Pest Megyei Hírlap, 1990. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-14 / 111. szám

építészeti Értekeinkhez tartoznak Ismét színház lesz Pusztulásra ítélt zsinagógák? A műemléki védettségű albertirsai zsinagóga — tollraktár Közhellyé kopik már lassan, hogy vissza akarunk térni Eu­rópába. Minden gondolkodó ember tudja, hogy mit is ér­tünk ezen, s milyen sok felté­tele van ennek. Legfőképpen azok értik-érzik tartalmát-sú­lyát, akiknek nem kell Euró­pába készülni, mert bennük van Európa. Rendkívüli . érzékenységgel felfogják mindennapjaink apró, bántó mozzanatait és felfigyel­nek olyan témákra, amelyek eddig még nem kerültek elő­térbe. Egyre több azoknak szá­ma, akik jelzik történelmi-iro­dalmi vagy éppenséggel építé­szeti emlékeink javának áldat­lan állapotát. Akik kötődnek településükhöz, tenni akarnak érte és erre buzdítják polgár­társaikat is, gyakorta kénysze­rülnek egy helyben tooogásra, amikor ezeknek az értékeknek- megbecsülését szorgalmazzák. Eszébe jutott-e már valaki­nek, katolikus templomban raktárát létesíteni? Ezt a kér­dést tette fel nekem dr. Gazda Anikó, a Városépítési Tudomá­nyos és Tervező Intézet vezető tervezője. Valamikor a nyolc­vanas évek elején azt a fel­adatot kapta munkacsoportjá­X. Országos Színházi Találkozó A színházi szakma szerint kisebb csoda, hogy ez a ta­lálkozó egyáltalán létrejöhetett. Manapság, amikor a színházak (is) súlyos fenntartási gondokkal küszködnek, amikor a működtetéshez szükséges összegek nemhogy lé­pést tartanának, a vágtató áremelkedésekkel és az inflá­cióval, hanem inkább a tavalyi, tavalyelőtti szinten ma­radnak, a találkozó megszervezéséhez, •lebonyolításához szükséges pénzt előteremteni valóban felér egy kisebb csodával. Hogy aztán a holnap induló, végül is összehozott talál­kozó mit kínál, milyen képet fest a mai magyar színház- művészetről, az más kérdés. Lehetne a válasz ez is: olyant, amilyent festhet egy hangos botrányoktól és ko­moly válságoktól szétzilált évad után. Vagy: a színház, minden gond, nehézség, zűrzavar közepette is, végül csak működik. És ez jó dolog. De a helyzetet leginkább ez a válasz jellemezné: ez van, ezt kell vagy nem kell szeret­ni. A színház, ez nyilvánvaló, az anyagi nehézségeken és a szervezeti tisztázatlanságokon túl is, kénytelen-kellet­len küzdeni kényszerül a körülményekkel, amelyekben dolgozik. Egy zilált, olykor pánikban lévő, az útját vagy egyenesen a kiutat kapkodva kereső társadalmi közeg­ben működő színház (de más művészetek is) nem nagyon függetlenítheti magát e közegtől. Mindez a színházban természetesen sajátos formában nyilvánul meg. Például a darabválasztásban. Amint az a találkozóra kiválasz­tott előadások címeit vizsgálva is kiderül: a stabil dara­bok előnyt élveztek, lettek légyen klasszikusok vagy klasszikusnak számító zenés művek. A biztonságra tö­rekvés tökéletesen érthető. A színház ma csak igen rit­kán engedheti meg magának a kísérletezés fényűzését — vagy csak úgy, hogy népszerű, közönségvonzó darabok árnyékában iktat be egy-egy ilyen művet, előadást a mű­sorára. Az örök művész-színház — közönség-színház di­lemma ez, megtetézve azzal, hogy a mi színházi struktú­ránk e kétfajta színházat együtt, egy tető alatt, egyszer­re, sőt, ha lehet, egyazon előadásban szeretné megvaló­sulva látni. Pedig talán jobb megoldás volna szétválasz­tani a kettőt. Csakhogy erre a jelenlegi felállások tökéle­tesen alkalmatlanok. E pillanatban senki nem tudja, mi lesz a magyar szín­házakkal. mit hoz számukra a jövő. A szakma bizony­talan, egzisztenciálisan is, művészileg is. (Nem ennek az egyetlen szakmának a gondja ez ma Magyarországon.) így hát valóban örülnünk kell annak, hogy a Tizedik Or­szágos Színházi Találkozó egyáltalán létrejöhetett­T. I. pontböl. Mégpedig azért, mert ■Európában egyedül Magyaror­szágon és Pest megyében léte­sült a legtöbb olyan zsinagóga és imaház, amely a kisközössé­geket szolgálta. Pest megye még amiatt is érdekes, mert a főváros körül hatalmas gyűrű alakult ki 1840-ig, amíg a zsi­dók fővárosba telepedése til­tott volt, e megyében alakultak ki a nagy vallási központok: Pilisvörösváron, Tinnyén, Pé- celen, Domonyban, Nagykátán és Albertiisán. De hát miként kerülhettek ilyen rossz állapotba ezek az épületek? A választ Zoltai Gusztáv, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kulturá­lis Központjának igazgatója adja meg. A magyar vidékről 470 ezer zsidót hurcoltak el a II. világháború alatt. A fele­kezeteket részben kényszerítet­ték, részben pedig kényszerül­tek arra, hogy eiadják ezeket az épületeket. Hiszen nem volt anyagi eszközük a karbantar­tásra, fenntartásra, és nem maradt, aki imádkozzon ben nük. A elmúlt negyven évnek kö­vetkezménye, hogy nagyon sok elhanyagolt zsidótemető van az országban. S olyanok is, amelyeket megszüntettek. Ugyanis a zsidótemetők ma­gántulajdonban voltak, az adott hívó közösség mindenütt megvette ezeket. Nemcsak a társadalom, a politikai hely­zet, talán a rendi szervek is hibásak elhanyagoltságában, mert tudomásul vették és sze­met hunytak áldatlan állapo­tuk felett Egy zsinagógában pingpong­termet berendezni embertelen­ség. a helyi önkormányzat fe­lelőssége, jelenti ki Zoltai Gusztáv. Hasonlóképpen az: temetőben teheneket legeltetni. Azokon a települések»«,-,ahol. az emberség dominált, ott nem történtek meg ilyen ese­tek. Hanem múzeumot vagy hangversenytermet alakítottak ki bennük, mint például Szom­bathelyen. A hivő ember számára nem az számít, hogy a zsinagóga védett-e vagy sem. Miért nem becsüljük magunkat annyira, hogy elfogadjuk: a zsidó hit­községek, a zsidó imaházak éppen úgy hozzá tartoznak Magyarország kulturális arcu­latához, mint például a nép­művészeti hagyományok. Félő, hogy az a kevés zsinagóga, ami megmaradt nagyjából ere­deti formájában, tovább pusz­tul. Hacsak nem terjed el egy olyanfajta építési vagy társa­dalmi szemlélet, ami felkelti az érdeklődést ezek iránt. Vennes Aranka val egyetemben, hogy mérjék fel hazánk összes településé­nek építészeti értékeit. Akkor tűnt föl számára, hogy meny­nyi elhanyagolt, elhagyatott zsinagóga ítéltetett pusztulásra szerte az országban. Többed- magával az évek során kötet­be foglalta a felgyülemlett anyagot, amely Magyarországi zsinagógák címmel meg is je­lent. Pest megyében 89 épület volt a történetileg összegyűjtött adatok szerint, mindezekből 24 maradt meg. Ezek közül vallá­si célra használják a nagykő- rösit és a kis ceglédi knater- -met. Talán a legéslegtégíbb a zsámbéki, amelyet 1790 körül emelhettek. Az, Országos Műemléki Fel­ügyelőségnél csupán hármat tartanak nyilván a megyeiek közül, mert ennyi védett: az abonyi, az albertirsai és a váci. Dr. Gazda Anikó úgy ítéli meg, hogy ezek is szégyentel­jes állapotban vannak. Az abo­nyit raktárnak használják, az albertirsait úgyszintén. Pedig ez a legrégebbiek közül való, 1809-ban épült. Védett még a váci, amelyet 1864-ben emel­tek, de kihasználatlanul áll. Akadnak épek is, ilyen a ceglédi, amelyet erősen átala­kítottak. s sportrendezvénye­ket tartanak benne. Pedig an­nak idején nagy jelentőségű volt ez az építkezés. A város telkeket ajánlott fel, hogy szebb, levegősebb legyen a zsinagóga előtere és. környe­zete. A tinnyei üres, pedig ugyancsak szép épület. Fölsorolja azokat, amelyekre már senki nem ismerne rá. Ilyen a nagykátai vagy a tú­rái. Ez utóbbi lakatosműhely. Az ellentmondásos helyzetet egy idézettel szeretném érzé­keltetni. Dr. Schöner Alfréd országos vezető főrabbi így fo­galmazott a Magyarországi zsinagógák című kötet elősza­vában: „A zsinagógák felada­ta: az Istenhit szellemében hirdetni az emberek tisztele­tét. Ezekből a kultúrtörténeti remekekből, illetve a gyakran még romos épületek köveiből még ma is hallik a meggyötört lélek üzenete.” Pici lakóházként funkcionáló volt imaházak állnak még Sülysápon, Szobon, Üllőn, Pen- cen, Nagymaroson, Maglódon, Jászkara jenön, Gödön és Du­nakeszin. Pedig ezeknek ma is nagy jelentőségük lenne val­lás- és építészettörténeti szem­Az idén elkészül az Arany János Gyermekszínház Paulay Ede utcai székhaza. A kivitelező a Dunamenti Mgtsz építési igaz­gatóságának Agroépszer részlege. Ez a nagy múltú és hosszú nevű ágazat immár húsz éve hivatásának tekinti a színházak és a művelődési centrumok renoválását, így érthető, hogy ők kapták meg a generálkivitelezői jogot. A speciális színpadtech­nikai szerelésekre egy erre specializált alvállalkozó hivatott, úgy, mint az aranyozásra is. Tary Gábor festő az emeleti dísz­páholyon dolgozik (Kép és szöveg: Vimola Károly) Kedvcsináló sorozat Hangos irodalom — Kétségbeejtő, hogy a gye­rekek mennyire nem szeretnek olvasni — panaszkodik régi ismerősöm, egy jó hírű gimná­zium magyartanára. — Fá­rasztja és untatja őket az iro­dalom, vagy arra hivatkoznak, hogy a sok tanulnivaló mel­lett a könyvekre már végképp nincs idejük. Valószínű, hogy a legtöbb pedagógus tapasztalata ha­Pest megyei szerbhorvát nemzetiségi találkozó Forró hangulatban A Pest Megyei Tanács tá­mogatásával létrejött Szerb Napok 10 napos rendezvény- sorozatának záróakkordja volt a hétvégi szombat, amelynek délelőttjén szerbhorvát nyel­vű szavalóversenyre került sor a beavatottak előtt. Azért csak a beavatottak előtt, mert mind a meghívón, mind a pla­kátokon, sőt a helyi lapban is elfelejtették feltüntetni, hogy ennek a programnak a műve­lődési házon kívül melyik is­kola ad otthont. Ettől eltekintve nagyszerű­en sikerült a nap, mert aki lemaradt a szavalóversenyről, az vigasztalódott a délutáni színvonalas folklórműsorral. Az újvidéki „Sonja Marinko- vic” ifjúsági néptáncegyüttes fergeteges tánca nyitotta meg a sort. Az együttest a pomázi Opanke gyermekcsoport látta vendégül, akik . egy hónappal ezelőtt jártak Jugoszláviában. miután „összetáncolták’’ a buszköltséget. Azóta barátsá­gok szövődtek, s máris itt van a következő meghívás Újvi­dékre. Budapestről is sok gyermek érkezett Pomázra, közülük het­venen a Szerbhorvát Általá­nos Iskola és Gimnázium tánckarának, harmincán pe­dig a Fáklya nemzetiségi tánc- együttes tagjai. A gyerekek­re rendkívüli erővel hat a tánc, a zene, az ének, mind­ez a nemzetiségi öntudatra nevelésnek a leghatékonyabb eszköze. Kricskovics Antal koreográfus, a Fáklya együt­tes vezetője stílusosan készült erre a fellépésre: Pomáz és környékének szerb népszoká­sait gyűjtötte össze és dolgoz­ta fel a táncokban, ami nem csupán vidám mozgásproduk­ció, de drámai játék is, te­hetséges előadókkal. Óriási si­kert arattak, hol néma döb­benet ült, hol meg felzúgott à termen a viharos taps. Az Opanke tánccsoport re­pertoárjában nagyrészt dél­szláv — szerb, horvát, bunye- vác — táncokat találunk, de akad közöttük macedón, ma­gyar, szlovén, és most próbál­ják bővíteni műsorukat a kör­nyező országok táncaival. Elő­adásukat — mint mindig — a Pomázi Tambura Zenekar kí­sérte. Megható, hogy — bár az együttesben csupán három gyerek szerb anyanyelvű, a többiek — magyarok és né­metek — éppolyan átérzés- sel játszanak, mintha szerb­nek születtek volna. A fiatalokat a Tököli Hor­vát Férfikórus követte a pó­diumon. Bejárták az ország minden részét, 8 alkalommal szerepeltek Jugoszláviában, tavaly Franciaországban lép­tek fel, ahová idén is meghí­vásuk van. Ezen a pomázi ün­nepen csak azt sajnálták, hogy nem lehetett együtt az egész csapat, hiszen zenekar és tánckor is tartozik hozzájuk, de utóbbit nem hívták meg a rendezők, előbbi pedig más elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni. Végezetül a Vujicsics Együt­tes szórakoztatta a közönsé­get, majd a záróbálon a műsó- rokban fellépő zenekarok ve­gyes együttese. Május 12-ének délutánján a szépség és a barátság ereje hatotta át a pomázi művelő­dési házat. Olyasmi, amire rendkívül nagy szükségünk van, tehát jöhet a folytatás! sonló, s talán örömmel fogad­nak egy irodalmi segédeszközt — kazetta formájában. A na­pokban jelent meg ugyanis Hangos irodalom címmel egy hangkazetta-sorozat, amely nyolc, hatvanperces anyagot tartalmaz. A sorozat a középiskolai kö­telező irodalmat öleli fel, az ókortól a mai magyar műve­kig. A verseket és prózarészle­teket olyan neves színészek adják elő, mint Piros Ildikó, Bencze Ilona, Sztankay István, Székhelyi József, Dunai Tamás és Csernák János, rendezőjük pedig Szirtes Tamás volt. Az anyag összeállításához az Eöt­vös Loránd Tudományegyetem gyakorlógimnáziumának két magyartanára adott szakmai instrukciókat. A verseket, idé­zeteket, párbeszédeket az adott kor zenéje festi alá. A készítők természetesen nem olvasás helyett ajánlják a sorozatot, de bíznak abban, hogy a könnyűzenén és a vi­deofilmeken nevelkedő nemze­dék a kiválasztott irodalmi műveket hallván érdeklődni kezd a könyvek után. Az ösz- szeállítás elsősorban a közép- iskolásoknak készült, de kel­lemes szórakozást nyújthat a felnőtteknek —■ különösen a már rosszabbul látó idősebbek­nek — is. Az iskolák szintén jó hasz­nát vehetik a sorozatnak, hi­szen a kazetták szervesen kap­csolódnak a tananyaghoz, így az órai munka során felhasz­nálhatók. A nyolc részből álló sorozat ára 1840 forint, de a kazetták egyesével is megvá­sárolhatók — tehát ha valaki csupán egy tanév, esetleg csak egy félév kötelező olvasmá­nyaira kíváncsi, nem kell az egész összeállítást megvennie. K. Á.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents