Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
Kabátkeresőben Az ember azt hinné, a világ legegyszerűbb dolga a kabátvásárlás. Így voltam ezzel én is, amikor barátnőmmel együtt nyakamba vettem a várost. Egyszerű fazonú, hosszú fekete szövetkabát. Ennyi volt az igény, szerintünk nem elérhetetlen kívánság. Na, meg aztán arra is gondoltunk, hogy a közelgő karácsonyi ünnepekre talán nagyobb árukínálattal várják az üzletek látogatóikat. Ám a gyakorlat nem minket igazolt. Üzletből ki-be. Aztán meg be és ki. Rohanás a szomszédos község maszek boltjába, hátha ott nagyobb a választék. Volt fekete rövid, halszálkás szövetből hosszú, és a sportos fazonok megannyi fajtája. Kék, zöld, barna, sárga. De fekete? Nem. Azt sajnos, nem hoznak a készítők. Sajnos, épp most fogyott el. Minek nekünk fekete, hiszen szép a szürke, rózsaszín béléssel,' ráadásul még külföldi is. Kezdtünk pesszimisták lenni. Gyerünk haza, Vácon még van egy utolsó lehetőség. A Lenin úti butiksoron. Hátha ott. Talán, esetleg. Na, mindegy. Próbáljuk meg, vesztenivalónk, a kabáton kívül, semmi. És akkor bementünk az üzletbe. A butikba, ahol van 44-46-os méretű ing, 46-os lábra cipő és egyéb extra méretű férfiholmi. Hallottak már ilyet? Akkor, amikor az ember azt hinné, hogy a divat lényegesen kevesebbet foglalkozik a férfiakkal, mint vélünk, nőkkel, itt egy üzlet, ahol nemcsak hogy férfiholmikat, hanem az átlagostól eltérő méretű ruhaneműt is kínainak. Megüt a guta. Hiába a végső elkeseredés, még mindig nincs egyszerű fazonú, hosszú, fekete szövetkabátom. Palovlcs Nóra Nagy keletje volt Nem unatkoztak az elmúlt napokban a váci húsmintabolt dolgozói sem. A felvásárlási láz, amely ez alkalommal nem pusztán az ünnepek közeledtét jelezte, őket sem kerülte el. Képünkön friss tőkehús érkezik a boltba, amely ma még nem tartozik a szabadáras termékek sorába. Mint tudjuk, ez utóbbi csak januártól aktuális (Vimola Károly felvétele) A Calderoni egyedülálló fejlesztése Rádióhullámok viszik a voksot A parlamenti ügymenet műszaki fejlesztésében illetékesek dohogtak. Nem csoda. Ha Deák Ferencék csak néhány héttel korábban jelentkeznek, elkerülhették volna a felfordulást. Három vállalat mérnökeit, technikusait nem lenne célszerű kipaterolnl a nagy házból. Drótos vagy rádiós, a költségek szempontjából most már úgyis egyre megy. Akkor már híre volt, hogy a budapesti városatyák sem akarják alább adni a honatyáknál. Deákék tehát náluk kopogtattak találmányukkal, amely bizony több vonatkozásban felülmúlja a Tisztelt Házban használatos berendezést. Mütyürbe zsúfolt ész Megrendelték. Egy sízó, mint száz, jelenlegi ismereteink szerint Deák Ferencnek és Barna Benőnek, a budapesti illetőségű Calderoni Vállalat szakembereinek szavazógépe a világon egyedülálló masina. A Fővárosi Tanácsnál előjegyzett egység szerelését rövidesen befejezik a Széchenyi téri pici műhelyben. Az egész szerkezet központi egysége belefér egy nagyobbacska bőröndhöz hasonló dobozba, de mint hallom, meglehet, hogy a következő típusnak már ennyi hely sem kell, hála a mikroelektronika végtelen zsugoríthatóságának. A szerkentyű lelke vagy helyesebben esze egy gyufásska- tulyában elrejthető. A két szülőatya után DB—2 névre keresztelték. Olyan bonyolult, hogy egy svájci mikroelektronikai gyár vállalta parányi dhipjeinek összeállítását. > — Szelektív integrált áramkör a pontosabb elnevezése, és több millió kódvariációt tud megkülönböztetni. Morzsákból épül fel ez is, mint a többi hasonló, de összerakásának sajátossága teszi egyedivé. Működése során lényegében ugyanazt teszi, mint a szavazatokat számláló .személy. Egyenként kérdezi az ülésezők készülékeit, de mindezt 10 másodperc alatt. A rendszer egyébként kiegészíthető számítógéppel is, tehát az adatokat nyomtatásban lehet regisztrálni — forgatja orrom előtt Deák Ferenc a mütyürt. Mobil készülék — Most már árulják el, hogy az egész konstrukció rádiótávirányítással működik. Minket az érdekelne inkább, mennyivel tud