Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-27 / 304. szám

WSff t MEGYEI 1989. DECEMBER 27., SZERDA 4 Interjú Békési László pénzügyminiszterrel Nem ez volt az utolsó szigorú költségvetés — önről olvasóink bizonyá­ra tudják, hogy ízig-vérig Pest megyei, hiszen hosszú ideig dolgozott Albertirsán, majd a Pest Megyei Tanács elnökhe­lyettesi székét cserélte fel a Fővárosi Tanács hasonló mun­kakörével, s onnan került a Pénzügyminisztériumba. Mi­lyen hasznosítható, ma is időt­álló tapasztalatokat hozott ma­gával korábbi munkahelyeirölj — Húsz esztendeig éltem Al­bertirsán, nagyon alulról kezd­ve pályámat. Az ott eltöltött idő mindenképpen segít ab­ban, hogy jobban megítélhes­sem egy-egy döntés végrehajt­hatóságát, hatásait. S valami­vel több élményem van arról is. hogy egy gazdasági-pénz­ügyi rendszerben hogyan lehet megtalálni azokat a kibúvókat, amelyek eltorzítják működé­sét. — Szokott ön azokkal is kon­zultálni, akiknek a miniszté­rium, vagy a kormány dönté­seit kell végrehajtaniuk? — Természetesen. Sokat já­rok ki vállalatokhoz és vidék­re, mert fontosnak tartom, hogy első kézből kapjak infor­mációt. Még évek kellenek — Nem volt könnyű a kor­mány jövő évi költségvetését elfogadni, azt hiszem, ez kide­rült a képviselők felszólalásai­ból is. De ha meg lehet bízni az ígéretekben, s most valóban nem marad írott malaszt ez a törvény, akkor némi megnyug­vást is érezhetünk, hiszen a remény a bajból való kilába­lásra ma sokkal nagyobb lehet, mint korábban bármikor. Az emberekben azonban felmerül: az elkövetkező években még hány ilyen szigorú, ha úgy tet­szik: nadrág szíjhúzó költség- vetést kell elfogadnia a T, Háznak? — Még néhány éven keresz­tül a válság menedzselése az egyetlen járható út, s ebből következően nem a jövő évi az utolsó megszorító költségve­tés. Évszámot mondani óriási felelőtlenség lenne, hiszen olyan mély a gazdasági válság, s annyira nagyok a vesztesé­gek és a torzulások, hogy kép­telenség egy-két esztendő alatt változtatni. Becslések ugyan vannak, ezek különböző időtá­vot jósolnak, s magunk is szá­molgatunk. Egy biztosi most egy teljesen új szisztémáról, egy eddig meg nem szokott, szellemiségében sem ismert kemény versenyről van szó, amelynek nem csak az intéz­ményrendszerét kell megte­remteni. Évek kellenek, amíg az új befészkeli magát az em­berek tudatába és a gyakorlat­ban is megvalósul. Adósságál­lományunk is olyan nagy, hogy szerintem még legalább hat- nyolc esztendő kell ahhoz, hogy a szakadék másik oldalá­ról nézzünk vissza. Lesz, aki jobban él — Nemrég egy tanácskozá­son valaki úgy fogalmazott: nemcsak nekünk kellene ag­gódnunk külföldi tartozásaink visszafizetéséért, aggódjanak azok is, akik nekünk hitelt ad­tak. Ha így állunk a dolgokhoz, akkor talán jobb alkupozíció­ba kerülhetünk — mondta. — Ez több mint naivitás még akkor is, ha jó szándékú. Sze­rintem éppen hitelezőink ag­godalmát fejezi ki, hogy már nem hajlandók eltűrni tétlen­ségünket. ök ugyanis pontosan tudják, hogy ha tovább görget­jük a megoldatlan gondokat magunk előtt, attól nem válto­zik semmi, nem lesz megfele­lő gazdasági teljesítmény és így megeshet, nem tudjuk tör­leszteni a kamatokat és a rész­leteket. Szó sincs tehát arról, hogy bárki csődbe akarja jut­tatni az országot hitelezőink közül, hiszen jól felfogott érde­kük, hogy gazdaságunk mű­ködjön, eredményeket érjen el, s így időben visszakapják pénzüket. Időnként felmerül az is, hogy majd elengedik tartozásaink egy részét. Ez azonban szerintem nem több, mint rózsaszínű álom. — Amikor néhány héttel ez­előtt a Nemzetközi Valutaalap szakemberei Budapesten tár­gyaltak, többször is kijelentet­ték, hogy a legfontosabb fel­adatok egyikének az infláció- ellenes harcot tartják. Furcsa ellentmondás, hogy a kormány jövő évi költségvetésében mégis a tavalyinál nagyobb infláció szerepel. Mi ennek az oka? — Milyen az igazi antiinflá­ciós politika, amit a valuta­alap szakértői is teljes joggal szorgalmaznak? Az egyik leg­fontosabb lépés az, hogy az állam abbahagyja a túlkölte­kezést, s ezzel csökkenti a költ- vetés hiányát. A másik, hogy szüntesse meg a veszteségfor­rásokat, számolja fel a gyen­gén működő vállalatokat, s ez döntő kérdés. A harmadik: hallatlanul kemény pénz- politikát kell folytatnunk, amely azt jelenti, kevés hitelt kell adni, hogy ne legyen túl­költekezés a gazdaságban, s meg kell szüntetni az adóked­vezményeket is. A lényeg, hogy ne legyen olyan többletforrás, amely teljesítmény nélküli bé­reket tud finanszírozni. S na­gyon fontos, hogy addig a bé­reket ne engedjük szabadjára, amíg a tulajdoni reform és egy működőképes piac ki nem ala­kul, mert ezek hiányában nincs semmi, ami az inflációt féken tarthatná. Ha ezek következ­tében emelkednek az árak, s a nemzetközi árarányokhoz — ha lassan is, de — igazodunk, miközben általános a liberali­zálás a gazdaságban, akkor ez teljesen természetes, az átala­kítással együttjáró folyamat. — Az emberek, akikre egy­re nagyobb teher hárul, azt is szeretnék, hogy legyen szigo­Van abban valami jelképes, hogy december 25-én az Álla­mi Bábszínházban épp a Gul­liver az óriások földjén című játék volt műsoron — az a da­rab, amelynek rendezője, Sző- nyi Kató aznapra virradó éj­szaka hunyt el. Személyében a gyermekek varázslóját vesz­tettük el, aki évtizedeken át sok-sok mesét álmodott szín­padra. Ritkán adott interjút, nem szeretett szerepelni. Az intel­mei nyomán életrekelt figurák mindennél meggyőzőbben be­széltek helyette. Tévedhetet­len stílusérzék, szigorú követ­kezetesség jellemezte mun­káit. Egyik legnagyobb sikerét éppen Swift fent említett re­rúbb az ellenőrzés és az ügyes­kedőket büntessék meg. — Ez a magyar társadalom kétarcúsága, hiszen kígyót-bé- kát kiabál arra, aki gazdago-' dik, amikor viszont meg kelle­ne teremteni a feltételeit an­nak, hogy ellenőrizni tudjunk, akkor fellépnek a hatóságok ellen. Korlátozzák például, hogy a mezőgazdasági kister­melők adataihoz hozzájussunk, hogy a nagy értékű vásárlások­ról hivatalosan tudomást sze­rezzünk, hogy perben érvény­re lehessen juttatni a vagyon- becslés alapján kivetett adó­kat, s nem sorolom tovább. A világon viszont a legtöbb he­lyen van egy alaposan kidol­gozott információs rendszer, amelyet az adóhatóság felhasz­nál. Ennek ellenére mindenütt vannak eltitkolt jövedelmek, még az USA-ban is, ahol pél­dául egy adócsalót szigorúbban büntethetnek, mint mondjuk egy gyilkost. Tudomásom sze­rint ennek ellenére az eltitkolt jövedelmek negyven százalé­kát nem tudják felderíteni. Ám egyetértek azzal, hogy tenni kell valamit, ez a kormány fel­tett szándéka is, A kérdés nem reális — ön néhány hónapja pénz­ügyminiszter, és ennek, a kor­mánynak is csak néhány hó­napja van hátra. Adódik a kér­dés: egy koalíciós időszakban vállalna-e ismét tárcát? — Ez a kérdés ma nem reá­lis. — Miért? — Mert attól függ, hogy a választások után milyen hatal­mi viszonyok alakulnak ki. és a koalíció kiket jelöl majd a kormányba. Erre ma mást nem tudok válaszolni. Furucz Zoltán gényének bábváltozatával aratta. A Bábszínház legfénye­sebb korszaka fűződik nevé­hez. Alkotótársaival, Szilágyi Dezsővel és Koós Ivánnal együtt, a bábjátszás sajátos arculatát teremtették meg. Hosszan tartó, súlyos beteg­ség után halt meg Szőnyi Ka­tó, alkotásai azonban bizonyo­san túlélik őt. Hiszen az emlí­tett Gulliver-előadás legutóbbi felújítása is már nélküle jött létre, egykori rendezőpéldánya alapján. A bábműfaj nagy mesemondója végleg lehunyta szemét, ám bízunk abban, hogy a felnövő új nemzedékek évtizedekig tapsolhatnak még bábszínházi meséinek. Kisgergely József Elaludt a mesemondó A bábjátékok varázslója Negyedszázada hivatásos előadóművész Üzenetté formálni , Fárasztó nap után ülünk le beszélgetni. Zuglóban tartott ma § két rendhagyó irodalomórát. Az a törzskerülete, hiszen ott íi tanított éppen huszonöt esztendővel ezelőttig. Azóta — kereken I negyedszázada — hivatásos versmondó előadóművészi pályára ^ lépett a Dunakeszin élő Sellei Zoltán. ^ Járja az országot s a határon kívüli magyar településeket, i Főként a Felvidékre hívják meg gyakorta. Am — immár má- S sodízben — Amerikában és Kanadában szólaltatta meg hazai S költők verseit. Utóbb Faragó Laurával együtt utaztak kereszt- S be-kasba a hatalmas földrészen, s nemrég érkeztek vissza. „Elhatároztam, hogy meg­próbálom fölidézni a hazát” — emlékezik vissza Sellei Zoltán. — Sors- és tájverseket válasz­tottam ki, s ebből készült az összeállítás. Ebben központi helyet foglalt el Vihar Béla-" Elmélkedés a haza értelméről című költeménye. A lényeget ugyanis ennek gondolatai feje­zik ki: „... haza vers is; rím­be öltözött / lelke földnek: sors és táj; a rög”. Megdöbbentő él­mény volt amikor Petőfitől azt idéztem: Megállók ’ a kanyargó Tiszánál, észrevettem, hogy együtt mondják velem. • Mekkora utat tett meg? — Hatalmas távolságokat! A kilenc hét alatt huszonötször szálltunk repülőre! New York­ból, Cleyeland-be, majd Pitts- burghbe mentünk. Átszeltük a földrészt Vancouverig. Onnan vissza Atlantába Washington­ba aztán. Eljutottunk Den- verbe, az aranyásók földjére. Még ma is akadnak, akik ke­resik a nemes fémet. Újra a földrész másik széle volt úti cé­lunk: San Francisco. Lehetet­len mindet felsorolni! Har­minckettő előadást tartottunk különböző magyar kultúrkörök, baráti közösségek vagy éppen egyházi meghívásra. • Milyen az ottani kö­zönség ? — Annyi bizonyos, hogy ott sem könnyű őket összetoboroz­ni! De ahol mi jártunk, minde­nütt telt házak vártak. Néha egészen megrázó élményekben volt részünk. Egy meglett férfi lépett hozzám az egyik estén. Kéznyújtáshoz készült. De eb­ből mégsem lett kézfogás. Be­lekapaszkodott a kezembe, le­hajtotta fejét és felzokogott. Csak annyit mondott: köszö­nöm ... • Miből tevődött össze a műsoruk? — Két részből állítottuk ösz- sze. Az elsőben szerepeltek többek között XIII. századi gregorián dallamok, moldvai csángó dalok, Rákóczi harang­járól szóló legenda, Petőfi es Arany János költeményei. A második ré*z kizárólag Erdély­ről szólt. Népdalok, Áprily La­jos, Hervay Gizella, Székely János, Kányádi Sándor művei. Az összeállítást Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című köl­teményével zártam. • — Mit hozott magával gondolataiban? — Rengeteg mindent! Rend­kívül nagy az élményanyag, amelynek tulajdonképpen ér­nie kell. Ezt az utat úgy szer­vezte meg Püski Sándor, hogy családoknál laktunk. Mind­mind külön élmény volt. Meg­ismerkedtünk olyan férfival, aki magyar kozmetikumokat próbált eladni. Hogy ezzel is felhívja a figyelmet a magyar­ságra. • Mégis, mit tesz majd az emlékeivel? — Rengeteg fényképet, vi­deofelvételt készítettünk. Arra várok, hogy elkészüljenek a képek, s összefűzöm szerves egésszé. Előző amerikai elő- adóütamról a Mikroszkóp Szín­padon tartottam vetített képes beszámolót. Készülök hason­lóra, bár a helyszínt még nem tudom. Igaz erre, most egyéb­ként sem lenne időm, mert a Filharmónia szervezésében Tolna megyében járunk he­tekig az Erdély című műsorral. Ott tartunk — hol együtt, h ü egyedül — rendhagyó iroda­lomórákat. Azonban mihelyst módom nyílik, elkészítem íz összeállítást. Szeretném ezt üzenetté formálni az itthoniak­nak. Hogy rádöbbenjenek, an­nak a szónak: magyarság — súlya van. Vennes Aranka ■ Színházi levél— Különféle csábítások Lippai László és Für Anikó a Don Juan egyik jelenetében Xj’gy este kétszer mehetünk színházba mostanában, ha a Madách Színházat vá­lasztjuk. A szokott kezdéskor beülhetünk a „rendes" szín­házterembe, és megtekinthet­jük Moliére Don Juan című játékát. Ez körülbelül fél tíz­kor véget ér. Fél tizenegykor, a Don Juan már lebontott díszle­tei helyén, a színpadon, az oda­készített székeken vagy lócá­kon helyet foglalva, Václav Havel egyfelvonásosát, az Audienciát láthatjuk. Ez körül­belül fél 12-re ér véget. Aki elég fürge volt, az a két elő­adás között még meg is vacso­rázhatott a környék valame­lyik kisvendéglőjében vagy sö­rözőjében. (És persze ha volt erre még pénze a két jegy meg­vásárlása után.) Az ötlet csak nálunk szokat­lan, bár nem egyedülálló, hi­szen hasonló megoldást más színházban is kitaláltak már (igaz, nem mindig a színpadra tették a második előadást, ha­nem a stúdió- vagy a szoba- ; színháziba). AZ olyan 'színházi kombinátokban meg, mint amilyenné a Madách nagy­körúti épülete is lassan válni kezd, egyáltalán nem indoko­latlan az ilyesfajta árukapcso­lás. Hirtelenjében három, kü­lönböző nagyvárosban működő színházi „bokor" jut eszembe: Londonban a Barbican Centre, Párizsban a Pompidou-köz­pont, az NDK-Berlinben meg a Palast der Republik. Mind­egyikben több színházterem működik, és az előadások mű­faja, típusa és kezdése úgy van összeválogatva, összeállítva, hogy aki akar, egy este két, de esetleg három előadást is meg­tekinthet anélkül, hogy az épü­letből kilépne. (Ezekben a centrumokban persze megfe­lelő közönségfogadó részek, te­rek, termek találhatók, és ter­mészetesen ott vannak a presz- szók, bisztrók, falatozók, sörö­zők, s más vendéglátóipari egy­ségek is. De hát e kombinátok már eleve így épültek; a Ma- dáchban egyelőre az is gond, hogy a szimpla színházi büfé működjön a két előadás kö­zött). Mindenesetre ez az „egy es­te kétszer” elv jó és okos, meg hasznos is. Ha csak arra gon­dolok, hogy nem kell kétszer kimozdulni otthonról, hogy két előadást megnézzek, már én nyertem. Olyan csábítás ez, melynek szívesen enged a szín­házkedvelő. És nagy csábítás a két előadás eltérő volta, szer­zők és stílusok kettős élményt ígérő felvonulása. Egy klasszi­kus meg egy nagyon is mai szerző — szerencsés párosítás. Az meg külön csemege, hogy egyazon színészt — Avar Ist­vánt — mindkét darabban, de teljesen különböző szerepekben láthatjuk. Ezek a tények azonban te­kinthetők puszta érdekesség­nek is. Az előadásoknak mint színművészeti produkcióknak a minőségével, értékével nem feltétlenül függnek össze, sőt (talán) olykor egyenesen za­varhatják az esztétikai él­ményt. A színházban végül is mindig az a fontos, ami a szín­padon, pontosabban az elő­adásban történik (vagy esetleg nem történik). E tekintetben a Madáchot nem érheti elmarasztaló szó: mindkét előadás érdekes szín­házi élmény, s nem a kurió­zum uralkodik bennük, hanem a színház. Moliére Don Juan című da­rabja nem gyakori* vendég a magyar színpadokon. Pedig roppant fontos része a szer­ző életművének. Ráadásul a zseniális Mozart-operaváltozat- tal sem azonosítható, hiszen korban is elég távol állnak egymástól — a Don Juan 1665-ben íródott, a Don Gio- vannit 1787-ben mutatták be Prágában —, s ez alatta 122 év alatt nemcsak a világ változott meg alapjaiban, hanem a Don Juan- vagy Don Giovanni-té- ma megközelítési módja, a fi­guráról, a történetről alkotott nézetek és vélemények is. Mo­liére hőse kétségtelenül szok- nyapecér ugyan, de karakteré­nek lényege nem ez. Különös kettősség él benne. Egyfelől ter­mészetes módon éli a főurak gátlástalan, felelőtlen, törvényt nem ismerő és nem tisztelő életét (tehát olyan, mint Mo­liére korának arisztokratái), másfelől viszont olyan lázadó, szembeszegülő gondolatokat Vall vallásról, erkölcsről, em­beri kapcsolatokról, hitről, amelyek nyilvánvalóan éppúgy kiközösítik a kor álszent, ne­mesi társadalmából, mint ki­csapongásai. A darab előadá­sának és a címszerep megfor­málásának épp ez a kettősség a legnehezebb feladata. Szirtes Tamás rendezése és a címsze­repet vendégként játszó Bal- kay Géza alakítása egyértel­művé teszi: ez a Don Juan lá­zadó, másképp gondolkodik a világról, az emberekről, szere­lemről, vágyról, tisztességről, becsületről, mint főrangú kör­nyezete. És ez, nem pedig a csélcsap természet, a nők haj- kurászása okozza a vesztét. Hogy nőfaló, az csak az elvek, a gondolkodásmód következ­ménye. Másodlagos. Mint aho­gyan a szolga, Sganarelle (Mo­zartnál: Leporello) megfogal­mazása is eltér a megszokot­tól, hiszen ez a Sganarelle (Gyabronka József) inkább fi­lozófus, mint inas. Havel kis darabját kíséri va­lamiféle sajátos holdudvar, mint a betiltott darabokat ál­talában. A debreceni színház tavaly már játszotta (tulaj­donképpen hivatalos engedély nélkül; Havel akkor még hol börtönben, hol házi őrizetben volt), s láthattuk a televízió­ban is. Furcsa játéka az idők változásának, hogy mára ez a játék nem annyira hangvétele (témája) bátorságával tűnik ki. Inkább mementónak és egy korszak légkörét érzékeltető dokumentumnak hat. A játék arról szól, hogyan próbálja rávenni a sör­gyárban nem a saját jószántá­ból fizikai munkát végző fiatal, ellenzéki írót a megfigyelésé­vel megbízott sörmester: írja inkább ő magáról a saját fel­jelentéseit, neki mégiscsak könnyebb ez — végtére is író. Írónk azonban a kilátásba he­lyezett jobb munkabeosztás csábításának sem enged. Kör- möljön csak a sörmester. Elég gyilkos kis történet, Havelnak bőséges személyes élményanya­ga volt a megírásához. Igazá­ból a körkörös gyanakvás bé­nító légkörének ábrázolása itt a fontos, de a Madách Bali- kó Tamás rendezte előadásá­ból, Avar István kitűnő sör- mester-alakítása dacára, ez eléggé kimarad. Jópofa tör­ténetté egyszerűsödik az, ami pedig alig egy-két hónapja még komor valóság volt. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents