Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
10 fffiiyggp 1990. MÁRCIUS 15., CSÜTÖRTÖK Mindig ült ra jtunk valaki SZÉCHENYI SIÍllIST HOZOTT Az ütőkor mindig nagyon okos. Persze, könnyű neki, csak kinyitja a történelemkönyvet, s megnézi, hogy a forradalmak mikor kezdődtek, meddig tartottak, kik voltak a vezérei, s miért buktak el. De mi van az ősökkel? Az iskolában azt tanítják, hogy a történelem csupa hétköznapokból áll, s az ősök bizony nem igazán tudhatták, hogy az apró-cseprő dolgaik közepette micsoda nagy dolgokat vittek végbe. Illetve, ha tudták is, nem olyan tisztán, mint a színtiszta képleteket tanuló utódok. Ezért lehet az — hiszen hétköznapokról nem tanultunk az iskolában —, hogy utódokként nagyon okosak vagyunk. Vajon nem futhatná ebből a bölcsességből saját hétköznapjainkra? Tényleg nem tudjuk, hogy micsoda nagy dolgokat művelünk, miközben még mindig jár a hatos villamos? 'f — Tessék mondani, forradalom ez Itt? A kérdés két történelem-szakértőnek szól, Gyarmati Györgynek, a Történelemtudományi Intézet tudományos munkatársának, és Ghy- czy Tamásnak, a Tervgazdasági Intézet főelőadójának. Mit látnak a jelen hétköznapjaiból, hogyan lehet értékelni az utca eseményeit stílusosan egy lipótvárosi söröző bokszából? — Valóban kérdéses a dolog, ha azt nézzük, hogy az utcán csupa lógó orrú, ideges ember mászkál, ha azt vesszük, hogy az utcán nincsenek barikádok, nincs kézzelfogható ellenség, és nem lőnek. De attól ez még forradalom. — Honnan lehet tudni? Mi az, hogy forradalom? — Talán most hagyjuk a tankönyveket és a klasszikusokat, állapodjunk meg abban, hogy akkor van forradalom, amikor radikálisan, nagyon gyorsan változik minden. Ez a gyorsaság persze az éppen benne élőknek nem olyan föltűnő, mint azoknak, akik már távlatokból nézik a dolgokat. — Ezért hallani sokaktól, hogy csak beszélnek-beszélnek, de nem történik semmi? — Valószínűleg. Meg a békessége miatt. Ebben a mi forradalmunkban nem voltak olyan katartikus események, mint mondjuk 1789 Párizsában. vagy 1848 Pestjén. Nincsenek egyértelmű, pontos dátummal följegyezhető események, nincsenek olyan lobogó személyiségek... — Vagy még nem kiáltottuk ki őket. — Igen, Petőfiék a maguk korában nem voltak mások, mint tizen- huszonéves, elégedetlen fiatalemberek. Nagyon ideges lett tőlük mindenki. És ha jól körülnézünk, ma is vannak ilyen huszonévesek, akik egészen mást akarnak, gyorsan, és nagyon ideges tőlük mindenki. Lehet, hogy köztük van a mai Petőfi? — Ha ilyen összehasonlításokkal tudunk képet alkotni magunknak, fölmerül az is, hogy Magyarországon eddig mindig minden kudarcra volt ítélve. Nekünk eddig még soha nem sikerültek a nagy dolgok. Elképzelhető, hogy ez lesz az első kivétel ? — Mondhatnám, hogy átok ült rajtunk, de úgy tudományosabb, hogy mindig volt valamilyen elnyomó hatalom, amelyik beleszólt a sorsunkba. Régi vicc, hogy volt itt ta- tárdúlás, törökdúlás, meg fölszaba- dúlás ... De komolyan, az tény, hogy itt, Közép-Kelet-Európában mindig a fölzárkózás politikáját kényszerítették ránk. Ez István király- lyal kezdődött. Mindig jött valamilyen idegen rendszer, hatalom, amelyik ránk akarta kényszeríteni, s meg is tette, hogy hozzájuk igazodjunk. Alig voltak nyugalmas évtizedek, amikor a magunk útján, a saját fejlődésünk útján haladhattunk volna. 1945-ben, a háború végén még úgy látszott, hogy vehetünk egy nagy lélegzetet, a fölszabadulás elég katartikus élmény volt ahhoz, hogy fussa belőle egy rendszerváltásra. De mire kifújtuk volna a levegőt, máris a nyakunkra ültettek egy tőlünk, rendszerünktől, hagyományainktól, sajátosságainktól merőben idegen rendszert. — Szóval szabadságharc is van? — Persze. Most az volna a célszerű, ha megpróbálnánk visszakanyarodni saját magunkhoz. — Azt mondják, Európába kellene eljutnunk. — Ez most megint követési politika, próbálunk a Nyugathoz igazodni. Csakhogy nálunk nincs töke, nincs polgárság, eszméletlen adósságaink vannak, s egy kezünket-lá- bunkat gúzsba kötő gazdasági mechanizmus. Polgári demokráciát akarunk polgárság nélkül, a saját lábunkon akarunk állni anyagi függőségben. — Szóval reménytelen? Megint el kell adnunk magunkat, ha legalább félsikert akarunk? — A dolog nem Ilyen egyszerű. Én azt mondom, hadd jöjjön a külföldi tőke, bárcsak jönne. De egyelőre a kalandortőke jön hozzánk, akik az olcsó munkaerőt, az áron alul megvehető gyárakat, üzleteket keresik. Ez a gyarmatosítás egy módja. A haszon ugyanis nem marad nálunk, mi csak egy újabb függőségbe kerülünk. — Most így fogjuk elrontani? — Megvan rá az esély. De ugyanennyi esélye van annak is, hogy megtaláljuk azt a húzóerőt, azt a húzóágazatot, amely egyszerre nemzeti sajátunk, ugyanakkor segítene bekapcsolódni az európai vérkeringésbe. Azt gondolom, mi magunk vagyunk az, a szellemi kapacitásunk. A Nyugattól nem a kiselejtezett gyárakat, a lefutott piacokat kellene átvennünk, hanem a módszert kellene ellesnünk. Széchenyire gondolok, Bejárta a fejlett országokat, de nem gépsorokat hozott, hanem stílust. Adaptálni próbálta azt, amit látott. Nekünk is ezt kellene csinálnunk. Arra kellene rájönnünk, hogy mitől működik jól az, ami jól működik. Tehát a másolással megint csak nem jutunk semmire. Be kell végre látnunk, hogy mi olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, és senki nem hasonlít ránk. Nem vehetjük föl senki ruháját. Vagyis, fölvehetjük, de itt szűk lesz, ott meg bő. Ilyenekben jártunk eddig. Utódaink nagyon okosak lesznek. Meg fognak állapodni abban, hogy mikor is kezdtük mi ezt a forradalmat, hogy kik is voltak, mik is voltak az ellenségeink, kik voltak nagyjaink, méltányolni fogják pontokba nem szedett követeléseinket, s meg fogják érteni, hogy nem jártunk mindennap ünneplőben. Ennyit talán már mi is tudunk. De hogy ősökként még mennyire lehetünk okosak, észre fogjuk-e venni, hogy mivel nyertük meg, vagy éppen hol rontottuk el — erről ma még csak a kérdéseket fogalmazzuk. S jó lenne, ha a válaszokat mi tálalnánk utódainknak is, ma gunknak is. J. A. A kalandos sorsú érinek hazatértek Múltunk emlékei A műtárgyak sorsa sokkal érdekesebb és kalandosabb, mint az embereké. Persze, ez tulajdonképpen érthető is, a régiségek jóval tovább „élnek”, mint mi. A magyar történelem viharos évszázadai alatt múltunk számtalan emléke került külföldre. A nyugateurópai és amerikai árveréseken gyakran felbukkannak magyar műkincsek, ám megvásárlásuk a szűkös anyagi — devizális — lehetőségek miatt nem könnyű feladat. A Magyar Nemzeti Múzeum hosz- szú idő óta tudatosan kutatja történelmünk külföldre került emlékeit. Visszaszerzésükben az Éremtár volt a legsikeresebb, 1977 óta több nevezetes — sőt néhány rendkívüli jelentőségű — műtárgyat is haza tudtak hozni. Ezt a 34 hazatért műkincset mutatja be a Nemzeti Múzeum nemrég nyílt kiállítása, melyet május 20-ig tekinthetnek meg az érdeklődők. A legrégebbi érme II. Endre ezüst obulusa a XIII. századból, amelynek érdekessége, hogy ebből a pénztípusból csak ezt az egyet ismerik. Különösen jelentősek az erdélyi szerzemények. Egyedi példány Báthory Gábor erdélyi fejedelem 1611Mátyás képe — elefántcsontból m nn MT® •V:v y «feg»;. [ f » fm Báthory Gábor erdélyi fejedelem tízdukátosát gyöngyökkel és rubinokkal alakították kitüntető érmévé (Hancsovszki János felvételei) bői származó tízdukátosa, amelyet gyöngyökkel és rubintokkal kitüntető éremmel alakítottak, s amely az Andrássy család kincstárából származik. Legérdekesebb a sorsa a legértékesebb műtárgynak, Apafi Mihály nagy ötvendukátos aranyának. Az érme 1677-ben készült a fogarasi pénzverdében. A hatalmas, súlyos aranyat nem is fizetőeszköznek, hanem fejedelmi ajándéknak szánták. Az ötvendukátos az I. világháború után Kuborg herceg gyűjteményéből került elő, majd különböző árveréseken többször is felbukkant. Kalandos útja során megjárta Amerikát, Angliát, Japánt, míg végül Svájcból sikerült hazahozni. A visszaszerzett műkincsek mindegyikéhez csere útján jutott a múzeum. Az érmekért azonos anyagi értékű, ám történelmileg kevésbé érdekes numizmatikai anyagokat gátak, a hazatért műtárgyak szellemi értéke visiont fúbecSumétetten a magyar tudomány számára. KA A hölgyeknek mard'Hét kínállak Hivatalos tudósítás Forradalom ide, forradalom oda, az élet azért nem állt meg — legalábbis aß 1848. március közepén kiadott újságok tanúsága szerint. Természetesen a lapok címoldalon hozták a pesti és a bécsi eseményeket, de az utolsó oldal már akkor is a hirdetéseké volt. A hirdetések — melyeket „hivatalos tudósításának neveztek — némelyike meglepően hasonlított a maiakhoz. Hiába, nincs új a nap alatt! íme, egy 142 évvel ezelőtti állás- hirdetés: Pályázat. Pauler Tivadarnak a győri főtanodába áthelyezése által a zágrábi főtanodában megürült természet- és magyar közjogi tanszékre mind a királyi tudomány- egyetemnél, mind Zágrábban tartandó pályázatra határnapul folyó 1848-ik évi július 6-ik napja tűzetvén ki. Az albérlet, pontosabban a lakások kiadása sem a XX. század találmánya — bár az ilyesfajta ajánlat napjainkban nem túl gyakori: Falusi lak bérbeadása. A vasúti állomás mellett fekvő Rákos-palotán f. évi Szent György- naptól fogva egész évre, vagy a nyári és őszi hónapokra egy szép falusi lak — mely a vasúttól Fótra vezető út mellett fekszik, és magában foglal 7 szobát, 2 előszobát, 1 cselédszobát, 1 konyhát, éléskamrát, 2 pinczét, 4 lóra és 6 tehénre való istállót — akár egészen, akár kétfelé osztva, b'érbe adandó. A bérlési föltételek megtudhatók Palotán Mühr Ferencz ügyelő úrnál, és Pesten borzutcai 150-ik számú ház első emeletén 7-ik számú lakáson, a lak pedig a hely színén mindenkor megtekinthető. Autó természetesen nem volt akkoriban, adtak-vettek viszont lovakat: Mule telivér angol mén, atyja Camel, anyja Temper, hág félvér kan- czákat 8, telivéreket pedig 10 darab aranyért, Zsámbokon, Pest vármegyében, Beniczky Ödön táblabíró úrnál. Ugyanott: Regulus telivér angol mén illő áron el is adatik. A szebbik nem hiúságára már az akkori kereskedők is apelláltak, többen még újságban is kínálták portékájukat: Figyelmeztetés a hölgyekhez. Egészen új szállítmányú legutolsó párizsi és bécsi divat szerint szabott tavaszi mantillék és überwurfok finom kas- mérból, alepinból és nehéz selyemkelmékből, úgyszinte selyem-bársonyból folyvást nagy válogatásban léteznek Ehnn Tamás divatárukereskedésében Pesten, városháztéren, a városi gyógyszertár mellett. Szép, szép, csak arra lennék kíváncsi, hogy mi a csuda lehet az a mantille, az überwurfról aztán már nem is beszélve?! Végül mégis találtam egy olyan hirdetést, amilyet napjainkban már semmiképpen sem láthatunk — mostanában ugyanis a vasúti menetrend több száz oldalas. A XIX. század közepén nem kellett ilyesmire paza rolni a papírt.: Magyar Közép-ponti vasút. Naponkénti indulások f. 1848-iki martius 1-től kezdve további rendelkezésig. Pestről Váczra: 8 órakor reggel személyvonat. 2 órakor 30 perez délután vegyes vonat. 4 órakor 30 perez délután vegyes vonat. Indult még Pestről Szolnokra és vissza két-két vonat, s „Váczról” Pestre három. Kész. Ennyi volt az egész menetrend. Ha most ránézünk az idei vaskos kötetre, megnyugodhatunk: valamit azért mégiscsak fejlődtünk az elmúlt másfél évszázad alatt! (—kés) Az első sori minthaellekjíeííék volna Sikoltott vagy sóhajtott a költő? Fohászkodott vagy követelt? Kiáltott vagy suttogott? Rimánkodott vagy reménykedett? Kért vagy felszólított,? Amennyi a magyarázó, annyiféle a magyarázat. „Levegőt!” A naptáron 1936. „A város peremén” után a másik nagy poéma. József Attila. A mindig is citált, az igazán soha meg nem értett, „A lázító zseni.” „A verselgető bolsevik.” „A pártból kitúrt forradalmár.” „A mozgalmi csasztuskázó.” A hatalmasokat mindig törpék minősítik. Törpék módjára. S bár koptatták méltatlan szájak és kezek, öröklétre melengették, melengetik a szívek az utolsó versszak messzire fénylő szavait: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet!” Jöjj el... Eljön-e? Az ilyen férfiakra mondták valaha: igazi úr. Szálfa termet. Nyílt szavak. Öltözéke hibátlan. Lánya vezeti be, mert már nehezen jár. Nyolcvanhat esztendős. R., a Földművelésügyi Minisztérium főtisztviselője akikor, amikor a szó szoros értelmében egyik óráról a másikra Kistarcsán találja magát. Ismert szaktekintély, két vaskos könyv szerzője. Internált. Kistarcsáról a váci börtönbe viszik. Majd Recskre. Vád? Nincsen vád. Gyanú. Az van. Tetszés szerint, számolatlanul. R. most azt mondja: „Kérem, szerkesztő úr, nem kívánok szerepelni”. Elmosolyodik. „Tudja, kérem, mindig is utáltam a zsibvásárt.” Nem kért rehabilitációt, nem kapott senkitől egy bocsánatkérést sem. Amikor kiengedték, dolgozott tovább. Egy évtized után ismét főtisztvise'.ő. újabb könyvek szerzője, vitathatatlan szaktekintély. Csak éppen a szavára nem figyelnek. Érveit mellőzik Ezer ok a sértettségre. „Nem vagyok sértett. És én nem nyújtok be semmiféle számlát a nemzetnek. Az ember a hazájával nem üzleti viszonyban áll.” , Tette a dolgát. A szabadság? „Kérem, én mindenkor szabad voltam. Akkor is, amikor ... na, de ezt hagyjuk. A szabadság — mutatóujjával a homlokára bök — itt van. Hogy az ember csak azt ereszti be az agyába, aminek a hitelességéről meggyőződött. Amiben hinni tud. A többi? A többi nem nagyon érdekes.” A péceli házban három generáció. Ő, leánya és veje, négy unoka. Nehezen megfogható, de minden pillanatban érzékelhető tisztelet és szeretet veszi körül. Békességben él a világgal? „Kérem, szerkesztő úr, a világ nem kérdezget, békességben leszek-e vele. Egy történetet azért elmondok önnek. Amikor két kedves kutatótársam, akik az én irányításom alatt kezdték és folytatták a munkát, Állami-díjban részesültek, nagyon büszke voltam. S amikor másnap bejöttek hozzám, letették az asztalomra a díszes dobozt, és az mondták, »ez téged illet«, nos, akkor úgy éreztem, azt is megkaptam az élettől, ami keveseknek adatik meg .. A szemtanú, Mátray Gábor ezt írja — Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848 49-ben — krónikája lapjaira 1849. március 25-én: „A közelebbi napokban Kecskemétről Ceglédre átszállásait báró Jellasicsról beszélik, hogy a ceglédi elöljárókat maga elébe hívatván, szemökbe hányá, hogy mind a kecskemétiek, mind a ceglédiek a hor- vát katonák iránt, kiket a magyarok rokonainak tart, nem jó indulattal viseltetnek. Az elöljárók lesütött fővel állának, és egész feleletök csak ez volt: »hm, hm!«” Kire dühös Tursics István? Magára, reám, a világra? Avagy nem dühös, hanem sebzetten keserű. Másvalaki más lenne a helyében? Kétharmadában, ha készen a házuk itt a fóti Temesvári úton. Ö odahagyta Dunakeszin a házgyárat három esztendeje, mert látszott, ott nem lesz kenyér, átment a járműjavítóba, s most ott is csaik az a biztos, hogy nem biztos semmi. Beton- és festéknyomok a rissz-rossz munkásruhán, vakolna éppen, ha hagynám. Igaz, szinte kérdezni sem kell. „Torkig vagyok az egésszel. Érti? Torkig! Ha a belünket kitesszük az asszonnyal együtt, a pénzünk akkor is egyre kevesebbet ér. Tele vagyunk adóssággal, s akkor azt mondják, lehet, hogy munka sem lesz?! Hát mi ez?! Hová az úristenbe menjek, kihez? Infláció, kamatadó, elbocsátások ... Kinek beszél az a sok pojáca? Kinek, uram?! Nekem? Nekem ugyan nem! Már olyan hülye vagyok, hogy magamnak beszélek. Érti? Magamat kérdezem, na Tursics Pista, kellett ez neked? Kellett a telek? A kölcsön a házépítésre? A két gyerek? Ha kellett, akkor most itt van, ... meg. Már bocsánat, de ez az igazság.” Harmincegy éves. Két szakmája van. Azt hitte ... Annyi mindent hitt. Hogy a két szakma mindenkor biztos kenyér. Hogy a háza „szép lesz”. A két gyereke kemény munka árán bár, de „szépen felnevelhető”. Hogy ő békén hagyja a világot, de az is hagyja békén őt. „Most azt mondják, ami volt, az smafu. Majd, ami lesz. Az a valami. Nézze, a magamfélét eddig is hülyére vették, hát most miért gondoljam, másként lesz? Azt mondják az öregek, a Horthy is a népről beszélt.. A Rákosi úgyszintén. A Kádárt meg már én is hallottam. A nép, a nép! Hát ki a nép? Nem én, nem mi? Német talp, orosz talp, amerikai talp... Tudja, mit számítottunk mi ezeknek, mit számítunk?! Ugyan már! ötféle pártba hívtak. Megmondtam ... Tudja, valamelyik nap mit kérdezett Laci, a nagyobbik fiam? Azt hogy »apu, ugye mi nem fogunk éhezni?« Nyolcesztendös! Tehetetlen dühömben szegény kölköt zavark
