Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
A Börzsöny barátai Bejglitúra A Madách Imre Művelődési Központ védőszárnyai alatt működő Börzsöny Természet- járó Kör a váciaknak és a környék lakóinak kínál hétről hétre kirándulási lehetőséget — bár tagjai között fővárosiak is akadnak. Egy-egy túrán húsz kilométert is megtesznek a résztvevők — nők, férfiak, fiatalok és kevésbé fiatalok is, élükön Saskó Istvánnal, a természetjáró kör vezetőjével. A kirándulásról az ünnepeken sem mondanak le: karácsony második napján, 26-án, reggel kilenc órakor találkoznak a váci autóbusz-állomás pénztárcsarnokában, és indulnak Katalinpusztára, onnan pedig a Gyaday-rét, Kösd útvonalon. Ez lesz az úgynevezett bejglitúra, mert ez a tizenkét kilométeres út „lesz hivatva” megszabadítani az ünnepeken felszedett kilóiktól a résztvevőket... Mint minden kiránduláson, ezen a túrán is részt vehet mindenki, még előzetes jelentkezés sem szükséges: elég, ha a túrázni kívánó megjelenik az indulási helyen a megadott időpontban. Egy lány és egy fiú Szeretetlen - magányban Ugyan kinek a családjában, baráti körében ne született volna még kisbaba? S ki ne tapasztalta volna, hogy mekkora szeretet, béke vesz körül egy ilyen kisembert? Láthatjuk azt is naponta, hogy a beteg, önmagát ellátni nem tudó, munkában, gyermeknevelésben megfáradt, ráncos, remegő kezűt mi veszi körül. Próbálunk gondoskodni, segíteni, de ez az elmúlást váró szeretet már nem ugyanaz, mint amikor érkezik, születik valaki. Nem a fásultság, a nemszeretemség az oka ennek. Tulajdonképpen ugyanazt tesszük, etetünk, segítünk a felülésben, mosdatunk, fürdetünk, de mégis más. Amit újszülöttként kapunk, azt szülőnknek nem, gyermekeinknek tudjuk csak továbbadni, s ez így van rendjén. Hogy mindez miről jut eszembe? Az ünnepről. Arról, hogy karácsony egy réges-régi születés ünnepe. Középiskolásokkal beszélgettem az ünnepről. A tizenhét éves R. Éva kérdésemre, neki mit jelent a karácsony?, kitárulkozott és így felelt: a legszebb és legjobban várt ünnepe minden évnek. Kicsi gyermekkorom óta együtt van ezen az estén a család. Délután a mama süt- főz, terít a fehér, ez alkalomra tartogatott damaszt abrosz- szal. Mire mi hárman gyerekek és apu megcsináljuk a fát, ő is kész és égnek a gyertyák. Énekelünk, átadjuk az ajándékokat, beszélgetünk és ott vannak a nagymamáék, mind a kettő, s minden évben egy-egy rokoncsaládból, aki magányos. Az idén egyik árván maradt unokatestvérem lesz nálunk. Általában húszán jövünk össze és mindenki boldog, szereti egymást. Mosolyogva beszél, s látom, neki valóban öröm ez, ebben nőtt fel, erre tanították. A fiú mellettünk áll, évfolyamtársak, szeme szomorú, talán nem hiszi, hogy ilyen is van. Mellém szegődik, s amikor ketten maradunk, kéri, nevezzem csak Zsoltnak. — Nem tudtam évekig, minek az ünnepe karácsony! Tessék elhinni, nálunk teljesen más, Már ide jártam az iskolába, amikor megtudtam, mióta és miért ünnepük. Soha nem mondta és nem kérdezte senki. Apám ilyenkor jobban . berúg, és jobban veri anyámat, mint máskor. A különbség ennyi, hogy van égy fa, amit általában megIVIeghitt beszélgetések csendes otthonokban Az időtlen ünnep emlékképei Adventi készülődés (Vimola Károly pemd és váci felvételei) A ceglédi idősebb emberek azt tartják, sok dologban eltértek az ő gyermekkoruk karácsonyai a maiakétól. De azt is mondják, hogy időtlen ez az ünnep. A karácsony magva, lényege mindig is a szeretet volt és lesz. Egy 63 éves, rokkantnyugdíjas asszony, Grósz Róza a Kossuth Ferenc út 56-ból így vall gyermekkora karácsonyairól. — Hatan voltunk testvérek. Két fiú, négy lány. Ma már csak hárman élünk. Bátyám a Dunántúlon, OzorAn, húgom szintén a Dunántúlon, Tamásiban. Ozorán nőttünk fel. Akkoriban nem volt ritka egy családban a 6-7 gyerek. Jobban össze is tartottunk, mint a mai, általában 2 gyerekes családok, nagyobb is volt közöttünk a szeretet. És nem csak karácsonykor. Mindig. A nagy ünnepre nem a boltokban vették meg szüléink az ajándékokat. Édesanyánk varrt nekünk ruhaneműket. A lányoknak blúzt, szoknyát. A fiúknak készen vett zafírból inget. Édesapánk elviselt ruháivesznek, de volt év, amikor a sufniban maradt. Szeme könv- nyes és még hozzáteszi: De ha egyszer nekem lesz családom. Megáll, gondolkodik, nem tud mit mondani, nem volt példája, eszményképe. Szegény gyerek. És szegények mindazok, akik mások hibája miatt nem élték még át a karácsony szép örömét. Nem várták, nem készültek rá. A manapság divatos beat- együttesek dalaik szövegeiben egyre gyakrabban éneklik meg a karácsonyt. Felnőtt fejjel, két gyermekemmel egyszer eljutottam az Országházba. Bár mindig volt boldog, tartalmas karácsonyom, ott mégis a meghatottságtól nem tudtam megszólalni. Nem a gyerekeim élvezték, ők még nem fogták fel az elhangzott dalok mondanivalóját, az ünnepi köszöntőt. Én álltam és sírtam. Mai napig nem tudom elmondani, milyen megható és mennyire megrázó volt egyszerre. Az ünnepi beszéd, az emlékezés a szegényekre, árvákra és elesettekre, mellette a fény, a sok száz boldog gyerek. Ma már nem verik fel az ifjak az utca karácsony esti csendjét énekekkel, nem járnak házról házra kántálni. A hagyományok e területen csak o családokban élnek, ha élnek. Árvái Magdolna ból ügyeskedett össze számukra zakót, nadrágot. Nagy családunkat anyánk fogta össze. — Nem az ajándékok értéke volt a fontos. Magának az ajándéknak örültünk. Bármilyen szerények is voltak azok. Villanyvasút? Hírét sem hallottuk. Apánk kis famozdonyt fabrikált. Anyánk rongybabát, csutkababát készített. Kesztyűt, sapkát, sálat, kendőt kötött nekünk. Habcsókot sütött. Cérnát fűztünk rá, úgy tettük a fára. Ezüstpapírból csíkokat vágtunk. Ezek is a fenyőre kerültek. És a gyertyalángok! Hangulatosabbak voltak, mint a mai színes égők. A fenyő alól soha nem hiányzott a szerény ajándékok mellett az alma, az aszalt szilva. — Narancs, mandarin? Alig ismertük. Akár a banánt. Szentjánoskenyér volt helyette. Ezt ma már nem lehet kapni, úgy tudom. — Szegényebb volt a nép akkor, mint ma. De összetartott. Főleg faluhelyen. Mindig karácsony előtt volt a disznóölés. Hogy jusson a karácsonyi, szilveszteri asztalokra elég hús. Aki nem tudott hízót tartani, azoknak is adtaik, akik vágtak. Hiába, nagyobb volt a szeretet akkoriban. Nem ismertük ezt a szót: elidegenedés. Manapság ez is divat. Meg az, hogy a szülők versenyeznek egymással, ki tud drágább ajándékot venni gyerekeinek. Akkoriban komolyan hittünk ebben k mondatban: békesség a földön a jóakaratú embereknek! Ma is így legyen! özv. Szekeres Józsefné 66 éves nyugdíjas, Kossuth Ferenc út 54. szám alatti lakos. — Mi katolikusok vagyunk. A régi karácsonyok az ádvent- tel kezdődtek. Egy hónappal az ünnep előtt. Szüléinkkel mindennap hajnali misére mentünk az ádvent napjain. Nagy család volt a miénk is. Velem együtt heten voltunk testvérek. Bennünket is legjobban az igazi szeretet kötött, tartott össze. Mezőkövesden éltünk 1932-ig. Akkor lehettem 9 éves. Azután Szentendrére költöztünk. Mindkét helyen szépek voltak gyermekkorunk karácsonyai. — Az ajándékozás attól függött, jó vagy rossz volt-e az az évi termés. Meg attól, melyik gyereknek mire volt a leginkább szüksége. Általában minden karácsonyra egy pár új lábbelit, meg egy rend ruhát kaptunk. És apró-cseprő, szerény kis ajándékokat, melyeket édesanyánk, édesapánk készített számunkra. A lányoknak kóc-, meg csu’hébabá- kat. A fiúknak fából faragott katonákat. — A fára anyánk sütötte mézeskalács került, meg színes papírcsíkok. Diószemeket csomagoltunk aranyozott papírba. Gyufát szúrtunk a végébe, arra cérnát és kész volt a dísz. Dió, mogyoró mindig volt a fa alatt. Meg a lucabúza. Amit anyánk december 13-án kezdett mázas csuporban csíráztatni. És karácsonyra arasznyira nőtt. — Nem emlékszem gyerekkoromban fekete karácsonyokra. Nagy hó volt mindig, sokat ródliztunk az édesapánk által faragott szánkókon! Az ünnepi vacsorára, ebédre, karácsony első napján összejött gyakran az egész família. Előfordult, hogy húszán ültük körül az összetolt asztalokat. — Mit kívánok az új évre? Mire vágyna egy magamfajta öregasszony, mint jó egészségre, családi békére, nyugalomra a világban. özv. Szekeres Józsefnét a környéken mindenki jól ismeri. Hiszen már negyven éve lakik Cegléden. Nála jártamkor ott volt két unokája, a 7. osztályos Takács Zsuzsa és húga, az ötödikes Éva. Zsuzsa zsebszámítógépet meg bélelt farmerdzsekit szeretne. Éva egy Barbi-babakész- letre vágyik, kis játékházzal, parányi bútorokkal. Újságolják, karácsony körül költöznek szüleikkel új OTP-lakás- ba. Ennek örülnek a legjobban, eddig szoba-konyhában éltek. Csak nagymamájuk történeteiből ismerik a régi karácsonyokat. Mondják, nem emlékeznek arra, hogy valaha is maguk vagy szüleik készítettek volna fenyődíszeket. És mindig áruházban vették az ajándékokat számukra. Molnár Lóránt Költözik a könyvtár Költözik a ceglédi könyvtár a felújított Szabadság téri épületbe. A nyitás februárban várható (Apáti-Tóth Sándor felvétele) Orvosságuk a rendszeres foglalkoztatás A társadalom bezárja a kaput? Zsuzsival rendszeresen találkozom. Cs minden találkozásnál kissé zavarba jövök. Pedig Zsuzsi mindössze tízéves... Nem tudom, megkérdezhetem-e tőle, hogy van, volt-e kirándulni a hétvégén, megdicsérhetem-e ruháját. Zsuzsi ugyanis, szellemi fogyatékos. Szerencse, hogy mindig ott van mellette Orsi, a húga, aki csacsog, mesél, s ilyenkor Zsuzsi is mond valamit. Ha Orsi megmutatja új babáját, Zsuzsi is odanyújtja nekem az övét. Sződíigeti példák Zsuzsi nincs kirekesztve semmiből. Ha strandra megy a csalód, természetesen, mind a két gyerek lubickol a vízben, ha szánkózni indulnak, Zsuzsi is, Orsi is ott feszít kezeslábasban az autó hátsó ülésén ... Sok függ a körülményektől, hogy egy debil gyerekből mi lesz — világosít fel Oszaczky Imréné, a sződíigeti szakosított szociális otthon vezetője, ö ugyan nem ismeri Zsuzsiékat, de ismer jó néhány olyan családot, amelynek hasonló megpróbáltatás jutott osztályrészül. & sokan rejtegetik fogyatékos gyermeküket, pedig ... Pedig, ahogy az otthon vezetője mondja, az a gyerek, aki nem él normális életet, nincs közösségben, nem fejlődik, sőt, állapota egyre romlik. Egyszer pedig, ha elveszti szüleit, mégiscsak intézetbe kerül, de akkor már nagyon nehezen tud beilleszkedni a közösségbe. Akkor már rá is érvényes az, amellyel ide, a szakosított szociális otthonba utalják a fogyatékos embereket: már nem foglalkoztatható, önálló életvitelre alkalmatlan ... Oszaczky Imréné azonban konokul állítja, hogy majdnem minden gondozottjuk foglalkoztatható, és szívósan küzd azért, hogy foglalkozzanak is valamivel az értelmi fogyatékosok. Irodájában bizonyítékokat is tart: a gondozottak által készített tárgyakat. Bizonyíték az is, hogy helyezést értek el a néptáncversenyen, hogy tizenhét lakójuk Mikulás-napi műsort adott a váci művelődési központban, s nem sokkal utána, Százhalombattán is felléptek programjukkal. Az otthon vezetőjének nem mesélek Zsuzsiról, nem vallom be neki, hogy zavarban vagyok, ha a kislánnyal találkozom. Mert ő pont bennünket, az egészségesnek nevezett embereket, a társadalmat hibáztatja: ha toleránsabbak lennénk, ha nem élne bennünk az előítélet, az idegenkedés, akkor nem kellene ennyi embernek a lakásba vagy az intézetekbe zárva élnie. Valóság a napközi Itt, a szociális otthonban is sokan vannak, akik hasznos munkát tudnák végezni: nyolc-tízen kijárnak a fésűsfonó Rádi úti gyárába, van bedolgozói mun. ka is, és segítenek az otthon területén lévő gazdaságban. Aligha vitatható, hogy foglalkoztatásukkal mindenki jól jár: munkájuknak van haszna, elkerülhető, hogy állapotuk romolják, s munkaviszonyuk után nyugdíjhoz is juthatnak. Tavaly pályázatot nyújtottak be az értelmi fogyatékosok nappali ellátását biztosító intézmény létesítésének támogatására. A pályázatot ugyan nem nyerték meg, de a megyei tanács hárommillió forintot adott az épületre és a berendezésre. A tervek . elkészültek: a hatholdas területen bőven van hely egy száz négyzetméteres előre gyártott elemekből készülő épület elhelyezésére, amelyben a szociális otthontól teljesen szeparálva, húsz fiatal felnőtt számára tudnak napközi ellátást ny új tank Elmúlt a zavar Itt, ahogy ©szaczky Imréné meséli, debilis és imbecilis felnőtteket helyeznének el, busz hozná és vinné őket, s ami a legfontosabb, nem gondozás, hanem nevelés folyna. Ha minden jól megy, jövő év ta- vaszán-nyarán már működhetne is a napközi. Az otthon vezetőjének hite szerint, ezzel húsz értelmi fogyatékos ember állapotának romlását előzhetik és akadályozhatják meg, húsz család, amely a szobába zárva gondozta a fogyatékos családtagot, szabadulhat meg a társadalomból való kivetettség érzésétől. Most is vannak színházbérleteink az ifjúsági műsorokra, mert a művelődési központ munkatársai elfogadják a ml gondozóijainkat. De elvisszük őket cirkuszba és máshova is, mert egy társadalom nem tehet úgy, mintha nem léteznének fogyatékosok. Igenis, el kell fogadnia, hogy ilyenek is vannak, mondja Oszaczkyné, s én pontosan tudom, hogy igaza van. És mintha kifelé menet, ahogy rám köszönnek az udvaron dolgozó otthonlakók, már nem is érezném azt a zavart, amit ismerősöm, Zsuzsi keltett minden alkalommal bennem. Borgó Jáno#
