Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-23 / 303. szám

mr « .Wffclf/ u 1989. DECEMBER 23., SZOMBAT Amikor a partvisnyélen is kolbász lóg Gyertyagyújtás előtt jött az ismerős a legjobban? „Az anyut. Meg az aput. Meg az Ildit." Állt magasan és mélyben. Kiát­kozták, börtönbe zárták, világhírű lett. Milovan Dilasz. „Csak az igazi hívőnek van joga. felkelni faját meggyőződése ellen és elvetni azt, kockáztatva, hogy kiátkozzák, mint hitehagyottat vagy eretneket." Le­nin még nincsen indexen, rálelek te­hát örbottyánban az utcára, ahogyan az útbaigazítás szólt. Lieber Antal asszonylánya jön a kapuhoz, keser­nyésen nevet, amikor mondom, stí­lusos lakhely az édesapjának. Há­rom éve költözött ide, amikor élete párja örökre elhagyta. Kemény a kézfogása Lieber Antalnak, s ke­mény az első mondata is. „Én min­den tekintetben már csak volt em­ber vagyok.” Hosszú lenne a felso­rolás, mi volt. Iparigazgatósági fő­osztályvezető, az illegális párt tag­jaként birtokosa a Szocialista Ha­záért érdemrendnek, kizárt párttag, segédmunkás, rehabilitált és állás­nélküli ... „Dolgoztam. Nincsenek érdemeim, nem voltak soha. Érdemei senkinek nincsenek. Tegye mindenki becsü­lettel a dolgát, ennyi az egész. Ér­demei akkor lesznek valakinek, ami­kor ő már nincsen. Ha lesznek ... Akkor lehet csak megítélni, mi ma­radt utána. Irtóztam mindig is a pártot (is) átszövő rangkórságtól, a hierarchiától. Sok bajom volt miat­ta. Tudja, hogy hívtak a régi elvtár­saim? Az volt a nevem: a hülye sváb." Hetvennégy év. Mi f^rt bele? S ami: mi az? Küzdés? Harc? A ke­nyérkereset diktálta cselekvés? A „hülye sváb” mondta és tette azt, amit az esze, a szíve, a becsülete diktált. Nem volt egy nagy befekte­tés ... „Sok ütközésem volt, min­denkor. Már az illegalitásban is. S később, hajaj...! Csak nézem pis­logva azt a rengeteg mai vitézt! Akik már ekkor, meg akkor... Ugyan már! Névsort diktálok fel azokból a thai ilyen meg olyan pár­ti szakértőkből, akik nekem, mond­juk éppen akkor, amikor gyárigaz­gató voltam, nem győzték magyaráz­ni, miért jó az éppen akkor hozott határozat... Most az ellenkezőjét magyarázzák. Mindig is voltak, ma is vannak tisztességes emberek. Min­denhol. A volt pártomnak az a leg­nagyobb bűne, hogy ezekre nem fi­gyelt. nem ezeket kereste, nem eze­ket tette meg hangadónak ...” A volt pártja? Ma melyik a párt­ja? „Egyik sem. Befejeztem. Ma bo­hóckodás folyik. A gazdaságban épp­úgy, mint ,a politikában. Ebből én nem kérek, örülök, hogy kiöreged­tem." Nem magyarázkodik, nem jön za­varba. Soha nem hallotta Márai Sán­dor nevét. A hazából kilökött pol­gár, már öregen, szenvedő lélekkel, de világos, mert bölcs szavakkal le­írja; „A ßzabgdsflg az önként vál-.. lalt, jogosnak elismert kötelességek összessége”. Azt mondja Eberli Fe­renc, neki könyv — „na, már olyan regény” — kamasz korában volt a kezében. Azóta nem. ötvenegy esz­tendős. Csípős szélben állunk Mo­gyoródon, az Erdőalja úti portán, mutatja a fóliaházat, s véli „dönti le az egészet, ha igaz lesz, s megint emelik jövőre az olaj árát”. Errefelé mindenki csinál valamit. Van, aki neves méhész, a másik fó­liázik, a harmadik az állatokra es­küszik ... „Boldogulni kell, másként nem megy, mint munkával. Renge­teg munkával. Elhiszi, nem hiszi, nekem amióta megesküdtem — hu­szonhetedül éve —, nem volt meg­állásom. Négy gyerek! A feleségem velük volt, keresni nem tudott el­menni. Akkor hát? Amit lehet. Mi­kor mit lehetett. De pénzt kellett csinálni! Az asszonnyal semmink nem volt, amikor összekerültünk. Most meg ...” Mutatja a portát, majd a házbel­sőt. Büszke? Megdolgozott érte! Igaz, közben ... Közben egyetlen napot nem töltött el semmittevéssel. Ha kellett, akkor túlórázott a termelő- szövetkezet gépműhelyében, ha el­jött a betakarítás ideje,: akkor gép­re ült, nyújtott műszakokat teljesí­tett, s loholt haza a rissz-rossz mo­toron, mert várták az otthoni teen­dők ... Elszaladt huszonhét év. Bán­ja? Ki tehetne fel neki ilyen kér­dést. önmaga, önmagának. „Tudja, az a fontos, hogy még ebben a cu­dar világban sem ijedek meg. Ha ráteszik a nyakamra a kést a fóliá­nál, akkor majd lesz más ... Vala­minek mindig lennie kell, csak a birka hagyja magát, az ember meg nem birkának született...” Ha a hat kilenc lenne... Jimi! Ott, a túlvilági rockszínpadokon, filmstúdiókban, hallod? Él ám még a nótád a fejekben, a szívekben! Még akkor is él, ha azt sem tudják, te daloltad, s hogy a világ mindig is azt válaszolta, a hat soha nem le­het kilenc... Mégis, mégis, mégis! Ha a hat kilenc lenne... talán-ta- lán egyszer majd talpra áll az a, fejrebukott kilences, ami most ha­tosnak látszik... de maradnak-e ele­gen azok, akik tudják, kilences az, akik tudják lehet majd olyan világ, amikor... Amikor?! Mikor?! ' Mészáros Ottó Bodrogi Istvánék iparát nem hir­deti cégtábla. Szigetszentmiklóson a HÉV-megálló közelében található portájuk kapuján csupán egy sze­rény kiírás olvasható, amely a nyit­va tartásról tudósít. Délután két órakor hirtelen megelevenedik a környék. Néhány perc alatt vagy nyolc autó érkezik. Az utasok nagy húsosládákkal, papírba csomagolt illatozó kolbászkötegekkel kászálód­nak ki. Ha húsfüstölés, akkor Bod­rogiék, tartják Szigetszentmiklóson és a város környéki településeken. □ Hogy lesz valakiből húsfüstölő? — kérdez vissza Bodroginé. — No, hát nem úgy, hogy gyerekkorától annak készül. Mi szakmánk révén kerültünk kapcsolatba a húsfüstö­léssel, hiszen hentes és mészáros fa­mília vagyunk. A családi házunkat 1956—57-ben építettük, s abban az időben jól alápincézték a portá­kat. Csak a magunk szükségletére építettünk akkor egy kis füstölőt. Először tényleg csupán a magunk vágta sertés kolbászát, sonkáját, szalonnáját füstöltük benne. Később jöttek a szomszédok, barátok, is­merősök, majd azok ismerősei, ba­rátai, kérve, hadd hozzák ők is a húst hozzánk. Hát így kezdődött. Most már Erzsébettől. Katalintól, húsvétig tart a nagyüzem. Mégis, a leggyilkosabb a tempó karácsony táján. A legtöbb környékben hizlalt disznó nyakára ilyenkor kerül a kés. Érthető ez, az ünnepi asztalra mindenki a maga ízesítette kolbászt, hurkát, sonkát tenné. □ Karácsony? Itt nincs kará­csony — legyint a háziasszony, ami­kor az ünnepekről kérdezem. — Nézze, még az Erzsébet-napot is csak most, december derekán tud­tuk megtartani, mert az idén ko­Bip, bip, bip, bip — hallatszott ütemesen a pocakjára kapcsolt gép­ről magzatának szívhangja. Néhány percig néztünk így farkasszemet, mire számára újra elsötétült a világ. Jöttek a fájások megint, s ő mint­ha menekülni vágyott volna lehunyt szempillái mögé. Mire a szemét megint kinyitja, rpellette kell állnom, különben itt fogom végigkínlódni a szülést az aj­tóban. Már-már újra érzem a ma­gam nem is oly rég volt görcseit. In­dulj már — biztattam magam. — Mikor lesz már vége? — bugy- gyant ki száján a kérdés, szeméből a könny. — Nemsokára — mondtam bi­zonytalanul, hiszen fogalmam sem volt, hol tart. A személyzet a szom­széd ágynál forgolódott, a néhány perce szült másik asszony körül. — Beszélgessünk kicsit! Legalább elterelem a gondolatait — indítvá­nyoztam, de csak addig jutottunk, hogy Zitának, Sörös Attilánénak hívják, Sóskúton lakik, és a kőfara­gó Vállalatnál dolgozott szeptembe­rig. Márványlapokat csiszolt. Üjra jöttek a fájások, most már percen­ként, és Zita úgy fordított hátat, 'mintha ott se lettem volna. Pillanatok alatt ráterelődött a fi­gyelem. Ágya végéhez kocsin hófe­hér lepedőbe hajtott csillogó műsze­reket toltak, altestét lámpa világí­totta meg. — Anyuka, szülni fogunk! Ami­kor jönnek a tolófájások, vegyen mély levegőt, és nyomjon lefelé na­gyon erősen! — adta ki az utasítást az orvos. Zita összeszedte minden tudomá­nyát, akarja nagyon, de rosszul megy a dolog. Az ablakon túl, lenn az utcán nyü­zsög az élet. Fölhallani egy autó tü­rán kezdődött a disznóölés szezon­ja. Egy füst alatt megünnepel­tük az István-napot, mert karácsony másnapján aligha lesz időnk ma­gunkat tömjénezni. A szeretet ünne­pén is ötkor felkelünk begyújtani, s mivel ilyenkor minden elképzel­hető hely tele van áruval, sokszor éjszaka is lemegyünk ellenőrizni, nincs-e valami baj. Még így sem lehet mindenkinek a kedvére tenni, meséli az asz- szony. Néhány éve egyik közeli is­merősünk szenteste állított be két kosár sonkával, kolbásszal. A csa­lád már a gyertyagyújtásra készült, odalenn a pincében a partvisnyélen is sonka lógott. Egy szál kolbászt sem tudtak vqlna már elhelyezni. □ Megkértem őket, hozzák visz- sza az ünnepek után. No, azóta a kö­szönésemet sem fogadják. Igaz, ez az eset lehet a kivétel. Megbecsülésnek és köztiszteletnek örvend a család. Értik a szakmáju­kat — mondja egy fiatalember, aki hatalmas parasztsonkákkal és vas­tag császárszalonnákkal. érkezik. Jogos az elismerés, Bodrogi István­ná csak rápillant a kapitális mére­tű sonkára és tíz kiló eltéréssel meg­mondja, mekkora volt a levágott sertés. □ Dehogy kóstolgatok — kiált tenyerét összecsapva, amikor arról kérdezem, adnak-e kóstolót a kun­csaftok az áruból, s egyáltalán, ki csinálja a városban a legízesebb kol­bászt. — Adnának sokan, ki illen­dőségből, ki barátságból, ki. mert a véleményemre kíváncsi. De, el tud­ja képzelni, most is hiányféle kol­básszal van tele a pince? Ha én azt mind megkóstolnám, bele is bete­gednék. Elég körülnézni a tekintélyes mé­retű helyiségben, hogy megértsem relmetlen tülkölését. Az emberek tömött szatyrokkal lökdösődnek az utcán, mindenki igyekszik beszerez­ni az ünnepi asztalra, a fenyőfa alá valót. Itt fönn, a Rókus Kórházban ez az asszony az élet legszebb ajándé­kát kapja, adja karácsonyra. Gyer­mek születik. — No anyuka, próbáljuk meg új­ra! A fiatal segédorvos, dr. Vécsy László felszólítására a személyzet egyként teszi a dolgát, csak Zita kapkodja összevissza a levegőt. El­ső gyermekét szüli. A fájás ered­mény nélkül múlt el, megint apró szünet. Aztán sikerül, biztatják is nagyon, és tényleg látszik már vala­mi, a hajacskából. A következő toló­fájásnál ha akarnák, se tudnák meg­akadályozni a kis jövevényt abban, hogy ne érkezzen meg. Kislány. Rugdosnak az apró lá­bak, hadonásznak a kezecskék, kis­vártatva felhangzik a vékonyka, méltatlankodó sírás. Karácsony van, ember született. Elvágják a köldökzsinórt, megsza­kadt a kapocs anya és gyermeke kö­zött, hogy valami más, merőben új, most már kézzelfogható fejlődjék to­vább. Mutatják a babát az édesany­jának azon mód, ahogyan a világra jött. Nézik egymást. Aztán a kis jövevénynek szemmel- láthatólag nem tetszik az első für­dés. Ez most más fajta Víz, mint amilyenben eddig lubickolt, talán durva a kefe is, amivel lecsutakol­ják, ki tudja? Hártyavékony bőre mintha dideregne, az apró szemecs- kék hunyorognak a szokatlan fény­től. Hol van végre a pelus, a kis rékli, a meleg pólya? És egyáltalán miért nem hagynak már egy kicsit pihenni, amikor olyan fáradt va­gyok? Bodroginét. Több éorban, sok-sok rúdon lógnak a húsok, hosszú kol­bászok, de két egyforma nincs. Egy sápadt szálat emel meg a háziasz- szony. Hurkának nézem, ugyancsak meglepődöm, amikor kiderült, kol­bász az. Talán a nagy pirospaprika­hiány miatt sikerült ilyen vérsze­gényre a finomság. □ Hát amaz sohasem lesz olyan, mint ez, akármeddig füstölöm — méltatlankodik Bodroginé, miköz­ben egy gyönyörű sötét színű' kol­bászra mutat. — Ilyesmiért előfor­dul, hogy reklamálnak a kuncsaftok, de más minőségi kifogás nemigen van. Legföljebb, ha a nagy vendég- forgalomban véletlenül (?) a má­séhoz nyúlnak a füstöltetni érke­zők ... □ Nagyon szeretem a tisztaságot, ezért van a pincében a füstölő. Sok helyen a kert végi, használaton kí­vüli budiban füstölnek. Hát, ott bizony más ízt kap az az áru. Mi Pusztavacsról hozzuk a fűrészport. Csak a kemény fáé jó, legföljebb még az akácé. Fenyővel füstölni nem szabad, mert más lesz a hús íze. Én még arra is figyelek, hogy milyen papírral gyújtok a fűrész­por alá. Napközben az asszony tartja a frontot. S ezt karácsony előtt szó szerint lehet érteni. Az alatt az idő alatt, amíg beszélgetünk, valósá­gos tömeg gyűlik össze a pincében. Gyorsan fogynak a fal mellé állí­tott rudak, s ugyanilyen gyorsan telnek meg a keretek illatos füstöl­nivalóval. Ki, honnan jött, kérde­zem. Miklósról, Harasztiról, Sziget­halomról. S. egy meglepő válasz: Budajenőről. — Messze van, az igaz, de egy ko­mám ajánlotta. Igaza lett, kará­csony után jöhetek az áruért. Móza Katalin Gyermek születik Jóformán még gyerek, de hasában már ott domborodik az élet — futott át az agyamon, amikor megpillantottam a madárcsontú fia­talasszonyt a szülőágyon. Szemével kétségbeesett pillantást vetett té­tován álldogáló alakomra, szégyenlősen feljebb húzta magán a fehér lepedőt. A következő pillanatban hirtelen az oldalára fordult, arcát eltorzította a fájdalom. Vékonyka karjában megfeszültek az izmok, amint görcsösen markolászta az ágy végét. A szemét olyan erősen összecsukta, mintha soha többé nem akarná látni a falon körbefutó zöld csempéket. Aztán ahogy szünőben volt a kín, elernyedt, s te­kintetünk ismét találkozott. — 2900 gramm, hossz 49, fej 33, mellkörfogat 30 centi — diktálták a hölgy méreteit. — Mi a neve a kisasszonynak7 — Emília — mondja a kimerült édesanya, s közben félénken megci­rógatja az orvos karját. A szülésznő, Dobos Béláné tíz esz­tendő alatt még soha nem töltötte végig otthonában az ünnepeket. Fia és kislánya, amikor rossz az álmuk, ha valami fáj, soha nem őt, mindig az apjukat szólítják. A papa mellettük van, a mama viszont dolgozik. Vál­tott műszakban, szombat, vasárnap, ünnepen. Most azt mondja, gyertya- gyújtásra hazaér. Délután fél há­romkor jön a váltás, négyre haza­viszi a vonat Sülysápra. Az orvos, dr. Vécsy László szolgálatban lesz. Tavaly szilveszter éjszakáján ügyelt, most a szentestét tölti a kórházban. A babák szerencsére nincsenek te­kintettel az ünnepekre. És nincs is annál szebb dolog, mint éppen ka­rácsony éjszakáján segíteni gyerme­ket a világra. Hisz az alatt a fa alatt, amit az orvos állít, még nem cset- lik-botlik ragyogó szemű, mosolygós arcú apróság... Zita árván maradt, lapos hasára homokzsák kerül. Két órát kell fe­küdnie a szülőszobán. Tizennyolc éves, most már édesanya. Bánkódik kicsit, hogy üres lesz a szoba-kony- hás sóskúti albérlet szenteste, hiszen ők biztosan a kórházban lesznek, a férje meg Csepelen az édesanyjá­nál. Ellátja 5 otthon a babát, hogyne bírna vele. Ötödikes volt, amikor meghalt az édesanyja, s neki kellett gondoskodni az öccséről. mert az apjuk sokszor napokig ném került elő. Hogy a vizet az utcai kútról kell majd hordani a temérdek pe­lenkamosáshoz, a fürösztéshez, mi­egyébhez, ezt talán végig se gondol­ta ... — Megvettük már a kiságyat, Igaz a bizományiban nyolcszázért, de csodaszép, faragott — teszi hozzá És tudtam, éreztem, hogy lányom lesz: sok-sok rózsaszín ruhácska vár­ja otthon. Nyolcezer forintos jövedelmük­ből kétezret elvisz az albérlet, a ma­radékot beosztják. Annak elésnek kell lenni. Sőt! Igen, biztosan akar majd még egy kisbabát szülni. Fiút persze... Fazekas Eszter DUNA-PARTI TÁJ VIHARVERT FÄKKAL (CS. KOVÁCS LÄSZLÖ GRAFIKÁJA)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents