Pest Megyei Hírlap, 1991. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
HAT ESTE A KÉPERNYŐ ELŐTT TÉBOLYDÁBA ILLŐ KOMÉDIA Egyesek és mások Ráolvasások néhai Ünnep lesz minden májusi kedd este, mert a tévé megújult 1-es csatornáján igazi remekművet kínálnak: a híres francia filmrendező, Claude Lalouch Egyesek és mások című hatrészes filmjét. A zeneszerző sem más, mint Michele Legrand, aki már a Cherbourgi esernyők című film muzsikájával belopta magát szívünkbe. A szereplőgárda is kivételes. Ritkán találkozhatunk tévéfilmsorozatban ennyi nagy névvel: Robert Hossein, Nicola Garda, Geraldine Chaplin, Daniel Olbrychs- ki, Fanny Ardant (Truffaut nagy sztárja), Macha Méril, Francis Husten, Jacques Viüeret, Raimund Pelleg- rin, Jean-Claude Brialy, Jane Caan. Sksok-sok a kiválóság még az epizódszerepekben is. Hogy csak egyet említsek közülük, láthatjuk sorukban Konsz- tantyin Szimonovot, akinek —- természetesena Vári reám című verse is elhang- zik. • / ‘f ■■ — E a művészfilm — mondja Gyula Zsuzsa tévészerkesztő —, hagyomány- törés a keddi Sorozatok történetében. Én először tíz évvel ezelőtt láttam a filmet. Akkor egyetlenegy jelenetsor miatt nem tudtuk átvenni. Ez arról szólt, hogy a Moszkvai Nagyszínház, a Bolsoj szólótáncosa nem tér haza a vendégszereplésről, átlépi a korlátot, eldobja a búcsúztatáson kapott virágcsokrát, s nem a hazainduló repülőgépre száll, hanem a szabadságot választja. így tehát le kellett mondanunk a filmről, nem vehettük át. De nekem nagyon tetszett, és azóta is nagyon sokat gondoltam rá. Most, tíz év elteltével nagyon nehéz volt megszerezni a filmet, mert időközben másé lett a forgalmazói jog. Nyomoznunk kellett, és sokáig kérdéses is volt, hogy sikerrel járunk-e. De most nagyon boldog vagyok, hogy ennyi év után ez a film végre magyar közönség elé kerül. A történet ugyancsak szövevényes, időben pedig három generáció életét fogja át. 1937-ben kezdődik, így századunk legizgalmasabb időszakát kísérhetjük figyelemmel négy — amerikai, francia, német és orosz — család életén keresztül. Ami összeköti őket, az az, hogy valamennyien művészek, és a sors kiszámíthatatlan akarata folytán a II. világháború éveiben a Folies-Bergeres, a párizsi mulató színpadáfeketemiséje A Magyar írók Szövetségének egy-egy közgyűlése mindig esemény volt, a hatalom már előre félt, mit mondanak megint ezek az írók. Azok pedig beszélgettek: egyszer rejtjelesen, egyszer brutális szabadsággal, mert négy-öt évenként szinte az egyetlen alkalom volt arra, hogy az értelmiség megüzenje saját autonóm véleményét. Geraldine Chaplin ra keverednek. A német tiszt zongoraművész (őt alakítja Olbrychski), megszálló katonaként jut el Párizsba, az amerikai dzsesszzenész pedig mint a felszabadító seregek tagja. A mulató bárénekesnője a francia zsidó lány, akit férjével együtt lágerbe visznek. Síró, pár hónapos csecsemőjüket sikerül az egyik utolsó francia állomáson kitenni a sínek mellé, pólyájába levelet, aranygyűrűt és pénzt is rakva. A kisfiú megmenekül, egy pap neveli fel. Az orosz szereplők természetesen balett-táncosok. A film érdekessége még, hogy a gyerekeket ugyanazok a színészek játsszák, mint a szülőket, s természetesen ők is találkoznak, csak ők már az algériai háború idején. Mivel a szerzők nem csupán különböző családok történetét kívánták megjeleníteni, hanem átfogóbban, a világtörténelem sodrában vergődő egyéni sorsokat, az ábrázolás eszköz- rendszere is eltér a szokásostól. Általában lesz tehát más ez a film, mint ami eddig a sorozatokban megszokott. A képek, a zene, a balettek viszik a cselekményt, a muzsika és a látvány mellett a narrátor szövege csak kommentál. A hatrészes sorozat legutolsó darabja már nem szövi tovább a történetet. Az előzőekből idéz fel részleteket. Ritka élményként még a forgatás kulisz- szatitkait is a közönség elé tárja, láthatjuk munka közben a rendezőt, a világosítót, a jelenetre készülődő szereplőt és hallhatjuk, mint minden részben, végig Ravel Boleróját és Legrand csodálatos dallamait. Józsa Agnes Negyven esztendeje, 1951. április végén tartották az elsőt. Az is esemény volt, de csak olyasféle, mint a sztahanovisták első kongresszusa: szomorú, nevetségesen szomorú esemény, hisztérikus támadások, kirohanások, denunciálások, ráolvasások feketemiséje. — Amikor Révai József, a mindenható, belépett, megszentségesült, megara- nyosodott a levegő. — emlékszik vissza rá Takács Imre. — Én akkor voltam fiatal költő, s ugyanúgy vidéken laktam, mint ma, csak nem Fehérváron, hanem egy Vas megyei kis faluban. IBUSZ vasúti jegyet kaptam oda-vissza, a tetthelyen meg egy aranyozott feliratú ' díszdobozt osztogattak szűz, ártatlan jegyzetpapírral tele, hogy rájuk róhassam Révai örökbecsű szavait. Még ma is őrzöm. — Negyven éve jársz az írószövetség közgyűléseire; melyik volt a legemlékezetesebb? — Az az első, az ezer- kilencszázötvenegyes. A Váci utcai új városháza épületében celebrálták. Akkor találkoztam először nemzedéktársaimmal, s a nagyokkal: Veres Péterrel, Szabó Pállal, meg hát azzal a rengeteg élő klasszikussal; úgy néztem rájuk, mint az istenekre. Megállt Illyés a vécében, kinyitotta a csapot, és azt mondta: „Kezet kell mosnom, előre kezet kell mosnom, mert tok kéz fogja bemocskolni.” Veres Péter a díszemelvényen ült, és úgy mosolygott, mint egy napraforgó. Nem is mosolygott, röhigcsélt a sületlenségeken. De röhögnie kellett volna: észveszejtő, tébolydába illő komédia volt az egész. — Például egy suttyó költőre azt a feladatot sózták, hogy Illyésnek rohanjon. Illyés másnap fölolvasta Az építőkhöz című versét, amelyben ezek a sorok is benne vannak: „Kettős küzdelem / hősei az új épületeken, /.rajtatok / fordul meg: börtönt rakjatok/ vagy bástyát, jól vigyázzatok!” A bástyával - nyilván a Rákosi-féle mondatra utalt, hogy „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján.” Ezzel talán megadta a hatalomnak, apii a hatalomé, viszont az előtte lévő szó: a börtön. 1951- ben börtönt emlegetni egy „szabad” országban kész felségsértéssel ért föl. S Révai éknak Illyéstől le kellett nyelniük a békát. Annak a közgyűlésnek ez volt a leghatalmasabb szava. Csak egyetlen szó, még nem Egy mondat a zsarnokságról, csak hat aprócska hang, de akkorát dü- börgött, hogy még ma is a fülemben ekhózik. Olvasd el, benne van a közgyűlés jegyzőkönyvében. Mi, akik odalent ültünk, hallottuk, értettük a szót, Révai meg a szolgája, Horváth Márton annyira süket volt rá, hogy a könyvből se cenzúrázták ki. — Igen, hát egy nagy rituálé volt az egész, nekem mégiscsak a legemlékezetesebb. A többire nemigen vélekszem. Melyiken is? Valamelyiken egyszer azt mondta Darvas József; „Már hallom a trombitaszót.” Mit hallhatott? Semmit. Nem hallatszott akkor még semmiféle trombitaszó. Az 1986-os közgyűlésen már igen. A Vigadóban. Az volt az ötvenegyesen kívül az egyetlen emlékezetes összejövetel. Legalábbis nekem. — Lehet még ezután is közgyűlés, én azon se fogok felszólalni, mert az egész írószövetség nem érdekel. Nem először mondom: se Homérosz, se Tolsztoj nem volt írószövetségi tag, anélkül is nagyot teremtettek. Persze azért nem olyan sima a dolog: a kollektivitás borzasztó szép, olyan, mint a gúla: összekulcsolt tenyeremben tartom a másikat, annak a válla pedig egy harmadikat emel a magasba. Legalábbis így volt, amikor az én nemzedékem, a Nagy Lászlóé, a Juhász Ferencé belépett az irodalomba. Volt egy írószövetségi közgyűlés hajdanán, még a szelleme is régen szertefoszlott, de azért mégsem csak mese, monda, rege, hanem igaz, véresen komoly történet volt. — Nekem ugyan a legemlékezetesebb, még egy ilyet azért soha többet. Ezzel a mondattal fejeződik be Takács Imre meg- íratlan, szóbeli jegyzőkönyve a negyven évvel ezelőttiről. Győri László Centenáriumi ünnepség Vezetőséget választottak A százesztendős Magyar Pedagógiai Társaság a közelmúltban tartotta ünnepi megemlékezését. Az országos rendezvényt követte a társaság Pest megyei tagozatának összejövetele. amelyre Cegléden. a Kossuth Lajos Gimnáziumban került sor. A küldöttközgyűlésen Pap János, a Pest Megyei Pedagógiai Intézet szerkesztője adott tájékoztatást az országszerte lezajlott centenáriumi eseményekről és a IX. közgyűlésről. Oberczán József alelnök az elmúlt öt esztendő munkájáról számolt be. A hozzászólások és a vita után megválasztották az új vezetőséget, amelynek elnöke Oberczán József, alelnöke Szenczi Árpád, titkára dr. Fábri Mihály lett. A vezetőség tagjai: Bácsi Lajosné (Cegléd), Gádor András (Dány), Platthy Isvánné (Szentendre). Pap János (PMPI), Erősvári Pál (Hévízgyörk), dr. Kovács Gábor (Nagykőrös), és Szentgyörgyi István (Monor). Végezetül megköszönték Hargitai Károly munkásságát, aki tizenkét éven át - ’t a tagozat elnöke. (v. aj SZOMBATI KRIMI M. Kowalsky: Pálmák, lányok, isten veletek! Morgan levette a kezét a kormánykerékről és a mellette ülő fiú vállára csapott. — Na, öregem, hamarosan túl leszünk a határon! Adj egy cigit. Rick kivett két cigarettát, meggyújtotta és az egyiket a társának adta. A Ford Mustang a kaliforniai San Diegóból délre tartott és a vezető gondosan ügyelt, hogy a megengedett sebesség alatt maradjon. Az ülések mögött két sporttáska hevert, teletömve dollárbankjegyekkel. — Mit gondolsz, mennyi lehet? — kérdezte Rick. — Akármennyi. Majd odaát, Mexikóban megszámláljuk. — Még mindig nem értem, hogyan mehetett ilyen simán. — Jegyezte meg a fiatalabbik. — Besétálunk a First City Bankba, előrántjuk a revolvereket, ők meg telerakják a táskákat pénzzel. Aztán eltűnünk. Szinte hihetetlen... — Mondtam, hogy azok ott a bankban nincsenek az ilyenre felkészülve. Adhatsz az okosabb és az öregebb szavára. San Diego kis bankfiókja csakugyan könnyű préda volt. A bejárat a fő utcára nyílott és közvetlenül az épület mellett keskeny utca haladt, ám amelyben szinte semmi forgalom sem volt. Az autójukat is nyugodtan itt hagyhatták. A bankrablás után tehát befutottak a csendes utcába, a táskákat az ülés mögé dobták és már kint is voltak a forgalomban. A bankosok még föl sem ocsúdtak, ők már eltűntek. És most hamarosan elérik a mexikói határt és véglegesen biztonságban lesznek. — Gazdagok vagyunk! — harsogta Morgan és kidobta a csikket. — örülsz? — Méghogy örülök-e?! Odaát, Tijuanában akkorát mulatunk, hogy a mexikóiak is csak néznek. — Hátradőlt, behunyta a szemét és átengedte magát a mesés jövő illúziójának. Hiszen most már azzal telnek majd a napjaik, hogy fekszenek a pálmák alatt, koktélokat isznak és mexikói lányokkal szórakoznak. Kemény fékezés riasztotta fel az ábrándozásból. Elől hosszú kocsisort látott, autók sora állt előttük, világítottak a féklámpáik. — A rohadtak! Biztos rendőrségi ellenőrzés. A Rio de las Palmas folyó feletti hídon keresztben állt egy járörkocsi, villogó lámpákkal. Aztán akadályokat is láttak, valamint azt, hogy motoros rendőrök irányították a forgalmat. Nyilvánvaló az ellenőrzés. — Mit gondolsz, kinek szól ez a cirkusz? — kérdezte Rick félénken. — Már minket keresnek? — Érezte, hogy kiveri a veríték. — Naná, talán csirketolvajok miatt vonultak ki! Hiszen az egész utat lezárták ... — És most mit teszünk? — kérdezte halálra váltan a fiatalabb. — Ha megtalálják a táskákat, végünk! Morgan hallgatott. A folyó túloldalán várja őket Mexikó, a szabadság. Nagy levegőt vett. Döntött. — Hogy mit teszünk?! Mindjárt meglátod. Kapaszkodj! — Azzal balra rántotta a kormányt, majd őrült tempóban kerülni kezdte a kocsisort. Két motoros rendőr állt eléjük és már messziről hadonászott, jelezve, hogy álljanak meg. Félre kellett ug- raniok, hogy mentsék az életüket. Az autó így is elkapta az egyik motort, majd nekivágódott a hídon álló rendőrautónak és félrelökte azt. — Átjutottunk, Rick! — ordította Morgan. — Mindjárt rajta leszünk a hídon ... — Jaj! — kiáltott rémülten Rick. — Oda nézz! Este a kaliforniai rádió- és tévéállomások hírműsorában két rendőrségi hír szerepelt, de amelyeknek összefüggéséről akkor még senki sem tudott. „Ma délelőtt kirabolták a First City Bankot San Die- góban. A két ismeretlen tettes eltűnt. A rendőrség megkezdte a nyomozást.” A másik hír így hangzott: „Mindeddig kiderítetlen szerencsétlenség történt a San Diegóból a mexikói Tijuanába vezető autóúton. Egy Ford Mustang, két utassal ismeretlen okból áttörte az alkalmi akadályt a Rio de las Palmas feletti hídon, melyet nem sokkal azelőtt elsodort az áradás. Az autó nagy sebességgel rohant a hídra és a megáradt folyóba zuhant. A két utas nem élte túl a szerencsétlenséget. A műszakiak most emelik ki a gépkocsit.” A Quiz alapján. Ford.: K. M.
