Pest Megyei Hírlap, 1991. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-08 / 6. szám
1991. JANUAR 8., KEDD Pusztuló tanyabokrok. A tsz-ek már nem érzik magukat tulajdonosnak, az egyéni gazdák pedig még nem. Így aztán két bába között elvész a gyerek, azaz a régi tanyaépületek, istállók állaga egyre romlik. A vidék pusztulása felgyorsult. S olykor egy gazdátlan tetővel, ha nem is a szél, de egy élelmes ember tovanyargal. Hozzák-viszik, amire éppen szükségük van. Tehetik, hiszen aminek nincs gazdája, ami ebek harmincadjára jutott, azzal odébbállhatnak. Nincs tulajdonos, nincs gazda, pusztul áz, ami holnap értéket jelenthetne... Foglalkoztató-bővítés Ráckevén Az ötletből pénz is lesz Az elmúlt esztendő novemberében az újonnan megválasztott ráckevei önkormányzat pályázatot nyújtott be a Népjóléti Minisztériumhoz. A szociális foglalkoztató rehabilitációs alapból azért pályáznak némi támogatásra, hogy a városban lévő otthont bővíteni tudják. Mint Stáhly István jegyzőtől megtudtuk, az Ista ván téren lévő épületben évente mintegy száztíz embernek tudnak munkát és természetesen némi fizetséget adni. Az itt dolgozó mozgáskorlátozottak, illetve csökkent munkaképességűek főként a város, valamint a környéken lévő települések lakói közül kerülnek ki. Hosszú évek óta gondolkodnak azon, hogyan lehetne a tevékenységi kört bővíteni, de miután az épület szinte alig néhány négyzetméternyi, s megfelelő gépek sincsenek, ezért az ügy egészen tavaszig húzódott. Amikor lett volna lehetőség a fejlesztésre, akkor Döcög a busz Döcög a busz, kint sivár, lehangoló a táj, bent, a nappal is félhomályban, tízen, ha ülünk. Tőlem a második sorban két fruska, hangosan kacarásznak. Előttük két srác, mutáló hangon heherésznek. A többi utas csendben ül, a néni is, akinél két nagy kosárban szalmavirágcsokrok meg fagyönggyel díszített fenyőágak, a téli sirkert szeretétdíszei. Az egyik srác t— elunva magát — feláll, elmegy a néni mellé. — Eladó? — kérdi behízelgő hangon. A kis öregasszony gyanútlanul, jóhiszeműen rábólint: — Hát persze. Melyiket akarja? Én már tudom a poént, még mielőtt csattanna: — Ha eladó, adja el! — A fiúk röhögnek a sikerült beugratáson, a lányok is vihognak, imponál nekik a viccmester, tetszik a sületten tréfa. A néni int, nem szívja mellre. Ám nem így az egyik utas. — Pimasz, neveletlen fráter! — csattan a sztentori hang. — A nagyanyád lehetne! Ráadásul tréfát űzni a virágokból. Nem látod, hogy a temetőbe viszi a néni?! A fiúk behúzott nyakkal pislognak, a lányok is elnémulnak. És hallgat á kocsi. — Micsoda elfajzott kölykök! Ezeknek semmi sem szent, ezek senkit sem tisztelnek! Nekem mondja — mellette ülök —, s én rábólintok: ma ilyen a világ, ilyenek a fiatalok. De csak ma? — teszem fel nyomban magamnak a kérdést, s megidézem a negyven évvel ezelőtti Katinka utcát. A Katinka utca egy porcsinnal benőtt sikátor volt, itt ugrattuk, hecceltük Ilonkát, a külváros bolondját. Ilonka egyedül élt egy vénséges, dületeg viskóban, melyhez kert is tartozott. A kert almafáit többnyire mi legeltük le, s „hálából” idétlen verseket ordítoztunk: Barna Ilonka bő szoknyája, felakadt egy egresfára. Persze hogy felakadt. Mikor minket üldözött a vásott tréfákért. Idővel nemcsak az alma, de mi is érni kezdtünk, rájöttünk, hogy Ilonka nem bolond, csak hóbortos. És nagyon magányos. Éttől kezdve hol egyik, hol másikunk szólt be a rozoga kerítés felett: Ilonka néni, nincs szüksége valamire? Vizet húztunk a kútból, elsepertük a havat, Krencse Pali, az asztalosinas nap mint nap összeszedte a forgácsot és fürészport, Hogy Ilonkának legyen mivel befűtenie télen. Olyanok voltak esek az apró-szolgálatok, mint egy-egy ki nem mondott bocsánatkérés. — Kérj bocsánatot — mondom én is a nyurga srácnak. Halkan, rábeszélően. Bennem nincs harag, sem felháborodás, mert tudom, a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk egykor. A gyerek feláll, megáll a néni mellett. — Bocsásson meg ... és kérek egy csokrot... — Minek az magának? — kérdi a vénség. — Az ilyenek nem járnak temetőbe. — Ezek?! Temetőbe? Ezek csak diszkóba járnak! — tromfot az előbbi utas. — Oda is — szólok közbe én is. — Miért ne? Hisz fiatalok. Döcög a busz. beérünk Szigetszentmiklósra. A néni leszáll az első megállónál, a két fiú segít, s azért is vesznek egy-egy csokrot. Fent, fölöttük a szürke ég megnyílik, tenyérnyi ablakon kisüt a nap. És ettől valahogy minden megváltozik, derűsebb lesz a táj és derűsebbek leszünk mi is. Aztán a pilóta kapcsol, gázt ad, s döcögünk tovább. (—gye—) a szükséges pénz nem állt a rendelkezésükre. Az új önkormányzat szintén felmérte a lehetőségeket. Mivel az utóbbi időben több vállalkozó is érdeklődött, úgy döntöttek, hogy jelentkeznek a kiírt pályázatra. A segíteni szándékozók között volt a Magyar Acélárugyár, melynek vezetése jelezte, ha a ráckeveiek megfelelő telephelyei tudnak biztosítani, akkor ők gépeket telepítenek oda, és az eddigi száztíz főn kívül még 30-50 embernek adnak munkát. Ahhoz, hogy az ígért segítséget megkapják, az alapból is szükség volna némi pénzre. Stáhly István elmondta még, hogy a pályázat végeredménye csak az első negyedév végére várható. Az illetékes tárca a Budapest Bankot bízta meg a pályázók ellenőrzésével, melynek szakemberei már látogatást is tettek Ráckevén, a foglalkoztató otthonban. Visszajelzéseikből kitűnik, hogy elképzeléseiket reálisnak tartják, és azt a továbbiakban támogatni fogják. Az intézményben dolgozók és a városi önkormányzat nagyon várják a fejleményeket; mert a megfelelő anyagiak hiányában nem tudják az épületet a célnak megfelelővé átalakítani. M. I. Ami a krimikből kimaradt Widéki zsaluk - hajótöröttek Jó volna egyszer felmérni, hány nyomozónk választotta hivatásául a bűnüldözést Maigret, Derrick, az öreg s a többi mesterdetektív hatására, akik — akárcsak Aagatha Christie vagy Georges Simenon hősei — örökké jól fésültek, s Colombo kivételével többnyire elegánsak. Nyilván, hogy voltak ilyenek, s nem is kevesen, hisz a tv jóvoltából egy egész nemzedék nőtt fel a folytatásos krimik bűvöletében. Hogy hányán csalódtak, arra megint csak egy felmérés adhatna választ. Tapasztalataim szerint az álom-hajótöröttek nagy többsége a testület vidéki állományából kerül ki. Mert vidéki zsarunak lenni — Magyarországon — közel sem a beérkezettség Csomolungmája, de még csak nem is karriercsúcsa. jól Ha felborul a szék A dabasi rendőrségről — mint építészeti „műalkotásról” — egyszer már írtam, kiemelt helyen a fogdák enteriőrjétől. Most a vizsgálati csoport főhadiszállására kalauzolom el a kedves olvasót, mely úgy 30-35 négyzetméteres hodály. Ami olyan régen volt kifestve, felújítva, hogy még a rangidős Kocsis György százados sem emlékszik már a múlt ködébe vesző mészszagú momentumra. A falakon néhány poszter — MlG-24-es és ledér hölgyek ól megférnek egymás mellett ezek a helyiség „színfoltjai”. Túl ezen, a következő tárgyak képezik a kincstári tulajdont: hat darab hatfajta szék, három darab háromféle szekrény, három darab más-más fazonú íróasztal és öt darab különböző márkájú írógép, melyek mind megértek már a selejtezésre. A berendezést az egyik nyomozó tiszt emigyen minősíti: az embernek lesül az arcáról a bőr, amikor egy enyveskezű csirkefogó kihallgatás közben a szobánkat mustrálja leplezetlen, gúnyos vigyorral. (A tárgyilagosság kedvéért hadd tegyem hozzá, a rendőrkapitány és helyettesének dolgozószobája is olyan szerény, szegényes, hogy egy harmadrangú kisszövetkezet elnökéé is különb.) — A múltkor egy „hölgyvendégemet” oda ültettem — mutat Kocsis György egy r,ozoga székre. — A szék felborult, a nő elterült. Utána megfenyegetett. hogy feljelent. □ Miért nem dobta ki? — A nőt? □ Dehogy! A széket. — Hová gondol?! Leltári tárgy. Mi ezekkel az ócskaságokkal fogunk benevezni az ükunokáink is látni fogják mozgalomba. □ Minek ez a sok írógép? — kérdezem Nagyváradi Tibor főhadnagytól, aki bár meglehetősen fiatal, bő tapasztalatok birtokosa, a nyomozószaíkmában. — Jegyzőkönyveket, jelentéseket „kopogtatni”. Itt a „magad, uram, ha szolgád nincs” elv van érvényben, egy nyomozó oly sokoldalú, hogy csak no. Vizsgálótiszt, nyomozó, bűnügyi technikus, fotós, nyomrögzítő, daktiloszkópus, gépkocsivezető, gépíró, adminisztrátor és huUacígölő. A Lajtán túl egy vidéki rendőrőrsön is magnóra veszik a vallomást, majd egy leíró tisztviselőnő átgépeli papírra. Nálunk — vidéken — ilyen nincs, direktben kopogtatjuk a vallomásokat. — Az újoncnak a nyomrögzítéssel egy időben a „zongorázást” is meg kell tanulnia. Persze csak két ujjal — kapcsolódik a beszélgetésbe Márki Ildikó törzsőrmester, a dabasi „Sherlock Holmes" brigád egyetlen nőtagja. A nyomrögzítés külön megér egy misét. Mi többnyire még mindig argentorátot — ezüstnitrátport — használunk, ezt visszük fel borzszőr ecsettel a nyomgyanús tárgyakra. Ezek 'az ecsetek olyan öregek, hogy hovatovább nem merjük őket tegezni. Az argentorátot nedves környezetben nem lehet használni, a por elkenödik, szétmázolódik, kivált az üvegen. No meg rajtunk. □ Máshol már ujjlenyomatfóliát használnak. Dabasnak nem jut belőle? — Ha jut is, rossz minőségű, bár ez mindenütt így van. Nem rögzíti, hanem felszívja az ujjlenyomatokat. Nyugaton ez már természetes Az ujjlenyomatokkal kapcsolatban még azt is megtudom, a BM-nek nincs ujjlenyomatnyilvántartása (kivéve a priuszos bűnözőket), ami egyfajta magyar specialitás, a személyiségi jogok és a demokrácia sajátos értelmezése. Téves értelmezése. Mert Nyugaton a polgár természetesnek veszi, ha az ujjlenyomatait komputeres nyilvántartásba veszik, függetlenül, hogy bűnöző vagy vezető államférfi. Nálunk — ha bevezetnék — össznépi tiltakozást váltana ki. mint ahogy hovatovább egy rendőri igazoltatást is molesztálásnak, zaklatásnak minősít az önérzetében megbántott polgár. — Nemcsak az igazoltatásért, már a közúti ellenőrzésért is dohognak, motozásról, kocsiátvizsgálásról nem is beszélve. Hogy áll ez a kérdés odakint? Mondok egy esetet. A nyáron megállítottunk egy USA rendszámú kocsit rutinellenőrzésre. A vezető szó nélkül kiszállt, odaállt a kocsi mellé, és a kezeit feltette a kocsitetőre. Ahogy a filmekben látni. Nem nyúlt a kesztyűtartóba vagy a zsebébe iratok után, csak jelezte, hogy hol keressük. Nyilván, mert náluk ez így szokás, mert a zsebben matatóra hamar lecsap a yard, vagy megrántja a pisztolyravaszt. Mi meg még akkor is meggondoljuk, hogy lőjünk, ha már a kést a hátunkba szúrták. Tíz lépésről egy tevébe... — Egy magyar rendőr sem jogilag, sem technikailag nincs felszerelve egy esetleges támadás visszaverésére. Látott már egy magyar gyártmányú 7,65-ős browningot, amivel a civil nyomozókat ellátják? Felér egy kabaréval. Tíz lépésről egy tevébe sem tud beletrafálni! Nemhogy mozgó célpontba. Egyrészt mert rossz a konstrukciója, másrészt mert egy magyar zsaru évente két lövészeten vesz részt, alkalmanként öt töltényt kap. Nyugaton a jó öreg colt van ma is divatban, mert ez a leg. beváltabb oldalfegyver. Nem kell kibiztosítani, nem önveszélyes és még a kevésbé nagymenők kezében is jól szuperál. Igaz, függetlenül a beosztástól, a szolgálat célbalövéssel kezdődik. Nap mint nap, korszerű. lőtéren, élethű helyzetekben. Ilyen feltételek mellett van mit elvárni. De tőlünk...? Matula Gy. Oszkár (Folytatjuk.) VERSEK, SÍNEKRE HANGSZERELVE Fűtő és magánkiadó Aki hisz valamiben, főleg önmaga képességeiben, az legyen makacs. Erre gondoltam Samu B. Gáborral találkozva, amikor megláttam. A váci búcsúban árusította kötetbe szerkesztett verseit, elbeszéléseit, amiket a saját költségén adott ki. Lenne jó szakmája, érettségizett cukrászmester. Ahol dolgozott, az elegáns belvárosi szórakozóhelyen, a krémes- és tortaremekek készítéséhez is művészi hajlamra volt szükség. Annak, hogy mégis a fütőlapátot választotta, a gondolatközlés, az íráskényszer az oka. Időre volt szüksége. Legalábbis arra, hogy ami a munka mellett még marad, jobban beoszthassa. Pihenésre így sem jutnak szabad percei, de legalább írhat, olvashat. így kellett tennie, mert ahogy egyik ironikus hangvételű versének címe szerint rimsuszternek mondva magát, megfogalmazza: ..Fejében vulkán gondolatok vannak. / s lúdtolia eszeveszetten rajzol”. Az írásból persze még akkor sem lehet mindenkinek megélnie, ha maga adja kézbe olvasóinak, érdeklődésre számítva, a munkáit. Egy pesti hivatal pincéjében fűtő lett, mert így csak hetenként háromszor kell szolgálatba lépnie. Igaz, napi tizennégy órai műszakban. Fél négykor kel, Kákáról Nagykátára buszozik, beér a Józsefvárosi pályaudvarra, hatkor veszi kézbe a fütőlapátot. Az így szerzett kis pénz mellett még az otthoni kertben is kell szorgoskodnia, így fizetheti a kiadás költségeit, amelyek mindig magasabbak, mint a bevételi számok. Vagy, jobb esetben, közgazdasági szóhasználattal, nullszaldós eredményt ér el. Ehhez a körülményhez még többletsúlyként járul az a pszichológiai teher, hogy az ilyesmit általában meg kell magyarázni az ember környezetében. Ha nincs haszna belőle, akkor miért csinálja? Ezt a gyakori esetet sejthetjük ki az említett vers utolsó soraiból: „Tűztől égj meg! Ragad) forró ólomhoz! / Ha kihűltél, taposson meg mindenki!” Mindig érzünk némi fenntartást az iránt, ami nem szabályos, nem szokványos. Mégis el kell gondolkodnunk a Piactér című vers hangulatán, amely, úgy érzem, pontos keresztmetszete a mai falu világának. Festő vásznáról nézve színesnek, mozgalmasnak mondanánk. Nem is véletlen, hogy ez a hasonlat kínálkozik ide. Kavicsok című verseskötetét olvasva befelé forduló, a maga bajával elfoglalt embernek látszik a szerző. Ám mintha a magány mélységeibe éppen a külvilág parány meteoritjai rakódtak volna le. A világvárosba ingázó falusiak szubjektív érzéseit közvetítik a mások helyett kimondott szavak. A Kavicsok 1987-ben, a Fekete köd című elbeszéléskötet 1989-ben jelent meg. A Grotex-keksz című abszurd karcolatok gyűjteményét 1990-ben adta ki Samu B. Gábor. A kerítés című modern állatmese, mint másoknál, szintén az emberekről szól. Indítéka nagyon is mai, gúnyosan kritikus. Sok idő kellene a vonatos tollforgató közeli megismeréséhez. Hát még az értékítélethez, amire a napilap tempójában élő krónikás nem veszi a bátorságot. Inkább azok figyelmébe ajánlja az akadályokkal makacsul dacoló íróembert, akiknek tisztük és dolguk a figyelés. Azokra, akik közül sokan írhatták volna ezeket a sorokat: „Az idő bárdja feldarabolt / húsdarálója felaprított.” Szellemi és fizikai energiáit jógázással igyekszik újra pótolni Kormos Istvánt, Nagy Lászlót, Baranyit olvassa, amikor van rá ideje. A szellemi élet egyik lehetősége lett volna a Józset Attila-kör, de elmaradozott a rendezvényekről, mert közbeszólt a vonatok, buszok menetrendje Negyvenévesen a szülőfalujáról készül írni, a falubelieknek. Olyasfajta embernek nézem Samu B. Gábort, akikről csak ritkán ad hírt egy-egy rájuk csodálkozó kóbor újságíró. Csodabogárként, néha munkásíróként említik őket. Nem küldik ösztöndíjjal egyetemre, nem kapnak beutalót Szigligetre, a lapok sem kérnek tőlük kéziratot. Az író. könyvárus, könyvterjesztő pedig ír kiad. amíg telik a pénzéből, hitéből, erejéből. Ez az állapot tartósnak ígérkezik. Kovács T. István
