Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

10 1990. DECEMBER 23., VASÁRNAP AZ ÁLMOK NEM HAZUDNAK Van-e még, marad-e még kapaszkodó akkor, amikor... ... amikor hiszékeny hívek Csapatostul állnak a hazug há­ta mögé, amikor bármi igaz le­het, anai nem az, s amikor az igazra tetszés szerint ráfogha­tó, hamis; _ ... amikor futóhomokként tűnik el talpunk alól az, ami betonnak látszott, és a vasról kiderül, bádog csupán. ... amikor ezer meg ezer maszk láttán megdöbbenünk, ha végül-véletlenül reánk te­kint egy emberarc, és a világ­ról megtudhatjuk, nekünk fon­tos, de mi nem vagyunk fon­tosak neki, mert emberfolya­mot fal fel és emberfolyamot okád ki EZ A VILÁG? Kinek a világa ez a világ? Hát... a mienké. De kik va­gyunk mi? Nem hiszem, ha nem a saját szememmel látom. Ö lenne AZ AZ ASSZONY? Vékony, mint a nádszál. Ö pofozta volna fel a leventeoktatót, mert pofo­noktól feldagadt képpel érke­zett haza a kiképző foglalko­zásról Feri, az öcs? ö lett volna az, aki, mert éppen az volt a kezében, kapával ker­gette végig hét utcán át a riadt-rémülten magabiztos tisztviselőt, aki az esetleges feketevágás után kutakodott? Ö az. aki felállt a gyűlésen, és a szemébe mondta a faluba látogató miniszterelnöknek, hogy ebben az országban nem csak eredmények, de nagy disznóságok is vannak? Történetei : történelemda­rabkák. Bába, szülésznő. Volt. Nyolcvanhét éves. Ö az az asszony, akire azt mondják, AZ EGY ASSZONY. Nádszál­nyi a test, de a szempár! Ha- ragvó arkangyalok pallosának tüze villan benne, és a másik pillanatban a semmit sem ér- tő-félő kisbárány világra cso­dálkozása. Teréz néni, kell az embernek hazudni? „Maga is tudja: rengeteget. Én végig­hazudtam az életemet. Azt mondtam az uramnak, szere­tem. Nem volt igaz. A szüléink kényszerítettek bennünket össze. Akkor még így ment ez. Amit a világ elront, azt ha­zugsággal kell jóvá tenni. És a világ ront-ront... Tele már a gyerek lelke is sebekkel! Én soha nem féltem ha­zudni, ha tudtam, bajt gyógyí­tok, bánatot könnyűek, hitet adok vele. Ez a világ a hazug­ságra van berendezve. Nem­hogy óhajtjuk, hanem egyene­sen kiköveteljük, hazudjanak nekünk. A bábaképzőt leszá­mítva mindig ebben a faluban éltem. Ha sorolni kezdeném, ki-mikor-kit-hogyan tévesztett meg, soha nem jutnánk a vé­gére. Akkor tehát? Jobb lett volna attól a világ, ha a bu­tának azt mondom, buta, a csúnyácskának az igazságot, az elmenőben lévőnek az örök búcsút? Ha elveszem a re­ményt a magtalan embertől, a meddő asszonytól? Jogom lett volna ezekre? S ha igen, kinek használok vele?’’ Vannak sorsmentő, embert tartó, gyógyító hazugságok? S ha vannak, ki kap ilyenekre jogot? Ki adja a jogot? S ha emberi-égi-földi (melyik?) adomány ez a jog, akkor miért üvölt a részeg Szatyin az Éj­jeli menedékhely-en, ben (a negyedik felvonás végén), „A hazugság a rabok és az urak vallása?” Csak azért, mert a Lenin-barát-lbolseviiktagadó- hazát hagyó-visszatérő Gorkij a szájába ezt a színműszö­vegrészt adta? Avagy azért, mert sorsa milliók sorsa, s ami milliók sorsa, az igaz? S ha igaz, akkor miféle rend az (bármely miféle rend), amely kimondhatja erre az igazra, hogy nem igaz, hazugság? Van-e olyan rend/'rendszer, mely NEM a hazugságra épít­kezik, támaszkodik, számít, amely mindenkor létezésénél többre tartja az igazságot, és a hatalomnál többre az em­bert? hatja, nincsen munka. Aüunk. A k... anyját ennek az egész világnak. Itt ez a rohadt gyár, a városban a legnag-yobb, munka meg... Ne csodá lkoz­zon, ha én már senkinek sem hiszek. A maguk újságjának sem, meg a többinek sem. A politikusoknak végképp nem. No, mesélek valamit. Ugye, talán hallotta, nemrég meg­nyílt itt egy éjszakai bár. Nem akármilyen! Szuper minden. A tulajok meghívták a VALA­KIKET, az volt a megnyitó. Na és mit gondol, kik jelen­tek meg olyan amerikai nagy- követes propelleres nyakken- dősen, szmokingosan, a nejek arannyal telerakva? A polgár- mester úr meg a volt városi MSZMP első titkár, dr. X., akinek most a szájából höm­pölyög a rabló kommunisták, és a legjobb haverja, a leszerelt alezredes, aki egyik percről a másikra nagy kaszáló vállal­kozó lett, azaz ott rabol, ahol nem szégyell... Ott szorongat­ták egymás kezét, a nagyságos asszony-elvtársnők pedig pu- szilkodtak ... Azt hiszi, röhö­gött a város? Az embereknek már nincsen érzékük a röhö­géshez. Köptek. Jó nagyot. Paraszt , vagy proli módra, ahogy magának tetszik. Uram, harminchat múltam, de én a Kádáréknak sem voltam fon­tos, Antalléknak sem vagyok az, s biztos, eszdéeszéknek sem lennék... Senkinek! Két klassz srácom van. Ennyi az életem eredménye. Meg egy csomó adósság. Amikor a srá­caim kérdezgetnek, apa ... én mindig az igazat mondom nekik. Bármiről! A k... életbe is, egyszer már legyen végre vége annak, hogy ebben az országban mindenki és mindenkor hazudik. En is! A feleségem fél, én nyugtatom, dehogy lesz nálunk elbocsátás, közben meg remeg a gyom­rom, mert nem tudom, holnap mire jövök be ide, érti maga ezt, átérzi? Vagy maguknak mindegy, csak találjanak va­lami nőt, pasit, aki beszél, s akkor kész riport! Néhány napja odajött hozzám a főnö­köm, eléggé jóban vagyunk, együtt jártunk szakiskolába, s azt mondja csendesen, te Re­sző, én kikészülök abba, ami itt megy ... mert itt már nem működik semmi. Ezt mondta. Mit felelhettem volna neki? Azt. hogy újabban éjjelente fölébredek, mert azt álmo­dom. hogy elbocsátottak, s dü- hömben-szégyenemben halott részegen jövök haza? Holott máskülönben egy nyelet szesz nem megy le a torkomon.” Ajánlom kedves mindany­nyiunk figyelmébe, pártvité­zeknek és pártokon kívüliek­nek, nőknek és férfiaknak, bárkiknek, akiknek van fülük a hallásra, a következő (le kell írnom?), nem-létezik-hogy- nem-BOLSEVIK szöveget. „Nem muszáj elfogadni, hogy a szocializmus diktatúrát je­lent. szabadságkorlátozást, ós­di bürokratikus nehézkességet, szervilizmust s a fent lévők hatalmi arroganciáját, ordená­ré dicsekvését, hazudozását és az érdemi bírálat elhallgatá­sát.” Van ennél még VADABB, olvassák csak! „Jól elintézték a munkást azzal, hogy most már szabad: igen, szabadon éhen dögölhet, s él is ezzel a jogával. Attól még, hogy sza­badon szavazhatnak minden­féle nagyszájúra, akik aztán szépen meghizlalják a saját hasukat, s annyit se gondol­nak a munkások nyomorával, mint a széttaposott cipőjük­kel, attól bizony még nem ke­rül kenyér az asztalukra.” Azért csak-csak leleplezik ma­gukat ezek a ... kik is ? Kérem tisztelettel, az első citátum szerzője („Jegyzetek a posztkommunista demokráciá­ról”) Komád György, a máso­diké pedig („Germinal”) Emile Zola. kor elegem lett, elköltöztem, azóta feléjük sem néztem. Fölvettek ide, a munkásszál­lásra, de most azt mondják, eladják az épületet, akkor nem tudom, hová megyek-le- szek. Tizennyolc éves leszek márciusban, a szövőszakmát tanultam ki, nem bántam meg, mert jobban keresek, mintha nem lenne szakmám. Talál­koztam sok rendes emberrel, de olyanokkal is, akiknek min­den szava hazugság volt. En igyekeztem MINDIG igazat mondani, de nem mindig si­került. Aljasan azonban nem hazudtam, azaz úgy, hogy az valakinek ártson. Azt nem szabad. Mert akkor nem be­csületes az ember. Szoktam álmodni az apámmal. Nem tudom ki, soha nem láttam. Almomban sincsen arca. Egy­szerű ruha van rajta mindig, vékony, jó mozgású. Egyszer arra ébredtem, hogy sírok, vizes a párnám. Akkor volt ez, amikor álmomban az apám megszólított, tisztán hallot­tam, azt mondta ...” A lány sír. Húszesztendős a költőzseni. A dátum 1843. Tehát Petőfi Sándor. Igen, a Jövendölés. „Anyám, az álmok nem ha­zudnak.”... Az álmok...! VALÓBAN nem hazudnak? Menedék-e vakon bujkálni a valóság elől igazság és hazug­ság bozótosában, avagy látva kell ugyanezt tenni? Vakon vagy látva, nem ugyanaz? S ha vakon, akkor az mentség, ha látva, akkor az önítélet? A vétkes lehet-e bírája önmagá­nak, s ha felmentő az ítélet, ki és hová fellebbezhet? A történelemből nem vonható ki az ember, mert akkor a vég­eredmény: hamis. Mégis: ki­vonunk. összeadunk, osztunk, szorzunk. És talán-talán még az álmainkban találunk me­nedéket. Az álmok nem ha­zudnak. Az álmok MÉG nem hazud­nak?! Mészáros Ottó Levél az Öperencián túlra ösa volt, vénasszonyok nyara, legjobb MA a pontyfogásra. Ki is használtam, reggeltől estig a stégen ültem. Ilyenkor, a nyármúlásban megszépül a Duna, dekadens színek, enervált hangulat lengi körül a vizet. Egy délután — épp máiét kevertem — valaki leszólt a part­ról. — Van kapás, bácsi? Felpillantottam. Tíz-tizenkét éves srác nézett rám vissza, jonatánt rágcsált. — Nem törik magukat. Talán majd ott — mutattam a Du- na-ág közepére. — A nádfal mögött. — Csónakkal? Nem vinne magával? — Hely éppen akad. Ha van kedved, nem bánom. Hogy hív­nak? — Józsi. Várady József. Igazán a következő nyáron szoktunk össze. Naponta át­jött Szigetcsépről bicajjal, be- lecsilingelt a magányomba. — Te miit csinálsz azonkívül, hogy írsz? — kérdezte egyszer. — Többnyire csak írok — val­lottam be szégyenlősen. — Eb­ből élek. No, akkortájt keveset írtam. Józsi hajszolt, ösztökélt, de nem az írásra. Fél napokat a nád közt ültünk, süttettük magunkat a nappal. Egy hét­végén a Yasikám is velem volt, pucér lányokra vadász­tam az objektívvei. — Csinál­jak rólad is egy képet? — kér­deztem a sráctól. — Ha aka­rod ... Két kép maradt róla. A gyümölcsfoltos, fakult pólójá­ban, háttérben a hullámzó So- roksárd-Duna-ág. ★ Télen ritkán láttam, több­nyire telefonon értekeztünk. Karácsonyra horgászbotot kért Rex orsóval. Közben múltak az évek. Jó­zsiból Jóska lett, majd József. A kicsengetési értesítőn már legalábbis így volt nyomtatva. S egy júniusi délelőtt a budai Korona teraszán whiskyt it­tunk, ünnepeltük az érettsé­git. A whisky kaparta a tor­kom. Vagy talán nem is a whisky... ? — Emlékszel? — Minden mondatot ezzel kezd, emléke­ket idéz, két x-en inneni élete apró mozzanatait. ★ A változás ekkortájt kezdő­dött. Márkás, idegen holmik­ban jelent ímeg. Lewi’s farmer­ban, Adidas cipőben, s a jó öreg Rexet is Mechélre cserél­te. Ezen a nyáron már ritkáb­ban járt ki horgászni, tanult, készült a felvételire. Sajnos az őszi vizsgán is elhúzták: nincs meg a szükséges pont­szám. — Fel a fejjel — vi­gasztaltam. — jövőre biztosan bejutsz. Legyintett, mint aki nem is várt mást és nem csi­nál nagy ügyet belőle. Igaz, akkor már nemcsak csoma­gok és dollár jött Kaliforniá­ból. Levelek is. Szeptember végén a metró­ban találkoztam az anyjával. — Józsi? — Maga nem tudja? Elment. Olaszországban van, ott várja ki a beutazási vízumot és a re­pülőjegyet. Az apja kicsalta 1.. Sokára, hetek múlva jött az első levél. A feladón: Via Maggia 3. Italia. A dallamos latin cím virágzó olajfák és sudár cédrusok emlékét idé­zi — a fényárban úszó medi­terránt. A valóság egészen más, a Via Maggia egy lerobbant láger. Még három levelet kap­tam innen és kétszer küldtem pénzt egy maléves steward- dal. ★ A következő állomás Kali­fornia. Beverly Hills, Los An­geles 90212 USA. „Végre meg­érkeztem. Épp ideje volt. Tor­kig lettem az olasz nyomor­ral. Apámnak két kocsija van. Az egyikkel ő jár, a másikkal a mostohaanyám. Voltam az óceánnál. Valószínűtlenül kék és olyan idegen ... Fontain Ave 6. Hollywood, Kalifornia, USA ... már dol­gozom, benzinesfiú vagyok egy szerviznél. Ezért kár volt maturálnom. Nyelvtudás nél­kül csak ilyen link helyre vet­tek fel. Apámtól elköltöztem, nem tudtunk egymással kijön­„Uram, ha nagyon akarja, beszélgethetünk, ráérek, Lát­„Tizennégy múltam, amikor a nevelőapám fogdosni kez­dett, az anyám látta, nem szólt egy szót sem, egyszerűen nem érdekelte. Amikor egy éjszaka oda akart feküdni hozzám, ak­CSILLAGO /''saik a osállagszórók nem '■'* engedelmeskedtek Magda néninek. Szórták a magu­két bele a vakvilágba, a maguk kedvtelésére. Ahogyan tud­ták. Nem tudták persze, hogy ötágúnak illene lenniük, s azt sem sejtették, hogy a hatágú is jelentene valamit. Nem ne­künk, gyerekeknek, akik tátott szájjal figyeltük a csilllagesőt, az ezüst csodát, hanem Magda néninek, aki akkor már özve­gyi minőségében ügyelt a rendre. Mert ügyelt nagyon. Negy­venötben például arra, hogy a lépcsőházban senki ne beszél­hessen róluk. Róluk, a kom­munista házaspárról, akik egyik napról a másikra lettek szomszédok abban a lépcsőház­ban. Nem is beszélt róluk sen­ki, hiszen mindenki emléke­zett arra az éjszakára, amikor elhurcolták a második emelet négyből azt a zsidó családot. Megérdemelték, mondta Mag­da néni, amikor beköltözött a második emelet négybe, per­sze, nem a taggyűlésen mond­ta ezt, hanem a házmesternek, akinek meg is indokolta. Ugyanis Schvarcenbergerné, a” szégyentelen, otthagyta a mo- satlant a vájdlin.gban, s a sze­mérmetlen még a maradék ka­kaót sem öntött ki a tejesfa­zékból. Mit össze szitkozódott Magda néni, amíg kisikálta a fazekat néhány hét múlva! A vetetten ágyról ne is beszél­jünk, szegény Magda néni a mártír férjét első éjszaka a ka­napén volt kénytelen fektetni. Hát ezt érdemeljük mi? — kérdezte még a hetvenes évek­ben is, amikor a pártállami csiilagszóró sehogyan sem bírt ötágú csillagokat szórni. János bácsi akkor már a te­metőben aludta a mártíroknak kijáró örök álmot, s nem tu­dott válaszolni. Es mi, a Ká­dár-rendszer szülöttei, sem tudtunk válaszolni neki. Gon­doltuk ugyan, hogy örülhetett Magda néni is meg János bá­csi is, hogy volt kanapéjuk meg ágyneműjük, ha szellözet- len is, ráadásul a belbudai kétszobás öröklakáshoz, de vá­laszolni nem’ tudtunk. Nem tudtuk, hogy János bácsi tulaj­donképpen érdemel-e valamit, nem tudtuk, hogy Schvarcen- bergerék a két gyerekkel al- szanak-e még valaha is, akár vetetlen ágyban, s azt sem tudtuk, hogy Magda néninek mi köze az egészhez. Azonkí­vül, hogy a férje a munkás- mozgalom hős harcosa, később mártírja jelzőt nyerte el a nagy fölfordulásban. ÍVJ ént azt azért megtudtuk, hogy János bácsi hős volt. Erről beszéltek, még a csillagszórók engedetlen szá­mú csillagai alatt is az özve­gyek. Meg a szüléink is, kará­csony nélkül is, a konyhában, meg a híradó közben. De mit értettünk mii ebből? Akár a híradóból, akár apáink f%l mondataiból, akár anyáink le­sütött pilláiból? Annyit csak, hogy a Magdáról jobb, ha nem szólsz egy szót sem. Aztán a megsűrűsödött csönd után föl­öltöztettek bennünket, s elvit­tek hozzá. És otthagytak. No nem egyedül, hiszen rengeteg volt a gyerek. Magda néni ugyanis nagyon szerette a gyerekeket. A Schvarcenber- gerékét is szerette volna, mind a kettőt, ha otthon lettek vol­na. De azok nem voltak, a mártír János bácsi pedig már nem tudott szegény Magda né­ninek gyereket csinálni. Mikor tudott volna, éppen a mozga­lommal volt elfoglalva, aztán már késő volt. Maradtak a csiilagszóró csillagai meg az idegen gyerekek. Akiket Mag­da néni nagyon szeretett, lám, karácsonyra is meghívta őket. Néztük tehát a csillagszóró fényeit, s Magda néni nem en­gedte, hogy ne gondoljunk a János bácsira közben. Aki sze­gény a panteonban feküdt már, s akiinek Magda néni sze­rint köszönhettük, hogy vele lehetünk. Vele. s János bácsi emlékével. A Jézuskát vártuk, de Magda néninek köszönhet­tük, hogy végül is nem talál­koztunk vele. Magda néni ugyanis kommunista volt, öz­vegyi jogon, s elmagyarázta nekünk, a Kádár-korszak tíz­éveseinek, hogy a Jézuskát csacskaság várni. Arról már nem a Magda néni, főleg nem a porladó János bácsi tehetett, hogy a Schvarcenbergerék gyerekei jutattak eszünkbe. Csacska módon azt gondoltuk, ők is arra fizettek rá. Arra, hogy várták a Jézuskát, aki jött, s el is vitte őket. |7 éltünk is otthon, mert anyánk és apánk beígérte nekünk a Jézuskát. Ott­hon a csengettyű azt jelentet­te, hogy ő jön. Reszkettünk, hogy majd minket is elvisz. Magda néninél jobb volt. Az ő csillag szórója nem az eljö- vöről beszélt, hanem az el­mentről. Megnyugtató volt, ahogy Magda néni túlkiabálta a csengettyűt : Soha többé nem jönnek vissza. Magda néninek volt igaza. Tényleg nem jöttek. Bár azon a karácsonyon, hetvenvala- hányban, nem lepődtünk vol­na meg, ha a kis Jézus helyett a Schvarcenbergerék szőke kislánya surran be a második emelet négybe, s an-gyalszár­ni. Sokat gondolok rád meg a régi szép időkre. írtam egy elbeszélést. Rólunk szól, ket­tőnkről. Az a címe: Zúg a ná­das. Egyébként itt nincs se nád, se sás. Csak bazi nagy pálmafák. Ügy szeretnék egy igazi fenyőfát látni, vagy a Galyatetőt hóval borítva.” Qweeg Hotel, Florida, USA: „Egy éve, hogy kijöttem. Nyolcszáz dollárért vettem egy ócska Ford Coupét, és bejár­tam vele az Államokat. Most éppen Floridában vagyok. Szép minden, csak valahogy olyan mesterkélt, műízű. Mintha színfalak közt járnék. Ha Kis­pesten jársz, ugorj .be a régi iskolámhoz, és számold meg, hány ablaka van a földszint­nek. Tegnap folyton ezen dióz­tam, de az istennek se jutott eszembe.” ★ A karácsonyt az idén is a horgásztanyán töltöm, egye­dül, a ösalád felment a Tát­rába. Én maradtam, be kell fejezzek egy regényt. Szenteste előtt beállítok egy csöpp fenyőt az asztalra, s mert még van idő gyertya- gyújtásig, levelet írok Józsi­nak. „A Delfin a nád alatt alszik, várja a tavaszt. A palánkja korhadt, a bordái avulnak. Egy-két szezont még kibír, de te már aligha fogsz horgász­ni belőle. Legközelebb mű­anyag hajót veszek. Megkap­tam az újabb novelládat. Ki­csit Fekete István-ízű, de azért szép, nekem tetszett. És örü­lök neki, hogy írsz. Az írást — és minden alkotást — a kényszer szüli. A te írásodat a visszavágyódás, a múlthoz való kötődés ihleti. Ne hidd, hogy olyan könnyű felejteni, kivált, ha nem is alkarja az ember. Lásd, még az sem mindegy, hogy hány ablaka van a régi iskolának. Tápláld és éleszd rpagadban a szülő­föld -Vonzását, ne hagyd, hogy kialudjon. S akkor majd va­lóban hazatalálgz, nemcsak ál­lmodban és nemcsak a novel­láidban. Visszajössz, krúgatva és kitárt szárnyakkal, mint tavasszal a megtérő vadlibák.” Matula Gy. Oszkár nyaivail megsimogatja az ar cunkat. Mert azt gondoltuk hogy megsimogatna minket Minket, akkori gyerekeket akik őhelyette, s testvére he lyett álltunk az ő fája alatt, akik az ő helyüket foglaltuk el a konyhaasztalnál, s akik he lyettük bámultuk a csillagszó ró csillagait. Mi nem találtuk ötágúnak azokat, ők nem Lát­ták volna hatágúnak azokat. Csak a Magda néni erőszakos­kodott, hogy számoljuk meg a csillagokat, meg a sarkaikat, és ő mondogatta folyton, hogy az a zsidó kislány bizony nem an­gyalszárnyakon jönne. Árra gondoltunk, hogy az a zsidó kislány nem volna ilyen megszeppent, sem ilyen illedelmes, minit mi vol­tunk a Magda néni karácsony­fája alatt. Ö biztosan kiköpné Magda néni bejglijét, amelyik­ben nem volt dió, mert az öz­vegyi nyugdíjból nem tellett rá. Az a kislány nem nyelte volna le a kérdést, hogy miért kitüntetéseiket kell nézegetni z;’rgős papírba csomagolt ajándék helyett, amelyre szin­tén nem tellett a szegény már- tírnénak az ünnepi koszorú után. S az a kislány bizonyá­ra érdeklődött volna Magda néni briliáns fülbevalója iránt is, amelyik pontosan olyan volt, mint az édesanyjáé. Pon­tosan olyan, amilyet az utolsó karácsony estén viselt. S aztán soha többet, i Persze, nem jött sem a Jé­zuska, sem az angyalszárnyú szőke kislány. Csak Magda né­ni jött be a szobába ehetetlen bejglijével s emészthetetlen történeteivel. A gyerekek kö­zé, akik nem ismerték sem a Jézuskát. sem a Schvarcenber- perék kislányát. Csak a csil- laeszórót, amelyik sem őket, sem a Magda nénit nem ismer­te. Így az csak szórta-szórta rendezetlen ágú, törvénytelen színű csillagait, bele a vakvi­lágba, a maga kedvtelésére. Jakubovits Anna i / i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents