Pest Megyei Hírlap, 1990. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-22 / 18. szám

1990. JANUÁR 22., HÉTFŐ MARGÓ BUTUSKÁK Két és félszeresére nőtt a megyében az évtized elejé­hez mérten azoknak a hall­gatóknak a száma, akik az itt tevékenykedő felsőfokú oktatási intézményekben ké­szülnek jövendő pályájukra. Természetes: vannak közöt­tük olyanok, akik nem a megyében laknak, nem innét érkeztek az iskola falai kö­zé. A főváros, más megyék fiataljai ők, ahogyan a Pest megyei ifjak közül is sokan vannak olyanok, akik Mis- koictól a fővároson át Szege­dig és Nyíregyházáig, másutt folytatják tanulmányaikat, szereznek diplomát. Erre a másutt tanulásra természe­tesen elsődlegesen az ad okot, amit a képzés szakte­rületenkénti megoszlásának nevezünk. Aki orvos kíván lenni, nem tud a megyében maradni, ahogyan nem tud a jogászi pályára kívánkozó sem, s az sem különlegesség, hogy a megyei felsőoktatási intézményekben — amint a legtöbb helyen a hasonló in­tézményekben az országban bárhol — költségvetési stb. okokból körülhatárolt a lét­szám. Körülhatárolt — volt? A jelek azt mutatják, hosszú idő vitái után sikerül jelentős mértékben bővíteni a képzés körét. Az elképze­lések ma úgy néznek ki, hogy a következő tanévben húsz százalékkal emelkedhet meg a hallgatóknak a száma a felsőoktatásban. Ez bizony áttörés a korábbi állapotok­hoz képest. Ebben az áttö­résben le nem becsülhető a szerepe azoknak az épületek­nek, amelyeket a párt- és társadalmi szervezetektől vesz, vett át a felsőoktatás. Része van az új elképzelések valóra válthatóságában an­nak az örvendetes változás­nak is, amely 700 millió fo­rintot teremtett új felsőok­tatási programoknak a meg­kezdésére, például a nyelvi oktatásban, a korszerű pénz­ügyi, banki ismereteknek a hozzáférhetővé tételében, a fejlett technológia legújabb eredményeinek megismer­tetésében, nem utolsósorban pedig a nemzetközi kapcso­latok kiépítése, tartása szak­májának elsajátításában. Eh­hez a 700 millió forinthoz, jó esetben — a tárgyalások sikeres lezajlása következ­ményeként — kapcsolódhat­nak egyéb források is, világ­banki pénzek például. Az ilyen és hasonló lépé­seknek a szükségességét, a képzés körének, létszámának a tágítását közvetve például az is sürgette, hogy a me­gyében a most zajló tanév­ben a középiskolába felvett első osztályos gyerekek szá­ma 660-nal több, mint volt az előző évben, azaz ezek a fiatalok négy esztendő eltel­tével már ott állnak majd a felsőoktatás kapujában, be­bocsátásra várva. Érthető tehát, ha mind a pedagógu­sok, mind a szülők körében nagy a visszhangja az idei, húszszázalékos létszámke­retbővítésnek. Csakhogy! Egyre gyakrabban bukkanni rá furcsa jelenségekre. Amint arról pedagógusok­kal beszélgetve hallani, sor­ra jelentkeznek azok a szü­lők, akik anyagilag a tehető­sek közé tartoznak, s akik úgy értelmezik a megválto­zott felvételi rendet, a lét­számgyarapítást, a tandíj­rendszernek a bevezetését, hogy egyébként — mint azt a pedagógusok tapintatosan fogalmazták — butuska, ta­nulni rest csemetéik előtt is megnyílnak a kapuk. Egye­temi, főiskolai hallgatók le­hetnek! A szülő nem sokat törődik azzal, gyermeke mit szól a dologhoz, s még ke­vésbé bíbelődnek annak gondjával, vajon a szerény szorgalmú ifjú hány eszten­dőt tölt el majd az egyete­men, mire esetleg végezni tud. Nem ez a fontos! A fon­tos, hogy a „mi gyerekünk is...” Érdekes dilemma! A bu­tuskák ügye ugyanis nem marad meg a felsőoktatás keretein belül, hanem álta­lánosabb problémának a fel­vetője. Azzal szembesít ben­nünket, vajon milyen elve­ken alapuló szelekciós rend­szer teremtődik majd; az eddig volt ,rossz helyett egy másik rossz?! S a következő kérdés: mit finanszírozzon a butuskák esetében a társa­dalom.,.?! Mészáros Ottó MEGKÉRDEZTÜK KOVÁCS KÁTÉT Mit énekel és vajon ki lesz a férje? — Most készült el új nagy- lemézem — mondja a közked­velt táncdalénekesnő, aki di­vatok, stílusok ide vagy oda, mióta csaik feltűnt egyéni, sa­játos színezetű hangjával, vál­tozatlanul az élvonalban áll. — Slágert csinálni nagyon nehéz — folytatja —, pedig a „recept” szóban egyszerű: nem túl komplikált szöveg és fül­bemászó dallam. Ennyi az egész. De nehéz nagyon! Sze­nes Iván írta a legtöbb szöve­gemet, de vele sem mindig „jön össze”. Most már én is próbálkozom szövegírással, és be kell vallanom: igazából nem nekem való. A már kész szövegen inkább változtatok egy-két szót, az könnyebb. Én persze mindig jó dalokat sze­retnék, olyanokat, ami nekem is, a közönségnek is tetszik. De ez teljesen kiszámíthatat­lan, az ember biztosra soha­sem mehet, mert három ember, az énekes, a zeneszerző meg a szövegíró együttes munkájáról van szó. Szóval, hogy úgy mondjam, a függvényei va­gyunk egymásnak . És végül is, minden kérdőjeles ezen a pályán. □ Hol lépsz fel mostaná­ban? — Mindenhol, ahova csak hívnak. Az utóbbi hónapokban főleg a vidéki nagyvárosokban énekeltem. Szeretek szórakoz­tatni, szeretem az élő kapcso­latot a közönséggel. Általában háromtagú társaság kísér. □ Bárokban nem énekelsz? MÁSODRENDŰ PEDAGÓGUSOK? Csodákra nem vagyunk képesek Fővárosi napközis pedagógusok a Művelődési Minisztériumhoz és a Pedagógusok Szakszervezetéhez fordultak annak érde­kében, hogy munkájukat becsüljék végre értékén, hiszen ugyan­olyan végzettséggel és két, gyakran három szakkal rendelkeznek, ugyanúgy, mint osztályban tanító kollégáik. Ennek ellenére a pedagógustársadalom hierarchiájában másodrendű helyre szorul­nak, megbecsülésük és munkakörülményeik sokkal mostoháb­bak, mint az osztályt vezető kollégáiknak. A napközivezetők óraszáma magasabb az átlagnál, túlóradíjaik kategorizálása rá­juk nézve a legelőnytelenebb, és munkaidejüket hatvanperces órákban mérik, szemben as osztályokban tanítók negyvenöt percével. Napjainkban szinte minden pedagógus részt vehet vala­mely idegen nyelv elsajátításá­hoz szükséges átképzésen, hi­szen nyelvtanárokra az ország­nak szüksége van. A napközi­sek 'külön is sérelmesnek érzik, hogy őket ebből a lehetőségből is kirekesztik. NEM CSAK ANYAGI KÁR’ Ezekről a kérdésekről beszél­gettem a megyében néhány napközis nevelővel. Az elmon­dottakkal ők is mind egyetér­tettek, mindössze annyit je­gyeztek meg — elsősorban a férfiak —, hogy a megbecsülés hiánya, és az egyéb nehézségek ellenére jobban szeretnek „napközizni”, mert életmód­jukhoz, időbeosztásukhoz job­ban alkalmazkodik az állandó délutános műszak. A napközi­ből ritkábban kell a munkát „hazavinni”. Igaz, a foglalkozá­sokra itt fel kell készülni, to­vábbképzésekre, családlátoga­tásokra ők is járnak, tehát nem akasztják szögre gondjaikat, ha kilépnek az iskola kapuján — hangzott á napközipártiak véleménye. — Egyetértek a fővárosiak­kal; súlyos hátrány, hogy telje­sítményünket nem 45, hanem 60 percben számolják. Ez azon­ban nem pusztán anyagi kár. Az osztálytanító 46 percenként magára hagyhatja gyerekeit, lazít egy szünetnyi időt. Mi 4-5 órát töltünk a gyerekekkel, anélkül, hogy elvileg akár csak egy percre is egyedül hagyhat­nánk őket. Ha ki kell men­nünk a teremből, és valame­lyik nebuló éppen akkor tesz valami kárt magában, minket vonnak felelősségre. Ha a kol­légát kérem meg, nézzen rájuk, akkor az ő csoportja marad felügyelet nélkül. MIRE MEGKAPJUK, RÁ IS FIZETTÜNK — Napjainkban egyre többet beszélünk a munkanélküliség veszélyéről — mondja egy fia­talasszony. — Mit gondol, az iskolában kit bocsájtanak el először, ha csökkenteni kell a létszámot? A napközist, hiszen legegyszerűbb az ő csoportjai­kat összevonni. Sőt, ha valaki­nél a létszám 23—24 fő alá csökken, össze is vonják, ha kell, ha nem, így egy munka­hely máris felszabadult. Ami­kor kezdő voltam, úgy 10 éve, még 16 gyerek alkotott egy cso­portot. Később ez a szám 21-re emelkedett, most 23—24. Ugyanez az emelkedés figyel­hető meg az osztálylétszámok alakításában is, ezt állítólag jogszabály írja elő. Hát logikus ez? Amikor egyre kevesebb a gyerek, és relatíve több a pe­dagógus, akkor emelik az ösz- szevonásokkal a csoportok és az osztályok létszámát. Most, amikor minden erővel javítani akarjuk az iskolai nevelőmun­kát. Beszélgetőpartnerem két is­kolában dolgozik egyszerre. Délelőtt az egyikben osztályt tanít, délután átrohan a másik helyre, ahol napközit vezet. Es­te pedig otthon éjfélig dolgoza­tot javít, és felkészül mindkét munkájára. Az a pedagógus, aki akár csak egy napig is „hosszúzott” már, azaz helyet­tesítette váltó kollégáját, tudja, milyen megerőltető munka ez hosszú távon. Hogy miért csi­nálja? Pénzért! A családot el kell tartani. — Az én esetem egyébként csak annyiban egyedi — mondja a fiatalember —, hogy a napközi mellett délelőttön­ként éppen tanítással pótolom ki a jövedelmemet. Kollégáim vásároznak, bedolgoznak, egyéb alkalmi munkát vállalnak. A szeptemberben ígért béreme­lésből ugyanis nem sokat lát­tunk. Harminc százalékot ígér­tek, de valamilyen indokkal mindig lefaragtak belőle. Most már 12 százaléknál tartunk, — Nem. Nem szeretem a bá­rokat. Ott nem figyelnek az énekesre az emberek, inkább egymással vannak elfoglal­va... Még kezdő koromban, jó huszonöt éve, az Astoriában meg az Emkében léptem fel, azóta sem. P Nyáron mit csináltál? — Remek nyaram volt! Hofi Gézával turnéztam, többfelé léptünk fel. ö zseniális színész, élveztem a közös szereplést. □ Ügy hallottam, a tévében is készült műsorod. ,— Igen, mostanában csinál­tunk egy önálló tévéshów-t, Gianni Morandi, Mikó István és Déri János voltak a vendé­geim. Óriási munka volt, so­kat készültem rá. Az egész stáb olyan lelkesen, szeretettel és vidáman dolgozott együtt, hogy én csak ámultam: így is lehet... □ Terveid? — Meghívásom van Kana­dába, fél év múlva indulok, három hónapig leszek távol, ami nekem nagyon hosszú idő, mert külföldön rögtön honvá­gyam van... A magánéleti terv pedig: hamarosan össze­házasodunk Pálinkás András tevés szerkesztővel. Eöry Éva Esteban fametszetei Esteban Fekete hazatalált. Mert azt mondanom se kell, hogy Esteban Fekete Fekete Istvánként Magyarország szü­lötte. Igaz, alig négyévesen családjával Törökországba költözött, ahol mérnök édes­apja vasutat épített. Esteban Fekete 1987-ben állított ki először Magyarországon, Sze­geden, a József Attila Tudo­mányegyetemen. Majd Pécs­re, Kecskemétre, Békéscsabá­ra, Debrecenbe utazott a fa­metszet-kiállítás, amelyet a művész Szegednek ajándéko­zott. Most a budapesti Nem­zeti Galériában állít ki, s tel­jes anyagát felajánlotta a ga­lériának. mire megkapjuk és még adó­zunk is belőle, szerintem már rá is fizetünk. A TANULÁS IGAZI RÉMÁLOM — Kevesebb a gyerek, így csökken a napközisek száma is — meséli egy fiatal lány, aki most végzett a főiskolán, és amíg be nem gyakorolja ma­gát, néhány évig napközizni fog. — Ezzel magyarázható, hogy egy csoportba két, há­rom, gyakran négy osztályból kerülnek a gyerekek. Nálam éppen öt alsós osztály tanulói­ból verbuválódott össze a cso­port. S még szerencsésnek is mondhatom magam, mert van­nak olyan kisebb települések, ahol a csoporton belül alsó és felső tagozatosok is vannak. A tanulás egy rémálom! Egy órám van a napirend szerint, hogy ennyi gyerek ennyiféle leckéjét ellenőrizzem, kikérdezzem. Ki kgpes ezt megcsinálni ilyen rö­vid idő alatt? A szülő délután nyugodt lélekkel hazaviszi a gyereket, mert meg van győ­ződve arról, hogy a házi fel­adatok rendben vannak. Ott­hon nemhogy nem kérdezik ki csemetéjüket, de még annyit sem tesznek meg, hogy a füze­teiket átnézzék. A napköziben mindent elkövetünk, hogy a gyereknek valóban az otthona legyen ez a hely, dg könyör­göm, értsék meg: csodákat nem tudunk tenni, még ha meg is próbáljuk nap mint nap. Szegő Krisztina Nyitó lépéseink Egy héten belül két szomszédos ország fővárosában Is vil­lámlátogatást tett a magyar művelődési miniszter, Glatz Fe­renc. A múlt hét elején Bukaréstben tárgyalt, a hét végén pedig Pozsonyban. .Kezdeményezőként ült Le táfsminiszterel- vel olyan kérdések megvitatására, amelyekről eddig sem a román, sem a szlovák kapcsolatokban jóformán szót sem le­hetett ejteni. Most azonban, a viharos gyorsasággal megvál­tozott körülmények között, az új politikai és kormányzási szisztémák kiépülésének idején, percnyi haladékot sem túrt alapvető kulturális és oktatási, valamint nemzetiségi problé­mák őszinte felvetése, taglalása, s ezekkel kapcsolatosan lé­nyegbevágó elveknek, állásfoglalásoknak a kinyilvánítása. Nem véletlenül emlegetem együtt Bukarestet és Pozsonyt. Egy nyilvánvalóan alaposan végiggondolt koncepció van itt jelen. Nevezetesen az, hogy a jelenlegi helyzetben a magyar művelődési kormányzatnak (éppúgy, mint a külügyi tárcá­nak) vissza nem térően kínálkozó jó lehetőségei vannak a nyitó lépések megtételére. Most szóvá lehet tenni régi sérel­meket, visszásságokat, hiányokat, most tisztázni kell a ko­rábban a szőnyeg alá söpört nemzetiségi kulturális kérdése­ket. Nem a revízió, hanem az újraindulás, a tisztázott körül­mények közötti őszinte jobbítás szándékával. Ugyanis nem csupán a Romániában és Szlovákiában élő magyar nemze­tiségi százezrek és milliók nemzeti nyelvű oktatásáról, isko­láik szabad működéséről, egyetemi, főiskolai magyar nyelvű oktatás bevezetéséről, újraindításáról vagy bővítéséről van szó. Nem Is csak a romániai vagy szlovákiai magyar irodal­mi alkotások ottani jobb megjelentetésének s magyarországi jobb forgalmazásának a megoldásáról vagy a magyar napi­lapok, magyar könyvek, folyóiratok vagy filmek e két or­szágban való terjesztéséről. Még csak az sem kizárólagosan elsődleges, hogy kulturális intézetek nyílnak majd Bukarest­ben, Pozsonyban s Békéscsabán (ott a szlovák ajkúaknak). Ami e téren a leglényegesebb, az a kapcsolatok újrarendezé­se a kultúra, az oktatás és az ide kapcsolódó területek min­den vonatkozásában. Amint azt Glatz Ferenc pozsonyi tár­gyalásai után elmondotta: le kell bontani a régi struktúrákat, szisztémákat ezekben a kapcsolatrendszerekben is. Átjárható­vá kell tenni a határokat a művelődésben, a kultúrában, a nemzetiségi oktatás kérdéseiben, a kulturális cserékben, egy­más anyanyelvi oktatási kérdéseiben, s megannyi más rész­letkérdésben. Egy beszélgetésben az is elhangzott: a magyar művelődési kormányzat őszintén arra törekszik, hogy a kul­túra és művelődés KGST-je helyett is létrejöjjön a Közös Piac. Nagyon fontos, hogy e téren a kezdeményezés a mi olda­lunkról indult el. Ez a jó helyzetfelismerés, a kellő időpont­ban és jól megválasztott kezdő lépés kétségtelen előny. Az, hogy mi vittünk Bukarestbe és Pozsonyba, megannyi jó, ejő- remutató, hasznos, és főleg gyakorlatilag máris megvalósít­ható javaslatot, s hogy ezekben sikerült egyetértésre jutni a két főváros kulturális és más vezetőivel, a magyar kultúrdip- lomácia jelentős fegyverténye. És roppant fontos az is, hogy a tárgyaló partnerek nyíltságot, megértési készséget, együtt­működési szándékot, őszinte rendezésre törekvést mutattak. A magyar művelődési kormányzat e tárgyalásokat minde­mellett csak kezdeti lépéseknek tekinti. Vagy, ha úgy tet­szik, keretnek, amelyet további tartalommal lehet s kell megtölteni. A közös dolgok rendezése mindenesetre nem ígér­kezik sem rövid, sem könnyű folyamatnak. (takács) Országos diáhjotó-pályázat Nyilvános képbírálat A diákfotósok hagyományos tavaszi seregszemléjét az idén is megrendezik Pécsett. A szervező Tarr Imre Szakmun­kásképző és Szakközépiskola most hirdette meg a középis­kolások és szakmunkástanulók XXIII. országos fotópályáza­tát. A kiírás szerint a, fiatalok négy-négy fekete-fehér vagy színes ké, pel pályázhatnak. Feltétel, hogy témájuk kötőd­jön az ifjúság életéhez, kör­nyezetének változásaihoz és a tanuláshoz. A pályázatra szánt fotókat február 28-ig lehet el­küldeni a pécsi iskolába. A nyilvános képbírálatra márciusban kerül sor, amikor is a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaiból álló zsűri értékeli majd a müveket. Az elfogadott képekből ápri­lisban országos fotótárlatot rendeznek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents