Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-05 / 287. szám
1989. DECEMBER S„ KEDD 3 r r OK ÍRTAK Méltó módon A világkiállítás titkos adatai Falu végén kurta expo Kell-e nekünk a világkiállítás? Manapság egyre többször felvetődik ez a kérdés, hiszen közeleg december 18-a, amikor végleges választ kell adni arra, hogy vállaljuk-e a rendezést vagy sem. A nézetek, vélemények különbözőek. Vannak, akik azt hangoztatják, politikailag kockázatos lenne lemondani róla. Sokan hisznek abban, hogy a világkiállítás fellendítheti a magyar gazdaságot, modernizálhatja az infrastruktúránkat. Vannak, akik félnek attól, hogy a költségek meghaladják erőinket, s tartanak attól, a bős—nagymarosi vízlépcsőhöz hasonló, kellőképpen át nem gondolt beruházásról születik elhamarkodott döntés. Tenger mélyére merül a gyöngyhalász. Stílusgyöngyszemekért semmit sem kell fáradni. Elég, ha ... ha például az érdeklődő elolvassa a Fiatal Demokraták Szövetsége választmányának a nyilatkozatát. Az Országos Sajtó- szolgálaton át közreadott szöveg — lásd: Magyar Hírlap, dec. 1. — természetesen a népszavazásra hivatkozik, mint olyan eseményre, amely „minden akadályt" elhárított „a szabad országgyűlési választások” megtartása elől. Képességeinket ugyan meghaladja annak fölfedezése, milyen összefüggés áll(t) fent a népszavazás és az országgyűlési választások között, de ez a mi bajunk. Ha a Fidesz-logikát nem is, a fortélyos, csalafinta, azaz fineszes Fidesz-stílust azonban követni, értékelni tudjuk. Mert ugye, mi jár ki az ország legfőbb államhatalmi testületének? „Felszólítjuk a Magyar Köztársaság Országgyűlését, hogy decemberi ülésén oszlassa fel magát..." Mi jár ki az ország lefőbb közjogi méltóságának? Ugyanaz! „Felszólítjuk az ideiglenes köztársasági elnököt, hogy 1990. március 18-ra Írja ki a választásokat.” S természetesen felszólítás az is, hogy „feloszlatása után a parlament és a kormány csak ügyvivői jellegű feladatokat lásson el.” Mi jár ki ugyanakkor a pártoknak, pártocskáknak, pártcsíráknak, ki tudja, milyen súlyú, rangú, tömegbefolyású politikai szervezeteknek? „Természetesen” (?): felkérés! A. fiatal demokraták ugyanis azt írták, „Felkérjük a választásokon induló pártokat és politikai szervezeteket...” Kiknek a felszólítás, kiknek a felkérés. Akiknek a felszólítás, azokat választották. Akiknek a felkérés, azok önmagukat nevezték ki (ki)választottnak. Nagy a különbség? Nagy. S el ne feledjük, mire kérték fel párttársaikat a fiatal demokraták! Arra, hogy ......az európai politikai k ultúrához méltó módon folytassák kampányukat.” A felkérés címzettjeinek listáján, az első helyre van egy jelöltünk... KLIENS ________________________ Levegőben lógnak két munkahely között. Az egyik már nem, a másik még nem az övék. Tanácstalanok. Azt hitték, örökké fog tartani. Nem tartott. Most kilincselnek, kapcsolatokat keresnek, barátságokat újítanak fel. De a pártbizottság nem a legjobb ajánlólevél. Neki sikerült. Nem várta meg a januárt, idejében lépett. Most mindenes a gamesznál, ugyanabban a községben, ahol pártmunkás volt. Nem bánja. Amikor annak idején a miniszter a tornatermet jött avatni, fehér hangerlivel a karján feszített. Akik ott voltak, azt mondják, mesterien egyensúlyozott a pezsgőspoharakkal teli tálcával. Mint egy igazi csálinger. A városi tanács elnökhelyettesének felesége viszont névtelen levelet kap Hogy a férje a városházára hozza a babáját. Az asszony féltékeny, hetekig feszült a hangulat a családban. A férfi hiába magyarázza, hogy nincs szeretője. Csupán valakit A tisztánlátást segítheti, hogy az elmúlt napokban elkészült a Kopint-Datorg tanulmánya, amely azt vizsgálta, hogy mennyire kifizetődő vállalkozás számunkra a világkiállítás. A benne foglaltakat a képviselők sajnos még nem ismerik teljes terjedelmében. Az azonban biztos, hogy jó néhány kérdésben eltér a Kopint-Datorg szerzőgárdájának véleménye Somogyi László kormánybiztosétól. A szerzőhármas egyik tagjával, Greskovits Béla főosztályvezetővel beszélgettem a tanulmányról. A szerzők véleménye szerint komoly gazdasági kockázatot vállalunk, ha megrendezzük a világkiállítást. A költségeket előzetesen alábecsülték, a beruházások háromnegyede a költségvetést terhelné és ennek nyolcvan százaléka fedezetlen. A hiányt működőtőke bevonásával szeretnék fedezni, de ez egyelőre teljesen bizonytalan. A megrendezés mellett kardoskodók többször hangoztatták, hogy vállalkozásorientált kiállítást rendezünk, de a tanulmány szerzői szerint nem indokolta meg senki, hogy vállalkozás alatt mit értenek. Az állam vállalkozásait, a külföldi tőkét, avagy a kisvállalkozókat? Eközben kevesebb szó esett a valós finanszírozási lehetőségekről. A főosztály- vezető szerint az az anyag, amelyet a képviselők kézhez kaptak, elnagyolja az igazi költségeket, szól ugyan a feszültségekről, de azokról úgy beszél, mintha könnyen áthidalhatók lennének. Nem lényegtelen kérdés, hogy mit mutatnak az eddigi nemzetközi tapasztalatok. Eddig az exporendezés a gazdag országok luxusa volt. Elég ha áttekintjük a névsort, láthatjuk, hogy többek között az USA, Japán, Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium vállalkozott a rendezésre. Az infrastrukturális beruházásokat nem a kiállításra építették, hanem egy kész környezetbe telepítették a kiegészíátvett a pébétől. És a harmadik... Jó képességű diplomás, nyelvvizsgája van. Sorra utasítják vissza a pályázatait, tehetségtelenebbeket, szimplábbakat vesznek fel helyette. Olyanokat, akik nem voltak azelőtt politikai munkatársak. Mintha pestist terjesztene, úgy fogták azt az önéletrajzot, meséli később .........mint húszfu llánkosat. rondát...” , teszi keserűen hozzá. Majakovszkijt idézve. Nemhiába tartják róla: művelt ember. Mindössze — mint az elutasítók egymás között mondják — rossz lóra tett. És ugyanez a másik oldalról. Ki, hová, kihez? Ki kit fogad el? S felfogadják-e őket a „régiek” egyáltalán? Magyaráz a helyi áfész vezetője. Hogy ők nem a Vörös Segély. Nálunk nincsenek ejtőernyősök, távozni kényszerült ápparátcsikok. De a tanács leköszönő elnökét — érvelek —, azt azért még kinevezték az egyik áruház élére. Az áftsz- vezető hangja hirtelen halkab- vá válik. Azt mondja, amit két tő elemeket. Nem az expótól vártak egy gazdasági fellendülést, hanem konjunkturális időszakra időzítették a rendezést. A fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban — ahol hagyománya van a turizmusnak, a látványos show-k rendezésének — sem volt garantált a siker, a nyereség. Félő, hogy 1995-ig a költségek meredeken emelkednek, s vagy túl-, vagy alábecsülik a látogatószámot. A kiállítás utólagos hasznosítása i.s bizonytalan — arról nem is beszélve, még a helyszín sem eldöntött. Greskovits Béla úgy fogalmazott, nem biztos, hogy ez a módja annak, hogy Európába belépőjegyet váltsunk. mert előfordulhat, hogy a biléta nagyon drága mulatság lesz ... Viták folynak arról is, hogy az idegenforgalomból milyen bevételre számíthatunk. Somogyi László kormánybiztos másfél milliárdra számít, de ezt egyelőre egyik tanulmány sem támasztja alá. (A Kopint- Datorgon kívül a Kereskedelmi Szervezési Intézet, az Országos Piackutató Intézet, az Építésgazdasági Intézet is készített elemző anyagot.) Számítások szerint több mint tízmillió turista érkezhet a kelet-európai országokból. A főosztályvezető véleménye szerint, ha ezt gazdaságilag nem tudjuk kihasználni, akkor nem érdekünk, hogy keletről ilyen nagy számban érkezzenek hozzánk. A nyugatról érkező látogatóknál nem elhanyagolható szempont, hogy a magukkal hozott valutának egy jó részét ..feketén” a szabadpiacon váltják be, s ez az összeg mindenképpen elkerüli az államkasszát. A Kopint- Datorg szakemberei szerint napja a telefonba: már vártam, mikor piszkálja meg ezt valaki. S most így folytatja: ne lássam a Balti-tengert, ha ezt megúszom. Ö a faggatózásra gondol, talán én is. Ám az elnök akkor is ott fog dolgozni januártól. Miért pont rá gondoltak — kérdezem. Hisz nem szakember, műszaki diplomája van. Nem kereskedelmi jellegű feladatot kell majd ellátnia — válaszolja kényszeredett mosoly- lyal a férfi. Hát a pártbizottság első titkárát? És a két politikai munkatársát? Rájuk is szükség volt? Igen. Mert diplomások. Mert értenek a dolgukhoz. Mert nem válik senki hétfőről keddre egyszerre gazemberré. Rágyújt, már vagy a negyedik cigaretta füstöl az ujjai között. Kicsit orrhangon beszél. MSZMP-tag. Még most is. A december közepi kongresszusig írta alá — bizonygatja. Utána meglátja. A városban azt állítják, régóta jó barátságban van a párttitkárral. Néhány éve ez a barátság repítetoptimális esetben 400 millió dolláros idegenforgalmi bevételre számíthatunk. Bár még pontosan nem tudják, hogy mennyibe kerülnek majd a belépőjegyek, de az bizonyosnak látszik, hogy annak megfizetését csak kevés magyar család engedheti meg magának. így csak 1,5-3 millió hazai látogatóval számolnak. A világkiállítás megrendezése lehetőséget adhatna arra, hogy a kis- és középvállalkozások felvirágozzanak. Ehhez azonban állami segítség is kellene. A tervekben azonban főleg nagyvállalatokról, nagyberuházásokról lehet olvasni, a hagyományos terv- gazdálkodás még érezteti hatását. Pedig a tervezett 4-5 csillagos szállodák mellett szükség lenne olcsóbb magánpanziókra is. Legalább 400- 600-ra. Aligha hihető hogy lesz annyi, hiszen jelenleg Budapesten hat panzió működik és négy épül. Sokan azért örülnének a világkiállítás megrendezésének, mert elterjedt a hír, miszerint az a lakossági telefonhálózat fejlesztésére is jótékony hatással lehet. Ez a közvetlen összefüggés azonban egy kicsit „sántít”. A világkiállításra szükséges telekommunikációs szolgáltatás — amelynek nagyon magas színvonalúnak kell lennie — alábecsült adatok szerint is legalább 5 milliárd forintba kerülne. Az ehhez kapcsolódó magyar háttérhálózat pedig negyvenmilliárdba. Ez már átmenetet jelenthetne a lakossági telefonhálózat fejlesztéséhez is. A teljes beruházás 1995-ig 180 milliárdba kerülne. Ha a pénz rendelkezésre állna, még akkor is kérdéses — ismerve a magyar ipar teljesítőképességét —, hogy a rendszer jó minőségben, időre elkészül-e. Ha sikerülne, valóban jó üzlet lenne. Ha nem sikerül, akkor az amerikaiaktól kellene bérelnünk egv telekommunikációs rendszert, amelynek már semmi köze nem lenne a magyar telefonhálózathoz, csak a kiállítás ideje alatt működne, s a hasznot természetesen az USA zsebelné be. te egy másik város hivatali székéből ide, az áfész élére. A felesége kevésre rá a rendelő- intézet vezetője lett. Fogorvosból, teszik hozzá a helybeliek, hogy lássa az idegen, értik ők a dörgést. Mint ahogy a férfi értette hajdanán. Barátai azt mondják, ő legalább tudja, mi a tisztesség. Ellenségei ugyanezt a tisztességet idézőjelbe teszik. A nagy Pest megyei gyár vezérigazgatója viszont nemet mond. Még korábbi protekto- rának is, aki nélkül pedig aligha futhatta volna be a hajdani nagyüzemi párttitkár ezt a karriert. Most azonban megmakacsolja magát. Neki nem kellenek ejtőernyősök, jelenti ki hangját kieresztve. Hajthatatlan. Teheti, Ma már igen. Kijelentheti, hogy ő mindig is ellene volt annak, hogy prote- zsáljanak valakit... ök pedig csak zuhannak. Né- hányuknál kinyílt az ernyő, sikerült puhán landolniuk. Ezek a szerencsések. És a többiek ... ? Van, aki még bízik egy gesztusban, réges-rég tett szívességben, abban, hogy utánanyúl egy segítő kéz. Ám nagyrészt elkeseredettek, kiábrándultak és dühösek. Ég és föld között ilyen az ember. Ha valóban érvényesülhetne az esélyegyenlőség — jegyzik meg néhányan. Mások azt mondják, úgy érzik, mintha hirtelen kirántották volna alóluk a széket. Ki is rántották. Vajon lesz-e, aki felsegíti őket? Falusy Zsigmond Ha a világkiállítás megrendezése veszteséges lenne, a kéltségek nem térülnének meg, annak kedvezőtlen hatását az egész társadalom megérezné. Előfordulhatna, hogy vállalati nyereségelvonással, az adók emelésével igyekeznének kiegyenlíteni a hiányt. Nem kell különösebben ecsetelni, hogy ez milyen feszültségekhez vezethetne. Nem lenne kellemes, ha ez expo megrendezése valamiféle társadalmi robbanáshoz vezetne. Hargitai Éva Hétfőről keddre senki sem válik egyszerre gazemberré Akik „földet értek" s akik még lebegnek... Esőbeállók Visegrádiéi Évek óta készítenek nehezen rongálható játszótéri játékokat a Pilisi Parkerdőgazdaság fafeldolgozó üzemében. A visegrádi telepről látják el az egész ország területét az erdőkben elhelyezhető esőbeállókkal, szemetesládákkal, padokkal. Megrendelőik közé tartozik számos óvoda és iskola is (Erdősi Ágnes felvétele) SZAMÁRRAL A régi mese szerint az egyszeri parasztbácsi a fiával és a szamarával indult a vásárba. Először mindketten fölültek a csacsi hátára, meg is szólták őkét a népek. Nem tetszett a néze- lödőknek az sem, ha a bácsika, az sem. ha a fiú ült a nyeregbe. Akkor is kinevették őket, amikor mindketten a szamár mellett baktattak, végül — az egyetlen megmaradt lehetőség szerint — hátukra vették a csacsit. Valahogy így vannak a szocialista exporttal — a mi csacsinkkal — a vásárra induló vállalatok és a kormány, apa és fia. Cipelik a hátukon a szamarat, mert a többi megoldás sem jobb. Bár az állambácsi időnként megfeddi fiát, miért nem könnyít terhén. Köztudott, hogy a magyar vállalatok — rubelexportjukkal jókora aktívumot értek el, az év végére megközelíti az 1.3 milliárd rubelt, s ez úgy is felfogható, hogy az adósságtól fuldokló országunk ennyit hitelezett más szocialista országoknak, főleg a Szovjetuniónak. Hiába mondta a kormányzat, hogy szeptemberig 300 millió rubelnél több nem lehet az aktívum, a szófogadatlan gyerek 1,1 milliárdnál nem adta alább. Tanácsot adni, tervezni persze jóval könnyebb, mint a hosszú ideig a szocialista piacra orientált magyar gazdaságot átalakítani. Akkor sem lenne könnyebb a helyzet, ha az államapuka exportkorlátozó intézkedéseket hozna — az eddiginél keményebbeket —, mivel olyan kapacitások szabadulhatnának fel, melyek sem a , tőkés, sem a hazai igények kielégítésére nem alkalmasak. A szigor tehát úgy ütne vissza, hogy sok vállalat gazdálkodási nehézségeit és a felszabaduló munkaerő foglalkoztatási gondjait az államnak kellene megoldani. Bármilyen módosítgatás tehát a népgazdaság vagy a vállalatok érdekeit sérti. Mit tehet ebben a helyzetben a magyar vezetés? Házon belül szinte semmit, hiszen a megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van. A szocialista országokkal közösen kellene módosítani a kereskedelem eddigi elA HÁTUKON veit, úgy, hogy mindkét fél jól járjon. Az egyik megcsillantott lehetőség a kereskedelmi ügyleteink dollárelszámolása. Sokan szívük szerint már 1991-től kemény valutáért mérnék a magyar árut. Igazuk' csaik abban van, hogy az előbb felvázolt gondolatmenet logikája szerint ez valóban gyógyír lenne minden bajunkra. Nem kellene a rubelexport leépítésén tömi a fejünket, éppen ellenkezőleg, bátoríthatnák a vállalatokat, hogy minél többet dolgozzanak a szocialista piacra. A baj csak az, hogy ml főleg nyersanyagot, energiát importálunk, s ezekre a jövőben is nagy szükség volna, míg az általunk készített termékeket — főleg gépeket és berendezéseket —, ha már így is, úgy is dollárral kell fizetni, nem vásárolnák meg, inkább a nyugati piacon néznének körül. A közgazdászok úgy fogalmaztak, hogy az átállás első időszakában nekünk kerülne jóval több dollárba az ügylet, volt, aki meg is saccolta, mennyivel: osztott, szorzott és a bűvös évi egymilliárd dolláros összeg kerekedett elő. Adósságterheinket ismerve — a fizetésképtelenség határán táncoló országunknak — így aligha jönne el a „második időszak”. Gondolom, a vérmeseb- bek erre azt mondják, hagyjuk az egészet, legjobb volna kivonulni a szocialista piacról... Ettől a megoldástól — ami természetesen elképzelhetetlen — maga Andrew Sarlós óvott bennünket egyik nyilatkozatában: „A nagy nyugati vállalatokat — mint befektetőket — nem a magyar piac csábítja, mert az túlságosan is szűk. Szemükben az a vonzó, hogy Magyarország földrajzi fekvésénél fogva ugródeszkául szolgálhat az EGK piacaira,, és a nagy szovjetunióbeli eladások lehetősége is kecsegtető. Ugyanakkor az oda irányuló potenciálisan nagy export és az ottani nagy nyersanyagbeszerzési lehetőségek miatt Magyarországnak is létérdeke, hogy megőrizze jó kapcsolatait Moszkvával. Nincs más hátra, vinni kell azt a szamarat... M. T.
