Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
1990. MÁRCIUS 15., CSÜTÖRTÖK MKÖVE/ A rinsfben nem szabad kifeküdni KAROLYI SÁNDOR, A „NEMZETVESZTÖ” A kiállítás legértékesebb darabja Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1677-es évjáratú ötvendukátosa MÚLTUNK EMLÉKEI A Szent István királyt ábrázoló elefántcsont faragvány Ha megjelenik a szerkesztőségben, mintha szélvész söpörne végig a szobákon. Harsány jókedve, derűt, életerőt árasztó egyénisége mindig kizökkent bennünket a hétköznapi bosszúságok okozta jásultságból. Ez az erőteljes optimizmus — amit csak irigyelni lehet — ott van minden érmén, grafikáján és ez tükröződik a szobraiból is. Cs. Kovács László, akit már a Képzőművészeti Főiskolán mesterei — Kisfaludy Stróbl Zsigmond és Pátzay Pál — is csak Cseliának szólítottak, hosszú esztendők óta készít lapunk számára grafikákat. Megörökítette a Dunakanyar számos szép táját, s azokat a vénséges, göcsörtös fákat, amelyek talán néma tanúi voltak Mátyás király visegrádi országlásának. Mátyás ... Talán egyetlen képzőművészünk sincs, aki annyira ismerné a magyar történelmet, mint Cs. Kovács László. A napokban nyílik a Mátyás-évfordulóra készített kiállítása, amelyre évek óta olyan tudatosan készült, mint ahogy tette ezt István király jubileumi ünnepségsorozata iaején. S hogy miért? Mert a művésznek magában kell hordoznia az ősi gyökereket, s csak akkor tud igazán kiteljesedni, ha alkotásaiban képes visszaadni — akár a maga valóságában, akár áttételesen — népének, hazájának múltját, kultúráját. — Talán soha nem volt még akkora szüksége ennek a nemzetnek arra, hogy ápolja történelmét, hagyományait, mint napjainkban. S ha ezt nem teszi — erre sajnos igen sok példa akad mostanság —, igazán nehéz helyzetbe kerül, hiszen hosszú távon csak a tudomány, a művészet, a magas szintű oktatás hozhatja meg egy ország számára az igazi jólétet — magyarázza olyan hévvel, mintha engem kellene meggyőznie igazáról. Mondandóját rögtön kedvenc királya, Mátyás rövid értékelésével támasztja alá: — Mátyás igazi, reneszánsz kultúrát teremtett ebben az országban, mellette pedig jó pénzt és erős hadsereget. Tulajdonképpen erre a háromra van szüksége egy népnek. S valamennyien tudjuk, hogy Corvin Mátyást nemcsak saját nemzete tisztelte és szerette, hanem a környező országok is elismerték. Hosszú volt az út, amíg Cs. Kovács László — immár túl a hatodik ik- szen — átvehette a Parlamentben az Érdemes Művész kitüntetést, első hazai elismerését. Valaha orvos szeretett volna lenni, de ez nem sikerült. Lett belőle vasesztergályos, majd géplakatos. Háromszor felvételizett a főiskolára. Kétszer elutasították mint tehetségtelent, harmadszorra fölvették mint rendkívüli tehetséget. 1952 óta minden képzőművészeti tárlaton szerepel műveivel. Több önálló kiállítása volt a Műcsarnokban, de érmeit, szobrait ismerik Detroitban és Chicagóban is. ö az egyetlen a világait, aki köérmet farag. Egy-egy ilyen tenyérnyi plasztikán öt-hat lovas figurát is ábrázol. Ahogy beszél, gesztikulál, csapony, szinte vibrál körülötte a levegő. — Egy művész úgy égjen, mint a régi vasalókban a parázs — mondja —, s ha kihunyóban van az izzás, jól meg kell lóbálni! Látja, ezt tette mellettem a feleségem. Sokat köszönhetek neki.' A legkeményebb kritikusom és a legnagyobb hajcsárom volt mindig. Nélküle nem itt tartanék. A szó akaratlanul is napjaink politikájára terelődik. S Cs. Kovács László olyasmit fogalmaz meg, amit már nagyon sokan, igen gyakran magunk is végiggondoltunk. Ha a vízválasztónak számító március 25. után nem egy emberként lépünk, ha nem egyet akarunk, nem jutunk sehová. Mert lehet akárhány párt, akárhány politikai nézet, valamennyiünknek csak egy hazánk van, s azt kell szolgálnunk. Mindenkinek tennie a saját helyén a maga dolgát, a tőle telhető legmagasabb szinten — s akkor igazán magyar, igazán hazafi — Persze, az embernek olyan az élete, mint egy nagy bokszmeccs. Vívunk egy tizenöt menetes profi mérkőzést. A ringben hol adunk, hol kapunk, vannak periódusok, amikor esetleg megroggyanunk, a földre kerülünk, de muszáj fölállni — és a végén győzünk! Mert győznünk kell! Ha érezzük, mennyire fontos ez a kell, akkor nyert ügyünk van. Ha nincs bennünk tenni akarás, semmit sem érhetünk el. Ügy kell élnünk ezért a hazáért, ahogy önmagunkért — s így bizonyos, hogy a mi kezünket emeli a végén magasba a bíró. Körmendi Zsuzsa (A magazinban lévő grafikák Cs. Kovács László munkáiból valók.) A Magyar História sorozatban megjelenő kötetek az igazán népszerű könyvek közé tartoznak. Hogy nem sokáig kelletik magukat a könyvesboltok polcain, több oka is van. Egyrészt kiváló történészeink a legújabb kutatási eredményekre támaszkodva mutatnak be egy-egy történelmi korszakot vagy személyiséget, s teszik mindezt olvasmányos stílusban, másrészt e kötetek olcsó- ak, ami korántsem lényegtelen szempont napjainkban, amikor is az átlagember előreláthatóan még kevesebbet költ a kultúra eme áldásaira, mint az előző években. A sorozat Károlyi Sándor címet viselő darabjában Kovács Ágnes történész a XVIII. századi magyar történelem legvitatottabb alakjának életét s korát rajzolja meg. Azét a Károlyi Sándorét, aki bábája volt 1711-ben a kuruc szabadságharcot lezáró, jelképes majtényi fegyverletételnek, illetve a Nagykárolyban aláírt békeokmánynak. E tényből ered személyiségének problematikája. Politikai pályafutása szorosan összekapcsolódott az ország függetlenségéért vívott küzdelemmel, s an- úak megítélésével. Míg történészeink a függetlenség eszméjének rendíthetetlen elkötelezettjeként II. Rákóczi Ferencet magasztalták, logikailag teljesen érthető módon marasztalták el Károlyit, aki a békekötéssel megvetette^ a Habsburg-abszolu- tizmus kiépítésének alapját. Hazaárulónak, a nemzet elvesztőjének kiáltották ki. Más történészek viszont azon nézetük mellett kardoskodtak, hogy a fejedelem tábornagya nagyon is realista szemléletű politikus volt, s a szatmári béke az 1867-es kiegyezéssel vonható párhuzamba, Károlyi Sándor pedig Deák Ferenchez mérhető. A fiatalon szatmári főispánná lett Károlyi rövid idő alatt nagy tekintélyt vívott ki magának azon tetteinek sorával, amellyel a megye lakosságának sanyarú során igyekezett könnyíteni. Már ekkor szembetűnő a körülményeket gondosan mérlegelő, a következményekkel is számoló látás- és gondolkodásmódja. Nyomon követhetjük, miként kerül a fejedelem táborába, a szabadságharc alatti ténykedését, s így érünk el a legizgalmasabb részhez, a szatmári békéhez, illetve annak előzményeihez, amelynek során romantikus regénybe illő események is lejátszódtak. Károlyit az a meggyőzés állította Rákóczi odalára, hogy a rendi Magyarország megmentésének egyetlen lehetséges eszközének a szabadság- harcot tekintette. Hasonló megfontolás vezette 1711-ben is: az adott politikai és gazdasági helyzetben, a katonai erőviszonyok ismeretében a rendi jogok megőrzésének zálogát a békekötésben látta, mégpedig reálisan. Látszólag adott volt egy másik lehetőség is: a harc folytatása, de annak csupán a határon túl lévők voltak a szorgalmazói, akiknek álláspontja téves helyzetfelmérésen, szemléleti és erkölcsi alapokon nyugodott, valamint külföldi, elsősorban orosz segítség reményében. A szabadságharc és a béke nem választható el egymástól. Épp a fegyveres küzdelem késztette Bécset a tárgyalásra, a békekötés elutasítása viszont a katonai összeroppanás következtében a harc eredményeit semmisítette volna meg. Rákóczi és Károlyi céljai tehát nem összeegyeztethetetlenek. Károlyi a békekötés után is- kiemelkedő szerepet játszott a politikai életben. Fő érdeme, hogy kialakította azokat a közjogi kereteket, amelyben hazánk 18iS-ig élt a Habsburg-birodalomban. Kitartóan munkálkodott viszonyaink javításán, reformjavaslatokat dolgozott ki, új falvakat telepített, manufaktúrákat alapított... A szatmári békéről ma is megoszlanak a vélemények a történészek körében, s ma is kísért Rákóczi és Károlyi személyének szembeállítása, éppen ezért jelentős Kovács Ágnes munkája, amely tárgyilagosan rajzolja meg az 1700-as évek kiemelkedő személyiségének életútját, bizonyítva többek között azt, hogy nemcsak az áruló, nemzetvesztő megbélyegzések helytelenek, de még Rákóczi és Károlyi politikai pályájának — korábbi történetírásunkból átvett — szembeállítása sem helytálló. Bene Mihály Baranyi Ferenc: TORINO, 1800. Most szép lenni katonának, mikor parancsnok és vágyak megegyeznek szóról-szóra, s újra szól a Kossuíh-nóta. ól és száll a kék azúrban, ngve, nekiszabadultan, igyarország felé röppen, nt sirály, úgy tündököl fenn. Viszi hírül, hogy a Rónak partján paripák dobognak, dübörgésük a Dunáig hangzik s reménységgé válik. Látják majd az Adrián át szállni szabadság sirályát, tolla felragyog fehéren a tengerfeletti éjben. Üjra szól a Kossuth-nóta,' s megegyeznek szóról-szóra a parancsnok és a vágyak — most szép lenni katonának!
