Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
10 1990. DECEMBER 1., SZOMBAT Az árral szemben úszott AKKOR A JÓZAN ÉSZRE HIÁBA HIVATKOZOTT Viz alatti múzeumaink A BŐSÉG ZAVARÁVAL KÜSZKÖDŐ RÉGÉSZET ^ Előfordulnak olyan yéletle- í; nők, mint amilyen velem és a ^ Eödi Meszlényi Zoltánnal tör- tént meg. Róla beszéltünk a pol- $ gármester szobájában, s befe- ^ jezve a tárgyalást, az ajtón ki- jövet, éppen vele találkoztam. S Szerencsésnek nevezhettem a O ^ pillanatot, mert lassanként ^ másfél éve keresem az alkat- ^ mat kíváncsiságom kielégíté- ^ sére. Milyen élettörténet gyúr- ^ ta olyanná, amilyen? Egy alka- ^ lommal izzó hangulatú közéleti ^ csata kellős közepén fényké- ^ peztem le, amint áll, érvel hig- ^ gadtan. A téma ürügyén azt a ^ hasonlatot is alkalmazhatnám, s szemben úszik az árral. Van ^ hozzá bátorsága, mert támad- ^ hatatlan. Álláspontja csupán a Ç tények mellett szól, személyes ^ érdekektől független. A fény- ^ kép távolról készült, villanyvi- ^ tágításnál, nyomtatás után nem ^ sokat mutatna, közreadni tehát S nem érdemes. Jelentéktelen kis sziget A térképen alig található, jelentéktelen kis sziget, a mellette levő holtág volt akkor hetekig a sajtó, a televízió témája, ahol a helybeli horgász- klub o honvédség közreműködésével horgásztavat akart kiképezni. így is írtam le mindig, kritizálva azt, amit most a mérnök úr határozottan kihangsúlyozva mégis úgy nevez: horgászvíz. Elmagyarázza nekem is, hogy a folyam- szabályozás következtében hogy vált pangóvá az a seké- lyes meder, s hogy akarták a pecábot kedvelői szüntelenül frissíteni azt. Űgvnevezett halkapukkal még azt is szabályozták volna, hogy a vízben úszkáló zsákmánynak való ne húzzon el a hajók járta, nagy mélységek felé, ha csökken a vízszint. A fő nyeresége pedig az lett volna - a községnek, hogy rendezik a szakadozott, elburjánzott partszakaszt. Üjra a régi, szép sétányon járhat- nak-kelhetnek pihenőidejükben a helyi lakók, akiknek úgyis nagy a nosztalgiájuk a Duna és a sziget iránt. Meszlényi Zoltán gyermekkorából is felsejlik még onnét egy nagy odvas és kedves öreg nyárfa, mely alatt oly sok időt töltött pajtásaival. Nem akart pártba lépni Többen állítják ma, hogy a már nyugdíjas korú tanácstag, a községfejlesztési bizottság elnökhelyettese a rendezési terv minden előnyét ismerve állt fel a durva bekiabálásoktól egyáltalán nem mentes gyűlésen. Azért, hogy a józan észre apellálva érveljen. Mondandója derekáig jutott, de amit mondhatott még, azt bátran elmondta, míg mások ugyanazt tudva, amit ő, mélyen hallgattak. Az egyéni és politikai érdekek metszéspontjába került akkor ez a téma. A lokálpatriotizmus csak az eszköztárhoz tartozott, az igazinak nem lehetett szerepe. A közvélemény azonban épp olyan, mint a gödiek által is szeretett Duna. A nagy folyó, amely önmagát tisztítja, tovasodorva a hordalékot. A helyhatósági választásokon ítélt a nép. Mégpedig a tanácsban addig éppen huszonegy évet eltöltött Meszlényi Zoltán javára. Vele is az történt, hogy érte mentek. A szakértelmét és puritánságát tisztelve kérték pártok és függetlenek, hogy jelöltesse magát. Pártba lépni, a nagy- politikába avatkozni ő sohasem akart. A községért dol- gazni egyetlen fillér nélkül, azt igen. Végül mégis az MDF—KDNP-támogatást elfogadva indult és győzött az erős vetélytárssal szemben. Azóta ismét rendszeresen ott található a polgármesteri hivatal valamelyik szobájában, s továbbra is a községfejlesztési bizottság látja a legtöbb hasznát lelkesedésének és tudásának. A felvázolt pálya tipikus magyar sorsot mutat. Az édesapja valahonnét a Felvidékről került Püspökladányba. Itt tölti ő a kora gyermekkorát, ahonnét apja halála miatt költöznek. Vác közelébe, mert a család másik ága régtől fogva innét gyökeredzett. Ők Gödön telepednek le. Általános mérnöki diplomát szerez. Köze van szép, magyar vasútállomások, hidak építéséhez. Hosz- szú ideig a budapesti metróépítők vezető műszaki gárdájába tartozik. Az út vége Vácott a DMRV üzemigazgatósága, ahonnét vezetőként megy nyugdíjba. Közben tervezte Göd lakóházait. Nagyon rövid ideig szerény tiszteletdíjért építéshatósági feladatokkal bízták meg. Ám a legtöbb időt szerény szavú aktivitással töltötte a nagyközség lakói szolgálatában. Joggal mondhatni, szerelemből. Aki tanult, az tehet A miértre, az indítékok után érdeklődő kérdésre tűnődő, lassan kimondott szavak sora a válasz. Az, hogy talán családi hagyomány az effajta magatartás. A talánok között felbukkan a váci piarista gimnáziumban kapott nevelés. Motiváló erőként hatott a nyugati fogságból való hazatérés. Gyalog indult az Elbától. Csehország hegyeiben villamosított, modern tanyaudvarokat látott'. Ilyennek kellene lenniük a mi falvainknak, országunknak — gondolta. — Ám ezért sokat, kell tennünk. No, de az iehet a legtöbbet, aki valamit tanult, s tudását mások javára hasznosítja. Ez kötelessége. Szőkébb és tágabb körök térsége az ország. A legbelső gyűrű, közvetlen életterünk. Ha azt nem szeretjük, nem lehet hazánk. Kovács T. István A hajóroncsok alapvető források a történettudomány számára. Szerencsés esetben megtudhatjuk belőlük, milyen tárgyakat használtak, milyen ruhát viseltek, milyen járműveken közlekedtek, mit termeltek, mit szállítottak évezredekkel ezelőtt őseink. Az elmúlt harminc év különösen látványos fejlődést hozott o víz alatti régészetben, s az ókori mediterráneumi civilizáció sok apró részletével lettünk gazdagabbak. A víz alatti régészet kibontakozása az utóbbi fél évszázadra tehető, mióta általánosan bevezették a légzőkészüléket. Manapság évente legalább száz ókori hajóroncs maradványaira bukkannak, így az ismert roncsok száma ma már meghaladja az ezret. A roncsok többségét nem hivatásos régészek, hanem sportbúvárok fedezik fel. Ezeknek körülbelül csak egy- harmadát vizsgálja meg régész, és csak töredéküket tárják is fel. Mondanunk sem kell, nemcsak a szárazföldön munkálkodnak sírrablók; a tengerek kalandorai éppúgy fosztogatják a roncsokat, mint szárazföldi társaik. LENYŰGÖZŐ A mediterráneum sekély vizei talán az utolsó nagy lelőhelyei a bonzkor műalkotásainak. 1971-ben például két i. e. 5. századi életnagyságú bronzszobrot találtak egy Dél-Olasz- ország partjai mentén elsüly- lyedt hajó roncsai között. Ugyancsak életnagyságú Po- szeidón-szobrot rejtett a víz Közép-Görögország partjai előtt. A roncsokból a korabeli technika néhány különlegessége is előkerült. 1900-ban szivacsgyűjtők találták meg a déli görög szigetek előterében a régészek által csak „antikytherai komputer”-nek nevezett eszközt, amely 14 cm átmérőjű, bronz fogaskerekekből áll, s feltehetően navigációs számolóeszköz volt. Lenyűgöző az i. e. 1. századból származó egyszerű műszer pontos, óraműszerű megmunkálása. KÜLÖNÖSEK Kedvező, oxigénszegény körülmények közt a szerves anyagok, így a hajók testét alkotó fa is megőrződhet. A régészek legalább 200 olyan hajóroncsot ismernek, amelynek famaradványai még vizsgálhatók. Se szeri, se száma a roncsokon vagy a közelükben talált hétköznapi és különös eszközöknek, anyagoknak. Skálájuk a fából készült római írótáblától az üvegpalackokig, orvosi táskától az amforák sokaságáig terjed. A legérdekesebb, történeti szempontból legtöbbet eláruló leletek a kereskedelmi hajók rakományaiból kerülnek elő. Elemzésük nyomán kirajzolódik a földközi-tengeri kereskedelem, az ókori gazdasági élet képe. Az eddig felfedezett roncsok nagy többsége az i. e. 4. századtól az i. e. 5. századig terjedő időszakból származik. E korszak első fele a Római Birodalom robbanásszerű terjedése a mediterrán régióban, amely több szempontból egységes elveken nyugvó piac lehetett. Kalózok, háborús események nem zavarták tartósan a kereskedelmet. A leletek leggazdagabb tárháza a mediterráneum nyugati fele, annak is elsősorban az európai partvidéke, míg az Égei-tengerben főként a török partvidék közelében talált roncsok fontosak. Mindezek alapján tudjuk, hogy a földközitengeri térségben már i. e. 3000. év körül is élénk tengeri kereskedelem és gyarmatosítás folyt. E korok hajózásáról csak halvány elképzeléseink lehetnek, hiszen jóformán csak falfestmények és edényrajzok alapján sejthető, milyenek lehettek a korabeli hajók. Csak egy olyan roncs ismert, amely talán régebbi az i. e. 2000. évnél. Bár még nem ásták ki, tudható, hogy több kis agyagedényt szállított, sőt egy nagy, többtonnás kőhorgonya is volt. Az i. e. 1500 utáni időszakból a roncsok alapján is egy fejlettebb civilizáció egyre részletesebb képe rajzolódik ki. Ez a késői bronzkor, aminek kézzelfogható jele, hogy több hajón találtak réz- és ónruda- kat, amelyeket nyilvánvalóan bronzeszközök előállítására szállítottak a térség egyik régiójából a másikba. Ebben az időszakban főként Mükéné és Ciprus volt a főbb kereskedelmi központ. KORLÁTOZOTT Múltak az évszázadok, lehanyatlott a mükénéi kultúra, jött Korinthosz uralma, aztán a hajózásra és a tengeri kereskedelemre is az etruszk hatás nyomta rá a bélyegét. Az i. e. 4. század a hellén kultúra robbanásszerű elterjedésének kezdete. Ennek kereskedelmi megnyilvánulása az a hatalmas amforatömeg, amely sok- milliónyi liter olívaolaj szállítására és tárolására szolgált ebben a korban. A víz alatti régészet a bőség zavarával küszködik. Százával hevernek kis mélységben, jól megközelíthető helyeken is olyan roncsok, amelyekhez még hozzá sem nyúltak. A víz alatti ásatások nem olcsók, ráadásul a víz alatti munka időben és mélységben egyaránt korlátozott. A szakembereknek akkor is évtizedekre szóló munkájuk lesz, ha a jövőben egyetlen új lelet sem kerül elő. Németh Géza Kutatómunka — szerény díjazásért AKI A MÜLTJÁT NEM BECSÜLI, A JÖVŐJÉT NEM ÉRDEMLI Egészséges lokálpatriotizmus, kutatási hajlam és némi íráskészség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki városa, faluja krónika- vagy helytörténetírója legyen. Akadnak, akik csak egyszer vállalkoznak ilyesmire, mások meg ügy vannak vele, mit Moldova vasutasai. Akit a mozdony füstje megcsapott, többnyire nem tud gátat vetni kíváncsiságának. Ismerek olyan embert, aki nyugdíjasként mindennap buszra ül, és a délelőttiéit könyvtárakban, levéltárakban tölti. Tudok olyanról, aki beletemetkezett a kutatásba, mert gondolatait ezzel tereli el a betegségéről A minap viszont azt hallottam az egyik településen, hogy az az ember, aki az ottani helytörténet megírására vállalkozott, cserébe jókora darab földet kért tíz evre. A bérleti díjat elengedték a készülő monográfia fejében. Ha jól meggondoljuk, nem is rossz üzlet: elég lucernával bevetni a területet, máris több tízezer forint belőle az éves jövedelme, szemben a megyei pályázaton elnyerhető bruttó hétezer forinttal. Ennyi járt ugyanis az első díjjal. Amit a nyertes kézhez kap, abból gyakorlatilag a gépelésre, az illusztráció elkészíttetésére és a munka bekötésre se futja, nemhogy többesztendős munka méltó elismerése lenne. De ennyit állapított meg egykor a Pénzügyminisztérium. Eddig a pénzt a népfront biztosította, ma viszont úgy kalapolják össze: ad a megyei levéltár, csekélyke összeget kiszorít a népfront jogutódja, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége megyei irodája és még néhány mecénás. Az idén. Kérdés azonban, hogy mi lesz jövőre s azután? Egy valamirevaló önkormányzat minden támogatást megad a település krónika- és helytörténetíröinak. Mondjuk úgy, hogy magára vállalja a dologi kiadásokat. De ha csak egy videokazettát vesz. s azt odaadja annak, aki felvételeket készít a faluról, az is valami. Hiszen e képek páratlan értékűek lesznek húsz- ötven esztendő múlva. Mert micsoda becsben tartják például azokat a képeslapokat, amelyek a századforduló táján készültek itt-ott. Ha a krónikások bírják a művelődési házak munkatársainak, a pedagógusoknak a bizalmát, ösztönző segítségét, akkor a siker nem maradhat el. Ám manapság az a szomorú tapasztalat, hogy a vállalkozó szellemű, időt és pénzt nem sajnáló emberek magukra maradnak. Sokszor úgy is, hogv a munka megjelentetését ígérik, aztán nem lesz belőle semmi, vagy csak hosszas huzavona után vehetnek a kezükbe egy-egy füzetet az érintett település múltja iránt érdeklődő helybeliek. S mert az élet véges, sok mindenre már nem jut idő. Ki tudja, mi mindent vitt magával Várallyay Béla vagy a sorban majd őt követó hely- történetíró ... Kincsként őrzi a megyei levéltár a XVII. szazadból való, Ráckevéról szóló históriás éneket, s tesznek így minden, hozzájuk eljuttatott dokumentummal. Hiszen például az éves falukrónikák primér forrásai a későbbi helytörténeti munkáknak és a monográfiáknak. A helytörténeti, honismereti mozgalom 25 éves múltra tekint vissza. Az avatottak állítják: van, volt és lesz. Valaha a népfronthoz kapcsolódott, ám annak széthullásával nem merült a feledés homályába, sőt, iránta az érdeklődés a jövőben talán még inkább megmutatkozik majd. Mert Széchenyi szép gondolatát — „Aki a múltját nem becsüli, a jövőjét nem érdemli" — egyre többen vallják magukénak. Elsősorban azok, akik az idei pályázatra is jelentkeztek, amelyről tegnap hirdetett eredményt a zsűri. A helytörténetíró-kategór; á- ban eiső díjat nyert Erdész Mihály (Dunakeszi), Kóspallag község telepítése című munkája. s ugyancsak első díjas a ceglédi Kürti Béla „Egyesületi élet a régi Cegléden 1842— 1949” pályázata. Második helyezett Somogyi Lajos (Ve- csés) és Seres István (Solymár). Harmadik helyezést Szénái Julianna (Jászkaraje- nő) és Vöö Imre (Szigetszent- miklós) ért el. A krónikairok sorában első helyen végzett Molnár Zoltán (Perbál) és Szántó József (Albertirsa). Második díjat a zsűri nem adott ki. Harmadik helyezett Bocsor István (Páty), Csontos Sára (Piliscsaba), Ófella Sándor (Tápiószecső) és Rogosz János (Örkény). Könyvjutalomban részesítették Bodnár Magdolnát (Vác), Csáky Kálmánt (Tápiószele), Fehér Györgynét (Vecsés), Vásárhelyi Józsefet (Szada), Molnár Zoltánt (Perbál), Orosz Károlyt (Vecsés), Szénái Juliannát (Jászkarajenő) és Rogosz Jánost (Örkény). S hogy mi olvasható ki az idei pályaművekből? A krónikákban természetesen tükröződik a politikai-társadalmi rendszerváltás, a hely.történet- író kategóriában pedig néhány igen figyelemreméltó munka érkezett. Erdész Mihály, Kürti Béla és Seres István pályamunkája némi kiegészítés és szakmai lektorálás után akár könyv alakban is érdemes a megjelenésre. Egyébként Erdész Mihály üstökösként tűnt fel e pályázaton néhány éve, akkori sikerének méltó folytatása ez az idei első díj. Gratulálunk! F. E.
