda belső ügye, dönt­sék el ók. Nem sokkal utá­na egy képviselő szóban közölte: az augusztus 21-i testületi ülésre mégiscsak felkerült a dolog. Borbásné úgy érzi, nem a gyerekek neveléséről van itt már szó, nem. ö ugyanis párttitkára volt a pedagógusok helyi pártalapszervezetének, és ez — bár szakmai, nevelői munkája ellen egy szó kifo- . gás el nem hangzik — bizo­nyos körökben kellemetlen. Hiába nyilvánvaló, hogy ő nem kerékkötője a vallá­sos nevelésnek. Százszor tár­gyaltak már erről, százféle variáció el is hangzott: Farkasné tartson bibliaórá­kat, keresztény foglalkozá­sokat a plébániahivatalban, vagy akár az óvodába is jö­hetne a plébános úr, és de­hogy kell itt bárkinek meg­tagadnia önmagát, hitét, ér­zelmeit, csak az ég szerel­mére, ne bontsanak csopor­tokat, mert ez szakmai őrültség ... Arról nem szól­va, hogy Farkasné sokat be­teg, tavaly sem tudta elin­dítani a csoportját, az idei nyarat is jórészt kórházban töltötte, hát mi lesz, ha az újonnan indított csoport is ott marad az egy képesítés nélkülivel? Április óta megy a huza­vona. Most aztán a testület józan belátása szerint ki­teszi a pontot. De persze ha úgy teszi ki, vannak még fórumok, ahová fordulni le­het ... Hacsak a felnőtt tár­sadalom érintett része be nem látja, hogy Jézus egé­szen másképp gondolhatta a dolgot, amikor arról volt szó, hogy „engedjétek hoz­zám jönni a gyermekeket”. Itt ugyanis mintha már nem is a kisdedek és az ő kap­csolata lenne a cél. Hanem hogy „lőnek-e”. És „dísz­ből” lőnek-e és kinek a tisz­teletére? K. Zs. SZŰKÖSEN, DE SZÉPEN Életutak Ismert tény, sok a nyug­díjasunk... A hét és fél ezer lakosú Sülysápon ér­deklődve némiképp meg­lepődtem mégis, megbíz­ható információim szerint ugyanis megközelítően ket­tőezer-négyszázra tehető e korosztálynak a létszáma, bevallom, ilyen magas számra azért nemigen szá­mítottam ... Közülük két idős emberrel beszélget­tem. — Megtudhatom, hány éves? — Hát persze ... De ma­ga mit gondol; milyen idős vagyok?... — ... talán hatvan .. 1 — mondom, s még foly­tatnám, de az asszony, Dinnyés Ferencné halk sza­va csendre-int. — Hetvenkettő leszek most októberben. De ne­héz élet jutott nekem, mindent is kellett kibír­nom! Férjhez menve, pá­rom nem sokáig lehetett velünk, jött a háború, front, fogság . .. Rövidke megszakításokkal majd’ tíz évet volt távol tőlünk. — Gyerekek is voltak már akkor? — Igen, két fiúgyerme­künk 1937-ben és 1939-ben született. A kisebbik alig ismerte fel apját, amikor az hazajött a katonásko­dásból, oly ritkán találkoz­tak. Aztán, a háború után még három lányunk szüle­tett, majd később sajátun- ként szeretett két állami gyereket is magunkhoz vettünk. Végül is hét gyer­meket vigyáztunk, nevel­tünk. — Nehéz idők jártak ab­ban az időben ... — Nehéz, bizony, hiszen még otthonunk sem volt, amit magunkénak tudhat­tunk volna; Jobb módú házaknál húztuk meg ma­gunkat — akiknél mun­kát kaptunk, jutottunk fe­délhez —, hiszen a nagy- családú szülői házra sem számíthattunk. Nappal a gyerekek kötöttek le, feles földeket vállaltunk, jószá­got tartottunk. Éjjel — pet­róleumlámpa fényénél — gobelineztem, ruhákat varrtam másoknak. Csak­nem 24 órát dolgoztam napjában. Kis szünetet tart, meg­igazítja fej kendőjét. Ili lányaimat is meg­tanítottam e kézimunká- zásra. ők is csinálták ve­lem együtt, hosszú éveken át a gobelint. Pénzt keres­ve, lassacskán mégiscsak boldogultunk. A férjéről mondja Diny- nyésné: — Ö most 78 éves, nyug­díjas. A vasútnál dolgo­zott mindvégig, a 44 évi szolgálat alatt leghosszabb időn át gőzmozdonyokon fűtőként járta az országot. Aztán megint, mint be­szélgetésünk során annyi­szor, a gyerekekről, s ma már 'unokákról, déduno­kákról szól érezhető meg- hatódottsággal. — Tisztességgel felnevel­tük mind a hetet, csak jót mondhatok mindegyik gyermekünkről, unokákról, dédunokákról, akik gyak­ran látogatnak minket, öröm az együttlét, a talál­kozás mindegyikkel... Kissé fátyolos lesz hang­ja, tekintete. — Elégedettséggel tölt el, hogy mindannyian megta­lálták helyüket az életben. Csak éppen most, itt van a legidősebb gyermeknek, Istvánnak a gondja... ö insnak ment, a hajógyár­ban hegesztőként dolgozott mindvégig, s most, 52 éve­sen vált bizonytalanná a munkahelye. Szavaiból ki érzem: ez most a nagy fájdalma, s nem az, hogy a dolgos — a hét gyermek nevelése mellett — valójában a nyugdíjra jogosult munká­val töltött hosszú időből alig tíz évet sikerült „ösz- szeszednie” csupán. említve nem sokáig „se- gédmunkáskodtam”. Igye­kezetemet látva, rövid idő alatt szakmát tanulhattam, szobafestő lettem. Nyugdíj­ba vonulásomig e szakma jelentette számomra a munkát, a megélhetést. Persze az már a saját szorgalmával, s bizonyára a gazdasági élet akkori kényszerítő hatásával is magyarázható, hogy a ka­zánfűtő képesítés megszer­zése mellett a vasöntő­szakmában is gyakorlatot szerzett. — Éppen tíz éve, bő negyvenévi munkavi­szonnyal, 1981-ben mentem nyugdíjba 3 ezer 600 fo­rinttal .., Sokat beszél szakmájá­ról — hol, merre, milyen munkákon is dolgozott a negyven év alatt —, szót ejtve a kedvenc hobbikról, mert több is van ilyen, j Dvorák Béla e napokban tölti be a 70. életévét. — Mint az időben annyi­an, korán kezdtem a mun­kát én is. A gyerekkori szőlőbeli summáséletet fel­adva 1941-ben vonatra szállva mentem fel Pestre. A Keleti pályaudvar előtti vaskorláton ülve — mint villanydróton a fecskék — sorakoztunk munkát vár­va, remélve ... Szeren­csémre egy mesterember segédmunkásként magával vitt egy építkezésre. — 1941-et írtunk akkor..'. — Igen, s a szerencsét — Örömmel festek képe­ket, verseket írok már gyermekkorom óta, szíve­sen játszom kedvenc hang­szeremen, a tárogatón. Szabad elmondanom egyik versemet? — fordul fe­lém, s elérzékenyült han­gon mondja a megindító- ah szép sorokat. — Mikor anyámtól 1944-ben meghal­. lottam a szomorú hírt, hogy János nevű ikertest­vérem, távol a szülői ház­tól, odaveszett a fronton, nos, akkor, az ő emlékére írtam a verset. A csendet megszakítva szól a mai mindennapok­ról. — Családos gyermeke­inkkel, unokáinkkal gya­korta találkozunk, felesé­gemmel kettesben élünk. A szobafestőszakmát oly­kor-olykor gyakorolva szí­vesen írogatok verseket, festek képeket még ma is. Kissé szűkösen, de szépen megvagyunk. Csak egész­séggel bírjuk. Ennyi csupán (?) két hosszú életút summázata. Nem jobb, nem rosszabb az átlagnál. S ez is Ma­gyarország: 1991. Szent Ist­ván napja előtti vallomá­sok tükrében. ✓ j Jan dó István 1 l Vehni T/ éli a jó szó, mint a falat kenyér! — mondja a ma- gyár ember. Szép hasonlat, hiszen semmilyen más sült vagy főtt éteknek nincs olyan becsülete, kultusza ná­lunk, mint a gabonából — az Életből — készített táp­láléknak. Egy veknivel, néhány korty vízzel a legne­hezebb helyzeteket is átvészelheti az ember. Nagyapám mondta tollba valaha, hogyan csapták be a gyomrukat egy francia fogolytábor fagyos földjébe vájt vackukon ecseri- fogolytársával: a környékbeli pa­rasztasszonyok által a láger kerítésén át bedobált sá­ros, jeges kenyérdarabokat morzsolgatva, jobbnál jobb ételek receptjeit mesélték egymásnak. Erről a társáról — bizonyos Abander bácsiról — élete végéig csak a legszebb szavakkal emlékezett meg. De a többiekkel sem váltottak a kegyetlen körülmények ellenére egyet­len rossz vagy hangos szót sem, sok száz kilométeres távolságban a hazai földtől. „Ha kenyerünk nem is volt mindig, a jó szó átsegített minket a bajokon” — mondta nagyapám azon keseregve, hogy élete utolsó éveiben nem találkozott még egyszer hajdani kenyeres­pajtásával. — /vfekünk — kinek több, kinek kevesebb — van még 1 ' kenyerünk. Talán túlságosan is sokat pazarolunk. Annál fukarabban bánunk a szavakkal. Pengeéles mon­datok olyan sűrűn repkednek közöttünk, mint fülledt nyári estén a szúnyogok. A szép szónak, a jónak, mint­ha oda lenne a becsülete. Bárha nem úgy kerülne meg — kényszerből —, hogy az omlós cipót pótoljuk vele... y. j. (CS. KOVÁCS LÁSZLÓ GRAFIKÁJA) } —-------<

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents