Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-08 / 290. szám
1989. DECEMBER 8., PÉNTEK 3 Sajtónapi elismerések Visszatérő szép szokás, hogy minden évben, a magyar sajtó napja alkalmából az újságírói munkában, a szakmában kiemelkedő' tevékenységet végző kollégáinkat elismerésben részesítik. A Hírlapkiadó Vállalatnál tegnap megtartott sajtónapi ünnepségen Árkus István, lapunk főszerkesztő-helyettese a 40, és Kádár Edit, a lap munkatársa a 20 éves újságírói munkáért j^ró törzsgárda-kitüntetést vették át. Átadták a Hírlapkiadó Vállalat nívódíjait is. Kollégáink közül Máza Katalin, Falusy Zsigmond és Jocha Károly érdemelték ki az elismerő kitüntetést. Kitüntetett kollégáinknak szeretettel gratulálunk! Részérdek kúrára A kormány gazdasági kollégiuma — a Minisztertanács november 30-a és december 2-a között megtartott ülésének felhatalmazása alapján — állást- foglalt a vállalatok fizetésképtelensége ügyében. Ezért a rosszul gazdálkodóknak szembesülniük kell a szükségszerű következménnyel: a csőddel. Ennek érdekében a kormány támogatja mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek az eddigi gyakorlattal szakítva a fizetési kötelezettségeiket nem teljesítő vállalkozások felszámolását szolgálják. Mintegy 50 vállalat, szövetkezet csődje szinte megbénítja az egész gazdaság normális működését. Fizetésképtelenségük miatt a jól dolgozó, nyereséges vállalatok sem jutnak hozzá megérdemelt pénzükhöz, kénytelenek sorban fűlni a kereskedelmi bankok pénztárainál. Az ilyen jellegű tartozások mértéke már meghaladja a 100 milliárd forintot. A kormány válaszút előtt állt. Vagy az egész társadalomra terheli a fizetésképtelenek veszteségeit, s így konzerválja a jelenlegi helyzetet vagy részérdekek sérelme árán orvosolja a bajt. Amit a SZOT akar, egyszer már megbukott Kézben lehet tartani az iniláríót Tegnap tartotta soron következő megbeszélését a Pest megyei országgyűlési képviselők csoportja. A tanácskozáson a december 18-án összeülő Parlament elé kerülő legfontosabb témákról a Pénzügy- és a Belügyminisztérium, valamint az Országos Tervhivatal vezető munkatársai tájékoztatták a honatyákat. Az értekezlet végén kértünk rövid interjút Kunos Péter pénzügyi államtitkártól. 9 ön a vita során többször is azt mondta, hogy a magyar gazdaságnak csak egyetlen lehetősége van, az, ha sikerül megállapodnunk a Nemzetközi Valutaalappal, amely viszont közismerten nagyon kemény feltételeket szab az újabb kölcsönökhöz. Számomra ebből úgy tűnik, hogy akaratunk ellenére egyre inkább az IMF diktatúrája érvényesül. — Ha ez alatt azt érti, hogy egy olyan kényszerpályán vagyunk; ami csupán egy dologból áll: nekünk az IMF-fel mindenképpen meg kell állapodnunk, akkor teljesen igaza van. De megismétlem még egyszer: nincs más választásunk. Nekünk évente több mint 3 milliárd dollárnyi hitelt kell felvennünk a nemzetközi pénzpiacon. Ez nagyobbrészt arra szolgál, hogy a lejáró törlesztéseket megújítsuk, kisebb részben pedig arra, hogy a folyó fizetési mérleg hiányát finanszírozzuk. Ahhoz azonban, hogy újabb hitelekhez jussunk, szükség1 van arra a biztonságot adó lépésre, hogy a Valutaalap elfogadja és támogassa törekvéseinket. A most folyó tárgyalásokkal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy a magyar kormány céljai szinte teljesen egybeesnek az IMF követelményeivel, legfeljebb a mértékekben van különbség közöttünk. Erről folyik jelenleg az alkudozás. & ön a jövő évi költségvetéssel kapcsolatban azt is mondta, hogy 1990-ben mintegy 19 százalékos fogyasztói árszintnövekedéssel számolnak. Ebből az következik, hogy egyre gyorsul az infláció, s az emberek ezt úgy ítélik meg, hogy elindultunk a vágtató pénzromlás irányába. Mi erről a véleménye? — Ne felejtsék el, hogy azok az inflációra vonatkozó adatok, amelyeket a kormány az elmúlt esztendőkben megadott, kisebb eltérésekkel, de beigazolódtak. Minél nagyobb pénzromlást tervezünk, annál nagyobb a veszélye, hogy a különbség nagyobb lesz. Az úgynevezett inflációs várakozásoknak ugyanis a gazdaságban nagy jelentősége van. A vállalatok a nyilvánosságra hozott adat ismeretében, jórészt függetlenül a beszállítók áremeléseitől, a bejelentett értéknek megfelelően emelik az áraikat. Az inflációs pokolt szerintem a túlzott inflációs várakozások szabadítják el. Van azonban eszköz a kezünkben, hogy ezt megakadályozzuk. Az első a szigorú monetáris és költségvetési politika, amely a belső fizetőképes kereslet visszafogásával szab gátat az áremeléseknek, s ez Nyugaton is bevált gyakorlat. Ez azonban csak szelektíven működhet, mert nem szabad akadályoznia a gazdaságos tőkés exportot. A második eszköz számunkra az egyre bővülő importverseny. Az olcsó külföldi áru megfékezheti a magyar vállalatok automatikus költség-továbbhárítási törekó, ez rettenetes! Talán ha valamit... nem, nem hazudhatok — futott át Hilda agyán. — Tanítok az egyetemen — mondta halkan. — Mit? — Nyelveket. De tudod, én sem ezt akartam csinálni — kezdett volna valami buta magyarázkodásba. — Ide figyelj! Ne sajnálj engem! Ha mást nem tudsz, többé ne gyere — vágta el a dolgot Ágnes. Hat héten keresztül rendszeresen találkoztak. Ágnes élete nyitott könyv lett, miközben állapota — legalábbis szemre —, nem sokat változott. Hilda nem áltatta, soha nem villantotta fel előtte a gyógyulás reményét, hiszen jól tudta: a nőt rettenetesen irritálja, hogy körülötte mindenki ámítja, miközben ő ismeri a diagnózist, tudja, hogy a teste tele van daganattal, menthetetlen. — Rettenetes, hogy hülyének néznek — panaszolta egyszer. — Azok, akik pontosan tudják, hogy sok száz halotti jelentést töltöttem ki a szomszéd pavilonban. Hány és hány hasonló esetet asszisztáltam végig Hilda soha nem hallotta a betegtől á „miért pont én” őrjöngő tiltakozását. Feltehetőleg ezzel a szembenézéssel, ezzel a stádiummal már egyedül megbirkózott. De tudta, hogy még sok nehéz találkozás vár mindkettőjükre. Ágnes nem volt vallásos, bár némi élményre gyermekkorából lehetett támaszkodni. Mindennapi olvasmányuk lett a szentírás, lassan-lassan megkezdték becsomagolni az útravalót. Ágnes közben a kórházi pszichológussal is gyakran találkozott. Tudta, könyvet akar írni róla és más betegekről. Munkál a remény Érezte, hogy már csak hetek vannak hátra. Lelke legmélyebb bugyraiból igyekezett mindent hamar kiönteni. Egyszer mégis arra kérte Hildát, segítsen majd stilizálni neki a pszichológus könyvét. Azt az írást, amelynek elkészültéhez meg kell várni az ő halálát. A hosszú távú tervek szövögetése nem idegen a haldoklóktól, mert az emberben az utolsó leheletéig benne munkál a remény. — Azt szeretném — mondta Ágnes —, hogy a jogdíjból tegyenek alapítványt a rákos betegek gyógyítására. Bocsánatot akart kérni mindenkitől. Azoktól, akiket így vagy úgy megbántott, elszomorított, akiknek ártott, bosszúságot okozott. Azt akarta, álljanak majd az ágya mellett, amikor lehunyja a szemét. Azt kívánta, akkor majd valakinek foghassa a kezét. Félt. Rettegett, hogy abban az' órában, az utolsó percekben egyedül marad. Tudta, milyen a halál a kórházban. A haldokló közeléből szinte mindenki elmenekül. Az orvosok csak néhány szóra, a legszükségesebb beavatkozásra szorítkoznak, a betegtársak közül mindenki, aki mozogni képes, a folyosón várakozik. A hozzátartozók kétségbeesetten mondanak pár gépies szót, aztán hazaküldik őket, s a legtöbbünk hálás is ezért. Mikor már tényleg közel a halál, amikor a beteg eszmélete elvész, ágya köré lepedőből függönyt húznak. Ez az, amitől Ágnes a legjobban irtózott. A falként emelt lepedőtől... Szinte egyik óráról a másikra kezdett agonizálni. Hildának remegett a lába, amikor az ágya mellé roskadt a fehér székre. Napok óta ott motoszkált benne ez a pillanat, otthon szinte másról sem beszéltek már. Ágnes családja részévé vált. Minden este együtt imádkoztak érte a férjével és a gyerekekkel. A férjével, aki egy másik pavilonban nemrég ugyanígy ült egy 15 éves fiú ágya mellett ... Akinek a gyerek őrjöngő anyját is a szárnyai alá parancsolta hite, embersége. Fenyegető árnyék Ágnes egyedül volt. Amikor Hilda megfogta a takarón pihenő cérnavékony kezét, a haldokló kinyitotta a szemét. — Ágikám! Itt vagyok... Nincs készen még az úticsomagod. Szóljunk a plébánosnak! — Várjunk még — súgta Ágnes alig hallhatóan. — Mire? Nincs idő! Amikor Ágnes újra felnézett. Ágya mellett már ott ült a plébános. Ágnes arcán mosoly futott át, reszkető ujjaival a pap kezét kereste. Minden erejét összeszedve meggyónt, megáldozott. Az idős pap simogatta arcát. így aludt el Ágnes, kezét Hilda kezébe fogva. A halálról nem beszélünk, mintha ezzel el lehetne űzni fenyegető árnyát. Kínos a kommunikáció orvosnak, ápolónak, hozzátartozónak, betegtársnak egyaránt. A pszichológia tehetetlen, hiszen a lélektan nem ismeri el a lelket. Az orvosnak pedig ekkor már a tehetetlen testtel, mint anyaggal van dolga. A kórházban nincs rítusa a halálnak, pedig ott majd minden szervezett és gördülékeny. Minden, ami kívül van, ami látható és közvetlenül felfogható. Amikor pedig a holttestet elviszik, a személyzet kínos gyorsasággal húzza át az ágyat, takarítja el a nyomokat, hiszen az élet megy tovább a maga rendes kerékvágásában. Az „üzemzavar” elmúlt a cél az, hogy a „sikertelen eset”, a halott emléke mihamarabb feledésbe merüljön. Fazekas Eszter véseit. Harmadik lehetőségünk, hogy a kormány a vállalkozások ösztönzésével növeli a hazai piac szereplőinek számát, s ezzel támogatja a versenyt. • A szakszervezetek javaslatát, amely szerint erélyes lépéseket kell tenni az infláció megfékezésére és növelni kell a fogyasztást, hogy ezzel lökést adjunk a termelésnek, ön népszerűnek, de kivitelezhetetlennek tartja. Nagy Sándor, a SZOT főtitkára néhány napja úgy nyilatkozott, hogy ő is találkozott az IMF nálunk tartózkodó képviselőivel, s azok is egyetértettek a szakszervezeti törekvésekkel. Az élénkebb kereslet tehát... — .. .Tehát élénkebb lesz az import is, s mivel a szocialista behozatal korlátozott, egyértelműen a tőkés import növeléséről van szó. Ez rontaná az egyensúlyt, s az út egyenesen vezet el az ország totális fizetésképtelenségéig. 9 Ebben valami ellentmondást vélek felfedezni, hiszen önök is a Valutaalap képviselőivel tárgyalnak, azokkal a szakemberekkel, akikkel Nagy Sándor is találkozott. — Az a kérdés, ki hogy érti a dolgokat. Nyilvánvalóan a SZOT főtitkára úgy értelmezi az antiinflációs politikát, hogy el lehetne érni akár egy számjegyű pénzromlást, vagy ad absurdum még árszínvonal-csökkentést is. Mi viszont úgy láfjuk, ezen a fogalmon azt kell értenünk,, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a gazdálkodó szervezetek költségeik csökkentésére legyenek kényszerítve, s mesterségesen ne erősítsük az inflációt. Egyetértünk a szakszervezetekkel, hogy ez nagyon fontos kérdés, de egy szerkezet- váltást — amelyet a támogatások csökkentésével kell elkezdeni — ilyen inflációs ütem mellett lehet csak végrehajtani. Egyébként azt a fajta antiinflációs politikát, amelyről Nagy Sándor beszél, 1985—86-ban kipróbáltuk. Az eredmény közismert: megkétszereződött az adósságállományunk. Az IMF szakértőivel sok állami tisztségviselő tárgyalt. Mindannyiunknak azt mondták, hogy szükség van antiinflációs lépésekre, sőt a fogyasztás is nőhet, ha van mögötte teljesítmény. Ebben viszont teljes az egyetértés a SZOT és a kormány között. Q Az utóbbi időben nagyon sötét kép alakult ki az emberekben a magyar gazdaság helyzetéről. Látszik-e már valahol az alagút vége? — Néhány évtizeddel ezelőtt még olyan intézkedéseket hozhattunk, amelyek mindenkinek kedveztek. Néhány éve már csak arra vállalkozhattunk, hogy a lakosság többségének előnyére lépjünk. Jelenleg viszont csupán olyan döntésekről lehet szó, amelyek a nagy többségnek súlyos gondokat okoznak. A most kezdődő szigorú kurzusnak azonban bizonyosan lesznek nyertesei is. Az első helyen a vállalkozókat említem, rajtuk kívül azonban jobb helyzetbe kerülhetnek a sikeres vállalatok dolgozói, akik például már az idén is az infláció mértékét jóval meghaladó béremeléseket kaptak. De nem lesznek vesztesei a szigorú gazdaságpolitikának a szociális támogatásra igazán rászorulók sem, mert a kormány minden nadrágszíjhúzás mellé egy szociálpolitikai csomagot is a Parlament elé terjeszt. Az alagút vége? Ha következetesen folytatjuk gazdaság- politikánkat és ezt támogatja az országgyűlés is, szerintem öt-hat év múlva már érzékelhetők lesznek a felemelkedés első jelei. Furucz Zoltán A NEMZET JÖVŐJÉRŐL Zárt ajtók mögött Nemzeti csúcstalálkozók sorozata kezdődik meg pénteken, majd szombaton és vasárnap is folytatódik — a Parlament egyik, tanácstermének zárt ajtaja mögött. A párbeszéd az Országgyűlés és a kormány, illetve politikai pártok és az érdekképviseleti szervek vezető tisztségviselői között zajlik, a nemzet jövőjét alapvetően befolyásoló legsürgetőbb tennivalókról. A tanácskozásokat Fodor István, az Országgyűlés megbízott elnöke vezeti. A politikai párbeszédsorozat célja az ország kormá- nyozhatóságának megőrzéséhez szükséges minimális konszenzus megteremtése. Ennek jelentőségéről szólt Németh Miklós miniszterelnök az Országgyűlés novemberi ülésszakán. Altkor hangsúlyozta: alapkérdés, hogy. a békés átmenet jelenlegi szakaszában "sikerül-e törvényes, alkotmányos úton elvezetni az országot a választásokig vagy sem. Erre van esély, de ehhez a Parlamentnek és kormányának szüksége van a különböző pártok segítségére is. A miniszterelnök ekkor azt mondta: az előzetes konzultációk alapján reményt lát arra, hogy az Országgyűlés, a kormány és a pártok vezetői párbeszédet folytassanak sorsdöntő kérdésekről. Várhatóan tehát elsősorban ezekről a kérdésekről esik majd szó a három napon át tartó csúcstalálkozókon is. Tényleg balek a nyertes ? Piacot vegyenek! Mibe kerülhet egy piac? — morfondírozok magamban, miközben a Ráckevei Tanácsra igyekszem, ahol 10 órára árverést tűztek ki. A helyi heti piac és országos vásárok kezelése — helypénz szedése — kerül „kalapács alá”. A versenytárgyalás kezdési időpontjában meglehetősen üres a vb-terem. A tanácsi dolgozókon kívül alig hár- man-négyen sétálgatnak a hosszú asztalok mellett. Lo- sonczi Béla főelőadó úgy dönt, hogy még tizenöt percet várnak a kezdéssel. Hátha csak a rossz idő az oka, hogy ilyen kevesen jöttek el. Pedig egész héten — mióta megjelentek az újsághirdetések — sűrűn csengtek a telefónok. sók volt az érdeklődő. Az egyik tanácsi dolgozó szerint ötvenen is lehettek. Már azért aggódtak, hogyan fog ennyi ember beférni a terembe. Aztán letelik a tiszteletidő, s kezdetét veszi az árverés. Losonci Béla ismerteti a feltételeket. Ráckevén egy héten kétszer — szerdán és szombaton — tartanak piacot, s egy évben háromszor rendeznek országos állat- és kirakodó- vásárt. A bérlőnek kell rendet tartani a piacon, takarítani a lejáratokat, összegyűjteni és elégetni a szemetet. A takarítást piacnapon délután négyig, vásárnapon másnap délig kell befejezni. Természetesen télen a hóeltakarítást, az utak sózását is el kell végezni, A főelőadó figyelmezteti a részvevőket, hogy a kikiáltási árhoz még 25 százalékos forgalmi adó is, járul. Mindenkit megnyugtat, hogy o helypénzeknél szintén felszámították az áfát. Aki megnyeri az árverést, az két évre szerzi meg a bérlői jogot. A kikiáltási ár 250 ezer forint, ami annyit tesz, hogy forgalmi adóval együtt minimum 325 ezer forint egy évre a bérleti díj. Egyelőre kár számolgatni, messze még a végkifejlet! Az azonban biztos, hogy aki komolyan pályázik, annak 20 százalék bánatpénzt — 50 ezer forintot — kell letétbe helyeznie. Ekkor derül ki, hogy csak ketten licitálnak majd. Az egyikőjük a régi bérlő, özvegy Csordás Lászlóné. A feketébe öltözött idősebb asz- szony o kezdés előtt még szerényen meghúzódott a terem sarkában, de ahogy az érdemi rész — a pénzösszeg nagysága — is szóba kerül, egyre izga- tottabb lesz. Többször közbeszól, idegesen gesztikulál. „Ellenlábasa”, Berta József íris- kunlacházi állatgondozó sokkal nyugodtabbnak tűnik. Csordásné már előre leadta az 50 ezer forintról szóló takarék- könyvet, s amikor Berta József is leszámolja az asztalra az 50 darab ezrest, kezdetét veszi az árverés. A főelőadó az érdeklődők tájékoztatására még elmondja, hogy a piac Ráckevén meglehetősen frekventált helyen fekszik, s ha nem árulnak ott, akkor sétánynak használják. Közli, hogy ötezrenként lehet emelni a téteket. Megkezdődik a harc, s egy jó óra leforgása alatt valóságos minidráma játszódik le a szemünk előtt. 280 ezerig még viszonylag nyugodt a hangulat. Csordás- né mindig úgy mondja ki a megemelt összeget, mintha a fogát húznák. Berta József megfontoltabbnak látszik, előtte papír, ceruza, számológép. Aztán hirtelen kitör a vihar. Kiderül, hogy 280 ezer forintnál még 6 ezer forint bánatpénzt kell letenni. Csordásné előhalássza ruhája zsebéből a kért összeget, míg ellenfele közli, hogy nincs nála több pénz, de perceken belül szerez. Mindketten elszántan licitálnak, többször az asztalhoz járulnak, hogy a további bánatpénzeket leróják. Csordásné közben egyre csak azt hajtogatja, hogy nem éri meg az egész, de úgy tűnik, mégsem tudja abbahagyni. Bertán is úrrá lesz az idegesség, ő is közelebb ül az asztalhoz, hogy jobban követhesse az eseményeket. 370 ezernél már úgy látszik, hogy eldől a küzdelem, de Berta József megismétli korábbi „bravúrját”, s valahonnan előkeríti a szükséges négyezer forint bánatpénzt. A kívülállók ekkor azt gondolhatják magukban, messze még a vég, ki tudja, hol fognak megállni. A következő emelésnél — mikor Csordásné bemondja a 375 ezer forintot — nem érkezik a máskor szokásos licit. Berta József jelzi, hogy kiszáll. A bérleti jogot ismét — újabb két évre — Csordás Lászlóné szerzi meg. Üjabb meglepetés, hogy a győztes sem örül a sikernek, dühödten támad „küzdőtársára", amiért az ilyen magasra felverte a vételárat. Rögtön kiderül, hogy még nem lehet végeredményt hirdetni, az asszony ugyanis úgy dönt, hogy megbeszéli a történteket a lányával. Üjabb szünet következik. Veszíteni tudni kell — tárja szét kezeit a kiskunlacházi állatgondozó, majd a papírját mutatja, miszerint ő kiszámította, hogy neki ennél többet már nem ér meg ez az 'üzlet. Visszakapja a bánatpénzét, gyorsan zsebre gyűri a zöld bankókat. Losonci Béla elmondja, hogy amennyiben Csordásnénak nem kell a bérleti jog, úgy elveszíti a befizetett 74 ezer forintját. Végszóra visszajön a volt és leendő bérlő, s sűrű szitkozó- dások közepette veszi tudomásul, hogy áfával együtt közel 470 ezerért sikerült megszereznie a helypénzszedés jogát. A kívülállónak nehéz eldöntenie, hogy Csordásné komolyan bánkódik, vagy csak eljátssza a sajnálatra méltó balek szerepét. Az biztos, hogy tisztában kell lennie azzal, hogy mit vállalt, - hiszen ő és a családja már több évtizede bérelte Ráckevén a piacot. Sűrű sopánkodások között végül is aláírja a szerződést, mire delet harangoznak a városban, a versenytárgyalás véget ér. Hargitai Éva
