Pest Megyei Hírlap, 1990. november (34. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
Betyárok nyomában Relatív... Idegen város pályaudvarán várakozott. Esteledett. A környező emeletes házak ablakaiban sorra kigyulladtak a fények: hazatértek a családok. Mind jobban elfogta a kirekesztettség érzése. Bár őt is hazavárták valahol, most mégis irigykedve nézte a melegsárga fényeket. Vágyott a barátságos otthonokba, ahol az asszonyok vacsorához készülődnek, a férjek újságot böngésznek, a kicsik a padlószőnyegen csúsznak-másznak... A pályaudvarról, ahol magányosan ácsorgóit, vonzónak, békésnek tűnt minden lakás. A pályaudvarra, ahol magányosan várakozott, nem hallatszott el a házastársak ingerült vitája, a gyerekek óbégatása, a pofonok csattanása, a szomszédok át dörömbölése. A pályadvarról azt sem lehetett megállapítani, hogy az egyik ablakból lélegzetvételnyi időre kikönyöklő aszony sajnálattal, avagy irigykedve nézi a lent álldogálót, hkit hamarosan messzire visz egy vonat... P. Ë. Akiket képes az ember követni A bátyjának köszöni a hivatását Az egyik legbecsesebb ajándéka az életnek az emberi léptékkel hatalmas, de a világűrben oly piciny földgolyóbison, hogy testvérünk lehet. A szülők után az első legfontosabb ember. Megfogalmazott, kimondott példaképe talán kevesebb van társainknak, mint testvére. Szerencsés esetben a példakép a veled egy vérből álló test: a bátyád, a nővéred, netán a húgod, az öcséd. Dr. Basa Antal, Galgahévíz újdonsült polgármestere pillanatnyi gondolkodás, lélegzetvételnyi szünet nélkül válaszolta kérdésemre: gyermekkori példaképe István bátyja. — Édesapám féléves koromban meghalt, édesanyám egyedül maradt három testvéremmel és velem — emlékezik a negyvenöt évvel ezelőtti tragédiára. — Akkor o tőlem tizenhét esztendővel idősebb bátyám lépett apám helyére. Vállalta azt a hihetetlenül nagy terhet, hogy a világégés után, két családja mellett, édesanyám támogatásával felnevel engem is, és hivatást, diplomát ad a kezembe. Neki köszönhetem, hogy orvos lett belőlem. — Bátyám 1950 óta Galgahévíz kántora, és az egyik legmegbecsültebb polgára a falunak. Az ötvenes években családunkra rámondták, hogy ku- lákok vagyunk, korán elhalt Nótafák között Ha a Gödöllői-dombság Svájcban lenne, akkor tavai partján szanatóriumok, üdülők sorakoznának — emlegetik egyre szabadabban a vidéken élők. A Gödöllői-dombság azonban Magyarországon van, és nem a földrajzi helyzetét kell megváltoztatni — hiszen ez lehetetlen —, hanem használatának módját. Erdeiben is otthon kell ereznünk magunkat ! A rengeteg nem csak természeti értékeket rejteget, hanem kulturális örökséget is, ami igen szerteágazó. Egykoron betyároknak adott búvóhelyet a fák, bokrok világa. Az idő szépítő távlatából gondolhatunk rájuk úgy, mint, akik borsot törtek a hatalmasok orra alá. Ha ez nem is mindig így történt, megmaradt az elnevezések romantikája. A bagi határban Rab Jancsi útjáé, a gödöllőiben a képünkön is látható Pap Miska kútjáé. Egyiktől sincs távol a betyárpecsenyével hívogató Kisbagi csárda. Az otthonukból hozták Parókiából szeretetház Gondoskodás az idősekről Á gálgamácsai önkormányzat elképzelései között humanitárius célok megvalósítása is szerepel, amelyek jegyében szeretetház kialakítását tervezik. Az első, legfontosabb lépést már meg is tették: a római katolikus egyháztól — egymillió forintért — megvásárolták a parókia épületét, s várhatóan jövő évben kezdik a felújítást, korszerűsítést. Az illetékesek úgy gondolták, hogy a település azon idősei kapnának itt helyet, akiknek senkije nincs, akik önmaguk ellátására már nemigen alkalmasak. A római katolikus egyházzal együttműködve azt is elhatározták, hogy a gondozást apácákra bíznák, akik a szeretetszolgálatot igazi hivatásuknak tekintik. Az otthon egyébként a templom szomszédságában lesz, közel a plébánia új épületéhez, amelynek kialakítása ugyancsak folyamatban van. ç Szentendrén rendezték meg $ Pest megye népdalköreinek or- ^ szagos minősítő hangversenyét. ^ örömmel fedeztem fel a tizen- ^ négy bemutatkozó együttes S között a hévízgyörkl, karfali S asszonykórusokat, meg a túrái S népdalkört. Csodálkoztam a hévízgyör- kieken és a kartaliakon, hogy milyen természetes egyszerűséggel, és minden izgalom nélkül mutatják be műsorukat a rangos zsűrinek. Igaza volt fiatal padszom- szédomnak, amikor ismeretlenül súgta : — Az biztos, hogy ezek a nénik nem az iskolában tanulták az énekeket. Tanúsíthatom, hogy a hévíz- györkiek, a kartaliak otthonukból hozták a dalaikat. Az egykori kis házból, ahol az édesanya esti lefekvés előtt dúdolt a bölcső fölött. Hozták a summássorsból, amikor a kegyetlenül nehéz munka rövid pihenőidejében nótát kért tőlük a tiszttartó. Máig megőrizték azokat a dalaikat, amelyeket akkor énekeltek, amikor férjük a harctérre indult, és éveik sötét magányában dallal üzentek valahová, az ismeretlen messzeségbe. Megőrizték dalaikat, amelyre akkor fakadt ajkuk, amikor kedvesük kopogott a lányos ház jégvirágos ablakán. A tiszta emberek világában — legyen bármilyen kegyetlen, gyászos a sorsuk —, dallal keltek és feküdtek fiatalok és idősek egyaránt. Ezt a tiszta világot fedezte fel ifjú szomszédom az asszonyok énekét hallgatva. Ezt a tiszta, máig megőrzött szépséget látták Szentendre zegzugos utcáin és főterén azok az idegenek — németek, franciák, olaszok, japánok —, akik a nó- tázva vonuló csoportok nyomába szegődtek, Egy rövid félórára Szentendrén — hiába fújt olyan hideg szél a Duna felől — kitavaszodott. Ezt a tavaszi színességet, üdeséget tizenhárom hévízgyörki és tizenegy karta- li asszony lopta a városka főterére. A séta után került sor a zsűri véleményének ismertetésére, az eredmény kihirdetésére. Ha megfigyelhettem, milyen nyugodtan, minden izgalom nélkül énekelnek ezek a falusi asszonyok, akkor a zsűri döntésére várva éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Csak akkor engedett a feszültségük, mikor meghallották a mondatot: — kimagasló s kiváló teljesítményéért aranyérmet kapott a hévízgyörki, kartali asszonykórus, valamint a túrái népdalkor. F. M. Gödöllei séta Móricz ilyennek látta SOK SZÓ esik mostanában az 1744—48 között épült gödöllői kastélyról, amelynek pompájáról, a kastély és környékének egykori szépségéről a kortársi tudósítások, leírás.ok sokasága tanúskodik. Parádés sorokat olvashatunk a császári pár 1751-es gödöllői látogatásáról. Akik vendégként fordultak meg a kastélyban, csak a fényeket látták, a csillagszórós tűzijátékokat. De a különböző történelmi sorsfordulók idején is mindig nagy szerep jutott a kastélynak. Volt szálláshelye Windischgraetz hercegnek, berendezkedett termeiben Kossuth Lajos és vezérkara. Gyakran kereste fel Ferencz József a feleségével, a szépséges Erzsébet királynéval. Polónyi Péter nyugdíjas múzeumigazgató a Magyar Távirati Iroda gondozásában 1989- ben megjelent Gödöllő című képeskönyv bevezetőjében hangulatos sorokban idézi a régi Gödöllőt amikor így ír: — „Kétségtelen, hogy napjainkra (Gödöllőnek) megkopott az a varázsa, amivel még a századforduló éveiben letelepedésre, művésztelep-alapításra ösztönözte a szecesszió magyar mestereit. Nem az idilli, falusias, kastélyos, erdős romantikájával eszményi nyaralásra, kirándulásra hívogató hely ma már... amelynek csendjében a harangszót, a máriabesnycii búcsúra igyekvők énekét vagy a központban, a Ferencz József téri vendéglőben játszó Vidék cigányprímás zenekarának muzsikáját még az Alvégen is jól lehetett hallani.” Magam is ilyen emlékképét őrzöm Gödöllőnek, bár a kastély zártsága — amelyre ka- masizként emlékszem — mindig valamiféle sejtelmes világ képét rajzolta elém. Sokat gondolkodtam rajta, mit jelenthetett a királyi pár látogatása a kétkezi munkát végző gödöllői iparosnak? Mit adhattak a kastély fényei a földjét művelő gödöllői gazdálkodónak? Az Est című újság 1913. január 28-i számában jelent meg Móricz Zsigmond kevésbé ismert és citált írása, a Gödöllei séta, amelyre a napokban akadtam rá. Ezek a sorok feleletet adnak a kérdésekre, s talán abban a megvilágításban is bemutatják a kastély és a gödöllőiek kapcsolatát, amilyenről mostanában kevesebb szó esik. De átadom a szót Móricz Zsigmondnak: — ....... A szép fasor végén n yitva a park kapuja. — Ez a királyné kastélya? — Ez a palota. Ez. Meghatva nézek föl a fenyves közül kinövő kedves kis palotára ... Gyászmenet jön szembe. A kis fekete halottas kocsi után fiákerekben a kísérők... Csöndben, lépésben haladnak el a Királyné ablakai alatt, most bizonyára kinézne rájuk, mondana valamit, hiszen ő is ember volt, asszony volt... A keskeny park hosszában vágja át a községet: ha a Kapukat becsukják, két Gödöllő van Magyarországon. Lám, nekünk is van hát egy pontunk, ahol a nép közel a királyhoz. Van egy Gödöllőnk, ahol a paraszt nem emeli a kalapot, ahányszor ezt a szót h!- mondja, hogy a király. Nekik az életnek, az életüknek része a király. Náluk közbirtokos és talán a pótadókivetés ellen is tiltakozó társuk. Szemben a városháza. Űj- donatúj, díszes fala alatt ott álldogálnak a kékmándlis magyarok, a vágásba dugott kézzel, köpcös testükön szétfeszülő lájblikkal s erős, frissen borotvált tokákkal. — Én megmondtam a tiszteletes úrnak, hogy: kicsinált dolog vót e! Nem írásbul kell szavazni, hanem azt, akit a nép akar! Hogy rámutassanak, hogy ezt akarjuk ... Mert ha mán ü kimondja,• hogy ezt! akkor ki mer ellene szólni... Én fel akartam szólalni... — Mér nem tette? — Megmondtam neki négyszemközt. ... Az emberek élnek. Csendesen. Főnek a maguk levében, mint a lassú tűznél a vasárnapi káposzta. Rotyogva. Minden van itt, ami egy magyar faluban lehet és nem lehet. Királyi kastély és száguldó villanyos. Tarka kendő a lányok derekán és nagy gömbökkel lógó villanylámpák. A Mi boltunk néven pingált szövetkezet. És száz darab úri lányka, polgáristák, akik két tanítónő vezetésével mennek, mennek... / Hogy élnek az emberek ! Milyen meggyőződéssel... Hét és félezer ember ím itt egy telepen. Ezerötszáz házban. Mind, kis percent híjával, tiszta magyar, csak a felekezet vág köztük némi távot. Kétharmaduk katolikus, egyhar- maduk kálomista. Kétszázötven luteránus, ezek jobbára cselédek. Háromszázötven zsidó: ezek mind urak. És egy király. Ez micsoda? Ennek a népnek vendég. Ritka vendég. Akit kissé megbámulnak, mikor szűk kis napi életük ablakán, a kapa vagy a villa mellől felnéznek, ‘ meglátják, hogy lovagolnak karcsú lábú nemes paripákon, aztán tovább végzik a munkájukat, mert az életük komoly és szakadatlan, de a vendég csak pillanatnyi.” ÉS MIT ÍRNA a mai Gödöllőről Móricz Zsigmond? Válaszolhat rá több mint húszezer gödöllői. Fercsik Mihály édesapámnak ugyanis volt húsz hold földje. Mi, a félárvák sem mentesültünk ennek következményei alól. István ezt az időszakot is átvészelte, és — nem lehet elégszer elmondani, megköszönni — töretlen akarattal, hittel támogatta a családot, s benne engem. Ifjúkoromban tehát hitével és akaratával is példaképemmé vált. — Aki egy kicsit ismeri dr. Basa Antalt, tudja róla, hogy sokoldalú orvosi munkát végez. Szívesen vállal egyházzenei szolgálatot, orgonái. Szeptember 30-tól a hévízi polgárok mestere. Vajon mit jelent számára Albert Schweitzer példája? Albert Schweitzeré, aki teológiai tanárként, prédikátorként és hírneves orgonaművészként hátat fordított addigi életpályájának, és az afrikai betegek gyógyításának szentelte további életét. — Ha példaképekről beszélünk, az a véleményem, hogy Schweitzer az olyan személyiségek közé tartozik, akikből minden században csak néhány születik, ö azok közül is kiemelkedik, akik kortársaiként sokat tettek az emberiségért. Egész életét a leprások gyógyításának szentelte, amivel azt az önmaga által megfogalmazott küldetését valósította meg, hogy egy személyi ben is csökkentse a fehérek adósságait a színes bőrűekkel szemben. Nekem van egy nagyon szép családom, három gyermekem, feleségem. Szívesen orgonálok, feltettem az életemet az emberek gyógyítására, s meg is találom mindebben az örömömet, tudom viszont, hogy pályámat nem lehet összehasonlítani az övével. Schweitzer igen nagy ember volt, és én, a kisember nem is merem példaképemnek tekinteni. Az én példaképeim a kisebb személyiségekből állnak össze, akiknek munkájából, tulajdonságaiból el tudok tanulni olyan elemeket, amiket képes vagyok követni. És ilyen ember sok van, Ella István barátom például igen jó orgonaművész. Tőle a viselkedést igyekszem ellesni, ő ebben a példaképem. Egy-egy sportolótól a küzdeni akarást akartam eltanulni. Sokan tudják, hogy nem csak orvosi munkámmal, játékvezetői tevékenységemmel kötődöm a sporthoz, hanem húsz évig kézilabdáztam is. De nem a világklasszis Kovács Péter volt a példaképem, hanem azok, akik tulajdonságainak követéséhez esélyt éreztem magamban. Balázs Gusztáv Véradás Sokan először vállalkoztak A Gödöllői Agrártudományi Egyetem 1358 hallgatójából 174 adott vért a legutóbbi térítésmentes véradáson, az 1554 dolgozóból pedig 24-en. A 198 véradóból 62-en most először vállalkoztak e nemes áldozatra. A Vöröskereszt szervezésében összesen 80,4 liter vérrel tudták segíteni az egészségügyet. A költő mihasznasága Lehet, hogy az idősek morgolódásának hat, de el kell mondanom: aki középiskolát végzett, és nem tanult latint, az sokat vesztett! Ha valaki eljutott odáig, hogy a latin költőket olvashatta, komoly irodalmi élményben részesült a kristálytiszta latin verselésen és a költőóriások művészetén át. A költői foglalatosság hiábavalóságáról ír Ovidius (teljes nevén Publius Ovidius Naso), aki ikertestvérével együtt Krisztus előtt 43-ban született, mikor azonos végzet által halt mindkét konzul. (Hirtius és Pansa az actiumi csatában.) Ovidius zsenge gyerekkorában verselni kezdett, gyakorlatias apja bosszúságára. „Gyakran mondta apám, mit folytatsz haszontalan tanulmányokat? Maga Maeonidas (görögül: Homérosz) se rendelkezett vagyonnal! Meghatódtam a mondottaktól és elhagytam az egész Helikont és megkíséreltem, hogy oldott szavakban, prózában írjak.” Innen a világhírű két sort eredetiben idézem: Sponte sua carmen numéros venis- bat ad aptos, /Et quod temp- tabam dicere: versus erat! Magától jöttek a dal verslábai a szöveghez / S amit mondani próbáltam, abból vers lett! ☆ Eltelt 1900 év. 1935-ben tizenöt éves süldő kamasz voltam. Szerelmes lettem, verselni kezdtem, írtam én mindenféle és -fajta verset, ahogy jött. Járt nekem egy ifjúsági lap, a Drozdi szerkesztette Ifjúság. Hát ez a lap egyszer magyamóta- szöveg'-pályázatot hirdetett. Én meg beküldtem nekik egy Berzsenyi-utánérzést és egy nótaszöveget. Le is közölte a lap mindkettőt. Este, vacsora után — ilyen alamuszi kölyök voltam — az asztal közepére raktam szó nélkül első, nyomtatásban megjelent műveimet. Az elégia, ahol az őszi levelek hullanak és hervad a liget, nem érintette különösképp a családot. Hanem a dalszöveg! Ma is tudom mindkét versszakát: Megkérdeztem a babámat, ad-e csókot kettőt-hármat, / Mert ha nem ád, hát én adok: cuppanósat, hosszút, nagyot. / De a babám csak azt mondja: m’ért vagy te a csók bolondja? / Nem a csókot szeretem én, hanem téged, kis szivecském! összehajolva olvasták szegények — és ide illik az Arany-ballada sora: —Döbbenet által szív ere fagy! Nagyanyám jutott először szóhoz, ö csak ennyit mondott: — Ugye, megmondtam, hogy nem kell ezt a gyereket esténként kiengedni játszani! ☆ Ovidius kegyetlen sorsát nem fejeztem be. Augustus császár egyik lányáról megírt valamit, s a haragvó császár Krisztus után 8-ban Tomiba (a mai Konstanca) száműzte és bár élete végéig könvörgött kegyelemért, nem térhetett vissza Rómába. Én meg hiába könyörögtem engedélyért: többet nem engedtek ki Veresen Icáék közé játszani! Fazekas Mátyás i a
