Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
1999. DECEMBER 1„ SZOMBAT 9 Tévedés ne essék: Marosy Elemér nem krónikaíró. Nyugdíjas pedagógus, aki Gyálról eppen négy évtizede került Örkénybe iskolaigazgatónak. Öt diplomája van, tanítói, matematika—fizika szakos tanári, pedagógia szakos egyetemi s két politikai. Sokat tanult. A krónika — az iskoláé, ahonnan nyugdíjba vonult — is a tanulás terméke. Az Örkényi Mezőgazdasági Szakmunkásképző és Szakközépiskola fél évszázados jubileumán adta be az alma mater történetét feldolgozó diplomát a debreceni egyetemre... — Tudja, a feleségem, aki szintén pedagógus volt, letorkolt, amikor az első tantestületi értekezleten azt mondtam, úgy érzem, én már örökre Örkényi leszek. A negyven év igazolt. Ötezer ember él itt, Pálóczy Horváth István föld- birtokos egykori uradalmának Örkényi részén, s min- düket ismerem. Ha felszállók a vonatra, minden második utas egykori tanítványom. Csoda-e, ha érdekel a település, s benne a volt munkahelyem múltja? — Az iskola szelleme, a genus loci? Na látja, ez a legérdekesebb. Matematikus létemre rácsodálkozom a történelemre, mert az iskola históriája úgy tükrözi azt, mint csepp a tengert. Említettem már Pálóczyt, őt több szálon is rokonság fűzte Horthy Miklóshoz. Így nem véletlen, hogy éppen ö ajánlotta fel birtokának egy részét a Hqr- thy-féle vitézi rend gazdaképző iskolája céljaira. Ez 1926- ban nyílt meg, s.felettébb különös tanintézet volt. Az uralkodó politika középpontjában állt, akárcsak a Rákosi-kor- szakban, Sztálin halála után vagy '56 után ... Ügyirálytant, méhészetet is tanultak VITÉZEK, KÁDEREK, OSZTÂIYIDEGENEK — Nem, nem a levegőbe beszélek, tényleg így volt. A vitézi rend az akkori uralkodó osztály politikai rendje volt, s a rend várományosai, a vitézi címet kapottak gyermekei tanultak itt, hogy felnőve, gazdálkodjanak majd az állam által adományozott vitézi telkeken. Ezért az iskolát semmiképpen sem lehetett beskatulyázni a 20-as, 30Jas évek iskolarendszerébe. Már csak azért sem, mert az ország minden részéből jöttek a tanulók, az első huszonhat közül például csak öt volt Pest-Pilis vármegyei. — Talán a történelem viharainak köszönhető, hogy az egykori tanulóktól s a tanároktól, akik szintén vitézek voltak, nem tudtam dokumentumokat szerezni, a háború végén Nyugatra vittek minden iratot. Azért találtam néhány okmányt, s ezekből kiderült például, hogy mit tanultak. Talajművelést és növénytermesztést, állattenyésztést, erdészetet, kertészetet, szőlőművelést, méhészete^ még selyemhernyó-tenyésztést is, s persze háziipart. A többségük hat-nyolc elemit végzett, így itt ismerte meg a kisgazdaság berendezését, a számvitelt, a magyar nyelvtan és irodalom mellett az „ügyirály”-tant, s a számtan mellett a földmér- t unt. Bentlakásos fiúintézet volt ez, szigorú napirenddel. Hajnali ötkor volt ébresztő, héttől nyolcig testnevelés, tizenkettőig órák, azután fél háromig ebéd és pihenő, majd este hatig gazdasági, kertészeti és háziipari gyakorlati munka. Szóval a leendő ifjú vitézeket arra készítették fel, hogy mintagazdaságokat vezessenek birtokaikon. — Rövid átmeneti idő volt a háború vége: az iskolában, s az elemiben is szovjet katonai kórházat rendeztek be, ide kerültek a budapesti harcok sebesültjei, s a temetőbe közülük 1 ezer 800-an. A koalíciós időkben ismét gazdatanfolyamokat indítottak, ezüstkalászos és aranykalászos kurzusokat, a Földművelési Minisztérium irányításával. Azután 1943. augusztus 20-án Rákosi meghirdette Kecskeméten a téeszesítést, és megalakították a gépállomások hálózatát. Így nyílt meg a következő őszön a gépészképző iskola. Persze hogy ez is az új rend. a munkásság „káderképző” iskolája lett. Murikáskáder volt az igazgató, a tanár, a hallgató is. Fizikai' munkások, akik itt gépészetet tanultak, azután léptek tovább, mérnöki vagy Lassan szaporodó egyesületek A EEFEJEZETT FALVAK A természet durva fizikai behatásaitól — úgy-ahcgy — a bőrünk véd meg bennünket. A társadalom környezeti ártalmai ellen a család, a szűkebb közösséghez való tartozás tudata képez olyan védőburkot, amely nélkül emberi mivoltunkban megszégyenülve, kiszolgáltatva sodródunk. Amennyire szükséges a mikroközösség az egyén harmonikus létezéséhez, olyannyira látja minden centralizált- diktatórikus hatalom veszélyesnek az autonóm kisközösségeket, mert nem vagy nehezen ellenőrizhetők, öntör- vényűek. A második világháború után nálunk megszakadt a 30-as években már virágzó egyesületi élet, megszűntek a gazda- és iparegyletek, az önképzőkörök, legény- és leánytársulatok, önsegélyező egyletek, szakmai csoportosulások, hogy ne soroljuk tovább, s nemigen volt lehetőség arra. hogy a társadalmi gyakorlatba szervesen illeszkedő újak szülessenek helyettük. Felbomlottak azok a főleg falusi tradicionális közösségek is, amelyek évszázadokig ellenálltak a történelem viharainak. Felbomlás alatt nemcsak az egyes falvak elnéptelenedését kell értenünk — bár erre is akad bőven példa délkeleti, keleti és északkeleti megyékből —, hanem a közösségi kaocsolatok elgyengülését, megszűnését, a hagyományos normarendszer megrendülését, úgy. hogy közben nem termelődtek új közösségi értékek. Az atomizálódott falusi és városi lakosságnál az értékrendben a közösségi helyett az egyéni érvényesülés és gyarapodás vált elsődlegessé. Ezt sugallta a 60-as évek konszolidációs politikája is, erősítve az amúgy is végzetes hatású országos kampányok „sikerét”. A tsz-szerve- zés, a tsz-egyesítések, majd a 60-as évek közigazgatási „reformja”, a közös tanácsok létrehozása, később, a 70-es évek elején az iskolák körzetesítése, munkahelyek centralizálása, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy falvak százai váltak úgynevezett funkció nélküli településsé, s hogy a reformnak álcázott csendes falurombolás eredményes legyen. A lefejezett, az értelmiséget megtartani nem tudó lakó-, illetve hálóhellyé vált települések vajon talpra tudnak-e még állni? A 80-as években már csak bejelentési kötelezettségnek kellett eleget tenniük az egyesületalapítóknak. Mégsem nőtt meg hirtelen a társadalom önszerveződését jelző egyesületek száma. Itt, Pest megyében sem, ahol pedig a fentiekben jelzett folyamatok szelídebben mutatkoztak meg, mint az országszélen fekvő megyékben. Egyszerűen azért, mert a főváros közelsége, a megye központi kereskedelmi, közlekedési, gazdasági helyzete viszonylag kedvezőbb feltételeket biztosított az életben- maradáshoz. Egy három évvel ezelőtti kimutatás szerint megyénkben mintegy negyven egyesület létezett. Ezeknek több mint a fele városokban jött létre; Vácott hat. Szentendrén öt. Érden három, Cegléden kettő, Gödöllőn, Foton. Nagykátán, Nagykőrösön, Százhalombattán egy-egy. A többi tizenhét egyesület tizenöt nagyobb községben született, meg. Ezeknek közel fele közművelődési céllal jött létre: múzeum, műemlék. művészeti tevékenység támogatására. Egynegyedük a település védelmét, szépítését tartja fő feladatának. 'Egy-egy jeles személyiség hagyatékának. szellemi örökségének ápolását vállalta hat, csak két egyesület a szakmai csoportosulás. Egyik egyesülettől sem idegen a helyi hagyományok felfrissítése, ápolása. Érthető, hiszen hagyományápolásra csak akkor van szükség, amikor a hagyományok már elenyészőben vannak, esetleg megszűntek, mégis szükség van a folytatáshoz, az újrakezdéshez a visszatekintésre, a múltba meríUkezésre is. À hagyományok felelevenítése nemcsak a nosztalgikus érzések fel.lobbantását szolgálja, segít a közösséggel, a szűkebb környezettel való azonosulásban is, s az útkereséskor útmutató. Azóta megszaporodtak az egyesületek, számuk megkétszereződött, azonban nerrí érik el a megye településeinek számát, még a felét, százat sem. Az önszerveződés energiái az elmúlt időszakban az önkormányzatok megválasztására fordítódtak — merjük remélni. A kisebb településeknek hosszabb időre van szükségük az önállóság, az önigazgatás lehetőségeinek újrafelfedezéséhez. Ü. 1. pedagógus pályára kerültek. Természetes, hogy a tantárgyak között megjelent a politikai gazdaságtan, a munkásmozgalom-történet is. Hanem a legérdekesebb korszak Sztálin halála után következett, amikor — ismét csak különös helyzet, de ellenkező előjellel — osztályidegenek iskolájává vált a szakiskola. Érettségizettek, akik nem tanulhattak tovább, diploma előtt álló egyetemi hallgatók, akiknek kulák felmenőik miatt tört meg a karrierjük, kerültek ide. Furcsa ellentmondás: az egy-, két-, három-, majd ismét egyéves kurzusokon náluk jovdl képzetlenebb és olykor felkészületlenebb gyakorlatvezetők is tanították őket — a szakmára. Intelligens emberek voltak persze, a zömük technikusi színvonalon sajátította el a gépészetet, azután a mezőgazdaság szakembergárdájának derékhadába jutott a további tanulással. Nem egy kollégám is ebben az időben tanult itt, akár a mosi tani igazgató. — Újraszerveződtek a tsz- ek, így 1962-től 66-ig. tartott a második felnőttoktatási korszak. A tsz-eknek kellettek a szakemberek, a szerelők, s az öt hónapos gyorstalpalókon ismét a tsz-káderek vettek részt. A mai napig is tartó szakmunkásképzés, a nyolcadikat elvégzett fiataloké csak két és fél évtizede vette kezdetét. Gyarapodott persze ez is, először érettségit adó szak- középiskolával, majd a közelmúltban a postaműszakiak felkészítésével. Látja: ez meg a mi korunk. Az informatikáé. Most a legnagyobb igény éppen a postaműszakiak felkészítésére irányul. S ugyan nem említettem, de fontos az is: százhúsz személyes kollégiumot avattak idén, felszerelését tekintve pedig ez az ország egyik legkorszerűbb szakmunkásképző intézete, szak- középiskolája. — Bár jómagam már tizenkét éve nyugdíjban vagyok, van némi közöm a jövöjéhez is. Matematikát és fizikát tanít ugyanott a lányom, én pedig rendezgetem a hárombőröndnyi összegyűjtött anyagot. Jövőre lesz hatvanöt éves az iskola, és a krónikájából hiányzik még az utolsó másfél évtized... V. G. P. Másodperc az örökkévalóságban A dübörgő úttal kettéhasított város alant összekapaszkodik. Ott, ahol az idős úr álldigál kalapban, öltönyben, felöltőben. Úgy, amint az sétához illett a hajdanvolt időkben, vasárnap délután a promenádon. A vizet nézi, amely átfut a hat sáv alatt, viszi a dombok-hegyelc hírét s töredékhordalékát a Dunába. Másmilyen volt itt régen! A házak szerényebbek voltak, zsúpfedelet, nádtetőt viseltek. Mindegyikben két szoba, konyha és egy kamra volt. A konyhából a füstöt az ég felé nyitott kémény eregette. Husángfából fonták, kívül-belül sárral tapasztották. A sparhelt fölött keresztbe fektetett husángon lánc lógott, azon egy üst, s egy bogrács. Szinte mindenütt a szobákban szalmafonatos székeken, sarokpadokon üldögéltek. A parton végig hidakat, malmokat láthattak az akkori emberek. A. Bükköspart 45. szám alatti Deim-féle malom ma lakóház — akárcsak a Gernedli vagy a Nincs a mai piactéren. A Klemméké ma már nincs meg. Lassan elindul fölfelé. A vízínséges nyáron csermellyé fogyott Bükkös a november végi kiadós esőktől igazi patakká tekintélyesedéit. A szikár alkatú ősz úr nyolcvannyolc esztendeje alatt számolatlan sokszor megjárta oda-vissza ezt az utat. Nem is figyel lábai elé. Csak halad nyugodtan a csapáson, léptei maguktól kerülik ki a cuppogás sarat. A túlpartot vizslatja tekintete. Azt az óriási, átjárha- tatlan, Őserős bozótrengeteget. Egyáltalán nem olyan nagy, mint amilyennek gyerekkorában látta. Ez a környék uagyanis az ö világa. Elérkezik oda, ahol a patak keresztúttal elegyül. Megvárja, míg az autók óvatosan huppanva kelnek át a gázlón. Eljut a Szmerdani hídig. Jól emlékszik építésére, hiszen ezt édesapja tervezte. A harmincas években épült, s akkor már ö is meglett ember volt. Péter-Pál napján született 1902-ben. Édesapjának tizenötödik gyermeke volt, de második házasságából — a kilencedik. Annyi bizonyos — Krachler Ágoston legfeljebb is így gondolja —, jól tette a sors, hogy atyját ide vezérelte. Grazból keveredett Szentendrére. Kőművesmester lévén a pilisi mészégetőknek épített kemencét. Csodás föld ez, aki igazán megérzi erejét, az már mindig itt akar maradni. A hídon innen akkoron ízbég falu állott. Ügy mondják, török bég után kapta nevét. A szerbek szerint viszont — magyarra fordítva — kiszököttet jelent. Hogy melyik az igazi, azt senki nem tudja megmondani, de talán nem is olyan fontos. Hiszen a századfordulón már békében élt itt szerb, német, tót és magyar. Sokat gondol édesapjára, a gyerekkorára. Famíliájába több hozzá hasonló, mozgékony szellemű ember tartozott. Egyiknek kocsmája volt. De színpaddal, ahol előadásokat tartottak. Jól emlékszik arra is — tízesztendős volt —, amikor mintaköveket vittek apjával a fővárosba, a Műépítészeti Hivatalba. Merthogy a Dömör- kapui kő jó lett volna járdaépítésre. S ha javaslatukat elfogadták volna, munkalehetőséget szerezhettek volna a helybelieknek. A kő ugyan megfelelt, pénz azonban nem volt. Így csak a húszas évektől kezdődött meg itt a kőfejtés. Ekkorra már édesapja vezetésével elkészült a Dömör-kapui út. Az itt baktató idős férfi békés, nyugodt egyéniségéből aligha következtethet arra bárki, hogy megjárta a hadak útját, s lett belőle — nagy kitérőkkel — iskolaszolga. Ma is ugyanabban a régi épületben él, szerényen, egyszerűen, Emlékei teszik dolguk: csaponganak. Illetlenség lenne megzavarni rendszertelen rendjüket, öt arra késztették, hogy családjának, unokáinak jegyezgessen. Rengeteg mindent megőrzött memóriája. ízbégről, szüleiről, gazdag lelkületű emberekről, sorsfordító falutragédiákról. Mindezekre fogékony volt már kisgyerekkorától. Igaz, talán éppen emiatt, olykor másként s másra emlékszik, mint ahogy az száraz tényekből, adatokból kiderül. Mégis fontos lehet minden gondolata, mondata, mert megélénkíti a múlt halványodó színeit. Bárcsak több mindent jegyzett volna fel tapasztalataiból, megfigyeléseiből! Sokan ismerik, szeretik, mert olyan életvidámságot sugároz, amely keveseknek adatik meg, s amely mindenkire átragad. Hiába keresik-kutatják titkát, aligha fejtik meg. Ilyennek nemcsak születni kell. Hanem tanulni is. Egy életen át. A magunkat meg-megújító önerőépítést. Ezért nem látszik rajta kilenc évtizede. Amely — tudhatjuk — másodperc csak az örökkévalóság óráján. Akkor mégis miből táplálkozhat benne az időtlenség derűje? Azt hiszem, sejtem. Abból, hogy 'megőrzött s továbbadott valamit — a következő másodpercnek. Vennes Aranka
