Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-21 / 301. szám
4 1989. DECEMBER 21., CSÜTÖRTÖK A MARGÓ ISKOLASZER Egy török történész látja ígyi Magyarország föltámadt Legyen zöld útja valameny- nyi jó elképzelésnek, ami segít a mostoha helyzetű megyei oktatási hálózat gondjain. Nem túlzás: a megye történelmi léptékű hátrányokkal küzd az oktatásban. Ma is — Hajdú-Biharral párban — itt a legnagyobb az egy osztályteremre jutó általános iskolai tanulók száma, a megye képtelen elegendő intézményt teremteni a középiskolás korba lépőknek .., Érthető tehát, ha minden parányi lehetőséget megragadnak itt, ami erkölcsi-anyagi értelemben segíthet, tágabb mozgásteret kínál fel. Aligha volt véletlen tehát, hogy amikor több mint két esztendeje az iskolatanácsok létrehozására szélesebb körben nyílt mód, a megye élt vele: országosan itt jött létre a legtöbb ezekből az újmódi testületekből. Most pedig az iskolaszékek létrehozásának lehetősége kelt visszhangot, vihart is, ellenállást is. Érvek, ellenérvek, csodavárás és betonkemény konzervativizmus... Az iskolaszék: ismétlődő felfedezése annak, ami már volt. Ez nem pozitívum és nem negatívum. Egyszerű tény. Pozitívvá akkor válhat ennek a formának az életre keltése, ha a korábbi tanulságokat kamatoztatva, az alapvetően megváltozott társadalmi-gazdasági környezetbe beilleszkedő iskolaszékek jönnek létre. Negatívumként viszont akkor jelennek meg ezek a törekvések a látóhatáron, ha varázsszert, minden gondra megoldást nyújtó formát vélnek az iskolaszékben a felfedezők. Mire van esély? Is-is. Jóra, rosszra. A megyében 150 ezer ifjú az érintettje — az alap- és középfokú oktatásban — az iskolaszékek létrehozása, ma elsősorban politikai mezben megjelenő követelésének. Hadseregnyi gyerek! Furcsa módon azonban — sajnálattal tapasztaljuk — renegeteg másról, de róluk alig esik szó. Sőt! Ennél is furcsább, hogy az iskolaszék körüli viták, töprengések résztvevői között sokkal-sokkal több a laikus, mint a beavatott, sokkal több a homo politicus, mint a homo pedagogicus. A laikusok közül szembetűnően hiányoznak a szülők — kisebb gondjuk is nagyobb, mint iskolaszékkel foglalkozni —, azaz félő, ismét kívülről (felülről?) indul el valami, aminek szerves fejlődés, belülről kialakult szükséglet alapján kellene megteremtődnie. Ennek jeleit a hírlapíró a megyében sok helyen észleli — például olyan pártközi, ún. egyeztető kerékasztal-tárgyalásokon, ahol egyetlen érintett, az oktatással-neveléssel hivatásként foglalkozó sincsen jelen —, aggodalmait azonban nemcsak saját, tagadhatatlanul szerény meny- nyiségű tapasztalatai táplálják. Vannak országos méretekben is jelek, esetek, tanulságokat felkínáló események. Előfordul például, hogy spontán módon, demokratikusan kialakult szervezet is az iskolaszékben olyan újmódi hatóságot vél megteremteni, amilyet — ha így lenne — nehéz lesz megkülönböztetni a korábbi ilyen-olyan (járási, városi, megyei) hatóságoktól. Szintén csak például: még a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke is úgy vélekedik, hogy az iskolaszék nemcsak „világnézeti, helyi társadalomerkölcsi normák szerint támaszthat” követelményeket, nemcsak kinevezi az igazgatót és „közli vele, milyen iskolát szeretne”, hanem még azt is „előírhatja az igazgatónak, hogy oktatási versenyeken vegyenek részt”... Csöbörből vödörbe? Van rá esély! Legyen tehát esély a valódi változásra is! Legyen esélye annak, hogy az iskola kimaradjon az aktuál- politikai küzdelmekből, s ne a helyi erőfelmérések, korteshadjáratok próbaszínpada legyen az iskolaszék létrehozása, folyamatos tevékenysége. Ha nem így lesz, akkor ugyanis könnyen megtörténhet, hogy az ikolaszékkel ugyanúgy járunk, mint járhatunk azokkal a közönséges székekkel, amikor a kettő között a földre csücsülünk ... Mészáros Ottó A Váci Múzeumi Egyesület legutóbbi estjén vendégül látta dr. Bastav Serif török történész és filológusprofesszort. A jelenlévőket már az is kellemesen meglepte, hogy az idős tudós gyönyörűen beszéli anyanyelvűnket. Bár előadása a középkorba vezette vissza a hallgatóságot, mégis szóba került hazánk mai helyzete. A hangulat barátivá vált addigra. A történészprofesszor szeretettel és hittel beszélt rólunk, s ezekkel a szavakkal búcsúzott el a jelenlévőktől: örömmel látom, hogy Magyar- ország feltámadt... 9 Hogyan érti ezt? — kérdeztem dr. Bastav Seriftől. — Nagy átalakulás ment végbe az országban — válaszolta. — Amikor 1947-ben elmentem Magyarországról, már látszott, hogy az állam mindenre ráteszi a kezét. Azonban nem volt képes arra, hogy mindent vezetni tudjon. Nálunk is volt egy ilyen időszak, s ez a változás, ami most itt tapasztalható, Törökországban már jóval korábban végbement. Az elmúlt évtizedekben többször jártam Magyarországon. Azt tapasztaltam, hogy a háború után megindult fejlődés megszakadt. S ugyanez történt az új gazdasági mechanizmus bevezetése után is, 1968-ban. Most viszont a nép szabadon érvényesítheti akaratát. • Hogyan került Magyarországra? — Középiskolás koromban két olyan tanárom volt, aki Budapesten tanult. Azután az ankarai egyetemen folytattam tanulmányaimat 1935-ben. Az volt a szokásunk — fiatal hallgatóknak —, hogy kipróbáltunk minden tanszéket. Így jutottam el a hungarológiára, amelyet akkor alapított Rásonyi László. Részt vettem egyik előadásán. Ügy találtam, hogy az volt a legérdekesebb, a legértékesebb. Ekkor határoztam el, hogy nála folytatom a tanulást. Hiszen a fő témaköröm amúgy is a történelmi középkor volt. Amikor végeztem, nagyon szerettem volna magyar egyetemre kerülni. De 1940-et írtunk, s már javában dúlt a háború. Hosszú hónapok után mégis sikerült elérnem, hogy — akkor, amikor az összes külföldön tanuló diákot visszahívta a kormány — külön miniszteri engedéllyel eljöjjek. • Mikor tanult meg magyarul? — Korábban többször részt vettem már a debreceni nyári egyetemen. Ott tanultam meg a nyelvet. Végre látogathattam a bölcsészkar előadásait, s az Eötvös-kollégiumba költöztem. Azért választottam ezt, mert kitűnő volt a könyvtára. A főváros ostromát a pincében vészeltem át. Az épület három telitalálatot kapott, de szerencsére csak egy bomba robbant föl. Amikor csak lehetett, tanultunk. Én beiratkoztam a görög tanszékre, Moravcsik Gyula volt a tanárom. Akkor kezdtem bizánci filológiával foglalkozni, s a hódoltság kori magyar történelemmel. Doktori disszertációmat ismeretlen görög szöveg földolgozásával készítettem el, amely a török portáról szólt. Ez 1947- ben történt. Németül még nem tudtam, s tanáraim szorgalmazták, segítették, hogy Bécsbe kerülhessek. 9 Miképpen tudta fedezni tanulmányait? — A török állam ösztöndíjasa voltam tizenhat esztendőn keresztül. Édesapámat elvesztettem az I. világháborúban, s több testvérem lévén, nem telt taníttatásomra. Bécs után Párizsba utaztam, ismét csak tanulni, s 1948-ban tértem haza. Ezt követően először 1964-ben látogattam el Magyarországra, majd két-három évenként visszatértem, hiszen nagyon sok barátom van itt. Most Szíjjártó István egyetemi tanár hívott meg ide, Vácra pedig dr. Rusvay Tibor történész, aki szintén Eötvös-kollégista volt s jó barátom. De szívesen tartok előadást bárhol, ahová meghívnak. # Második hazájának érzi Magyarországot? — Valahogy ilyenformán lehetne fogalmazni. Már csak azért sem érzem magam idegenben, mert a kutatómunkám során otthon is gyakorta találkozom magyar vonatkozású dokumentumokkal. Most Kelet-Európa és a bizánci birodalom történetén dolgozom. Tumok, onogurok, bolgárok, avarok, szabirok, kazárok, besenyők, úzok és kunok mind a magyarokkal kapcsolatos néptörzsek. A történelemnek ezt az időszakát kevéssé ismerik. Ma már csak én élek azok közül, akik ilyen drága kutatásokat végeztek. Azonban míg az egyetemen tanítottam Ankarában, addig kevés tanulmányt, könyvet tudtam kiadni. Most már nyugdíjban vagyok, s hogyha az Isten megadja a lehetőséget, akkor ezt szeretném még megvalósítani. Egyébként most a Közgazdaságtudományi Egyetemen tartok előadásokat, magyar—oszmán kapcsolatokról. 9 Hogyan látja a török történetírás 1526-ot? — Törökország akkoriban hatalmas birodalom volt. Mohács csak egyike volt az akkoriban aratott fényes győzelmeknek. A törökök célja különben az volt, hogy kiegyeznek a magyarokkal, mert ők V. Károly hadaival akartak megütközni. Ám Magyarország Európa védőbástyája szerepét vette magára. A magyar erők teljesen szétforgácsolódtak. 9 A történész tudása ezer- ezerötszáz esztendőt fog át. Lehet-e a múlt ismerete alapján jövőt jósolni? — Amikor kitört a második világháború, megmondtam: a németek el fogják veszíteni Nem hitték. Az én történetismeretem alapján kijelenthetem. hogy Európa az Egyesült Államok mintájára egységes lesz. Élnek e földrészen távlatokban gondolkodók, széles látókörű vezető emberek, akik tudják — mert Európa kicsi —, csak így lehet biztosítani jövőjét. Vennes Aranka Ezzel a történettel nehezen birkózom Európába, Lótot követve Csak magam nevében mondhatom, hogy bár jó néhány bibliai- történetet ismerek, némelyikkel nem tudok mit kezdeni. Meglehet persze, hogy e történeteknek éppen az a céljuk, valamiképp elgondolkoztassanak, s aztán, akit megérintett a hit, elfogadja majd az évszázados bölcsességeket. Csak hát eleink nemcsak bibliai történeteket hagytak ránk, de szállóigéket, egy-egy mondatos életsűrítményeket is, s nekem elsősorban ott akad bajom az értelmezésekkel, ha e két ősi forrás sugallata eltérő. S nézzük a példát is, hogy világosabb legyen. Az évezredes mondás szerint a történelem az élet tanítómestere. Nagyapámtól még latinul is hallottam mindezt, de mivel én már nem tanultam e nyelven, olvasóink többsége sem, hát nem adom elő ugyanezt latinul. A — szerintem — összecsengő, de más véleményt mondó történet Lóiról és feleségéről szól, a nej ugyanis, kíváncsi volt, és a tiltás ellenére hátranézett, és így sóbálvánnyá változott. S hogy ne maradjunk napi aktualitás nélkül, ide illő a mai változat, ami egyébiránt az előbbi kettő keverékeként fogható fel: a múlt felé fordulás túlhangsúlyozása, s a jövőkép elhanyagolás, elnagyolása. És itt jönnek az én értelmezési problémáim. Ha hiszünk a rómaiaknak, a történelem és a tanítómesterség okán, alighanem azoknak kell igazat adnunk, akik nemigen tudnak mást, mint az elmúlt negyven esztendő hibáit felhánytorgatni. Persze, igazán nem a feleselés szándéka miatt, de én igazából a negyven évet sem értem teljesen, mert akkor már — ha konzekvensek lennénk — negyvenegyet kellene mondani. De a fő gond nem is ez. A csúsztatást ugyanis ott látom, mintha az 1948—49-es állapotok a Kánaánt, minden dolgok csúcsát jelentették volna. Sőt, e gondolatmenetből az is következik, ha nem értem félre, hogy a második világháború előtti Magyarország is jobb volt az 1989-esnél, meg az azt megelőző negyven évnél. A hangos szavakat hallva másra nemigen gondolhatok. Meglehet az is persze, hogy nem egy iskolába jártunk, s nem ugyanazt meg nem ugyanúgy tanultuk, ami nem baj. Csak hát, ha a mai Magyarország helyzetét nézzük, én legalábbis nem tudok megállni 1948-nál vagy 1949-nél, hiszen bár kétségtelen, hogy akkor rendkívül fontos és durva változások történtek (nehogy valaki azt képzelje, ezeket szeretném bármi módon is mentegetni!), vissza kell menni Trianonig, az azt megelőző első világháborúig, az 1848-as szabadság- harcig, a Rákóczi-féle felkelésig, a törökdúlásig. Ugyanis Európa és Magyarország valahol ott vált el, leszakadásunk ott és onnan eredeztethető. S nem hiszem, hogy akadna bárki, aki az eltelt és szidott negyven esztendőt egységes idöfolyamként tudná felfogni, hiszen volt abban annyi szakasz, ahány elemző azt nézi, vizsgálja. Az egyetlen közös ezen emberöltőben az egypárt- rendszer, a maga működésbeli hibáival, olykor bűneivel. Valahol itt kellene emlékezetünkbe idéznünk Lót történetét. Való igaz, hallgatva a rómaiakra, ismernünk kell hibáinkat, ha vannak, bűneinket, és az is jó lenne, ha ezeket el tudnánk kerülni. Mégis, el kellene már jönni annak az időpillanatnak is, amikor az egymással versengő pártok nem abban lennének versenyben, ki mit tud mondani — minél szörnyűbbet, annál jobb — az eltelt negyven esztendőről, a múltról, hanem, mit tud vállalni a jövőből. Előre nézve. S mint kisvárosi állampolgárnak, megelégelve a helyi pártharcokat, sajnos, nincs okom igazi- derűre. Ilyen előremutató, a jövővel foglalkozó, a múltat nem túlhangsúlyozva emlegető programmal ma nem lehet találkozni. Pedig a történelem soha nem látott sebességre váltott. Gyermekeink, unokáink minden bizonnyal meglepődnek majd azon, miért volt ennyi szkeptikus, nem bízó ember — a negyven év után — e földön. Akkor, amikor nagyon sok minden kizárólag az emberen múlik. S ha vannak, akik másként gondolják? Már az elején említettem volt, hogy némelyik történettel nehezen birkózók meg. Ballai Ottó ■Heti filmtegyzetb Batman Batman (Michael Keaton) a szuperautó (Batmobil) mellett A filmipar nagy kasszasike- reinek titka legtöbbször nem a sikerfilm filmművészeti értékeiben található. Az igazi telitalálatok egy nagyon körültekintően, nagyon okosan és zseniálisnak nevezhető tömegpszichológiai érzékkel felmért igény kiszolgálásának révén születtek és születnek. A filmipar szakemberei (nem vadzsenik, nem gőzösfejű önmegvalósítók, nem megszállt filmapostolok, hanem kemény profik, akiik hatalmas szakértői gárdával a hátuk mögött a pénzcsinálás egyik eszközének tekintik a filmet is) pontosan tudják, mi a divat, vagy mi lesz a divat, illetve, mit tehetnek őik divattá. És ha ezt felmérték, ha alaposan megismerték a moziba járó tömegek még önmaguk által sem megfogalmazott vágyait, akkor a lehető leggyorsabban kirukkolnak valamivel, ami ezt a ki sem mondott igényt máris kielégíti. Tudom, hogy a folyamatok a fentieknél sokkal bonyolultabban játszódnak le, s hogy e kérdésekről vaskos tanulmányok, könyvek szólnak. De a lényeg mégiscsak az, hogy a filmipar (ami természetesen nem azonos a filmművészettel) profittermelő ágazat, és ha profitálni akar, akkor a vevőt ugyanúgy a legújabb cikkel kell kiszolgálnia, mint egy autógyárnak, vagy a szórakoztató elektronikát előállító cégeknek. A film éppúgy áru, mint egy színes tévé, vagy egy mosópor. A jó vagy a jónak kikiáltott, kellően reklámozott elkél Itt is, a rossz vagy a csak ügyetlenül árusított az eladó .nyakán marad. Aki a piacnak ezt az alaptörvényét nem tudja, az még pattogatott kukoricát árulni se menjen ki az utcára. Az a cég, mely a most nálunk is a mozikba kerülő Batman (Denevérember) producere, az alaptörvényt nagyon jól ismeri. A Guber—Peters Company nevéhez fűződik az utóbbi időben a Bíborszín (Spielberg), az Esőember (Barry Levinson) Az eastwicki boszor- kényok (George Miller) gyártása. Az első abba a kategóriába tartozik, amit úgy nevezhetnénk: „Bármily hihetetlen. a fekete bőrű is csak ember”. A második egy különleges pszichopatológiai eset (az autizmus) rejtelmességét aknázza ki (persze egy ragyogó színész alakításának segítségével). A harmadik így összegezhető: „Az ördög nem feltétlenül férfi, de akkor annál „rosszabb”. Szóval tudják, mire adják a pénzt. És azt is, kinek. Egy akkora hírű rendező, mint Spielberg, egy olyan színész, mint Dustin Hoffman vagy Jack Nicholson — biztos tipp. És az is tuti, hogy ezeket a témákat megeszi a közönség. Itt semmi nincs a véletlenre bízva, itt mindent előre kiszámítanak, és ha a számítások jót ígérnek, foroghat a kamera. A Batman más képlet, de nem kevésbé kitalált és végiggondolt. Egy régi, úgynevezett comics (képregény) felelevenítése, illetve a filmvászonra vitele. Ebben sem új, hiszen ez 1939-ben elindult Batman- sztorit már 1943-ban megfilmesítették — igaz, akkor még amolyan gyerekfilmként. Készült egy változat 1966-ban is, és rajzfilmek sorozata adta közre Batman viselt dolgait az elmúlt bő másfél évtizedben. A mostani film nem egészen ezen a nyomdokon halad — és itt van a nagy kitalálás. Ez a Batman ugyanis, minden technikai hacacáré és trükkmesteri villogás dacára, két alapvonást (vagy: alap- filmtípust) ötvöz: a Rossz elleni magányos harcos és a magányos bosszúálló ősi figuráit és történetét. Egyszerűbben fogalmazva: Batman, a titokzatos hős megint a western „lonely rider”-e, akiben keveredik a Volt egyszer egy Vadnyugat Harmonikásának gyermekkori traumákból eredő bosszúvágya és bosszúhadjárat-története. Nincs új a nap alatt, legfeljebb öreg filmbarátok vannak. Egy új filmnézőnek még minden vicc új. És a dolgok rendje szerint mindig jönnek új, fiatal filmnézők. Nekik pedig, kicsit más csomagolásban, mindig el lehet adni a régi árut is. Itt ez történik, és amint a hírek állítják, az áru roppant kelendő. Pedig .legfeljebb csak a díszletekben van valamiféle fura, szürrealista művészkedés (de persze a hajdani német expresszionista film már tudta ezt, és Antonioni korai filmjei vagy Fellini filmlátomásai szintén, ráadásul sokkal jobban). Ez itt csak olyanféle képeskönyv. mint a Grimm-mesék múlt századi, romantikusan túlcsorduló illusztrációi, csak épp egy kicsit XX. századira hangolva, és felhasználva a nagy Sipel- berg- vagy Lucas-filmek tapasztalatait. Ja, hogy azért játszik itt Jack Nicholson, Kim Basinger meg Michael Keaton is? Valóban. De ennek nincs különösebb jelentősége. Amit itt színésziig alakítani kell, az egy név nélküli színésztől is kitelne. Itt a név a fontos. (Persze nem lenne szabad a Szelíd motorosok,- az öt könnyű darab vagy a Foglalkozása: riporter, netán a Száll a kakukk fészkére Nicholsonjára emlékeznem, aki akkor még színész volt.) Nosztalgia Andrej Tarkovszkij mintha a saját halálát is belerendezte volna ebbe az Olaszországban forgatott, terjedelmes filmbe. A hazájából távozni kénysze- rített, s attól kezdve az alkotás és a honvágy kínjaival egyszerre küzdő rendezőt ugyan a rák pusztította el fiatalon, de a film hőse, az Olaszországban tanulmányúton lévő orosz költő és műfordító. Gor- csakov, éppígy beteg (csak a szívével). Mint Tarkovszkij, ő is a helyét keresi egy másfajta kultúrában, másfajta életvitelben, más módon gondolkodó emberek, más civilizáció körében. És bármit kezd, már nem szabadulhat meg egyfajta kettősségtől: a levetkőzhe- tetlen szláv eredet, szláv szomorúság és a befogadhatatlan, ám kívánt, vágyon nyugat-európai kultúrkör ambivalenciájától. Gorcsakov-Tarkovszkij nemcsak a betegségébe, hanem ebbe a konfliktusba is pusztult bele. Ez a film megrendítő üzenete. Takács István
