Pest Megyei Hírlap, 1991. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-17 / 89. szám
Hoztak határozatot is Szellős padsorok, rövid munkanap Az Országgyűlés plenáris ülésén napirend előtt két honatya kért szót. Szűcs M. Sándor (MDF) a Tv-Híradó hétfő esti adásának azt a tudósítását idézte fel, amely az újfehértói földfoglalással foglalkozott. A szabolcsi képviselő türelemre intette a földfoglalókat: a „kizsarolt, kifosztott” parasztoktól azt kérte, hogy adjanak az Országgyűlésnek még legalább egy-két hetet a kárpótlási törvény elfogadására. Palkovics Imre (MDF) pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkavállalói érdekvédelmi szervezeteknek máig megoldatlan a helyzetük. Bejelentette: a kérdés rendezésére önálló képviselői indítványt terjeszt majd elő. A plénum ezután arról határozott, hogy a kormány kérésére sürgősséggel tárgyalja a Magyar Köztársaság alkotmányának kiegészítéséről szóló törvényjavaslatot, amelyet hétfőn kaptak kézhez a képviselők. Az Országgyűlés az elfogadott napirendnek megfelelően elsőként arról döntött, hogy az ügyvédségről szóló törvényjavaslatot részletes vitára bocsátja, megtárgyalására később kerül sor. A Tisztelt Ház határozatot hozott arról, hogy a kínai külgazdasági miniszter májusi látogatása során aláírható az 1990-ben parafáit magyar—kínai egyezmény a kettős adóztatás megszüntetéséről. Ezt követően a honatyák az Ország- gyűlés házszabályainak módosításáról kezdtek vitát. Kónya Imre (MDF), az Ügyrendi Bizottság elnöke előadói beszédében kiemelte, hogy a módosításokat illetően szinte teljes a konszenzus a parlamenti képviselőcsoportok között, csak a Magyar Szocialista Párt élt módosító javaslatokkal. Kónya Imre szólt arról, hogy egy-két hónapon belül várhatóan a Ház elé kerülhet az új házszabály tervezete, de a törvényhoEgyre megy Szegény Hagelmayer István. Nem elég neki, hogy az általa vezetett Állami Számvevőszék alkotmánysértőén működik, nem elég neki, hogy a Parlament nem szavazta meg a költségvetését, ehelyett havonta csurrantanak-csöppen- tenek nekik az államKasz- szából, nincs szegénynek elég baja a belső ellenőrzéssel, a velencei üdülőjük körüli botránnyal, púp a hátán az ad hoc bizottság is, amely az elkövetett szabálytalanságot firtatja, még tudatlanságban is hagyják. Méghozzá éppen az a Parlament, amelyik becitálta tegnapi ülésére, hogy a felelősségéről, s annak következményeiről kérdezze. Szegény Hagelmayer István mit tudhatja, ennyi bú és bánat közepette, hogy a szabaddemokraták ugyan hasonlítanak egymásra, de azért mégsem annyira, hogy Kuncze Gábort konzekvensen Soós Károly Attilának lehessen szólítani. Igaz, Hagelmayer Istvánnak az egész képviselő-testület cakompakk a följebbvalója, s ilyen alapon egyre megy, hogy melyik főnöke macerálja. Az is lehet, hogy hátulról nézvést, a vendégpáhclyból egyforma minden képviselő. Esetleg a szabaddemokratáké hasonlóan göm- bölyödik. Azonban Vörös Vince alelnök úr szemtől szemben látta Kuncze Gábort. S mégsem szólt szegény Hagelmayernak. így most az Állami Számvevőszék elnöke eggyel több dolgot nem tud. Nem tudja, hogy mi baj van intézményével, nem tudja, hogy miért is akarják őt számon kérni, nem tudja, hogy ehhez neki mi köze, s azt sem érti már meg soha, hogy ha Soós Károly Attila hallgat, akkor miért kérdez annyit. Pedig, ha megsúgja neki valaki, lehet, hogy eggyel közelebb jut a tényékhez. Vagy az már egyre megy? — ja zás rendszerét addig is ész- szerűsíteni kell. Ezt szolgálja például az a módosítás, amely kivételes eljárás bevezetését tenné lehetővé. A kivételes eljárásra, a nem kétharmados törvények és az országgyűlési határozati javaslatok tárgyalása során lenne mód. Ennek értelmében a javaslat részleteiről a bizottságok tárgyalnának, így a plenáris ülésen a vita lerövidülne. A plenáris ülés csak azokról a módosító javaslatokról szavazna, amelyet a bizottságok tagjainak egyharmada támogatott. A módosított házszabály megkülönböztetne rendes és gyorsított eljárást is. A bős—nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos kormányzati feladatokról hozott határozat után a plénum az egyes nemzetközi környezetvédelmi feladatokról szóló határozattervezettel foglalkozott. A témát meglehetős érdektelenség kísérte, a „szellős” padsorok előtt csak a Környezet- védelmi Bizottság előadója és a kormány képviselője fejtette ki álláspontját, az általános vitában egyetlen honatya sem kért szót. A képviselők ezután a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről szóló 1967. évi III. törvény módosításáról tárgyaltak. Dragon Pál (FKgP) és Török Ferenc (SZDSZ) azt indítványozta, hogy a tsz-ből való kilépéshez a közgyűlésnek ne kell-, jen hozzájárulnia. A javaslatot sem az alkotmányügyi, sem a Gazdasági Bizottság nem támogatta, s elutasították a felszólaló képviselők is, mert a tervezet „zavarná” az elfogadásra váró kárpótlási törvényt „a tsz- ek feje fölül ugyanis pillanatok alatt elvinnék a vagyont”. Dragon Pált az érvek meggyőzték, tervezetét visszavonta, elismerve: a javaslatot túlhaladta az idő, hiszen képviselőtársával tavaly nyáron nyújtották be azt. Kifejezte reményét, hogy a szövetkezeti törvény megoldja a problémát. Az Országgyűlés az interpellációk és kérdések után részletes vitát folytatott a házszabályt módosító országgyűlési határozati javaslatról. 218 igen, 1 nem szavazattal és 8 tartózkodással az Országgyűlés a határozati javaslatot elfogadta. Negyed ötkor — a megszokottól mintegy két órával korábban — véget ért az Országgyűlés e heti plenáris ülése. Mint ismeretes, a plénum azért fogta rövi- debbre a keddi munkanapot, hogy a képviselők részt vehessenek elhunyt társuk, Csengey Dénes búcsúztatásán a Farkasréti temetőben. Ő írta Taps Dühös cikkben utasítja vissza az Elet és Irodalom hasábjain (91/15.) Megyesi Gusztáv véleményét Szabó Iván. A Magyar Demokrata Fórum elnökségének tagja, országgyűlési képviselő, pártja legfőbb gazdasági szakértője irt azonban valami olyasmit is, ami már nem tartozik a tisztelhető magánvélemények sorába. A tulajdonváltásról elmélkedve ugyanis úgy vélekedik, a „társadalmi átcsoportosulás” azok javára megy végbe, akik üldözöttek voltak, s azok kárára, „akik a jogtalanságokat előidézték és azok haszonélvezői voltak”. Ha ez ilyen egyszerű lenne! Ha ennek az átcsoportosulásnak nem a teljes magyar társadalom fizetné meg az árát! Persze semmi bajunk azzal, hogy S:I. ilyen nyíltan, takargatás nélkül leírta, miként osztozkodik a két elit, sőt...! Köszönettel tartozunk ezért, hiszen a kormánykoalíció vezető pártjának vezető politikusai közül ilyen nyersen ezt más eddig még aligha rögzítette. Bajunk a folytatással van. Sz. I. ugyanis azt írta: „És ez az az átcsoportosulás, melyet az ostoba nép nagyon is tudatosan és felszabadultan megtapsol.” Az ostoba nép minősítést ugyan Sz. I. Megyesire keni, a tudatos és felszabadult taps viszont az ő leleménye, politikusi hite. Vakhite. Mert bizony vakhit kell ahhoz, hogy bárki is azt gondolja, ez a nép (ostoba vagy nem ostoba, mindegy) tapsol az elitek marakodásának, osztozkodásának, az egyre ürülő húsosfazék körüli tülekedésnek. Tartunk tőle, Sz. I. hal- lucinál, ha tapsot hall. Ha ő egyedül, az még elviselhető. De ha politikustársai közül is sokan ... KLIENS télén — szolgálatot megtagadtak. A demokrácia és a hadsereg furcsa összefüggéseiről talán azt is érdemes megjegyezni, hogy a fegyvertelen szolgálat nagy nehezen megszületett demokratikus vívmányával ezzel szemben mindössze hárman kívántak élni. Tömeges távozás Azt mondják a katonák, a hadsereg olyan, mint amilyen maga a társadalom. Valamivel persze különb, mivel fegyelmezettebb. Baj azonban van bőven. Bő egy esztendő alatt 3350 hivatásos katona, tiszt, tiszthelyettes „került el” a hadseregből. Sokan nyugdíjba mentek, másoknak elegük lett a hadseregből, s bőven akadtak olyanok is, akik a viszonylag alacsony jövedelemmel voltak elégedetlenek, rendőrök, fegy- őrök, iparőrök lettek, persze jobb gázsiért. Arról nem szólnak a statisztikák, hogy a tiszti állományt megtizedelő tömeges távozásban mennyire játszottak szerepet politikai motívumok. Azt azonban a főparancsnokok sem tagadták, hogy igenis van elbizonytalanodás a tisztikarban. A demokrácia és a parancsokra épülő hadsereg valahogy nehezen találnak egymásra. A törökbálinti kiskato- nák, akikre 2—5 év börtön- büntetés vár, úgy látszik, nem hittek demokratikus jogaikban. Nem vették komolyan, hogy a túlterheltség miatti panaszaikat — ha jelentik — orvosolja majd parancsnokuk. Nem tudták, vagy nem hitték, hogy panaszt tehetnek a szolgálati út megkerülésével a miniszternek, a honvédség parancsnokának, a vezérkari főnöknek, az Országgyűlés honvédelmi bizottsága alelnökének. Inkább megtagadták a parancsot Az, hogy idáig fajultak a dolgok, persze csak egy rendetlen hadseregben lehetséges. Egy rendes hadseregben ugyanis a jól kiképzett, fizikailag, szellemileg karbantartott katonák akkor sem tagadnák meg a parancsot, ha minden másnap szolgálatba kell lépniük. Egy fegyelmezett hadseregben nem is terhelték volna túl őket, hiszen, mint Keleti György ezredestől hallottuk, a zendülés után azonnal tudták biztosítani a szükséges őrlétszámot, s ezt korábban is megtehették volna. A figyelmetlenségnek nem csak a bíróság elé álló húsz kiskatona, de valószínűleg Tar György alezredes, a laktanya parancsnoka is megissza a levét, aki egyébként mindeddig kiváló tisztnek bizonyult, de most, úgy látszik, hibázott. S nem csak zendülésre volt eddig kevés példa a hadseregben, de arra is, hogy egy olyan alakulat parancsnoka a helyén maradjon, ahol megtagadják a parancsot a katonák. A törökbálinti eset kínos ügy a hadsereg számára. Kínos, de arra mégiscsak jó, hogy felhívják a figyelmet arra, amíg az országban nagy a zűrzavar, addig a hadseregben se lesz tökéletes a rend. Nincs új honvédelmi törvény, késik a megfelelő szolgálati szabályzat, egzisztenciálisan bizonytalan a tisztikar, s időnként a kiskatona is azt hiszi már, hogy a parancsokat előbb meg kell vitatni, s utána szavazni lehet róla. A béke záloga Kevés a pénz a tábornokok szerint, már nemcsak a korszerű fegyverek, de lassan már az alsógatyák utánpótlását se tudják biztosítani. Csak a történészek a megmondhatói, hogy magyar hadsereg mikor nyert utoljára háborút. 1956-ban a hadsereg nem állt tömegesen a forradalmárok oldalára, de nem védte meg a „népi demokráciát” sem, hanem hazament. A második világháború során a magyar seregeket rendre tönkreverték. S nem jártunk különbül az első világháború során sem. Ma persze béke van. A katonapolitikusok szerint a béke záloga egy erős, fegyelmezett, hadra fogható sereg. Ott, ahol van ilyen. Ahol nincs, ott már csak a szerencsében és a jóistenben lehet bízni. Csulák András Parlamenti jegyzet Vízivirógnyelven Nagymaros vízválasztó volt legújabb kori történelmünkben. Egyrészt elválasztotta a Dunát a medrétől, másrészt az országot a rendszertől. Mert ne tagadjuk, a vízlépcső nemcsak az ivóvízkészletet rendítette meg, de a természeti károk mellett társadalmi haszna sem volt csekély. A Duna nagymarosi szakaszán jégen már azért sem lehet többé párttitkárt választani, mert a jó öreg folyónk más medrek felé evezett. Azért sem, mert a népi ellenzék, amely akkor még osztatlanul harcolt a Dunáért, az egészségért, a józan észért, (ami közismerten a vízivás egyenes következménye), végül is győzött. Persze, így utólag láthatjuk, szó sem volt Nagymarosról. A tüntetések, a kirándulások, a kormány- biztosok leváltása mindössze vízivirágnyelven eldalolt forradalmi induló volt. „Ha vágyom a hatalom után, nem vágyom Nagymarosra” címmel. Most, így utólag, már értjük. Hogy nekik sikerült. A nóta dallamos volt, a nép ütemesen lépkedett, s lám, új, szabadon választott kormánybiztosa van Nagymarosnak. A Duna ugyan még mindig nem ott folyik, ahol egyébként szeret, kormányunk is inkább Unicumot iszogat, mint környékbeli, fertőzött kút- vizet, viszont már eggyel több határozatunk van a vízlépcsőről. Ezt éppen tegnap szavazta meg az a képviselő- testület, amelynek tagjai a Dunakanyarból is ismerhetik egymást. Ha onnan nem, akkor a környezetvédelmi bizottságból, amely tíz hónapi kemény munkával átalakította indítványát. Az élőterjesztettben például már nem szerepel, hogy a vízlépcső építkezését azonnal le kell állítani, s ebbéli szándékát az Országgyűlés is kinyilvánítaná. Sőt, ezt a fél mondatot, amelyért Papp János fideszes képviselő még tegnap is kardoskodott, leszavazta a T. Ház. Nem azért, mert lassú víz partot mos, s a tavaly júniusi előterjesztés óta megoldódott volna a dolog. Nem, Papp János szerint a helyzet mit sem váltaMtt, szerinte ez a kormány semmit nem tett Nagymaros ügyében. Ezt a véleményét azonban osztatlanul, mint ellenzék képviselte az immáron keveset kirándulgató Parlamentbem. Persze, ne legyünk nagyon igazságtalanok. A kétoldalas országgyűlési határozatban „fölkérik a kormányt”, eme állami nagyberuházás azonnali lezárására”, és ,fl.z Állami Számvevőszéket az elvégzett munkák átfogó pénzügyi fölülvizsgálatára”. Ha nem csal az emlékezetem, ilyen határozatokkal már eleve Dunát lehetne re- keszteni, s eredményesebben, mint azzal a sok betonnal. De hát, ez most nem kormányhatározat, nem kormánybiztosi döntés, nem népi kezdeményezés, hanem a legfölsőbb törvény- alkotó testület határozata. Reménykedjünk benne, türelmes folyónk nézte tegnap a parlamenti közvetítést, s még ma önhatalmúlag reprivatizálja a múlt rendszer által kisajátított medrét. ^ Ha csak úgy nem — gondolhatta Bogárdi Zoltán is, aki ugyan nem tagja a környezetvédelmi bizottságnak, ellentétben Kiss Ró- berttel, aki már a Duna egyenesebb ágánál képviselő. Eme területi eltéréssel magyarázható, hogy a kormánypárti Bogárdi túlságosan tágan értelmezhetőnek tartotta fölszólalásá- ban azt a passzust, miszerint tervet kell kidolgozni az „érintett hazai területek rehabilitációjára”. Bogárdi úr, az érintett hazai területek országgyűlési képviselője aggodalmának adott hangot, hogy talán kormánya nem érti majd bele a rehabilitálásba például Nagymaros ivóvízhelyzetének, csatornázásának, aszfaltozott útjainak megvalósítását, esetleg mindössze a munkagödröt akarja betemetni. Hogy miért csak szóban mondta ezt el, majd leülvén miért szavazta meg az eredeti szöveget, ahelyett, hogy módosító indítvánnyal próbálta volna javítani? Nos, valószínűleg azért, mert Bogárdi Zoltán kormánypárti képviselő. S mint ilyen, tudatluisa- dásban szenved. Egyrészt emlékszik ellenzéki múltjára, s tudja, hogy Nagymaroson senki nem szavazna rá legközelebb, ha nem tenné szóvá az elúszott vízlépcső okozta hátrányokat. Másrészt nem akar kellemetlenséget kormányának. Lehet, hogy sejti, a legszolidabb helyreállítás is komoly költségvetési fejtörést okozhat. Imigyen Bogárdi úr megtette a magáét, Bogárdi úr igennel szavazhatott. Ha valaki most azt hinné, hogy ezt a számítógépről tudjuk, az nagyon téved. Aki ugyanis olvasta lapunkban Különvélemény címmel március 27-én megjelent írásunkat, s ebből azt gondolná, hogy Bogárdi úr haragszik a Pest Megyei Hírlap munkatársára, az nagyot csalódik. Bogárdi úr nemhogy nem haragszik a rá nézva nem éppen hízelgőnek szánt írás olvastán, éppen ellenkezőleg. Olyannyira örült a róla szóló nyomtatott soroknak, hogy még kérdésünkre is hajlandó volt válaszolni. A kérdés úgy szólt, hogy miért szavazta meg, ha nem ért egyet vele, mire a kormánypárti képviselő vá- sza úgy hangzott, hogy reméli a legjobbakat. A kissé lecsúszott — mármint a Duna vonalán — képviselő, a szabaddemokrata Kiss Róbert ugyancsak reménykedik. Minden oka megvan rá, hiszen a nagymarosi határozatot is röpke tíz hónap alatt sikerűit eijogadtami a T. Házzal. Ilyen alapon bízvást bízik egyrészt abban, hogy most már a csehszlovák kormány is a fejéhez kap, úristen, a magyarok nem akarnak vízlépcsőt — fölkiáltással. Továbbá bízik abban, — ahogy ellenzéki képviselő bízhat a kormányban —, hogy a továbbra is hivatalában és a víz közelében ülő lobby ugyancsak ilyen lassan tudja majd keresztülvergődni az Ipoly ki- egyenesítését. A tervrajzok elkészültek, lehet fogalmazni az új indulót, lehet suvickolni a túrabakancsot. jakubovits —
