Pest Megyei Hírlap, 1991. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-13 / 110. szám

I. ÉVFOLYAM, 56. SZÁM 1991. MÁJUS 13., HÉTFŐ DAkA^SI x^/cíHa 'MEGJELENIK MINDEN HÉTFŐN, SZERDÁN, PÉNTEKEN, SZOMBATON In memóriám Fazekas Jenő Hegedűszóló f $ taiii ■ f Különös kép, melynek hangulatát a fotó nem képes visz- szaadni: egy nagyon fiatal ember egy nagyon öreg he­gedűn játszik átszellemült mosollyal. A nagyon öreg he­gedű nem Stradivari mester cremonai műhelyéből ke­rült ki, a fát, amiből készült, az északi szelek cibálták valahol Észtországban, A hegedű a bugyi községi könyv­tár előtt sír, az utcán, egy frissen avatott márványtáblá­nál. A hegedű emlékezik. Egy emberre, aki itt született és indult el oda, ahonnan a hegedű és a hegedűs eljött KÖLDÖKZSINÓR. MegkezdőíUek a földmunkák az M5-ös autópálya ináresi leágazásnál. A falu életében jelentős ese­mény. A beruházás összege meghaladja a húszon? ötmillió forintot. Ha elkészül az út, a falu bekapcsolódhat az ország vérkeringésébe. Ez a „köldökzsinór” majdani léte megmozgatta a vállalkozók fantáziáját is. Már töb­ben jelezték, hogy a bekötőút mentén szervizt, kisvendéglőt nyitnának. (Petényi István felvétele) A kisgyerekeseknek a legnehezebb Osztják, szorozzák Bugyiba. Tartu. Kisváros Észtor­szágban, egyetemi központ 1832 óta. Alapkövét Ja- roszláv nagyherceg tette le 1030-ban. Az elmúlt majd ezer év alatt volt német, svéd és orosz tartomány, de mindvégig megmaradt annak, aminek szánták: az észt tudomány és kultúra fellegvárának. Itt dolgozott egy magyar tudós három éven keresztül, s túl azon, hogy magyar nyelvet, iro­dalomtörténetet és nyelv- történetet tanított, három év alatt, majd később, már az uppsalai emigrációban töb­bet tett az észt nyelv kuta­tása terén, mint bárki más előtte vagy utána, ö fej­lesztette fel az 1944-ig működő tartui magyar in­tézetet is. Ezt a magyar tudóst Fa­zekas Jenőnek hívták, 1906-ban született Bugyi­ban. A nyolcévesen árván maradt fiúcskát idősebb testvérei nevelték, ám ki­iskoláztatása elsősorban a saját szorgalma eredménye volt. 1926-ban érettségizett, s 1932-ben már a bölcsé­szet doktora. Fazekas Jenőről évtize­dekig hallgattak, neve, személye és munkásságá­nak méltatása tabu volt sokáig. 1940-ben Tartuban érte meg a szovjet csapa­tok bevonulását, ezekről az éunényeiről 1942-ben szá­DABASI HÍRLAP Vetető munkatárs: Matula Gy. Oszkár. 0 Munkatárs: Paehner Edit. 0 Fogadónap minden héttőn 14-töl 17 óratg a szerkesztőségben. Cí­münk : Bp. Vili. kér., Somo­gyi B. u. 6. sz. Pí.: 311. ír. SZ. 144«. Telefon: 138-2339/283 8 &£Man molt be — már idehaza — Észtország bolsevizálása című írásában.-Ez volt a bűne. Jó megérzéssel e cikk miatt nem tért vissza Svéd­országból a Rákosi nevével „fémjelzett” Magyaror­szágra. Nagyjából ezeket hallot­tuk Fazekas Jenőről azon a bensőséges ünnepségen, mely az- alkalomból zajlott, hogy Bugyi nagyközség névtelen könyvtára Fa­zekas Jenő nevét vette fel. — R égi adósságot tör- lesztünk ezzel a gesztussal, s lerójuk tiszteletünket azok nevében is, akik bár szerették volna, nem tehet­ték, hogy nyíltan megemlé­kezzenek és emléket állít­sanak a község nagynevű fiának — mondotta Szat­mári Benő polgármester az emléktáblaavató-beszédé­ben. Az ünnepségen többen is méltatták á néhai tudóst: Bagi Valéria finnugor nyelvész, Szíj Enikő egye­temi docens és Juhász De­zső egyetemi adjunktus. — Talán még a helyiek sem tudják mind, hogy e könyvtárban 700 olyan kö­tet van, mely a Fazekas Jenő hagyatékát képezi — mondta előadása végén Szíj Enikő. — Ezek a köny­vek majd negyven évig po­rosodtak egy padláson, s két lelkes lokálpatriótának, Kovács Józsefnek és Ko­vács Lászlónak köszönhető, 'loot/ ma újra a tudást zolgálják. A megemlékezésen jelen volt néhány még ma is élő rokon, köztük Szatmári Gizella és Szatmári Károly, a két unokatestvér, akikkel együtt gyerekeskedett Fa­zekas Jenő. — Ügy látom most is magam előtt, ahogy 1942- ben, az utolsó találkozá­sunkkor — emlékezik visz- sza könnyes szemekkel Gizi néni. — Bármilyen nagynevű tudós is lett belőle, ha ha­zajött, ha köztünk volt, olyan szerényen, egysze­rűen viselkedett, mint kis­fiúkorában —- meséli Ká­roly bácsi. — Én szeretni minden magyar, de szeretni azt na­gyon, aki innen ment el nagyon messzi, az én szü­lőföldemre, Tartuba, és ta­nítani a nagyapukámat meg a többi észtet beszélni szé­pen, szeretni az anyanyel­vet meg a magyar nyelvet is. Szavakkal ezt mondta el Joel Saru, aki Tartuban született, tallinni egyete­mista, de jelenleg Buda­pesten tanul magyar ösz­töndíjjal. A hegedű húrjai ennél többet mondtak, s ha nekünk, a hallgatóságnak ismeretlenek, szokatlanok is voltak a Baltikum meló­diái, akinek szólt, akire emlékezett, annak biztosan nem volt idegen. In memóriám Fazekas Jenő, Bugyi szülöttje Élt 73 évet. Meghalt 1979. jú­nius 16-án távol a hazától. Uppsalában van eltemetve. Matula Gy. Oszkár Vállalva a kárhozatot, ki kell jelentenem: egyetértek Marxnak azzal a megálla­pításával, mely szerint az embereknek nem segélyre, hanem tisztességes munká­ra van szükségük. Erre azonban — ebben a munka- hely-karcsúsító világban — még várni kell, tudom. A szociálpolitikával fog­lalkozók Dabason sincsenek könnyebb helyzetben, mint másutt. Nagy né dr. Szabó Ágnes osztályvezető segély­fajtákat sorol, milliókat em­leget, de minden adathoz hozzáfűzi: tudja, hogy az igénylőkhöz viszonyítva itt minden rendelkezésre álló pénz kevés. A gyógyszerek áremelése miatt például át kellett csoportosítani a költségvetést. Az ide irá­nyított összeg másutt fog hiányozni. Sárközi Gyuláné szerint a helyzetet csak nehezíti, hogy a valódi szegények mellett sok a jogtalan kérel­mező, aki meg tudja venni a gyerekének a házat, ko­csit, videót, de jelentkezik segélyért, mivel nem tudja korábbi életszínvonalát tar­tani. Másik gondjuk a legin­kább segítségre szorulók felkutatása. Ök a legsze­mérmesebbek. Szomszédaik, ismerőseik feladata lenne odafigyelni rájuk, és szólni érdekükben a szociálpoliti­kai osztálynak. — Nagyon nehéz diffe­renciálni a segélyeket — mondja Sárközi Gyuláné. — Mindenki a maga baját érzi a legsúlyosabbnak. Mindig a nyugdíjasokra hivatko­zunk, mint a leginkább el­szegényedő rétegre, pedig a kisgyerekes családok sokkal rosszabb helyzetben van­nak. Amikor jönnek, 5-6 ezer forintos bérigazoláso­kat kapok, és ennyi pénz­ből még kiskorú gyerekeket tartanak el. Az idén 17 millió forint­ból gazdálkodhat a szo­ciálpolitikai osztály. Ebből fizeti a nevelési, a szociális segélyeket, a mozgáskorlá­tozottak üzemanyag-hozzá­járulását, a szociális étkez­tetést. Annyifelé oszlik ez a pénz, hogy van, akinek már csak néhány száz fo­rintnyi segélyt tudnak ad­ni. Ennyiért pedig jobb he­lyeken már sorba állni sem érdemes. —er— /Tzzel a beköszöntővel akartam indítani a Dabasi Hírlap első szá­mát február elején. Ak­kor elmaradt, most be- pótlom, de előbb azt mondom el, hol is kö­szönnek így Magyaror­szágon. Biharban, a falu elöl­járói köszöntek így, no meg Bicebóca. A kisbíró. Koromnál fogva én nem voltam bejáratos a köz­ségházára, ahol így il­lett köszönni, viszont be­járatos volt hozzánk Bi­cebóca. A csapott vállú, keszeg és sánta emberke községi kenyéren tengő­dött, őt szalajtotta a jegyző, a bíró, a posta­mester, ez utóbbi vele hordotta szét a falu gyér levelezését, s a kevés számú előfizető újság­jait. Ángyom javára Írandó — aki két évig nevelt —, hogy mi is az előfi­zetők közé tartoztunk. Bicebóca hétvégén hoz­zánk is benyitott, hozta az újságot. Nem vitás, Bicebócának lógott egy­két deszkája, amit így, ilyen határozottan akkor még nem tudtam, sőt, személy szerint módfe­lett tiszteltem, melynek indítéka egy tévhit volt. Ahogy Arany a hamu­ban, Móra a jégvirágos ablakon, én a Bihari Hírmondóból tanultam meg a betűvetés csodá­ját, az olvasás gyönyö­rűségét. Olyan volt ez a lapocska mint egy virá­goskert, mindenki meg­találta benne a kedvenc virágját. Hogy kik ír­ták, rajzolták? Ma már örök rejtély. Én akkor meg voltam róla győződ­ve, hogy az újságot ele­jétől a végéig Bicebóca írja. Ezért tiszteltem, ezért vártam, az adf is­ten, megjöttem köszö­nése olyan volt számom­ra, mint a vecsernyére hívó harangszó Vilma ángyomnak. Valami hasonló szépet akartam csinálni, ami­kor ezt az oldalt rám bízták. Hírközlést, tudó­sítást olvasmányosan, érdekesen és főleg igé­nyesen. Mert ma már a vidék is elvárja, hogy ne csak tájékoztassák, de igényesen tájékoztas­sák. Magas fokon és kor­rekten. Hogy mindez mennyi­re sikerült? Ennek pró­báltam utánajárni most, három hónappal később. őszinte leszek. Az elő­fizetők száma — sajnos — nem ugrott meg, vagy legalábbis nem annyira, mint vártuk. Az viszont alap a reményre, hogy a vidéki postákon, új­ságárus standoknál reg­gel kilenc után már nem kapni Pest Megyei Hír­lapot. Ez így van Daba- son, Táborfalván, Gyá- Ion és a Nagykáta von­zásába tartozó falvakban is, a madzagra felfűzött, közszemlére kitett orgá­numok közt csak a mi­énket nem találni. Elfo­gyott — mondja a pos­tás vagy a lapárus lako- nikus tömörséggel. — Küldhetnének többet. A következő felmérést a polgármesterek havi gyűlésén végeztem. Ki­kérdeztem a, véleményü­ket. Rendkívül pozitívan nyilatkozott az Örkényi, a bugyi, a némedi, a hernádi és a táborfalvai polgármester, de nagyjá­ból mindegyik elégedett, kivéve Dabást. A dabasi önkormányzatnak nincs ínyére a szókimondá­sunk. Az olvasóknak an­nál inkább. És ez a fontos! Volt még egy élmé­nyem ebben a „műfaj­ban”, egy kedves látoga­tóm. Kovács József nyugállományú ezredes keresett fel a szerkesztő­ségben, a volt kubai ka­tonai attasénk. Kovács úr Budán lakik, de Bu­gyin született, s ez a kö­tődés oly erős, hogy ma is — több mint huszon­öt éve — a Pest Megyei Hírlapot járatja, lévén, hogy ebben több szó esik a községről, mint a többi lapban. Kovács úr — örömmel dicsekszem,.vele — csu­pán azért jött el, hogy személyesen közölje, na­gyon tetszik neki a da­basi oldal. Akkor is, most is hálásan köszö­nöm a meleg szavakat. Amivel nemcsak elis­mert, de bátorított is bennünket. Jó jelnek tekintjük, hogy megnőtt a levele­zésünk, nincs olyan nap, hogy ne kapjunk leve­let. Igaz, ezek a levelek főleg sérelmekről, pana­szokról adnak hírt, kér­nek tanácsot. Viszont bi­zalomra vallanak. Biza­lommal csak az iránt vannak, aki rászolgál arra. Aki nem csupán elolvassa a levelet, de tesz is valamit a levél­íróért. Mint jeleztem, már az induláskor teli voltunk jó szándékkal, ám egy terv, egy elképzelés csak annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle. Reméljük, egy fél év múlva, év végéig vég­leg kialakul az oldalak profilja. Talán akkorra több lesz az előfizetőnk, többen olvasnak ben­nünket. Mert az olvasó úgy fogja érezni, gazda­gabb lett a körzete egy szellemi, eszmei érték­kel. J ó szándékban nincs hiány, tessék elhin­ni. Mi az írott szó iránti alázattal és azzal a re­ménnyel folytatjuk a munkánkat, hogy mun­kánk gyümölcsét ugyan­úgy várja az olvasó, mint én vártam egykor Bice­bócát a Bihari Hírnök­kel. MATULA GY. OSZKÁR Adj’ isten, meglőttem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents