Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

A védelmező aura Kézrátétes gyógyítás? A gödöllői művelődési köz­pontban, akinek kedve tartja, megtanulhatja a kézrátétes gyógyítást, kaptuk a hírt. A húszórás tanfolyamra bárki jelentkezhet november ötödi­kéig, Horváth Péterné népmű­velőnél. Mint azt sokan tudjuk, a vi­lágon mindennek van ener­giakisugárzása, így az ember­nek is. A különlegesen érzé­keny emberek ezt képesek is érzékelni. Az ember energia­burkát aurának nevezik, amely egy védőmező. Az aura érzékelésére állítólag minden embernek megvan a képessé­ge, s e z a kézrátétes gyógyító­tanfolyamon elsajátítható. Gyakorlással fejleszthető. A sérült burok, amely mindenkit körülvesz, kezünk segítségé­vel, bioenergetikus masszázs- zsal és gyakorlatokkal gyó­gyítható, az egészség helyreál­lítható, illetve megőrizhető. A tanfolyamot Gorzó And­rea vezeti majd, háromnapos intenzív oktatás keretében. Néhány óra a köztársaságban Tiszteld a gyalogpolgárt ! A gödöllői Szabadság téri buszmegállóban földim mellé ültem a padra. Mielőtt szenve­délyem rabságában kinyitot­tam volna az újságot, Misa bá­csi kérdezett valamit. Egy szó jelentésére volt kíváncsi, amit viszont nem értettem meg a forgalom zajától. Rákérdeztem először, másodszor és szom­szédom már-már inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy hagyjuk az egészet. Ta­lán a szociális piacgazdaságra, vagy a szociális hálóra tetszik gondolni? — faggattam tovább, mígnem ráhibáztam: a repri- vatizálás jelentését nem tudta megfejteni. Megvakartam a fejem búb­ját. Szinte nincs olyan cikk, rádióadás, tévéműsor, amely­ben ne szerepelne ez a kifeje­zés és miközben olvassuk, ír­juk, halljuk, már le sem for­dítjuk. A reprivatizálás körül­belül annyit jelent, magya­ráztam a várakozók tömegétől zavartan, mintha a b agi éleí­rni szerüzletet, amely a szövet­kezet tulajdona, eladnák egy magánvállalkozónak. Élt tizenhét évet Borostyánnal benőtt síremlék alatt nyugszik rokonaival az 1956-os forradalom gödöllői áldozata, Balázsovich András. Alig egy hőnappal a 17. születésnapja előtt, október 25-én, a rend­őrség udvarán érte a halálos lövés. A városi temetőben helyez­ték végső nyugalomra, és a sírtáblán János evangéliumából olvasható a következő idézeti Nagyobb szeretete sincs senki­nek annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Balázs Gusztáv felvétele) Amíg róttuk a kilométere­ket, gondolataim végig ezen a kérdésen vajúdtak, és a köz­társaság nevében is elszégyell­tem magam. Mindenféle ide­gen kifejezésekkel játszunk, és az egyszerű újságolvasó nem ért belőle semmit! Ám nem csak a sajtó a vétkes, a politi­kusok sem képesek egyszerűen megfogalmazni céljaikat. Ha rosszmájú lennék, leszál­láskor odasúgtam volna Misa bácsinak: mire megérti a re­privatizálás értelmét, magának már régen nem lesz mit visz- szavennie! Ehelyett besom­polyogtam az élelmiszerüzlet­be. ahol fél füllel pedig ezt hallottam: a szomszéd boltot meghirdették bérbeadásra az újságban. Az ott dolgozók er­ről csak akkor értesültek, ami­kor egy reménybeli bérbevevő betért körülnézni az üzletbe. És itt nem is reprivatizálásról van szó! Amikor hazaértem, az nyug­tatott meg, hogy a köztársaság szó legalább azt fedi, amire gondoltam. A köztársaság az, állítom, hogy mindenkinek kö­ze van mindenhez. Közöm van nekem, neked, neki a társa­sághoz, a társadalomhoz, ami­ben élek, élsz, él. Ez így is van, hiszen szavazhatunk, választ­hatunk szabadon. A köztársa­ság az értelmező szótár szerint az az államforma, amelyben az államfőt vagy a legfelsőbb államhatalmi szervet meghatá­rozott időre választják, illetve az ilyen államformájú ország. Nagy tudásommal bekopog­tam hét 87 éves nagyapám szobájába, megkérdezni, neki melyik államforma volt a leg­kedvesebb élete során. Hiszen mennyifélét megélt 1902-től! Egy óra múlva bölcsebb let­tem. A történelem köznapi részvevői számára nem a ki­rályság, vagy a köztársaság a fontos, hanem az, hogy legyen munka, gyarapodjon a család, tiszta maradjon az erkölcs és ne vesszen el a hit. Mert e gyalogpolgárok milliói nélkül nem volt, nem lesz történe­lem! Balázs Gusztáv Ha a ma élők becsülik az ősöket Megtaláljuk egymás kezét Kartal község már a 11. században fontos történelmi esemény színhelye volt. Könyves Kálmán királyunk 1096-ban itt tartott országgyűlést, s ezen a gyűlésen mondták ki a nevezetes tör­vényt. amely szerint: A boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se essék! A 16. században a községet elfoglalja a török. La­kossága egy részét kiirtja, rabszijra fűzi, s a település helyén 1690-ben már csak üres puszta található. A 18. század elején ismét benépesül, amikor Grassalkovich Antal birtoka lesz. Ma a lakosság lélekszáma megközelíti a hatezret. A falu 1985-ben kapta meg a nagy­község címet. Az önkormányzati választás alkalmával — Sőregi János volt tanácselnök, 44 éves köz- szolgálat után nyugdíjba ment — a falu lakossága Urbán Imrét választotta polgármes­ternek. Az. 1961-ben a Bács- Kiskun megyei Akasztón, gaz­dálkodó családban született agrármérnök korán kirepült a szülői házból. Az általános is­kola elvégzése után a kalocsai I. István Gimnázium tanulója lett, s itt a kollégisták nehéz, de szép életét éli. Találkozik nagy példaképével — aki egész életére, fejlődésére meghatá­rozó erővel van —, Szvitek Sándor tanár úrral. — Szigorúság, számonkérés, újabb és újabb próbatételek­kel való birkóztatás, ugyan­akkor meleg emberség, barát­ság, nyíltság és nyitottság jel­lemezte a tanár urat — mond­ta beszélgetésünk során Urbán Imre. — Nem csoda, hogy ma­gam is a katedrára vágytam. Nem vettek fel a bölcsészkar­ra, ezért munkát kerestem. A Gabonatermesztési Kutató In­tézetben fizikai dolgozónak al­kalmaztak, s ebben a „munka­körömben” már sok tanítóm, pédlaképem akadt. A nehéz és kemény emberek, a kérges ke- zűek, a bakancsot viselők taní­tottak helytállásra. Két év után jelentkeztem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Felvettek. 1982-ben kezdtem a tanulmányaimat, s 1987-ben szereztem diplomát. Csodála­tos esztendők voltak. Nem a könnyelmű diákélet követke­zett. Másodikos koromban megnősültem. Három albérle­tet is megpróbáltunk a fele­ségemmel. Azt hiszem, ezek az esztendők faragtak emberré. Október 23-án 13 órakor a Honvédelmi Minisztérium III. dísztermében az 1956. októberi forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmával rende­zendő díszünnepségen előlépte­tik Dinnyés László tartalékos honvéd századost, az aszódi Pe­tőfi Sándor Művelődési Ház igazgatóját. Az ünnepségre szó­ló meghívót Für Lajos honvé­delmi miniszter írta alá. A történelem viharában Hâ a hitem átadhatnám! — Mondhatnám azt is, hogy nagy ára van ennek az elő­léptetésnek. Panaszkodhatnék órákon át, milyen megpróbál­tatásokon, mennyi megalázta­táson kellett átesnem, hogy harmincnégy év után ismét egyenruhát ölthessek magam­ra. Valahonnan a mélyből in­dultam, a városszéli senkik közül, s alig töltöttem be a 18. életévemet, már tiszt vol­tam. A Magyar Néphadsereg tisztje, aki szentül hittem a Petőfi versből ezerszer idé­zett szavak igazát: — A nép­pel — tűzön, vízen át! Lezárta a műutat 1956 októberében — még 23-a után is — éltük a kato­nák laktanyai életét. Parancs­nokunk — akinek én techni­kai helyettese voltam, mint főhadnagy — közölte velünk, hogy a katonák feladata a mindenkori kormány intézke­désének megfelelően a haza külső támadások elleni védel­me, ezért a laktanyából ide­gen kezekbe sem fegyver, sem egyéb nem juthat ki, oda ide­genek nem léphetnek be. A napokat beszélgetésekkel, a rádió híreinek hallgatásával töltöttük, vitatkoztunk, érté­keltük a hallottakat és tervez­gettünk, de később rájöttem, hogy inkább álmodoztunk. A magyar szocializmusról. A független és szabad szocialista Magyarországról. Ismertük a környék lakossá­gának a hangulatát, ezért nem volt abban semmi csodálatos, hogy a híreinket kicseréltük, s a kedvező értesülésekre még koccintottunk is. November 4-én hajnalban a rádióból elhangzó Himnuszra és Nagy Imre felhívására éb­redtünk. Ez felkavarta a kedé­lyeket. Izgalommal mentünk reggelizni. A laktanyai hang­szórók Kádár és Münnich fel­hívását közvetítették. Nem ér­tettük a történteket. Tiszttár­saim parancsra vártak. Akad­tak, akik hangoskodtak, fegy­veres ellenállásra biztattak. Parancsnoki beosztásban levő fiatal tisztként o 3-as műutat lőszer nélküli harckocsikkal lezártam, hogy akadályozzam a közelgő orosz tankcsorda to- vábbvonulását, hogy megállás­ra bírjam őket, a parancsno­kokkal szót váltsak, s tiszttár­saimmal együtt meggyőzzem a támadókat arról, amiben ak­kor már tisztán hittem, és amit Kádár János is elmon­dott az ország nyilvánossága előtt: népünk dicsőséges felke­lése, amelyet a sztálini zsar­nokság ellen folytat, nem el­lentétes a szovjet nép érdekei­vel. Kié az érdem? Naiv voltam? Romantikus forradalmár? Álmodozó fia­tal? A kezdeti ígéretektől, a szabadság ízétől megrészegült hazafi? Letartóztattak. Jöttek a bör­tönévek. Mellőlem sokakat kí­sértek a siralomházba. Ki tud­ja, miért — az életben vannak megmagyarázhatatlan dolgok —, engem három és fél évre ítéltek, összezsúfolt emberron­csok börtönhite éltetett s adott reményt: — Ártatlan ez­rek kiontott vére nyomán el­érkezik a végső magyar feltá­madás! Álmatlan éjszakákon töp­rengtem, hogy kik voltak azok, akik megcsinálták 1956-ot. Társaimmal vitáztam: kié az érdem? A tanulságot, amit a bör­töncellában fogalmaztam meg, szeretném átadni 1990. októ­ber 23-án, amely az idén ugyanúgy keddre esik, mint 1956-ban. Az 1956-os forradalom szel­lemi előkészítésének nagy és nehéz munkáját a névtelenek végezték el. A magyar szülők, a kisemberek, az apák, anyák, a barátok, akik nem léptek be a pártba, s ezzel ugyan le­mondtak az érvényesülésről, a karrierről, de környezetükben éppen ezért hallgattak rájuk az emberek, a fiatalok. A csa­lád szűkös anyagi körülmé­nyek között tengődött, de így a gyermekek is rádöbbentek arra, hogy az értékrendben a jólétet megelőzi az igazságos­ság, a becsület, a tisztesség eszméje. Az egyszerű emberek azoic, akik helyesbítették, kor­rigálták az elferdített magyar történelmet, ők voltak szűk körükben a politikai kommen­tátorok, ők tanították meg a tízparancsolatot, ők adtak po­litikai irányítást, s ők hívták fel a figyelmet arra, hogy Ady legszebb versei közé tartoznak az istenes versek is. Segítet­tek az értelmiségiek is, akik­ben akkor bízunk leginkább, ha nincsen hatalmuk. Ezt a tiszta, máig megőrzött hitet erősíti bennem az emlé­kezés. Ma ünnepelnek. Köszönté­nek. Előléptetnek. Nem tehe­tek róla, ha a virágokkal dí­szített teremben nekem ijesz­tő pillanatok jutnak eszembe. Amikor kiszabadultam, s csak segédmunkásként helyezked­hettem el. Amikor tehetségte­len konjunktúralovagok vág­ták a szemembe: — Te, 56-os áruló! A feszítő kételyek. A hitem visszaszerzéséért folytatott ön­emésztő küzdelem. A Kádár­rezsim gulyáskommunizmusa. A látszólagos szabadság. A képmutató megbocsátás: min­dent jóvátehetsz, de közben vasalt nadrágos, nyakkendős úriember félévenként figyel­meztetett: — jó lesz, ha vigyá­zol, mert rajtad a szemünk! 1956 volt az én fiatal életem indulója, tisztító vihara, s fel­nőtté válásom ideje. Új kérdések A történelem, amelynek sze­replője voltam, vagyok, folyik tovább, és én új kérdésekre keresem a választ, mint a megújuló (megújított?) társa­dalmunk tisztje: — Mi lesz a rendünk? Mit kezd társadal­munk a felgyülemlett gond­jaival és energiáival? Be tud-e illeszkedni Európa felnőtt de­mokráciáinak közösségébe, vagy minden vágy megmarad beteljesületlen kamaszszere­lemnek? Ha a hitem átadhatnám! Elmondta: Dinnyés László Lejegyezte: Fercsik Mihály S 1987-ben a kartali Petőfi Mezőgazdasági Termelőszö­vetkezetben alkalmaztak nö­vényvédő és tápanyag-gazdál­kodási munkákat irányító me­zőgazdásznak. Aszódon szol­gálati lakást kaptam. Ismét új világot ismertem meg. Kartalra terelődik a beszél­getésünk. — 1989 októberében — szü­lői segítséggel — Kartalon sa­ját otthont vásároltunk. Eb­ben az időben sok volt már itt az ismerősünk, alakultak, formálódtak emberi kapcsola­taim. Úgy véltem, hogy annak, aki önmagát értelmiséginek tartja, jelen kell lennie lakó­helye közéletében, s vállalnia kell bizonyos közvetítő szere­pet, hiszen mi vagyunk azok, akiknek a segítségével minden új felismerés, gondolat, felfe­dezés beépülhet a közgondol­kodásba és válhat mindenna­pi magatartássá. Már az egye­temen megtanultam, hogy o demokráciát kihirdetni köny- nyü, életelevenné tenni vi­szont nehéz. Ott voltam a kezdeménye­zők között, és megalakítottuk a Kartali Érdekvédelmi Kört. Olyan jelenségek ellen lép­tünk fel, amelyek megszünte­tése nem elsősorban pénz kér­dése, hanem inkább az embe­ri odafigyelésé, a tisztességé. Hallottuk a hírt, hogy a ta­nácselnök nyugdíjba megy, ami újabb ötletet adott: — Vá­lasszunk olyan polgármestert, akinek van helyismerete, de nincs senki iránt elkötelezett­sége. Van felsőfokú végzettsé­ge, de nincs diktatórikus ve­zetői hajlama. A KÉK és az FKgP engem jelölt a tiszt­ségre. s ezt a jelölést szeptem­ber 30-án az állampolgárok a szavazatukkal megerősítették, jóváhagyták. Urbán Imre elmondta, hogy elsősorban az aprómunkák el­végzését szorgalmazza. — Nagyon fontos a közelli- tás javítása. Mindig minden legyen az üzletekben, ami a mindennapokhoz kell. Bizto­sítani kell, hogy valamennyi lakóházba eljusson — éjjel­nappal, télen-nyáron — a ve­zetékes ivóvíz. A sok apró feladat elvégzé­séhez szükség van a kartali emberek segítségére. Valami­kor a lakosság összefogása, tár­sadalmi munkája országosan ismert volt. Erre lesz szükség a gázhálózat megépítésénél, az óvodai helyek bővítésénél. — Első munkaként a teme­tő rendezésére vállalkoztunk. Az idősebbektől azt hallottam, hogy egy falu újjászületésé­nek, megmaradásának, rangjá­nak és hitének az erősítése ott kezdődik, ha a benne élők be­csülik az ősöket — mondja a polgármester. — Ügy érzem, hogy a szándékomat megér­tették a választóim, a falu ál­lampolgárai, mert sokan se­gítenek, sokan dolgoznak a te­mető szépítésénél. Hiszem, hogy messziről érkeztem ugyan Kartalra, de megtaláljuk egy­más kezét. F. M. Először Párizsból Színházi előzetes Színvonalasnak ígérkező színházi programok várják a gödöllőieket a következő hó­napban. A sort külföldi vendégek nyitják: a párizsi Theatre de La Nuit Blanche művészei. A társulat egy, a Francia Inté­zet és a külföldön élő franciák szövetsége által szervezett ma­gyarországi turné keretében mutatkozik be Gödöllőn, Gor­kij Éjjeli menedékhely című drámájával. Az előadáshoz a szervezők szinkrontolmácso­lásról is gondoskodnak. Belé­pőjegyeket október 20-tól vá­sárolhatnak az érdeklődők 100 forintos árban, a diákok 50 fo­rintért. November 18-án a helybe­liek előtt már jól ismert ka­posvári Csiky Gergely Színház János Sirály lép fel Gödöllőn. Acs rendezésében Csehov: című háromfelvonásos színmű­vét mutatják be, a főszerepek­ben Nagy-Kálózy Eszterrel, Quintus Konráddal, Molnár Piroskával, Koltai Róberttel, Jordán Tamással, Pogány Ju­dittal, Csákányi Eszterrel. Ven­dégjátékukra szintén október 20-tól válthatók jegyek, 160 forintos árban. November 19-én a kicsiket várják a bábszínházi bérlet má­sodik előadására, cím szerint a Csizmás Kandúr, az Állami Bábszínház előadásában. November 24-én kezdődik, december 4-ig tart a stúdió- és alternatív színházak talál­kozója. Ennek részletes prog­ramját a későbbiekben külön ismertetjük. Mise a fiúnevelőben Egy furcsa hobbi? Az aszódi fiúnevelő intézet­ben újra megszólalt az a ha­rang, amely negyven évig kényszerű némaságra volt ítél­ve. Eredeti feladatához híven, misére hívta az említett ne­velőintézet növendékeit, s a szép számmal megjelent köz­ségi híveket. Sajnos, eredeti helyén nem szólalhatott meg újra, mert azt a templomot még 1960-ban el­törölték a föld színéről. Így hát rendhagyó helyen, a fő­épület egyik, kápolnává alakí­tott termében kezdte hirdetni a legújabb történelmi idők változását. Mint Korpás László otthon­vezető szavaiból megtudtuk, az új kápolna gondolata Szarka Attila általános igaz­gatóhelyettes fejében született meg. A berendezésről a gazda­sági részleg gondoskodik. Mielőtt megkezdődött volna a mise, szóba elegyedtünk né­hány növendékkel. N. Attila és S. Attila elmondták, hogy kö­zülük bárki szabadon eljöhe­tett, vallási különbség megkö­tése nélkül is. Mind a ketten megegyeztek abban, hogy a hit igéivel bizonyára könnyebben elviselik majd társaiknál azt a néhány hónapot, melyet még Aszódon kel! eltölteniük. Csak érdekességként jegyezték meg: csoporttársaik furcsa hobbinak tekintették idejövetelüket. Beszélgetésünket dr. Huszka Mihály plébános hálaadó sza­vai szakították meg, aki első­ként köszönetét fejezte ki az intézet valamennyi segítőkész dolgozójának. Példabeszédé­ben — nem vitás — joggal hangsúlyozta: az emberekben erősen él a békének, az egy­más őszinte és kölcsönös meg­ismerésének és szeretetnek a vágya. S hogy a lelkipásztor szavai igaznak bizonyultak, ta­núsíthatták azok is, akik már nem fértek be a terembe. Amint véget ért a mise, megkerestük a plébános urat. A rendhagyó élmények hatása alatt érthető volt elfogódottsá­ga, ezért csak néhány szóban összegezte mondanivalóját: — Életem egyik kiemelkedő eseményét éltem át. Meggyő­ződésem, hogy a jövőben még gyümölcsözőbb lesz az a kap­csolat, amely most ebben a közösségben megindult. A kép azonban feltétlenül teljesebbé vált, mert megkér­deztük a miséről kijövő inté­zeti fiatalokat is. O. György, B. Károly és B. Sándor váltig állították, jótékonyan hatott rájuk ez az új közösségi élmény. Sokszor azonban kínosan érez­ték magukat, mert nem tudtak imádkozni. K. 1. Cs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents