Pest Megyei Hírlap, 1990. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-28 / 176. szám

10

^Cgyfqp

1990. JÚLIUS 28., SZOMBAT

„Míg más államok a tűzoltás intézményében a legnagyobb fejlődés fokát érték el, mi még csak tengődünk a véletlenre vagy egyes emberek jóakaratára bízva azt, ami igen fontos országos ügy, tehát közérdek”... Az iménti sorok a Tűzoltó Közlöny 1887. június 9-i számában láttak napvilágot Bárány N. Ernő Nyomorult állapotok című írásában. Igaz: ő akkor a tűz- rendészeti törvény megalkotásáért ragadott tollat, ám soraiból kisejlik: az önkéntes tűzoltó-egyesületek már éledeztek több mint egy évszázada.

Kölcsön fecskendővel

Még pontosabban: a mai

Pest megye tájain elsőként 1874-ben Dunabogdányban, később Vácott, Aszódon, Al- bertirsán, majd Abonyban, Jászkarajenőn, Budaörsön alakultak meg a tűzre vigyázok önkéntes egyesületei.

Csillogó sisak, díszes egyenEgyes emberek jóakaratára bízva

Ha kukorékol a vörös kakas

ruha, kackiás bajusz, réges- régi, burleszkfilmekből ismerős lajtkocsi — ezeket idézi első hallásra a szó, tűzoltóönkéntes. Azután felvillannak még a Tűz van babám! című Menzel-moziremek képei, s az embert máris kísérti: kedélyesre kellene venni a hangot. Ám a beszélgetőtárs, Hu- gyecz József tűzoltó főhadnagy, a megye amatőr tűzőrügyeinek mindenese ehhez túl kesernyésen kezdi:

— A látszat csal, mert egyrészt 165 önkéntes tűzoltó egyesület van a megyében, másrészt ebből 42 már csak papíron. A bomlási folyamat nem mai keletű, jó évtizede tart, ám az utóbbi időben — az önszerveződés nagy leLehullott u rezgőnyárfa

ujjwiuijy

Gyula S4 éves, erősen fiszöl, s a hasa Is Jócskán megereszkedett, bár ez utóbbi nem a kor velejárója, hanem a sörivás következménye.

Gyula élete, ha nem Is regény, de tele tanulsággal, érdeme» meghallgatni. Mielőtt leültünk, egyetlen kikötése volt: olyant nem írhatok, amiből bárki is ráismerhet. Amiből is az következik, hogy Gyulát nem Gyulának hívják. De ez aligha lényeges, túl ezen, az utolsó betűig igaz, amit itt leírok.

a világ, megérte a második rendszerváltozást. Jobb lett most magának?

— Jobb? — néz rám kérdőn a sörösüvege mellől. — Mit oszt, vagy mit szoroz az ilyen semmi kis ember az országos dolgokban? A kisembernek coki a neve. Mindig is az volt. Jobb lett a sorsom? Hat évvel a nyugdíj előtt attól reszketek, melyik nap nyomják a munkakönyvét a kezembe. Közel harminc év után. Itt a faluban semmi munkalehetőség. Bent, Pesten ... Kinek kell már égj; 54 éves betanított munkás?

— Maholnap itt az új földtörvény, kérheti a jussát. Nem gondolt még arra. hogy visz- szamegy Somogyba?

— Én azóta kétszer voltam a falumban. Előbb az apám, majd az anyám temetésén. A szép emlékeket és a régi sérelmeket nem lehet elfelejteni. A szépből kevés volt, a sérelem egy életre szóló. Akkor meg minek menjek?

elnök. Azt mondja: Gyula, nem volna kedve kint dolgozni a tanyán? A maguk tanyáján — tette még hozzá, hogy értsek belőle. Én marha meg ráharaptam. Leszálltam a traktorról, és kimentem tehenésznek. Ja. A lényegest még nem mondtam. Az asszony dézsatündér volt a téesz konyháján, abból meg kisegítő szakácsnőt csináltak. — Csak ideiglenesen — biztatott az elnök. — Aztán majd megy ő is a tanyára.

— Telt az idő, ő bent, én kint, hetente egyszer jött ki, vagy én mentem be a tisztáért. Egy idő után észrevettem, hogy röhögnek rajtam, akkor még nem tudtam, hogy a hátam mögött féltökű Gyulának csúfolnak. Pedig nem volt nekem semmi bajom, csak az én lógóim nem egy tanácselnökhöz tartoztak. Valaki aztán megsúgta: Gyula, felszarvaz az elnök. Téged azért küldtek ki a tanyára, hogy ne legyél útban.

— Hétvégén bementem, berúgtam, utána rámentem az elnökre.

— Kiosztotta?

— A, dehogy! Még be sem jutottam, már kint volt a kör- zetis. Bevittek az őrsre, és jól összevertek.

— Nem tett panaszt a járásnál, a megyénél?

— Kinél? A párttitkár, a tanácselnök meg a téeszelnök egy húron pendültek, az őrsparancsnok is együtt járt velük vadászni. Apám azt mondta: Ne ugrálj, csak nekünk is ártasz. Szedd magad, és tűnj el a faluból. Ha már ilyen semmiféle ember vagy. Eljöttem. De előbb elváltam, megosztoztunk. Még azon is, amit apá- mék adtak az induláshoz.

Gyula feljött Pestre, beállt munkásnak, két évig egy munkásszálláson tengődött.

— Amim volt, meg amit hozzákerestem, abból vettem a telket. Ez a ház még nem állt, ezt ’72-ben csináltam. Egy nap jövök haza. hát ki ül az ajtóban? Az asszony. Rimánkodott, hogy fogadjam vissza. Vi^zafogadtam. 1967-ben esküdtünk másodjára.

— Gyula, a tanácsnál azt mondják, maga a legszájasabb a faluban. Van ebben valami a régi sérelemből... szóval ,v. érti, mire gondolok.

— Nehogy azt higgye már, hogy azért szájaskodok a mostani tanácselnökkel, mert egy másik tanácselnök felszarvazott, majd harminc éve. Elöljáró mindig volt, és mindig lesz. De nem mindegy, hol, milyen elöljáró!

Gyula két éve megözvegyült. Hogy mekkora űrt hagyott maga után az asszony, csak az érintett tudja. Ö viszont erről nem beszél, beszéljünk tehát másról.

— Gyula, ha úgy vesszük, magát több sérelem is érte. Elvették a tanyát, ahová a juss jogán kötődött, meggyalázták a becsületében, s mint mondja, a gyárban sem becsülik meg igazán, pedig rendesen dolgozik. Most változott

Kis ház a falu szólón, közel az állomáshoz. Ahová Gyula hajnalonta kiballag, hogy beutazzon Pestre. Most még utazik. De ki tudja, meddig? A kis ház egy élet munkája, a ház előtt két nyárfa, ezeket már Gyula ültette. Azt mondják, ha néha több sört iszik a bisztróban, hazafelé nótázgat. Nem hangosan, inkább csak dúdolgat. „A rezgő nyárfásat.” Ilyenkor lélekben meglódul, s otthon Jár Somogybán. A régi tanyá-n. Melyhez két sor akác mutatja az oda vezető utat.

Matula Gy. Oszkár

hetőségei közepette nem várná az ember — felgyorsult. Mostanában havi egy-két egyesület dobja be a törülközőt, számolja föl magát, mint legutóbb Budakeszin, Pilisszent- lászlón, Sződligeten vagy Ze- begényben.

— Mi történt, mi az oka?

— Az, hogy — sportkifejezéssel élve ismét — a padlóra kerültek: se felszerelés, se tagság, a papírforma kedvéért miért is tartanák fenn magukat ... Még öt éve is alig egy- tizedük volt csupán formálisan egyesület. Hiszen az állami tűzoltóság minden esztendőben versenyt szervezett az önkénteseknek, s működőnek tekinthettük azt az egyesületet, amelyik ezen részt vett. No persze igazság van abban is, ha tűz ütött ki náluk, nem feltétlenül tudták eloltani. Gyakran csak kölcsönvett felszereléssel versengtek, de legalább a felkészülés idejére összejöttek az emberek.

— Nem is a tűzoltás volt a lényeg?

— Dehogynem. Az egész önkéntes tűzoltómozgalom alapja a józan belátás volt: ha kukorékol a vörös kakas, oltani kell. Debrecenben a diákság hozta létre az első tűz- őrséget. Másutt a falvakban is összejöttek a férfiemberek, s kezdetben vödörrel, csöbörrel, később lajtfecskendővel oltottak. Velük volt a falu ap- raja-nagyja, ők maguk afféle félprofinak számítottak. Azt is tudni kell, hogy 1945 előtt az állami tűzoltóságnak jutott a másodhegedűs szerepe. a vidéken elsősorban a2 addigra szinte minden településen önszerveződéssel létrejött egyesület oltott, méghozzá sikerrel. Úgy dolgoztak mint ma mi, csak éppen a kor színvonalán állt a felszerelésük.

Közelebb a tűzhöz

— Ez ma mintha máskén1 lenne...

— Igaz. A háborúban részben megsemmisült, részben a visszavonuló németekhez került az 533 korábban meglévő gépjárműfecskendö és 1531 kismotorfecskendő zöme. 1945 október 30-án az ideiglenes kormány rendelettel szüntette meg a korábbi struktúrát, a2 egyesületeket, megyei és országos szövetségeiket. Ugyanez a rendelet kötelezővé tette, hogy minden község, és megyei, valamint törvényhatósági jogú város tartson fenr tűzoltóságot. A cél az egységesítés volt, s a helyzet is követelte, hogy a megmaradt értékeket megóvjuk a tűztől Am a korábbi szerves fejlődés helyett rendeletek, jogszabályok Írták már elő, hogy a tanács tűzvédelmi szervezeteként hogyan működjenek aí önkéntes testületek. A forma merevség azonban nem volt nem is lehetett tartalmi, továbbra is a lelkesebbek önKent vauaiKOZiaK erre az embert próbáló feladatra. A csúcson, 8-10 éve még négyezren voltak Pest megyében. Igaz, fogytak a nagy öregek, ritkábban jöttek a fiatalok, a felszerelés sem lett új, mégis igazolta az idő az önkéntes szervezetek létjogosultságát.

— Hogyan?

— A fellángoló füzeknek körülbelül harmadát ők oltották el, vagy legalábbis megkezdték az oltást, csökkentve a kárt. Nagy a megye, nincs mindenütt állami tűzoltóság, hosszúak a vonulási útjaink, ez a legfőbb indok. Indok volt arra is, hogy 1976-ra létrehozzák szűkebb pátriánkban a körzeti önkéntes tűzoltóságokat is. az országban először Nagykátán, s azóta Monoron, Szentendrén. Kiskunlacházán, Ráckevén, Aszódon, Nagykőrösön létesült bázis, a tűzvédelem fehér foltjain. E bázisokon állandó szolgálatban, kocsikkal felszerelve adnak ügyeletet az önkéntesek, akár az államiak. Ezzel viszont módosult a többi egyesület szerepe: mindinkább eltolódott a tűzmegelőzés irányába.

Otthon maradnak ?

— És mi lett a közösségi életükkel?

— A tűzmegelőzés és oltás mellett valóban ez volt a harmadik fő feladatuk. Hiba lenne azt hinni, hogy összejöveteleik csak a sör melletti tekepartikra vagy a népszerű tűzoltóbálokra korlátozódnak. Fontosabb ennél utánpótlás-nevelő hatásuk. Bár a klubok zöme megszűnt, s mostanság a 2600 önkéntes — ennyien maradtak — többnyire tényleg csak tanácsi termékben ,vttgy. vendéglátóegységekben jön össze társaival, őrzik a hagyományokat, a régi felszereléseket. Az ..utóbbiak zöme persze a tagoknál található, otthon.

— S előbb-utóbb otthon maradnak az egyesületi tagok maguk is, múltjuk relikviái között?

— Van rá remény, hogy nem így lesz. A nevelő közösségi szerepük visszanyerheti fényét. Ehhez azonban az kell, hogy a települések ön- kormányzata majd fontosnak tartsa megóvni a lángok mar- dosásától a helybéliek vagyonát, s az ezt védő szervezetet erkölcsileg és anyagilag támogassa. Van egy másik, az egyesületek elhalása ellen ható folyamat is: Győr-Sop- ronban és Csongrádban elsőként alakult újjá a megyei önkéntes tűzoltó szövetség, s a július 23-i üllői tűzoltónap után több egyesület — például a házigazdák, a jászkara- jenői, perbáli, mogyoródi, aszódi — kezdeményezte: hozzunk létre Pest megyében is hasonlót. Őszre tervezzük, s bízunk benne: újjáalakul a közeljövőben az országos szövetség is.

V. G. P.

— Nem, mert félek, nekem már nem árthat senki. De rühellem, ha röhögnek vagy sajnálkoznak rajtam. Meg az asszonyt sem akarom blamál- ni, még holta után sem.

Mint már utaltam rá, Gyula szereti a sört, de nem iszákos. És szereti a nótázást, kivált azt a nótát, hogy: „Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele ...”

— Két sor fa szegte azt a bekötőutat, amelyik a tanyánkhoz vezetett. Akácok meg nyárfák. Ott- született a nagyapám, az apám, majd én is. Távol esett a községtől. Anyámra váratlanul jött rá a vajúdás, mire apám meghozta a bábát, én már a bölcsőben sivalkodtam. •

— Kis tanya volt, tíz hold szántóval, épp csak eltartotta a családot.

— A tizennegyedik évemet töltöttem, amikor elűztek bennünket, kellett a tanya a té- esznek. Beparancsoltak a faluba, egy megüresedett kulák- portára. Na, nekem ez a dátum jelenti az első rendszer- változás kezdetét, mink addig kívül maradtunk a világ zajából.

Tíz hold föld nem ok a ku- lákbesoroláshoz, amiért is Gyuláékat nem abajgatták.

— Megtűrtek, sőt beküldtek traktorosiskolába. A járás- székhelyre. Még nem voltam 18 éves, amikor már a legjobb traktorosnak mondtak a környéken.

Az ilyen „lég" megkülönböztetés rangot jelent faluhelyen, a legjobb traktorosért a legszebb lányok versengtek.

— ’57-ben mátkásodtunk az Irénnel, de csak ’59 karácsonyán esküdtünk, előbb letöltöttem a katonaságot.

— Irén — Isten nyugtassa — kissé nagyravágyó volt. Hamar rájött, hogy legjobb traktorosáénak lenni nem csúcs

falun sem. Később akadt valaki, akinek ideig-óráig megtetszett, s cseppet sem diszkréten el játszatta vele Bcvaryné hálátlan szerepét.

— Egy nap hívat a téesz-