Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-29 / 100. szám
1990. ÁPRILIS 29., VASÄRNAP Félrevert (vészharangok Betonba ágyazva talpuk alatt a halál lapul Váchartyán Nagyközségi Tanács. Az elnök puritán szobájában kevésbé egyszerű, a püspökszilágyi izotóptemető körül kialakult vitákat taglaljuk, amely nem kis fejtöréseket okoz Hegedűs Andrásnak. ® Elnök úr, ön torkig van már ezzel az üggyel s a körülötte kialakult sajtóvisszhanggal. Én nem tartom újságírói feladatomnak az olcsó szenzációhajhászást, de azt sem szeretném, hogy dajkamesék szószólójának tartsanak. Átérzem az ön helyeiét, üllő és kalapács közt van. Az izotóptemető adott, örökölte az elődjétől ez egy olyan országos érdekű objektum, amelyet nem lehet csak úgy felszámolni, megszüntetni vagy beleszólni a dolgaiba. Másrészt szembe kell nézzen a püspökszilágyiak háborgásával és elvárásával: teremtsen rendet a vitás kérdésben, ön nyilván jól tájékozódott, tisztában van azzal, mennyire megalapozottak a panaszok, van-e ok aggodalomra. Ha tud megnyugtatót mondani, szívesen megírom, ha nem, inkább ejtem a témát, mert azzal aligha segítek a bajokon, ha magam is beállók „idegborzolónak”. ® Sajnálom, hogy nem vett részt a napokban megtartott falufórumon, mely ezt az ügyet tárgyalta. Akkor a legilletékesebb, dr. Fehér László, az RHFT (Radioaktív • Hulladékfeldolgozó és -tároló) vezetője adott választ a helyiek kérdéseire. Nincs szándékomban bagatellizálni az ügyet, 'de' á magam részéről úgy ítélem meg, tűllihegték a veszély mértékét. Ha egyáltalán beszélhetünk veszélyről. Érdekes módon 1988-ig dem hangzottak el fenntartások, csak miután Ófalu vétót emelt a közelükbe építendő izotóptemető ellen. Ami azonos technológiával üzemelt volna, mint a miénk, s a Paksról kikerülő radioaktív hulladék sem jelentett volna nagyobb veszélyt a környezetre, mint azok, amelyek tárolására a püspökszilágyi izotóptemetőt tervezték. Vagyis; a mieink tiltakozásában szerepet játszott az ófalusiak ellenvetése és egyes itteni személyek hangulatkeltése. — Engem úgy tájékoztattak, nem annyira a veszélytől való félés az igazi ok, hanem egyfajta burkolt szándék, így akarják az RHFT-t arra késztetni, hogy rendszeres „apanázzsal” támogassa a községfejlesztést. Valóban felmerültek ilyen igények? — Induljunk ki abból; ez a telep a Fővárosi Köjál üzleti vállalkozása, tehát hasznot hajt valakiknek. Ezek a valakik annak idején a mi megkérdezésünk nélkül kötöttek szerződést Pakssal. Mert akkor még lehetett semmibe venni egy község közvéleményét. Az új atomtörvény (értsd: az 1988-as SZEM-rendelet) viszont már tekintetbe veszi, sőt szóhoz juttatja a honpolgárt is, esetünkben a község lakóit. Ehhez még hadd tegyem hozzá azt is, ha bevezetésre kerül az önkormányzati rendszer, az eddiginél jóval következetesebben fog fellépni a falu. A Fővárosi Köjálnak számolnia kell azzal, hogy a lakosság markánsabban fogja benyújtani az anyagi igényeit, ami, ha úgy vesszük, nem alaptalan, hisz. a telep a községi tulajdonú földből kihasított területen üzemel. © A veszély faktort tehát kiiktathatjuk, nem ez az igazi indítéka a háborgásoknak? — Ezt így egyértelműen nem mondanám, szerepe van a veszélyérzetnek is. Ennek viszont az az oka, hogy a telep túl hosszú ideig zártan üzemelt, hiányoztak azok a szakmai információk, amelyek feloldhatták ' volna az emberek aggódását. Megítélésem szerint Fehér doktor minapi előadása ezt illetett pótolni — sikerrel. A kedélyek megnyugodtak. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a falu továbbra is igényt tartson ama bizonyos „lakbérre” ... © Miért pont Püspökszilágyon építették fel ezt a létesítményt? — kérdezem dr. Fehértől, minekutána Váchar- tyánról átruccanunk az izotóptemetőhöz. (Váchartyánnák, Püspökszilágynak és Kisné- medinek közös tanácsa van.) — A talaj sajátosságai miatt. A kiválasztott terület természeti adottságai olyanok kell legyenek, hogy hosszú távon megakadályozzák a radioaktív anyagok környezetbe való bejutását. Ilyen az itteni talaj agyagtartalma, mely tudvalevőleg vízálló. Ebben a térségben 24-30 méteres mélységben húzódik S természetes vízréteg. A megelőző kísérletek kimutatták, hogy normális csapadék mellett a stroncium- izotópok körülbelül 200 év alatt hatolnak egy métert lefelé a talajban, a céziumnak pedig ezer évnél is több teli. A nálunk alkalmazott technológia ,hat méter mély vasbeton bunkerekbe — tárolószekrényekbe — helyezi a hulladékokat, vagyis 18-24 méter természetes földréteg választja el a vízrétegtől. Ezen még a stroncium is csak 4000 év alatt hatolhatna át, ám ismerve a felezési idejét, 600 év alatt felbomlik, elveszti radioaktív hatását. © Mennyi a valószínűsége annak, hogy a tárolószekrények áteresszenek, illetve mennyire földrengésbiztosak? — Egy tárolószekrény 70 köbméteres. A falait speciális védőanyaggal izolálják, majd feltöltik vízzel, s napokig figyelik a vízállást. Ha csökken, szivárgással kell számolni, ez esetben az egész szigetelés újra kezdődik. Ami a földrengést illeti: ha egy szekrény megtelt hulladékkal, elárasztjuk híg betonnal. Ezáltal a szekrény és tartalma egyetlen betontömb lesz, beágyazva a földbe. Egy földrengés esetén ez a tömb elválik, függetlenül a talajtól, és egyben marad. A földrengés elmúltával újra betemethető, izolálható, a közbeni izotópkisugárzás gyakorlatilag elhanyagolható. © Megnézhetnék egy ilyen bunkert? — Nincs akadálya, még védőruhát sem kell felvennie. Kezeskedem a biztonságáért. A helyszínen járva semmi jel nem utal arra, hogy néhány méterre alattunk a halál lapul — betonba ágyazva, többszörös gumi- és bitumenréteggel védve, fölötte pedig pázsit zöldell az ember magasságú földháton. Ez a földhát, földhányás távolról úgy fest, mint egy hatalmas sírhant., csak a fejfa hiányzik a koszorúkkal. — A biztonsági előírások értelmében műszerrel rendszeresen ellenőrizzük az egész telepet, beleértve a már lezárt tárolókat is, és azok környékét. A mérési naplók nem rögzítenek rendellenességet, a mért értékek nem lépik át a megengedett határértéket. — Ami semmivel sem több, mint az egyes szénféleségek égésekor felszabaduló radioaktív kisugárzás — teszi hozzá dr. Kasza János, a telep vezetőhelyettese. — Fehér doktor még nem beszélt arról, mik is azok a hulladékok, amik Paksról idekerülnek. Másodlagos, üzemeltetéssel kapcsolatos anyagok: fóliahegesztett védőkesztyűk, -ruhák, kamás- lik, sisakok — egyszóval a védőöltözet, amiben a sugárveszélyeztetett személyzet dolgozik. Ezek radioaktív szeny- nyezettsége megegyezik az orvosi és kutatási szférából kikerült hulladékokéval, s mint ilyen, ugyanazt a sugárbiztonsági technológiát igénylik, illetve semmivel sem nagyobb a veszélyfaktoruk. © Vagyis ön is fenntartja: nincs ok az aggodalomra? — Szerintem oktalanul, feleslegesen verték félre a vészharangot Püspökszilágyon, melyhez a tendenciózus hírközlés is hozzáadta a magáét. Az újságok rosszul értelmezett lokálpatriotizmusa és a szenzációhajhászás olajat öntött a tűzre, ellenünk hangolta a falu közvéleményét. Okkal vagy ok nélkül, az ügy anyagi hátteréről nem beszél senki, bár nem is kell, a Fehér doktor által rendelkezésemre bocsátott jelentésekben világosan benne van: széles körű az az elvárás, hogy az atomerőmű hulladékelhelyezéséért cserébe a település vezetékes gázellátást kapjon. Fehér doktor ezzel kapcsolatos véleményezése: A települések anyagi támogatásának kérdését az esetleges további atom- erőművi hulladékelhelyezéssel összefüggésben javaslom megvizsgálni. Ügy tűnik, ennél már többről van szó, nemcsak az atom- erőművi hulladékokról. A Fővárosi Köjál — és az RHFT — vezetői nyilván tisztában vannak azzal, hogy a minapi, megnyugtatásnak szánt falu- fórum csak részben rendezte a vitás dolgokat, s a közös megbékélés érdekében mélyebben kell a zsebekbe nyúlni. Mondjuk ki nyíltan, a püspökszilágyiak nem érik be egy megkésett fizika-kémia pótórával, ennél „nyomosabb érveket” várnak. Matula Gy. Oszkár Átváltozó mütárgymgyon Mentik a „privát szférába” Az I. Országos Képzőművészeti Kiállítás vásárlásairól tételesen beszámolt a képzö- é.s iparművészek szakmai folyóirata, a Szabad Művészet. Felsorolta a közintézmények és magánosok vásárlásait egyaránt. A lap tanúsága szerint 1950-ben az alábbi intézmények vettek műtárgyat: Fővárosi Tanács, Népművelési Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Belügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Kultuszminisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, Találmányi Hivatal. Persze 1950 régen volt. Intézmények szűntek meg, alakultak át, olvadtak össze és váltak szét az utóbbi negyven évben. Nem csoda, ha a műtárgyak is „elolvadtak”. Mesélik, hogy azon rövid idő alatt, amíg a Nehézipari Minisztériumból Ipari Minisztérium lett, és az intézmény Pestről Budára költözött, értékes szőnyegek, bútorok, festmények különös — az olvasó fantáziájára bízzuk, hogy elképzelje, milyen — átváltozáson estek keresztül. Később, az ötvenes évek végétől aztán annyival bonyolultabbá vált a helyzet, hogy nem az intézmények vásároltak maguknak, hanem az állam vette meg a műtárgyat, és osztotta szét múzeumoknak, közintézményeknek. így vagy úgy, az állam mind a mai napig jelentős összegekért vásárolt kortárs művészektől szobrot, grafikát, amelyek múzeumokba, közintézményekbe, minisztériumokba, iskolákba, könyvtárakba vagy tanácsokhoz kerültek. Az átadás könyvjóváírással történik, s a műtárgy így az intézmény tulajdonává válik. Formailag tehát „tiszta sor”. Hogy hol, mi módon kezelik, értékelik a. műtárgyakat, ..az már korántsem egyértelmű. Kezdjük azzal, hogy a képet, szobrot legjobb esetben vásárlási értékén tartják nyilván. (Még a múzeumokban sincs mai érték szerinti nyilvántartás !) Noha köztudott, hogy a műtárgyak értéke 10-20-30 év alatt igencsak sokat változott. És nem lefelé. Nincs jó véleményük a köz- intézmények műkincskezeléséről a szakembereknek, a muzeológusoknak és a Művelődési Minisztérium illetékeseinek. A kép, a szobor ugyanúgy leltári tárgy, mint az íróasztal vagy a lámpa, amelyet bizonyos idő eltelte után ki kell selejtezni, „le kell írni”. Egyes közintézményekben a valahai vételár feléért, harmadáért meg lehetett szerezni értékes szobrokat. festményeket, rajzokat. így szóródott szét, s jelent meg meglehetősen olcsó áron a Bizományi Aruház kínálatában a Kovács Margit- életmű. Ha meg fizetség nélkül tűnik el egy-egy kép a falról, nem csinálnak nagy ügyet belőle, legfeljebb „leírják”. Mégis kellemetlen helyzetbe került az a minisztériumi munkatárs, akit a főnöke a falról leakasztott képpel kívánt megjutalmazni. A meggondolatlan hivatalnok a Bizományiban akarta eladni az ajándékot. Ott tűnt fel a becsüsnek a kép hátulján a minisztérium pecsétje, leltári száma. Egy főhatóság magát megnevezni nem kívánó gazdasági hivatalnokától tudom, hogy a más posztra, nyugdíjba vonuló magas beosztású vezetők gyakran hivatali szobájuk egész berendezését „átmentették a privát szférába”. Volt, aki még a szőnyeget is elvitte. De könyvet, festményt, grafikát feltétlenül. Ha valaki tételesen számba venné, milyen műtárgyak vannak közintézményeink birtokában, bizonyára találna jó néhányat közülük, amelyeknek múzeumokban, közgyűjteményekben volna a helyük. S kiderülne, létezik egy olyan vizuális műtárgyvagyon, amellyel fel lehetne javítani a közgyűjtemények kortárs anyagát. Kádár Márta Akkor szégyen volt, ma lehetetlen Régen tudtak csak igazán udvarolni a legények — nekem legalábbis így mesélte a nagymamám. Gyakran emlegette rég halott férjét, aki csak hosszas széptevés után nyerhette el kegyeit. A félreértések elkerülése végett ez alatt természetesen az értendő, hogy a nagyi hozzáment feleségül. Irigyelték is a nagypapámat az.egész faluban, hiszen édesanyám anyja nem csak takaros, de dolgos lány is volt. Válogathatott a kérők között. A fiatalemberek érdeklődését jelezték ilyenkor tavasztájt a májusfák. Abban a faluban, ahol ők laktak, a legények annak a lánynak állítottak májusfát, akivel komoly szándékaik voltak. Akadt is Elhagyott szavak Abaposztó Merre keressük a folyam forrását? A török származású aba szó nyelvünkben sokféle ágra bomlott, de hiszen a törökök is kapták: az araboktól. S ők? A törökök durva posztót, az abból készült kabátot értették rajta. Eleink durva, festetlen posztót, aminek minősége azonban a magyar szűrposztóénál jobb. Ennek a ványolt gyapjúszövetnek az első hazai említése 1556-ból ismert, ám bizonyos: korábban is használatban volt. Igaz, a Kelet elsősorban a teve szőrét használta hozzá, itthon viszont, teve híján, a kecske kínálkozott fel legalkalmasabbként. Keleten a szegények, a dervisek érték be az abaposztó- val, itthon meg szárnyra kelt a közmondás: aba nem posztó. Meg az is: nem aba (a) nadrágja. Jómódú tehát, telik neki értékesebbre, finomabbra. A fejedelem, Apaffy Mihály még abaposztóból készített köpönyeget viselt, ám a 18. században már így szólt a verdikt: „...most ugyan alávaló ember, akinek fejér-aba köpönyege vagyon." Kinek, minek higgyünk? Legtöbbször valóban fehér, olykor szürke volt a színe ennek az anyagnak, a 17. századból azonban akadnak veres és kék abaposztóról, abból szabott ruhákról szóló híradások is. Ezeket a ruhákat férfiak hordták; ritkán készült csak női holmi, s akkor sem más, csupán szoknya és némely tájon Jcarizsiaként is említett szövetből. A férfiak viszont! Csináltattak belőle szokásos nadrágot, salavárit. azaz bő, bugy- gyos (lovagló) nadrágot, dolmányt, mentét, süveget, köpönyeget, köntöst... Faludi Ferenc, 1748-ban megjelent Nemes Asszony című művében azt állította: „A mostani dámák nem igen veszekednek a guzsalyért, büdös nekik a kender és a len.” S még hogy megtűrjenek valamit, ami abaposztóból készült?! Azt nem! A finomkodás, az urizálás bécsi udvart majmoló szokásainak ideje volt ez, aligha véletlen tehát, hogy ráunva a divatozásnak erre a fajtájára, 1844-ben azt írta Vörösmarty Mihály a Mit csinálunk című versében: „Posztó is kell a magyarnak.” Irta ezt majdnem másfél évtizeddel azt követően, hogy Kostyál Ádám, pesti szabómester 1830-ban, a Koszorú című folyóiratban ún. viseletképeket publikált, s egy hónapon át, húsz legényével — ingyen! — elkészítették a Nemzeti Színház új ruhatárát, amelyben középponti helyet kapott a posztó sokféle változata, jelezve: jól szolgáló anyag az. Valóban az! Tartós, meleg, ha többször átvezették a kallómalmon, akkor szinte vízálló lett, jól illeszkedett a testformához ... Valaha a sulyok (ütőfa) volt a szerszáma eleink közül azoknak, akik értettek a posztókészítéshez, a csapó, a kallós, a ványoló, amikor céhbe tömörült mesterként, már a víz hajtotta kallómalomra bízták ezt a nehéz munkát. Mert az volt. Nemcsak szőni kellett az anyagot, hanem kallatni (tömöríteni) is, ami nagy fáradsággal járt, főként akkor, ha a sulyokra, meg a lábára kellett hagyatkoznia az érintettnek. S az ő dolgát még másoké követte, hiszen a keretre feszített, felborzolt anyagot a posztónyírö vette kezelésbe, simára tarolta. Hatvan esztendeje 4600 szabó dolgozott a megyében — az országban 66 ezer —, ám mint az 1930-ban kelt hivatalos irat leszögezi a panaszt: „... posztómunkát már csak az öregebb je vállal jó szívvel.” Ezen aligha csodálkozhatunk. A Néprajzi Múzeum etnológiai adattárában Nagy Czirok Lászlótól több olyan feljegyzést őriznek, amelyek lapjain a Kiskunságban gyűjtött népköltészeti alkotásokban az abaposztóból készült mente, harisnya mint a szegénység jele bukkan fel. Ezt a' harisnyát — szűk, testre simuló nadrágot — persze férfiak hordták, amint csakis férfiemberre mondták, abafejű, azaz hájfejű ... Az ok? Ki tudja! Amint a magunkfajta laikus honnét tudhatná, mi a közös a görög mondavilág Aba nevű sellője — kivel gyermeket nemzett a tenger istene, Poszeidón —, és a legrégibb magyar nemzetségek egyike, Aba Sámuel király, Aba Demeter — II. Endre alatti — király főtálnok és a többiek között, s miként kötődik Aba ógörög város neve a Fejér megyei Aba településhez, a csehszlovákiai Abafalvához (Abovcehoz), a Heves megyei Abasárhoz ... Mészáros Ottó ebből számtalan bonyodalom! A szép, munkabíró — no és persze a gazdag — lányok kertjébe több fa is kerülhetett, míg a csúnyák udvara üresen árválkodott. A legények április utolsó éjszakáján kimentek az erdőbe, kivágtak egy formás fát, majd szalagokkal, virágokkal, keszkenőkkel s a leányzónak szánt egyéb ajándékokkal feldíszítették. Hajnalban odaosontak a kiszemelt menyasz- szony háza elé, s a kiskertben — hogy másnap az utcán arra menő falubéliek is lássák — felállították a fát. Mindezt észrevétlenül, csendesen kellett megtenniük, hogy senki ne vegye észre. Valójában titokról persze szó sem volt. Gyakran nem csak az eladó lány, hanem az egész család ott kukucskált a függöny mögött, várták a reménybeli kérőket. Még a kaput is nyitva hagyták ezen az éjjelen, nehogy a kerítésen kelljen a legényeknek átmászniuk! Amikor egy legény — megérkezvén a lányos házhoz — már talált egy fát a kertben, attól még melléállíthatta a sajátját. Illendő volt azonban a másik ajándékát megcsúfítat- lanul a helyén hagyni —nagy verést kaphatott később, aki másképp cselekedett. Nem intéződött el ilyen békésen a dolog. ha a két fiatalember ösz- szetalálkozott a kertben, ilyenkor ugyanis többnyire verekedés lett a találkozás vége. A legnagyobb szégyennek számított, ha egy lányos ház kertje üresen maradt. Más megoldás nem lévén, ilyenkor a kevéssé kapós lány bátyjai, legvégső esetben pedig az apja próbálta észrevétlenül a kertbe mesterkedni a fát. A dolgot többnyire nem sikerült titokban tartani, hiszen a szomszédok is ki-ki\estek az ablakon, és felfedezték a turpisságot. Reggel azután lehetett „meglepődni”, dicsekedni a sok hódolóval, vagy pironkodva elbújni az emberek szeme elől. A kapósabb lányok válogathattak, mások kevésbé, de a lényeg egy volt: előbb-utóbb társra találtak á fiatalok. S a víg lakodalom után jöttek a munkás hétköznapok ... Elmélázva, nagyszüleímre gondolva üldögélek tizedik emeleti, lakásunk ablakában. Kicsit meg is szédülök a mélységtől, ahogy lenézek az utcára. Ki fog nekem májusfát állítani? Ha valaki esetleg mégis megpróbálná, nem csak én, hanem a fél lakótelep észrevenné: a betonba ugyanis csak fúrógéppel tudna a vállalkozó fiatalember gödröt mesterkedni! K. Ä.
