Pest Megyei Hírlap, 1991. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

Csere játék közben — mint a jéghokiban?

Ebben az évadban hozzá kellett szoknunk: a legizgalmasabb színházi események nem a színpadokon, hanem az igazgatói szobákban történnek. Egymást érték a vezetői posztok körüli hercehurcák, a vitatott döntések, a szakma nyugodt munkához szükséges jó közérzetét borzoló személyi változások. Mindez pedig olyan időszakban történt, amelyben a színházak anyagi gondjai, a szó szerint az életben maradáshoz szükséges támogatások megszerzésének trükkjei amúgy is rettenetesen rátelepedtek a színházak, a magyar színházművészet életére.

Most itt a legújabb „esemény”: bár nem teljesen váratlanul (mert már régebben is rebesgetve), ám viharos gyorsasággal felmentette a kulturális miniszter a budapesti Nemzeti Színház igazgató főrendezői tisztéből Csiszár Imrét, Ehhez a miniszternek joga van; a Nemzeti Színház igazgatójának kinevezése és felmentése miniszteri hatáskörbe tartozik. /

A meghökkentő nem is ez. Ami itt kérdéses, az a következő.

A szakmában közhely, hogy számos egészen kiváló rendező nem rendelkezik színházvezetői adottságokkal, és nem is ambicionál ilyen megbízatást. Mások viszont igen jó színházvezetők, de nem rendezői talentumok. Normális művészeti életben a természetes kiválasztódás és munkamegosztás megoldja ezt a dilemmát: aki rendez, rendez, aki igazgat, igazgat. Csiszár Imre, amióta a pályán van, számos kitűnő rendezéssel bizonyította: a

szakma egyik legjobb képességű fiatal művésze. De az már miskolci évadjai során is kiderült: színházvezetőnek

sokkal kevésbé alkalmas. Ha igazán értő művelődéspolitikai irányítás működött volna az elmúlt években (évtizedekben), akkor Csiszár Imrét (és több kartársát) meghagyják a maguk legjobb területén. Csiszár a Nemzetiben (ha csak ez a dolga) legalább olyan jó előadásokat hozott volna létret mint a miskolci Galilei élete, a Peer Gynt vagy — régebben — a szolnoki Machbeth. Nem ez történt. Sajnos. Es hogy az fog történni, ami most megtörtént, azt előre lehetett látni. Csak éppen azok nem látták, akik hagyták, hogy idáig romoljon a helyzet. így lehetett Csiszár Imre egyszerre egy helyzet okozója és elszenvedője, vétkes és áldozat egy személyben.

Mert a szemére vetik: még a Grósz—Czibere kettős adta a kinevezést. Igaz. De azóta nem az ő égiszük alatt működött. Akiknek az égisze alatt viszont ide vezethettek a dolgok, azok hallgatnak — vagy egy tollvonással felmentenek és menet közben cserélnek —, mint a jéghokiban szokás. Történik pedig pedig mindez az ország első színházának címére igényt tartó, nemsokára a 155. évadját kezdő intézményben.

Ha pedig ott ez történik, nincs mit csodálkozni azon, ha Veszprémben, Szegeden vagy bárhol másutt is, ma is kapkodva, emberi adottságokra, értékekre kevéssé figyelve történnek a színházi (és nem csak színházi) döntések.

(takács)

Népfőiskolái pályázat

Javaslatokat

várnak

A Magyar Népfőiskolái Társaság pályázatot hirdet népfőiskolái programok támogatására. A nyilvános pályázaton részt vehetnek a társaság tagjai, alapszervezetei, bármely népfőiskolát kezdeményező magán- személy, állampolgári közösség. társadalmi szervezet és intézmény. Pályázni olyan programjavaslatokkal lehet, amelyek alapján a résztvevők vállalják 'a helyi társadalmiközösségi vezetők képzését, a művelődés eszközeivel az önkormányzatok, a helyi vállalkozások fejlesztését, a szociálpolitika és a környezetvédelem társadalmi segítését, a munkanélküliség kezelését. A program- javaslatoknak szem előtt kell tartaniuk a magyarságtudat, a közösségi szolidaritás és demokratizmus kialakításának elsődlegességét.

A pályázat módot ad nemzetközi — elsősorban német, svéd, holland, finn — nyelvképzési és egyéb tanulmányi programokra is. A népfőiskolái pályázat része a Művelődési és Közoktatási Minisztérium köz- művelődési pályázatának, amelynek felhívása a Magyar Hírlapban idén március 7-én jelent meg.

A pályázatot két példányban április 25-éig kell beküldeni a Magyar Népfői skolai Társasághoz, a Budapest I. kér., Corvin tér 8. szám alá. A részvételhez szükséges forma- nyomtatványok ugyanott igényelhetők levélben,

vagy a megküldést kérve a 06 (1) 201-3766'8-as és a 06 (1) 201-4928-as telefonszámon és a 06 (1) 201-4928-as telefaxszámon Török Annától. Ezenkívül még beszerezhetők levélben a minisztérium közművelődési főosztályán, az 1884 Bp. I.. Szalay u. 10—14-ben és az Országos Közművelődési Központ fejlesztési osztályán a Bp. I. kerület, Corvin tér 1-ben vagy az 1251 Bp. Pf. 33. levélcímen.

Amikor elpattan a húr

Paganini—papír nélkül

Eltűnt egy ember! Eltűnt vele egy korszak! Ezt mondta a vállig erű hajú kamasz fiú, aki szerkesztőségünkbe jött, hogy segítséget kérjen. Vele jött egy lány is. ömlött belőlük a szó.'Várnak valamit. Csodát? Megértést? Nem tudni.

Ritkán fordul elő, hogy diákok keresik a szerkesztőséget, és szót emelnek egy felnőtt, egy tanár érdekében. Most azonban ez történt. A Mogyoródról érkező volt diákok bejöttek és Korányi Tiborról regéltek. Arról a tanárról, akinek szerintük egyetlen hibája volt. Hiányzott a diplomája. Hoztak egy levelet, amit — bár stílusa nem igazolja— középiskolások, ők írtak, tizennégyen. S hogy miről szól? Hát arról az emberről, akinek távozása szerintük telet, csendet cs halált hozott Mogyoródra.

Varázsbirodalmat

teremtett

— Elment. Eltűnt vele egy korszak. Eltűntek a hangulatos magyar- és 4ör- ténelcmórfflk. Hová lett a Vitalia Gyermekstúdióit Hová lett a legfiatalabb hazai rockegyüttes? Mi van ma a diákakadémiák helyett? Hol a nagy kirándulások, az éjszakába nyúló beszélgetések? — tette fel egymás után a kérdéseket, csak úgy, önmagának, de hangosan Sietsz Csaba.

— Hol van az az egyéniség? Hol van még egy olyan magatartás? Hová lett az, aki éveken át a gyermekek személyiségét formálta? Miért kellett elmennie? Mi lesz most vele, no, és mi lesz a gyerekekkel? Ilyen emberből kellene sok, sokkal több — sorolta gondolatait a kísérő szőke lány; aki ma már gimnazista, Novoszedlák Mónika.

11 Hillmann:

SZEMET SZEMÉRT

Alig több mint két méterre a mit sem sejtő áldozatától a férfi elővett a zsebéből egy selyemkendőt, két végét a csuklójára tekerte, és éppen a nő mögé akart kerülni, amikor...

— Méltóságos asszony! Telefonon keresik.

Átkozott! A fák közé ugrott. A szobalány jött ki

a házból a hordozható telefonnal.

— Köszönöm, Liza — mondta a nő, és átvette a készüléket.

Oda az alkalom. Hubert visszafordult, átmászott a falon, és nemsokára kijutott az utcára. A házzal szemben egy kis presszót látott. Odament, az asztalhoz ült, és sört rendelt. „Egy perc hiányzott, és végleg megszabadultam volna tőle” — gondolta. Ügy látszik, Angelica a végzete.

A végzete? Hiszen éppen ő futott az autója elé, a nő! Bárkivel megeshetett volna. Az a néhány pohár pálinka lenne az oka? Hubert nem az az ember, aki hamar elveszti a fejét. A bíró persze ittas vezetésért ötezer márkára ítélte, és a jogosítványát is bevonta. Ráadásul havonta 600 márkát kell fizetnie a nőnek!

Elővette a gyűrött cigarettásdobozt, és rágyújtott. Hogyan fizesse a 600 márkát a nő élete végéig? És minek? Angelica dúsgazdag, csak a kozmetikára és a fodrászra többet költ 600 márkánál. De ez persze a bíróságot hidegen hagyta. Igaz, a szerencsétlenség óta tolókocsiban ül, de végül is rosszabbul is végződhetett volna.

— Uram, a számla. Lejár a munkaidőm mindjárt. — Hubert zavartan nézett fel. A pincérnő állt előtte.

— Persze.

Ebben a pillanatban kinyílt a szemközti ház kapuja. Ezüstszínű Jaguár gördült ki. „Persze, a madame vásárolni titeti magát.”

— Dúsgazdag — mormogta, és az asztalra tette

a pénzt. I

— Mit ér neki a gazdagság! — jegyezte meg a pincérnő, míg a pénzt eltette. — Szegény asszony. Élete végéig tolókocsihoz van kötve, mert valami részeges őrült elcsapta.

— Borzasztó — mondta Hubert.

— Képzelje, az egész házat át kellett építeniük, szélesebb ajtókat, a lépcső helyett feljárókat kellett csinálni, és még felvonót is beszereltek. Állítólag félmillióba került.

„Tőlem pedig legombol mindén hónapban 000 márkát” — gondolta Hubert dühösen. Na, ebből elég volt. Még ma elintézi!

A fények fél 12-kor aludtak ki a szemben lévő ház földszintjén. Ezután az első emeleten gyulladtak ki a lámpák. Nyilván ez a hálószoba.

Még egy órát várt, aztán átmászott a falon, és a pázsitra lépett. Sokszor figyelte már a házat, így a homlokzat minden részletét ismerte. A terasz melletti télikertből mászott fel. Nem volt széles a párkány, lentről egyébként is egyszerűbbnek tűnt az egész. A lába alatt a mélység tátongott.

Már csak egy méter. Még fél méter. Érezte, hogy a talpa alatt letört valami, a keze a levegőt fogta, majd belecsapott az ablaküvegbe, és végül megkapaszkodott az ablakkeretben. A szíve vadul kalapált, a fülében érezte, hogyan lüktet ereiben a vér. Átkozott asszony! Még jóformán fel sem ocsúdott, amikor a szobában villanyt gyújtottak.

Érezte a lendületet, amellyel az ablakot kinyitották, kirántva a kezéből a keretet. Lezuhant.

Hosszú idő múlva tért magához. Megpróbálta kinyitni a szemét. Arcok hajoltak fölé, és' egy ápolónő vakító fehér főkötője tűnt fel. A nővér azt mondta valakinek:

— A jobb oldala bénult meg... Nem tehettünk semmit.

Aztán egy másik hang felelt:

— Tolókocsi... Ez is tolókocsiban éli majd le az életét

(A Quizből fordította: KM)

Az általuk átadott levélben pedig a következők állnak: A mogyoródi iskolából elment egy tanár, akivel eltűnt az iskola motorja is. Ma, a mai középiskolások is feljárhattunk hozzá, mindig volt ránk ideje. A betegségeket és a lógásokat is nála töltöttük. Minden problémánkat meg tudtunk beszélni vele. Ö volt e világban a kikötőnk. Olyan ember vojt, aki egyszerűen ottfeléjtődött az iskolában, soha nem nézte az óráját. Nála mindig volt valaki, egymásnak adtuk a kilincset. A nyomában űr maradt. Ma már nincs miért felkeresni régi iskolánkat. Nekünk és a most oda járóknak is ő volt az egyszemélyes iskola.

Zárkózott lénye ellenére ő volt számunkra a szeretet megtestesülése. Követelt. Sokat. Sokkal többet, mint mások. S a követelés mellett az érzelmi, lelki, szellemi fejlődésünket is fontosnak érezte. A rezdüléseinket is figyelte. Kutatott bennünk, kihámozta a tehetséget, a lappangó képességet. A rossz tanulók is szerették, varázsbirodalmat teremtett maga köré, pezsgést.

Fukar volt a dicséretekkel, de számunkra egy pillantása elég volt. Azok közé a tanárok közé tartozott, akiknek óráján fegyelmezés nélkül is rend volt. Ittuk magunkba minden szavát. Barátunk volt. Nála legkönnyebben becsületből lehetett megbukni. A fő tantárgy az emberség volt, és ma, mi. akik középiskolások vagyunk, egyre jobban látjuk, milyen kevesen tudják ezt tanítani, személyes példával megerősíteni. Szerette a gondolatok szárnyalását. Ügy tett, mintha beszélgetne velünk, de ma már tisztában vagyunk vele: tanulás volt az is, mégpedig a javából. Formált, alakított. Falusi gyerek szókincsét olyanná tette, hogy a főváros középiskoláiban kiemelkedőt tudunk ma produkálni. Abból élünk, amit tőle kaptunk. Ennyit a levélből.

Becsületből

megbukni

— Többen találkoztunk vele. Szőtlan, megváltozott, amióta nem tanít. S mi minden találkozás után bénán állunk, és azt kérdezzük, miért? Miért ment el? Nem halt meg, él, de ez egyenlő a halállal. Miért nem az arctalan, lélektelen, unalmas, gyerekeket nem szeretők mennek el erről a pályáról, akár diplomával is? — kérdez újra Csaba.

— Már lassan kijártunk egy másik iskolát. S érdekes, mégis ő hiányzik, az az ember, Korányi tanár úr! Akinek nem volt diplomája, de jobban csinálta

azt a küldetést, amire született. A hiányérzet kavarog bennünk — fogalmazta meg szomorú mondatait Mónika.

A Mogyoródi Általános Iskola igazgatóját, Szüns- tein Miklósnét keresem. Kérdezem Korányi Tiborról. Az évek óta vezetőként dolgozó igazgató így látja:

— Sajnálom őt. Nagyon sajnálom, próbálok magyarázatot keresni. Bátrán mondhatom: egyetlen diplomás, iskolánkból távozó tanárt nem sajnáltam úgy, mint őt. Tényleg motor volt. örülnék, ha megtalálná a helyét az életben. Olyan ember volt, aki erre a pályára született. A tárgyi tudása, az embersége, a szívvel-lélekkel végzett munkája, mind-mind mellette szólnak- De képesítés nélkül dolgozott. Tudja, képesítés nélkül csak meghatározott ideig lehet valaki ezen a pályán. Öt nem vették fel — többszöri próbálkozásra sem — a főiskolára. Hogy miért? Talán, mert nem sikeres vizsgázó, talán az átfogó képe más, mint az elvárások. De én, mint igazgató, meg merem kockáztatni: ő olyan ember, akinek nem általános iskolában a helye, mert a középiskolásokkal is kiválóan tudna dolgozni. Fia lenne papírja. Az ma fontos — tájékoztatott Szünsteinné.

Belehalt az elszakadásba

A tanárt, a volt tanárt nem könnyű elérni, bár ma munkanélküli. Már a hangja is szomorú. Elmond dolgokat, de érezili: fásult és kiábrándult.

— Beadtam a felmondásomat, tavaly szeptemberben. Ügy éreztem, nem taníthatok tovább. Nem vettek fel a főiskolára. Tudja, én szerszámkészítőként kezdtem. Aztán tanultam. Dolgoztam több helyen, végül egy postahivatal éléről kerültem az iskolába. Hogy ott hogyan és miként dolgoztam, azt másoknak kell minősítenie. Az viszont biztos, hogy amióta nem állok a katedrán, halott vagyok. Halott és tehetetlen. Nekem egy hangszerem van, a gyerek. Azon minden hangot ismerek, s meg tudok szólaltatni. Az, hogy ma már tudom, nekem a tanítás az életem, egyre inkább elkeserít. Hiszen nincs diplomám, s úgy vélem, így jogom sem ehhez a munkához. El .kellett jönnöm, bár marasztaltak. Erkölcsi kötelességem volt, én ettől vagyok más, mint a többiek. Ettől vagyok én Korányi. A munkámat elismerték, konfliktusom nem volt.

— Az elszakadásba kicsit belehaltam. Hajós vagyok, akinek nincs hajója. Most néha publikálok. Írok a Köznevelésbe és különböző lapokba, az oktatásról, a gyerekekről, hiszen ők az életem. Nem tudom, mit fogok csinálni. Most nincs munkahelyem. A gyerekek jönnek, írnak, telefonálnak, tartiák bennem a lelket. Maid lesz va’ami — mondta el Knránvj Tibor.

S a hírlapíró mit tud mindehhez hozzáfűzni? Semmit. Semmit, mert egybehangzóak a vélemények. A volt főnök, a gyerekek mind ugyanazt vall5íik. De ott van valahol, a háttérben a másik tábor, a szüleik azon tábora, aki ideges és Ingerült, ha azt hatl’a, hogy képesítés nélkül tanítják gyermekét. S ott a rendelet, a törvény, kell a papír. De talán vannak kivételek, vannak, akik papír nélkül is tudnak dolgozni, illetve tudnának. De erre még nincs papir. Talán egyszer ...

Árvái Magdolna