Pest Megyei Hírlap, 1990. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-11 / 135. szám

4

1990. JŰNIUS 11., HÉTFŐ

!é^&fap

Ballagá

as

Szárnyal a dal, ballagnak a végzős diákok, a kis peremvárosi iskola folyosója megtelik virággal, jut belőle a kőpadlóra is. Á tornacipőhöz, rossz csukákhoz szokott kőkockákon ügyetlenül billeg a lányok tű- sarkú cipője, s az annyiszor betört vécé melletti ablaküveg kajánul tükrözi vissza a sötét ruhás fiúk félszeg, kamaszos mosolyát.

Ballagás után évzáró ünnepség protokoll szózattal, az igazgató abban a kétsoros, sötétkék öltönyben ágál a mikrofon előtt, amit már mindenki ismer. A beszéd is olyan, akár az öltöny: divatjamúlt és kopott.

A szavak csak frázisok, nincs bennük semmi valóság. A szónok a jövőt ecseteli, de nem szól a tegnapról. A hat lőszeresládáról, a tíz rozsdás Gránátról, s a négy fosszilis embermaradványról, melyet a föld lökött ki évközben az iskolaudvaron, mint háborús mementót. Arról is elfelejt szólni, hogy tavasszal kétszer volt bombariadó, kétszer kellett a tűzszerészeket kihívni. Mire jó ez a „szemérem”? — nem értem.

Kopognak a szavak, a gyerekek lopva az órát figyelik. Unják a magasztos szöveget. Egy langaléta srác mutáló hangon átszól a társának: a faternak tegnap felmondtak, nincs munkája. Inkább arról dumálna a diri, lesz-e munka- nélküliség, mire mi kikerülünk az életbe.

Erről valóban nem volt szó. Vajon miért? Vajon az igazgató tényleg nem tudja: ezek a tizenévesek már újságot olvasnak, rádiót hallgatnak, reagálnak a jelenségekre, s üres szóvirágok helyett reális út- ravalót várnának.

Szállt a dal: Ballag már a vén diák. De vajon hová is ballag? Ez kimaradt a búcsúztatóból, az alma mater adós maradt a válasszal.

(—gyé—)

Az utca nem alkalmas gyerekszobának

Azonos érdekektől vezetve

Az *50-es évek neorealista filmjei megteremtettek egy bur- leszkes abbé típust, a vidéki plébánost, aki derékban feszülő reverendában esetlenkedik, szereti a hasát, nem veti meg a jó bort, s uram bocsáss!, a toronyból gukkerezi a nőket —■ egyszóval távol áll az Assisi Szent Ferencről alkotott ideálképtől. Nem tudom, Itália filmeseit mi késztette az egyház tekintélyének emígyen csorbítására, nálunk kevésbé tréfásan, de annál nagyobb vehemenciával tették ugyanezt a hit esküdt ellenségei a marxizmus nevében. Szerencsére ügyeskedésük gyümölcse is olyan volt, mint a vackor, az ember beleharap, majd kiköpi.

— Az ezeréves magyar egyház mindvégig megőrizte tekintélyét az ezeréves Magyarországon, s szolgái közül is csak azokat lehetett kikezdeni, lejáratni, akik nem éltek példa értékű életet, nem tartották magukat az egyház által előírt erkölcsi normákhoz — mondotta nekem nemrég egy idős főpap, Budai Ernő Márton váradi prépost.

hordja ft család széjjelhullá- sának a veszélyét is. Itt az a szokás, hogy több generáció él együtt, az öregek segítik a fiatalokat, aztán amikor ők szorulnak segítségre, van, aki gondjukat viselje. A szülői segítség alatt nem feltétlenül anyagiakra gondolok, a gyerekre való felügyelés legalább olyan fontos, kivált vakációban. Sajnos, hovatovább vidéken is ismertté lesz a kulcsos gyerek fogalma, ki vigyázzon egy Sáriból Inárcsra elkerült kisgyerekre, akinek a szülei Pesten dolgoznak? Az utca nem alkalmas gyerekszobának még falun sem.

Különben az ingázással sem értek egyet, a kétlakiság lelkileg, fizikailag tönkreteszi az embert. Napi két-három órát töltenék utazással, ezt az időt okosabb célra is felhasználhatnák. Például gyereknevelésre. Évente kábé 800 órát veszít el egy ember vonaton, buszon, holott amúgy is oly rövid az élet.

És még ezt is megrövidítjük, napi 10-12 órás megfeszített munkával, alkohollal, dohányzással. Sáriban aggasztóan megnőtt az elhalálozások száma, az elhunytak egvhar- mada 40-60 év közti férfi. Győző atya érthető türelmetlenséggel — és nagy reményekkel — várja a földreformmal kapcsolatos döntést, má»r most azon munkálkodik, hogy minél több embert meggyőzzön, aki teheti, térjen vissza a gazdálkodáshoz, fóliázzon, termeljen primőrt, virágot, gyümölcsöt, hizlaljon állatot.

— ön mással is elébe ment az eseményeknek, következetes szigorral szorgalmazta a hitoktatást. Az egyházmegyében Sári az elsők között van a beiskolázottak számát tekintve. Említette, hogy emiatt retorzió ért, volt akit megfenyegettek. Ezek nyilván nem küldték önhöz a gyerekeket hittanórára.

— Néhányan a párttagok közül, akiket kötelezett a szervezeti szabályzat. Kevesen voltak. összehasonlításiképpen : ’85—’88-ban a gyerekek 90-93 százaléka járt hittanórára, ma 97 százaléka'. Egy bizonyos

ponton megtört a hatalmi kényszer, volt eset. hogy a párttag is megmakacsolta magát. Ö maga nem jött el, de a gyerekét elküldte a templomba.

Az 1989—90-es tanévben 380 gyerek járt hittanórára, Győző atya és káplánja heti 32 órában oktatták a gyerekeket vallástörténelemre, egyházi énekre és erkölcsre. Ez utóbbira közösen a tantestülettel, délután folytatták, amit délelőtt a tanárak elkezdtek. Ma már nagyon jó a kapcsolat az iskola és az. egyház között, a hittanórákat az általános iskola tantermeiben tartják.

Nem kirívó, hanem normális állapot, hisz mindkét félt azonos érdekek vezérlik: testben és lélekben erős fiatalokat nevelni, akik segítenek kivezetni, kiemelni a nemzetet abból a mély szakadékból, ahová jutottunk.

Pásztor Győző esperes úr 58 éves. — Két év múlva elmegy nyugdíjba? — kérdem tőle.

— Egy jó pap élete végéig szolgál, van olyan paptársaim, akii betöltötte a nyolcvanat és még ma is a helyén van. Még szabadságra is ritkán megyünk, nincs, aki helyettesítsen.

Győző atya ez évben kivételt tesz, két hétig szabadságol. 46 tanítványával táborozni indul a Bükkbe, azokkal, akik a legszorgalmasabbak voltaik a hittanórákon s ministrálóként is kitűntek.

Matula Gy. Oszkár

Versmondő verseny

Szomszéd népek költői

„Szomszéd népek költői” címmel országos versmondó versenyt hirdet a Nagy László Kör. A szavalóversenybe korhatár nélkül bárki benevezhet az osztrák, a délszláv, a román, a szovjet, a lengyel, a cseh, illetőleg a szlovák költészetből választott hat verssel. Az érdeklődők Miskolcon, a Kisfaludy Károly utca 12. szám alatt jelentkezhetnek; amennyiben igénylik, ugyanott segítséget is kaphatnak a felkészüléshez.

A selejtezőket szeptember 1- jétől a területi művelődési központokban tartják.

Ez a mondás jut eszembe Pásztor Győzővel beszélgetve, aki csak a hivatalos iratokban szerepéi így, ezen a néven, hívei, tisztelői Győző atyának hívják.

Győző atya Dabas-Sári plébánosa, egyházkerületi esperes, szentszéki bíró, és még jó néhány egyházi tisztség és méltóság viselője, bár külsőségekben mindez nem látszik rajta, civilben, reverenda nélkül olyan, mint egy csendes, nagy tudású tanárember egy humán szakos egyetemi katedrán.

— A képesítésem alapján az

is lehetnék, az ELTE-n szereztem tanári diplomát a teológia

előtt.

A pap sorsa is hasonlít a katona sorsához, sok lelki gar- niizont megjár,, míg révbe jut. Győző atya 1981-ben került Sáriba, amikor az egyház és állam viszonya normalizálódott — legalábbis papíron.

— Normalizálódott? Igaz, engem nem próbáltak lejáratni, de a munkámban nem egyszer akadályoztak, még 1988- ban is. A párttitkár megfenyegette azokat a szülőiket, akik hittanra járatták a gyereküket, azok a tanerők nem kaphattak Sáriban katedrát, akik misére jártak — emlékezik vissza Győző atya elnéző mosollyal, szavaiban nyoma sincs indulatnak vagy gyűlölködésnek.

— Végül is ön győzött, a párttitkárokat elsodorta a történelem szele, a hívek manapság jobban ragaszkodnak az egyházhoz, mint bármikor.

— Ennek a plébániának a helyén egy 238 éves, lakásra alkalmatlan épület roskadozott,

melyre a tanács szó nélkül kiadta a bontási engedélyt (az építési engedéllyel már nem voltak ilyen készségesek). 1983 nyarán volt itt az első kapavágás, rá két évre befejeztük. Kétszáz férfi dolgozott hétvégeken ingyen, volt, aki 200 munkanapot jegyzett. A költségek oroszlánrészét is a lakosság adta össze, volt, aki a szájától vonta meg a falatot. Tudja mi kellett ehhez? Szikrát gyújtani az emberek lelkében, megértetni velük, hogy a romos isten háza, isten szolgájának lepusztult hajléka rájuk is rossz fényt vet.

Vallásos érzelmeiken túl a nemzeti öntudatukat is felráztam, ez utóbbit jócskán megnyirbálták a tudatos beolvasztó politikával. Sári egy több évszázados homogén szlovák közösség, népi szokásaihoz és a katolicizmushoz való szoros kötődéssel. Ezt próbálták megbontani, fellazítani ceau- sescui praktikákkal. Például helyben nem kaptak építkezé - re alkalmas telket a fiatalok, ám felkínálták ugyanezt Dobáson. Pedig volt hely itt is, a Páskom és a Nyárfasor mai napig sincs beépítve, ugyanez a helyzet a község szélén húzódó réttel, amit a honvédség tart lefoglalva reptér címen, valójában a birkák legelnek rajta. Csupán ez a terület megoldaná a helyiek építkezési gondjait minimum tíz évre, nem kellene Dabasra, Gyónra, Inárcsra, Kakucsra elvándorolni.

Ne gondolja, hogy csupán a saját nyáját féltő pásztor beszél belőlem, jóval ta összetettebb ez a kérdés, magában

Föld felé hajló házak Szentendréje

Példaképe Barcsay

őszinte kitárulkozás mindenkor egy gyűjteményes kiállítás. Évtizedek — olykor egy egész élet — megpróbáltatásai, rezzenései, érzelmi válságai mutatkoznak meg benne. Mindezeken túl Balogh László festőművész még azzal is zavarba hozza a tárlatlátogatókat, hogy — a végén kezdi. Ugyanis az első teremben helyezte el az utóbbi öt esztendő alkotásait. S ahogy a Szentendrei Képtár belseje felé haladunk, úgy lépegetünk vissza az időben — mígnem eljutunk a legelső festményig.

Meglepődik a miért kérdésen. Mivel számára magától értetődő, hogy előbb bemutatkozik a belépőnek: ez vagyok. S ha ezek után valakit érdekel megtett útja, fokozatosan juthat el az indulásig.

Ebben a városban született, édesapja kántortanító volt. Hogy a miliő mekkora szerepet játszott pályaválasztásában, az már szerinte sem deríthető ki pontosan. Ám vallja, művésszé válásában egyetlen személyiség volt meghatározó: Barcsay. Nemcsak a főiskolán volt a mester tanítványa. hanem idehaza is. Jóformán mellette élt. Öt tekinti példaképének, s ezzel a napokban megnyílt kiállítással reá emlékezik.

Harmincnégy esztendő alkotásaiból válogatta össze Balogh László gyűjteményes kiállításának anyagát. Magától értetődő, hogy munkáinak

legjavát a régi, girbegurba, dombról lefutó utcák és föld felé hajló házak Szentendréje ihlette. Ám ő mindezeket másként láttatja velünk. Élettel teli, reményt keltő világ az övé. Ezeket az érzéseket konstruktív, építkező művészetével teremti meg az emberben.

Első olajképein szentendrei tájakat örökített meg. A Kisvárost farostlemezre festette, ennek anyaga színné vált a képen. Nemegyszer megjelenik nála a Sikátor. A ’60-as években született ilyen témájú alkotása dekoratív játék, az ős-Szentendre hangulatát jelzi. Ezek között nőttem fel, mondja a művész, ezeknek egy részét tették tönkre, állapítja meg nem kis keserűséggel.

Az 1968-ban készült Tornyok már tartalmaz összegzést az eddigi életútról. A két templomtoronyról készült kép szerkesztése tudatos művészről tanúskodik. Nem olcsó, felületes eszköz, hogy a tornyok szinte egymásba csúsztathatok, hanem ezáltal sugall valami különös jelentést az alkotás. (Az sem elhanyagolható, hogy úgy mutatnak, mint a hazai román templomok tornyai.)

A későbbiekben is érezhetjük ezt, mégpedig az Ikonfej című festményen. Természetesen nem titkolható Barcsay Jenő hatása — a Patakparti házakon úgyszintén —, de míg ő súlyos veretű, addig Balogh László képei levegősek. Egyik

legkedvesebb képe a Templomhegyi házak. Annak ellenére, hogy absztrakt, de a legtöbb alkotásán mindig megjelenik az ember — vagy inkább. amit az emberből sikerül átmenteni.

A Golgota vagy a Vízparton

melegséget, lelket sugároz, de a belső formálást színekkel adja vissza. S ha már a színeiről esik szó — azokról külön tanulmányt lehetne írni. Annyit azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy rend kívül jól bánik a kék ritkán használt árnyalataival, s remekül illeszti ezekhez a többi színt.

Igaz, életindulásában Bar- csayra támaszkodott, de az a monumentális tárlat jól bizonyítja; érett, „saját lábán ál ló” művész Balogh László.

Vennes Aranka

Triennale Tihanyban

Kortárs magyar üveg

1990

Gyakran mondjuk, hogy az üveg a kultúrát jelenti. A középkori színes ablakok varázsa lenyűgöz, de mindennapjaink nélkülözhetetlen anyaga is az üveg.

Ma virágkorát éli az üvegművészet, mind több alkotó használja fel ezt a fizikai és optikai szempontból is különleges anyagot. Vannak, akik praktikus használati tárgyakat készítenek ebből, mások szemet gyönyörködtető vázákat, tálakat, de találunk mestereket, akik különböző eljárásokkal különleges üvegszobrokat alkotnak.

Az első országos üvegtrien- nálé Kortárs magyar üveg 1990 a tihanyi múzeumban nyílt meg. A tárlat 38 művész legújabb törekvéseit, eredményeit mutatja be, pályakezdő fiatalok munkáit. A nemzetközi elismerést szerzett kiváló művészek közül Jege- nyés János, Buczkó György, Bohus Zoltán, Kertészfi Ágnes, Lugossy Mária és Sig- mond Géza műveit láthatjuk a kiállításon, amely október 31-ig tekinthető meg a Balaton melletti településen.

Balogh László Asszonyok című festménye

Margó

MEGÁLL(T) AZ ÉSZ

Sok a bizonytalanság. Várunk. Sajnos, a politizálás ismét háttérbe szorítja a munkát. Melyik szakszervezet képviseljen bennünket, ezen már hónapok óta tart a vita. Szervezeti változásokra lenne szükség, de ehhez tudnunk kellene, egyáltalán fennmaradunk-e. Nem ismerjük a tárca elképzeléseit intézetünkkel kapcsolatban. Korábban ismeretlen személyi ellentétek osztották meg a gárdát. Most egyszeriben minden vezető rossz lehet, holott őket korábban is választották. Túlságosan sokan akarnak ismét kívülről beleszólni az ügyeinkbe.

Mondatok a jegyzetfüzetből. A helyszínek közös füzéren: tudományos kutatóhelyek, oktatási intézmények kutatással is foglalkozó részlegei. A megyében — meghökkentő a magamfajta laikus számára — háromszáz felett van a tudományos kutatóhelyeknek a száma. Ezek önálló intézetek, fejlesztővállalatok, újabban részvénytársaságok, ilyeneknek a megyében levő részlegei, illetve felsőoktatási intézmények tanszékei, laboratóriuma stb. Vannak közöttük három kutatóval és némi kisegítő személyzettel dolgozó részlegek, s olyanok szintén, ahol száz felett van a tudományos kutatói státusban levők száma. Mégis közös az elbizonytalanodás. Feltételezhetem

ugyanis, hogy mert szakterület, szakfelügyelet stb. szemszögéből nézve sokféle helyről gyűltek össze a tapasztalatok, másutt sem lehet alapvetően eltérő a helyzet. S ennek a helyzetnek az a jellemzője, hogy szinte áll a munka; megállt az ész. Nem azzal foglalkozik, ami a legfontosabb lenne. Megáll az ész! Most, amikor annyira fontos lenne az országnak, amikor a gazdaság fuldoklik a gondok tengerében ...

A tudományos kutatás nem lehet kivétel a társadalom, a gazdaság egészének jellemzőit tekintve. S még kevésbé lehet kivétel a tu- : dományos kutató, aki eddig I sem volt elkényeztetett gyér- < meke a rendszernek — a i megyében például a mező- \ gazdasági kutatással foglalkozók keresete a felét sem éri el a hasonló végzettségű, irányító munkakörben levő diplomásokénak —, s most sem érez szilárd talajt a lába alatt.

Sok a hír és még több a rémhír. Nem tudni persze, a hírből nem lesz-e holnapra rémhír, s ez utóbbiból valóság? Megtörténhet. Ahogy a kutatók között jelen van a sokpártosodás keltette politikai vita, úgy jelen van a rendszerváltással összekapcsolódó személyi totózás is: ki megy, ki marad, kiből mi lehet, lesz. Ami egy tudományos kutatóhelyen alapvető kérdés, mért hiszen egy főigazgató, egy tudományos igazgatóhelyettes alapvetően képes befolyásolni a légkört éppúgy, mint a tárgyi feltételek alakulását, a kutatási programot stb. Kutatási program. Itt is rengeteg a bizonytalanság, hiszen kell-e az, ami tegnap még sürgős volt? Fenntartható-e az az állapot, amikor — és ezzel nem egy-két helyen hozakodtak elő — egy-egy tudományos kutatóra öt-hat kutatási téma jut, de ún. segéderő (asszisztens stb.) annyi van, hogy három kutatónak kell beosztania, mikor melyiküknek segít a gyakorlatlan ifjú leányka?

Sprolható lenne tovább. Annak jelei sem adnak okot a bizakodásra, hogy a tegnapi ( egy)párt emberek helyére nagyon is törekednek most a (sok)pártemberek, s ismét azok, akik így vélnek kárpótlást találni nem túlságosan sikeres kutatói pályájukért. Mi lesz így a remélt, ígért autonómiával? Az Antall-kormány Nem.zeti megújhodás címet viselő programja ugyan kimondja, hogy a kutatásra „alapvetően pályázati formában a korunkban szükséges mértékben kíván költeni’’, de kinek mi ez a szükséges mérték, s kik bírálják el a pályázatokat? Minek alapján? Kérdések, kérdések. S közben áll a kutatói ész. Évente 15-20 találmányt bejelentő helyeken az idén egyetlen szabadalmi kérelmet sem készítettek el... Vajon csak a kutatóhelyeken levőt■ esze állít> meg? S meddig áll, mire vár?!

Mészáros Ottó