többet a vezetékesnél. A feltaláló páros egyike, Deák Ferenc az ülésterem térképével. Kezelése az ülések vezetőjének dolga lesz. (Varga Irén felvétele) — Nos, funkcióját tekintve nagyon hasonlít a parlamenti vezetékes szavazógéphez. Gazdasági szempontból óriási előnye, hogy mobilizálható, telepítése nem kíván semmiféle előkészületeket, tehát a védett műemléki épületekben is elhelyezhető egyetlen szög beveré- se nélkül. Hátránya annyi, ahogy az minden rádiós berendezésre igaz, hogy megzavarható, tehát rosszabb a biztonsági faktora, mint a zárt vezetékes rendszernek. — Itt álljunk meg! Mi van akkor, ha egy kitűnő műszaki vénával megáldott ember ül a tanácskozók között? Meglehet, becsapja a gépet.., Zártkertekben próbálták — Egyszerű műszaki megoldással nem lehetséges hozzájutni a kódokhoz. Ha mégis megszerezné valaki, a titkosított adatokkal nem tud mit kezdeni, még a személyes vok- sokról sem szerezhet információkat. A szavazás eredményét pedig végképp nem lehetséges befolyásolni, a gép többször egymás után kontrollál, tehát elenyésző a valószínűsége annak, hogy egy esetleges manipulációt fogadjon el valóságosnak. Természetesen mint minden új dolog, ez is folyamatos tökéletesítésre szorul, a második konstrukció már ennél is többet fog tudni. — Miért éppen szavazógépben öltött testet mikroelektronikai fejlesztésük? — Eredetileg egy olyan rádióhullámú távműködtető rendszerben gondolkodtunk, amely egymástól távol lévő berendezések, például szivaty- tyúk működtetését látja el szelektív kódrendszerrel. Zártkertekben ki is próbáltuk fóliasátor-szellőzőbe építve, de az alkalmazási terület szinte végtelen. A szavazógép egyébként a vállalat vezérigazgatójának ötlete volt, a parlamenti szerelések adták a tippet. — Érdeklődés? — Idehaza még csak néhány, külföldről nagyon sok. Miklay Jenő Elmondhatnám, hogy találkoztam a Télapóval, a valódival, de ez így nem igaz, csak hírt kaptam felőle. A finn Kiimingiből, ahol úgy tudják, hogy ilyenkor karácsony táján külön postásra is szükség van, aki a világ minden tájáról íródott kívánságokat és jókívánságokat tartalmazó leveleket házhoz vigye a meghatározhatatlan korú öregúrnak a közeli településre. Angliából gyakran kelnek útra ilyenkor, hogy a finn télben találkozhassanak személyesen is vele. A kiimin- gi gyerekek ezért nem is férnek hozzá, s bár tudják, hogy karnyújtásnyira van tőlük, mégis megelégszenek az áruházi Télapókkal, akiktől minden gyerek kap édességet. A Télapó hazájából érkeztek A dalos lányok története lésen nincs különösebb hagyománya a kóruséneklésnek, s nincs különösebb képző intézményük sem. Tíz évvel ezelőtt egy alkalmi fellépéshez toboroztak gyermekénekeseket. A fellépés olyan jól sikerült, hogy a gyerekek nem akartak elválni egymástól. Ennek a kórus rendkívül szuggesztív karnagya, Liisa Raisanen szívből örült. Sok-sok munka következett, öröméneklések, s most egy évtizeddel később igazolódott, hogy mindennek volt értelme. Tinik és hölgyek Marjatta Suopankkitól, a kiimingi Kiurut Ifjúsági Női Kar kórustitkárától tudtam meg mindezt, miközben mesz- sziről jött együttesük tagjai az öltözőben éppen jelmezt váltottak. Győztes hangszalag Tolmácsuk elöljáróban elmesélte, hogyan kerültek Magyarországra. A Nemzetközi Kodály Társaság III. nemzetközi éneklő ifjúság Kodály Zoltán-kórusversenyére szerte a világból nevezhettek. A verseny érdekessége, hogy nem élő műsorral, hanem hangszalagra rögzített műsorral. A női kar kategóriában a kiimingi lányok bizonyultak a legjobbnak. Ez a siker szenzációsnak számít a zenei életben, hiszen a hétezres finn telepüA váci közönség is megbizonyosodhatott erről a Bartók Béla Zeneiskola dísztermében a karácsonyt megelőző héten. A finn lányok a budapesti díjkiosztó gálaünnepség és dísz- hangverseny után a Kórusok Országos Tanácsa közvetítésével kerültek Vácra, ahol közös műsorban léptek színpadra a Hámán Kató Általános Iskola Karolina kórusával, melyet Bódvai Magdolna vezetett. A vendégek összeállításában saját népdalaik és kórusműveik mellett Kodály-művek is voltak magyar nyelven. Mivel a karnagynő és a kórus a szereplésre koncentrált, a szünetben továbbra is a kórustitkárt faggattam. — Mivel magyarázzák ezt a jelentős sikert? Szokatlan, hogy így az ismeretlenségből egyszer csak előbukkanjon valaki, aki nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő. Az első koncert Egy sorozat kezdete A Late Awake együttes koncertjét rendezik meg december 26-án a gyömrői művelődési házban. Az együttes az év elején alakult 20-22 éves fiatalokból, az igényesebb könnyűzenei hangzásra törekednek, úgynevezett Alex-pop stílusban. Számaikat Farkas Zsolt szólógitáros virtuóz, beates hangzása és Takács Gábor különleges énekstílusa határozzák meg. Az együttes vezetője, Fodor Sándor ritmusgi- táron és a pesti Takács Gábor II. (aki a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán osztálytársa Farkas Zsoltnak) basszusgitáron kíséri a számokat, ősszel sikerült gyors kező dobost is találniuk (Ungvári Ferenc), aki a Dux együttesben játszott azelőtt. A zenekart a helyi ifjúsági klub karolta fel és biztosít nekik gyakorlási lehetőséget. Menedzselésüket Simonka Lajos klubvezető vállalta. Sikeres koncert esetén ez lenne az első állomása annak a sorozatnak, amelyben lehetőséget adnak minden tehetséges amatőr együttesnek a fellépésre a gyömrői művelődési házban. — Ez elsősorban Liisa karizmatikus személyiségének köszönhető. A lányok nem álltak távol a muzsikától, de nem énekesek. Egyikük-mási- kuk hegedült vagy zongorázott ugyan, de ez nem volna magyarázat. Időközben már többen magántanulók lettek, énektanárhoz kezdtek járni, hogy képzettebb legyen a hangjuk. Mindezt önszorgalomból. — Kevesen vannak, inkább kamarakórusnak nevezhetnénk, mint női karnak. Bizonyára mindenki jól ismeri egymást, talán a szabadidejüket is együtt töltik. — Sokat próbálnak, legtöbbet ilyenkor vannak együtt. A lányok különböző iskolákba járnak, s az életkoruk is különböző, 14-21 évesek. — Ezek szerint nem ünnepük együtt a karácsonyt...? — Nem. Ez nálunk elsősorban vallási ünnep, s a családok ilyenkor lehetőség szerint együtt vannak. Malacsült a tálban — Meséljen a finn karácsony szokásairól! — Az egész országban egységesen ünnepeljük. Csak azokon a határ menti településeken különbözik, ahol svéd családok élnek. Nálunk ilyenkor már szinte egész nap sötét van, de sok-sok apró lámpács- ka világit. A városháza előtt óriási földíszített karácsonyfa áll, s az ünnepre a lakásokban is elkészülnek a fák. — Milyen önöknél az ünnepi menü? — Ellentétben a magyarországi szokással, nálunk nem halat eszünk szentestén, hanem egybesült malacot, krumplival és sárgarépával. Mindenütt készítenek piparkakut. Ez egy virág alakú sütemény, mely kenyértésztából van, de lehet csillag alakú is. — Finnországban ilyenkor már biztosan nagy a hó?! — Igen, nálunk mindig fehér a karácsony. Eddig minden évben legalább egyméteresre hízott a fehér takaró. Amikor eljöttünk otthonról ide, Magyarországra, még éppen csak szállingózni kezdett, de remélem, amikor hazaérünk, már olyan lesz, mint szokott — mondta végül Marjatta Suo- pankki kóruetitkár. Dudás Zoltán JEGYZETLAPOK Menekülés a két gyerekkel Kislányok a monori utcán. Szépek, divatosak. Csevegnek, kacarásznak. — ... nekem a rendőrséggel még csak egyszer volt dolgom ... — Marháskodsz? — Na, ne úgy vedd, hogy mit tudom én! Csak egy sztori volt, vagy két éve.. Kint hülyéskedtünk a barátnőimmel az utcán, amikor jött egy hapsi, totál részegen. — És, és? — Kicikiztük. Mindenféle hülyeséget mondtunk neki, az meg visszadumált, aztán ahogy kezdett elmérgesedni a dolog, kövekkel dobált bennünket. Mi meg akkor őt dobáltuk kövekkel. Tisztára berágott, üvöltött, hogy ha addig él is, elkap bennünket. Kiröhögtük. Egyszer csak látjuk ám, hogy szerzett valahonnan egy biciklit. Azzal kezdett hajkurászni minket. Mindenki rohant, amerre látott. Én voltam hozzá a legközelebb, beugrottam egy nyitott kapun, az meg utánam. Elkapta a karomat. Visítottam, mint az őrült, hogy hagyjon, meg segítség, meg minden, és akkor jöttek egy csomóan, elkapták. Apám még aznap este úgy megverte. Elvitték aztán a krapekot a rendőrök, másnap már, amikor mentünk a szembesítésre, alig ismertünk rá. Hát... jól össze volt verve. Én meg olyan pipa lettem apámra, mert akkor meg azt mondta, hogy sajnálja ezt az embert. Na, mondom, marha jó. Én csak úgy rezegtem, mint a levél, teljesen ki voltam készülve, ő meg sajnálja! — Jó sztori. Egész jó. Bizony, lányok, ez egy igazán jó sztori. Mondhatni, ez már maga az élet. De ti még honnan is ismerhetnétek jól megrajzolt kontúrjait...? Valaki rám köszön a buszon. Azt mondja, szia. Vastag, ősz haja a szeme elé hullik, ahogy előrebillen a feje az indításnál. Nem tudok visszamosolyogni. Egyszer, nem is olyan régen, még együtt ácsorogtunk egy óvoda ajtajában, hogy elszívjunk egy utolsó cigarettát, mielőtt beballagunk a szülői értekezletre. A haja akkor még vörös volt és ápolt, kék. szemei tiszták és jókedvűek. Nem tudhattam, hogy akkoriban már Mr. Alkohol közelebbi barátságábu igyekszik férkőzni. Aztán egyszer csak felkeresett a férje. Elmondta, hogy a két gyerekkel elmenekült a felesége közeléből, már nem bírta az állandó konyakgőzös cirkuszt, s a gyerekeit se tehette ki a napról napra ismétlődő családi botrányoknak. Megkérdezte, vajon kitől remélhet segítséget, hogy új, és önálló otthonuk legyen. Segítséget, otthonteremtéshez..; Istenem, hát kitől remélhetett volna...? Később összeakadtam az asszonnyal. Már új élettárssal élt, gyerek nélkül, szabadon, mint a madár. Mint egy szíjra fűzött madár. Addigra az ital már félreismerhetetlenül szétrombolta az arcát, piszkaiévá vékonyította a végtagjait. Mégis roppant boldognak látszott. Ez a boldogság azonban — megint csak félreismerhetetlenül — mámor volt. Az ital ködös bódulata. Az asz- szony az élettársát ápolgatta egy utcasarkon, féltőn karolta a derekát, neki ne zuhanjon a betonkerítésnek. Láttam, ahogy egy zsebkendővel itatgatja amannak homlokán a részegség verítékcseppjeit. Iszonytatóan szánalomra méltó pár voltak ők ketten, s nekem persze eszembe jutott az asszony férje, és ő maga is, hajdani vörös hajzuhatagával. S most, ziláltan, őszen, ösz- szerombolva rám köszön a buszon: szia, aztán rikácsolva káromkodni kezd, s körülötte mindenki félrehajol a pálinkabűz elől. Ennyi egy élet, mondom magamban, s tehetetlenül bámulok kifelé, a sötétbe. Nem igaz, hogy öregedő és öreg szüléinknek rosszat szánunk. Leginkább igenis szeretnénk puha szőnyegeket teríteni a lába alá, színes tévét venni a szobája sarkába, szabályozható fényerejű lámpát, hogy ha olvas, ne kelljen rossz égők mellett vakoskodnia. És szeretnénk neki kényelmes, öblös fotelt, fahasábokat lángnyelvekkel nyaldosó kandallót, narancsot és csokoládét. Ám mindezek helyett szűkölünk, hogy ne legyen ápolásra szoruló beteg, mert akkor nem tudunk helytállni a munkahelyünkön, és nyakába varrjuk a drága és egyre drágább napközi helyett az unokát, s ha megérkezik a nyugdíja, rossz lelkiismerettel, keserű szájízzel kölcsönkérünk, a saját villanyszámlánkra. Mert nehezen élünk. S mert leginkább csak kérni tudunk, adni — amit szeretnénk — nemigen. Itt tol előttem egy idős asz- szony egy kerékpárt, a csomagtartóján porszívós doboz. Segíthetek, kérdezem, s már ketten nyomjuk át a magas kapubejárón a kétkerekűt, miközben az asszony elmondja, hogy már régóta kínlódik porszívó nélkül, de most, a napokban a fia azt mondta, mama. adok pénzt, vegyen magának egy újat. Jaj, fiam, kell a pénz neked másra, szabadkozott ő, de ez a drága jó gyerek csak erősködött. Pedig van baja elég, 57 éves, kevés a fizetés, a gyerekeit is segítenie kell. De hát most itt ez a porszívó, de jó is, hogy van! Állok, és egy egészen csöpp hullámnyi melegség önt el: valaki itt egy porszívóval már törlesztett valamit végtelen terheink között mérhetetlen adósságunkból, amivel egymásnak tartozunk. Koblencz Zsuzsa
