Pest Megyei Hírlap, 1991. március (35. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-30 / 75. szám

Az Intézetből a Bagolyvárba — és onnan ? Az örökbefogadáshoz nincs pénze a falunak Lassacskán benépesül a Bagolyvár, s, megfiatalodik a falu. Bernecebarátiban ez a két dolog a legfontosabbak közül való. A a egyik, hogy a sokáig lakatlanul, kihaszná­latlanul álló hajdani Huszár-kastély újra lakokat kapjon, s a helybeliek által Bagolyvárnak becézett épület megint nevezetesség legyen. A másik, hogy a faluból ne költöz­zenek el a fiatalok, hiszen ma már a falusiak többsége a nyugdíjaséveit tapossa. S ez a két dolog, ha nem Is egye­nes ágon, de összetartozik. A Bagolyvárba költöző új lakók ugyanis gyerekek. Több mint egy éve adta a falu „albérletbe” a roman- tikusan romos épületet a fővárosi Szlávi utcai neve­lőotthonnak, amelyik öt­évi lakbért egyenlített ki a Bagolyvár felújításával, átalakításával. Fürdőszo­(Vimola Károly felvételei) Margó APÁLY Furcsa ellentmondás. Szemet szúr. A legutóbbi esztendőben évtizedek óta nem tapasztalt mértékben alakultak meg a megyé­ben a polgárok kezdemé­nyezésére egyesületek, egyletek, körök, társasá­gok, ám közöttük szinte csak elvétve találunk olyanokat, amelyek a kul­túrával, a művelődéssel, azoknak egy-egy részterü­letével, a hagyományok megőrzésével kívánnak foglalkozni. Akkor történik ez, ami­kor szinte percenként hangzanak el politikai nyilatkozatok a magyar­ság, a népi értékek, a nemzeti kultúra fontossá­gát hangsúlyozva, méltat­va. Akkor történik ez, amikor a korábbi tapasz­talatok birtokában a hír­lapíró úgy vélekedhetett, az állampolgári öntevé­kenységnek régen nem adatott meg akkora sza­bad tér, mint amilyet majd az új hatalmi be­rendezkedés nyit... A té­vedés beismerése elkerül­hetetlen, ám ennyi nem elég. Az okok keresése sem szorulhat háttérbe. Egy friss közvélemény­kutatás eredményei sze­rint a háztartásoknak a kétharmada-háromne- gyede (foglalkozás szerinti megoszlásban érzékelhe­tők az eltérő mértékek) a korábban művelődésre, kultúrára, szórakozásra fordított kiadásainak a teljes megszüntetésével vagy radikális csökkenté­sével teremtett kénysze­rűen forrásokat megnöve­kedett anyagi terheinek a fedezésére. Bizonyára ez is oka a jelzett furcsaság­nak: a csekély számú új egyesületnek a kultúra te­repén. Két-három esztendeje még Vác vagy Szentend­re, a maga frissen létre­jött új egyesületeivel már- már példáját adta annak, lám, milyen gyorsan szer­veződik az ún. civiltársa­dalom, ha hagyják, ha a hatalom nem telepszik rá a polgár nyakára, ha nem kívánja előírni, mi­hez legyen a polgárnak kedve... A baj az, hogy ezeknek az egyesületek­nek a java a megye bár­mely táján valójában a kultúra köntösében meg­jelenő politikai elégedet­lenség, másként gondolko­dás fóruma volt, azaz amikor már nem létezett akadálya a politikai szer­vezkedésnek, sorra meg­szűntek ... Amit a többi párt között az is bizonyít, hogy jó néhány helyen a különböző pártok szerve­zői, első vezetői innét, az egyesületekből kerültek ki. Azért baj ez, mert a kultúra (ismét) kikerült a polgári önszerveződés lá­tóköréből, a „fontosabb” elvitte azokat, akik vállal­ták a közéleti szereplést, a helyükre pedig nem lép­tek mások. Lényegében tehát ott kell keresnem a mai, kul- túraapályos időszak gyö­kerét hogy bár igény van, nincsenek kellő számban káderek a helyi, a kultúra ügyét vállaló egyesületek, egyletek, körök stb. létre­hozására, vezetésére. A káderek ma, mint tapasz­talom, a politika terepén tüsténkednek, bár ott is fogyatkozó számban, mert mint észlelhető, némely helyen már gond a párt­vezetőségek kiegészítése, sokan ugyanis eleve nem vállalják a jelölést... Amit vesztett a kultúra, azt megnyerte a politika? Lehetne éppen ilyen számadást (is) csinálni a közelmúltról, ám aki tisz­tában van a teendők sajá­tosságaival, az tudja: a két terület nem helyette­síthető egymással. Ma művelődést és kulturális teendőknek a sokasága torlódik fel helyben adós­ságként úgy, hogy a segít­séget csakis a polgárok önszerveződése adhatná meg, de erre még sem a pártoknak, sem a képvi­selő-testületeknek nem ju­tott a figyelméből. Az apály tehát tartósnak ígér­kezik, holott a dagály az, ami a hátára vehetné a társadalom hajóját. Mészáros Ottó bát építettek például, mert az még nem volt ebben az épületben. Sem a földes­urak idején, sem határőr- laktanya korában, sem amikor a szomszédos isko­la terjeszkedett idáig. Most viszont mindjárt kettő kell belőle, ugyanúgy, mint há­lószobából. Egy a kilenc fiúnak, s egy a négy lány­nak. Hely van még, hét gye­reket küldenek majd még Bernecebarátiba az ország bármelyik részéből. Családias a dolog, s ez a legfontosabb Babies Tamás nevelő szerint. A gyerekek kiszabadultak az intézeti rácsos, csöngős tömegne­veidéből, s amellett, hogy itt maguk mosnak, hogy itt papagájokat lehet nevelni, hogy itt nincsenek lakatra zárt ajtók, nincsenek csu­kott, őrzött kapuk — mind­amellett igazából is csalá­dias a légkör. Igaz, csak csonkacsaládos, hiszen ide még látogatóba sem jönnek az apukák, meg az anyu­kák, de legalább a gyerekek együtt vannak. A három Balogh testvér itt ismerke­dett meg a két legfiatalabb Baloghgal, s most már együtt növögetnek a test­vérek orgonasípok módjá­ra. Mint minden újat, a Ba­golyvárba telepített gyere­keket is berzenkedve fogad­ták az iskola tantestületé­ben, hiszena legkisebb Balogh kivételével — a „bagolyos” gyerekek is oda­járnak. Szinte minden osz­tályba jut belőlük, s persze a tanítók, tanárok tartottak a „nehéz” gyerekektől, a ne­velési problémáktól. De en­nek már egy éve. Azóta ki­derült, hogy a gyerekek csöppet sem „nehezek”, hogy eszük ágában sincs megszökni, hogy ugyan­olyan gyerekek, mint ami­lyenek a gyerekek lenni szoktak. Épp csak egy kicsit másak. A falubelieknek azonban nem voltak ellenérzéseik, őket nem kellett meggyőz­nie Kertész László testne­velő—történelem tanárnak és polgármesternek. Hozták az unokák kinőtt ruháit, játékait a Bagolyvárba, s hívták-hívják a gyerekeket ebédre, uzsonnára, vendég­ségbe. Aztán a gyerekek összebarátkoznak, hol a Bagolyvár udvarán szerelik együtt a bringát, hol a fa­lusi ház udvarán hasogat­ják a fát. S a két dolog itt kapcsoló­dik össze. Nem volna baj, ha „bagolyos” gyerekek le­telepednének a faluban, s akkor sem akarnának meg­szökni innen, ha már kijár­ták a falusi iskolát. De Bernecebaráti a falubeli fiatalokat is meg szeretné tartani. Nem akar tovább öregedni, tovább „üdülősöd- ni”. Így a parcellázott épí­tési telkekből nem adtak el pesti nyaralóknak, szigo­rúan a letelepedni szándé­kozó földijeiknek adták el igen jutányos áron. S ma­radt még két gazdátlan te­lek. Háromszáz négyszög- ölesek, vízzel, villannyal, betonúttal, darabja 35 ezer forint. A polgármester sze­rint épülhetne rá ház a „bagolyos” gyerekeknek, hiszen a középiskolások már nehezen lakhatnak együtt az ovisokkal. Csak­hogy a nevelőotthonnak nincs pénze a két telekre. S az önkormányzat sem tud nagyvonalú lenni, még 70 ezer forint erejéig sem, amíg 4,5 milliós hiánnyal kezdtek bele az idei évbe. Nehéz az új élet telepí­tése, nehéz a falu megfia­talítása. Nehéz az új rend­szert elkezdeni. J. A. «SziniTázi levéIT Györgyike, óh, ahh, és istenem! „Akkor egyedül, mintegy rajzának első mondata. kacéran és engesztelő bur­jánzásokkal haladtam az epedő és napfényes utcán és minden.’ Ezt a kortárs és kartárs Karinthy Frigyes írta zseniális Így írtok ti­zében Szomory Dezsőt pa­rodizálva, A rossz vonag- lás című remek írás első mondataként. Az utolsó mondata: ,jS inkább bá­gyadt voltam ezen az este.” „Mindenki roppant örült, amikor megszülettem és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az. élet fájáról, amikor a daj­kám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szo­kás Versailles-ban vagy, mint a kis malacot falun karácsonykor és drága, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött ar­Ugyaninnen az utolsó mon­dat: „...és én nem mond­tam semmit, csak elgondol­koztam, drága öreg Pod­maniczky Frigyes és Liszt Ferenc, hu élnének, mos­tan talán elhívnának va­csorára egyszer.” Szomory Dezső (1869— 1944) a századelő sehová be nem skatulyázható írója volt. Novellistának, re­gényírónak, drámaírónak egyaránt maradandót al­kotott, de a sajátos Stílusa, ez a lúlfinomult, affektált, szenzitív, feminin, negédes- kedő, modoros, ideges és ugyanakkor a magyar nyelv . eladdig nem ismert lehető­ségeit is kibontó stílus so­kak számára alig élvezhető­vé tette ezeket az alkotáso­kat. Karinthy — láthattuk fentebb — alig karikírozta Reviczky Gábor és Igó Éva a Györgyike drága gyermek egyik jelenetében ra Liszt Ferenccel, aki meg- paskolt és megszagolt, s azt mondta: -Ejnye, be jó szaga ran/« Ez Szomory Dezső saját szövege, az Érdekes Újság Dekameron- jában közreadott önélet­OOOJDQOOX>OO^JOQO.OC<>O.OQCXX^QO'.COOOQOO.CCOO A Gordon-iskola szerint Tantárgy szülőknek Tizenöt éves késedelem­mel látott napvilágot az amerikai Thomas Gordon nevelést korszakosító mun­kája magyarul. PÉT — azaz lefordítva a Szülői Eredményesség Tanulása. A segédkönyv biztos mód­szert, majdnem csodát ajánl, melynek segítségé­vel új alapokra helyezhet­jük a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat. „Apád jobban tudja, ne szólj bele, te ehhez még kicsi vagy, mi döntünk helyetted!” Ugye ismerős valamennyiünknek a szó­lamvirág, melyet mi jócs­kán hallgattunk annak idején, s adjuk tovább utó­dainknak. Kétezer éves hagyományokon nyugvó paneleket használunk — nemcsak az építkezések szürke falaihoz, hanem a „szemünk fénye” akaratá­nak letöréséhez is. Azzal, hogy szülők leltünk, úgy érezzük, mindenhatónak, mindenhez értőnek, tökéle­tesnek kell lennünk. Mi több, isteni tulajdonságok­kal felvértezetten kéne állnunk a mindennapi konfliktusok előtt. Gordon könyve egészen mást mond. Módszerének lényege az értő figyelem, mellyel bármilyen ellentét idejekorán elfojtható. Á szerző viselkedésmódot ír elő, megannyi, az életből kiragadott párbeszédpéldá­val színesíti a „tananyagot”. önállóságra és önálló gon­dolatiságra sarkallhatjuk ezáltal gyermekeinket, akik döntésképesek és őszinték lesznek a kisdedkortól a kamaszkori problémákon át egészen addig, míg már az unokáinkat nevelhetjük a csodamódszer segítségé­vel. Érdekes Thomas Gor­don nézete. Ügy érzi, ne­künk, papáknak és mamák­nak senki sehol nem ta­nította eddig, hogyan is viselkedjünk. Csupán elvá­rások hadával küzdünk, anélkül, hogy bárkitől gyakorlati útmutatást kap­nánk. A szerző szerint a gyerekeknek egyáltalán nem tökéletes és isteni tulajdonságokkal felru­házott családfőkre van szükségük. Kimondja, igen­is szabad fáradtnak len­nünk, ellentmondásokkal tarkított, valamely dolog­hoz nem értő, egyszerű embereknek. Hiánya talán a könyvnek, hogy csak verbális kifeje­zésimódot feltételez és ja­vasol, holott jól tudjuk, egy-egy mosoly, tekintet mit jelenthet a családi vi­harok kirobbanása előtt. Százezernyien elvégez­ték már szerte a nagyvilág­ban a szülöképző iskolát. Föltehetően nálunk is nyíl­nak kapuk, ahol a gyerme­kekért felelősséget érzőket tanítani fogják. Bár föl­tehetően hazánkban szin­tén létezhetnek családok, ahol nagyszerűen működik a gyermek-szülő kapcsolat, sajnos, ez nem általánosít­ható. Nagyon is kérdéses, vajon az Amerikában jól bevált viselkedésmódok és életvezetési tanácsok miként állják meg itt a helyüket? Nehéz ma szülő­nek lenni Magyarországon, megannyi bajunkat csak a családunk vállára rak­juk. Nehéz ma gyerekként élni, hiszen a depressziónk és gondjaink begyűrűznek a gyerekszobába, ahol hiá­ba mosolyog sok-sok baba és játékállat, a mi arcunk a minta, s az ma kevésbé áraszt nyugalmat, derűt. (fekete) Szomory stílusát. Ez a stí­lus ilyen volt. A stílusához illő körül­mények között élő Szomory (remek portrét festett róla Író a toronyban című köny­vében Kellér Andor) szín­padi műveiben iszonyato­san nehéz feladat elé állítja a rendezőt és a színészeket. A rendezőnek meg kell ta­lálnia ennek a század eleji, szecessziós világnak, en­nek a stílusnak a színpadi kifejezőeszközeit. Vissza kell adnia a légkört, a figu­rák egyszerre lebegő, szub- tilis és nagyon is valóságos karakterét. A színésznek meg úgy kell elmondania a burjánzó, indázó, kanyar­gó, valósággal zenei meg- komponáltságú, affektált, felstilizált mondatokat, hogy azok élő, valódi szín­padi beszédnek hangozza­nak. A Pesti Színházban most az első sikeres Szomory- darab, az 1912-ből való Györgyike drága gyermek felújításán, ez a nem kis bravúr sikerült Tordy Gé­zának, a rendezőnek s a színészeknek is. A gazdag bécsi porcelánkereskedőnek eladott Györgyike (a drága gyermek) történetében fri­vol báj, kacér és fülledt erotika, túlhabzó szenvedé­lyek, gúny és öngúny, ide­ges vibrálás és tunya, tes- pedt élősdiség vannak je­len, szinte egyszerre, egy­azon szituáción, sőt mon­daton belül. A rengeteg óh, ah, istenem mellett vaskos pesti kifejezések, félreérthetetlen mondatok és célzások röpködnek. E stílusra mondta Szerb An­tal: „Szomorúnak vannak mondatai, amelyek többet érnek kitűnő és ésszerű írók egész munkásságánál.” Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents