Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-13 / 268. szám
4 1989. NOVEMBER 13., HÉTFŐ Hosszú lit volt; kinccsel\ görönggyel Gyémántos pedagógusok Arra ösztönzött a jelen, hogy visszalapozzak a múltba. Nem évszázadokat, csak esztendőket, ügy másfél, két évtizedet. Magas kilincsű ajtó csikordul előttem Cegléden a Puskin utcában, sötét lépcsőház lépcsősorán baktatok fölfelé az emeletre. Az emeletről ínycsiklandó vacsoraillatok osonnak szemközt, körbetáncolnak. Csengetésemre ajtó nyílik, Lajos bácsi a kabátomat segíti le (nagyon esik kinn az eső?), Erzsiké néni a konyhából köszön, kisebb fogadó konyhaasztalának is beillő asztalnál munkálkodik (menjetek csak be, rögtön jövök én is. Itthon a Mari!). Könyvek között A szobában kisebb asztal, székek, heverő, megannyi könyv, írásokkal teli dosszié, az ablaknál virágállvány, díszlő és kókadoző növényekkel. Mari, a színészlány egy ajtóval beljebb asztalt terít. Jönnek még ketten-hárman, a vacsora nagy dicséretek közepette elfogy. A török iga korából maradt, eredeti formájára visszaigazított arabeszkes kancsóból éj sötét kávé csordul findzsáinkba, kezdődik a nagy beszélgetés a mindennapokról. Az iskoláról, ahol Hídvégi Lajos tanár úr és felesége, Hídvéginé Ablonczy Erzsébet akkor éppen tanítanak, s a nyugdíjazás felé közelít az idő. A lakásban korsók, boká- lyok, szakajtók és vászontálak itt és ott. Hídvégi tanár úr gyűjtő kedvének, érdeklődésének, rajztanári munkálkodásának kellékei. Majd viszik a gyerekek, ha kiröppennek családot alapítva a házból. Erzsiké néni gyönyörű kézimunkái az írásos-varrottas térítők, párnák — hogyan is jutott még erre ideje a tanítás és öt gyerek felnevelése mellett — szemet gyönyörködtetnek. Valamennyinek története van. A dossziék régészeti, helytörténeti tanulmányokat, kutatási eredményeket rejtenek, több már kötetben meg is jelent. A kézimunkák kiállításon kaptak díjat. Mari országjáró színész, ötr vös szakmunkás-bizonyítvány- nyal a zsebében. Beszámol szerepeiről, a vándorlás fárasztó voltáról. Sorra megemlékezünk a többi gyerekről, a legidősebbről, akinek sajnos rövid életet engedett a sors, pedig a család reménysége volt. Lajcsiről, aki építészmérnököskö- dik és aprónépét, csöpp lányait hozza látogatóba hamarosan. Jancsiról, akibe vándor lélek szorult s szakmáját félretéve, országjáró munkára adta a fejét. Ikertestvére, az ügyes, szorgalmas Bogyó, vagyis Erzsi érettségi után szintén kitanulta az ötvösséget. A Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyében régi pénzeket, érméket élesztget éppen. Egy, kettő, három, négy, öt: rendben, nem maradt ki senki sem! Ketten gyertyafényben Lajos bácsi megunhatatlan igaz történeteit hallgatjuk. Visszakalandozik ifjúsága, pályakezdete idejébe. Áhítattal hallgatjuk történeteit Móra Ferencről, aki régészikedő kedve gyertyáját lángra lob- bantotta / biztató leveleivel. Erzsiké néni az egykori tanítónőről szól, aki 1929- ben a szarvasi képzőben végzett és vizsgabiztosa a ceglédi Raffai Sándor református püspök úr volt. A tanítónő egy évtizedig házitanítóskodott, nem kapott állást. Küzdelmes ifjúsága volt. A háború esztendeiben keltek egybe, a jegyző adta össze a párt két gyertya fényénél Nagyecseden, mert akkor épp elsötétítés volt... Tíz esztendeig Albertin — Albertirsa egyik felében — éltek, 1950-től Cegléden tanítottak. A Táncsics Mihály Általános Iskola pedagóguskara kívánt mindkettőjüknek szép nyugdíjas éveket. Peregtek az esztendők, s velük eseménydúsan az élet is. Kettőjük közül a tanár úr győzte fáradhatatlanul a maga diktálta iramot. Megjelent vagy száz újságcikke, tényekre alapozott szép helytörténeti sztorik, olvasmányosak, mint a jó regény, öt önálló könyvet s több kitüntetést mondhat e tárgykörben magáénak. Pályázatokat nyer. Kiváló gyűjtő munkásságáért — erre talán a legbüszkébb — a Néprajzi Társaság a Sebestyén Gyula emlékplakettel jutalmazta. Szerencse kérdése? Tanítványai emlegetik. Ha látják, messziről ráköszönnek. A rajzórákon, amíg ők rajzoltak, a tanár úr a hunokról, avarokról, honfoglaló őseinkről szőtte beszéde fonalát. Lelkesedése gyakran rájuk ragadt, s jelentették, hol láttak érdekes cserepet, fém diribdarabot. (A Pusztabokrok című munkájához indíttatást szinte ezek adtak.) Múlt — s most a jelen. Cegléd másik végiben vagyunk, egy tízemeletes panelházban. Csak a forma változott, a környezet odabenn majd’ épp olyan. Könyvek, jegyzetek, fémek, cserepek, csordul a kávé, kezdődik a beszélgetés. Azazhogy nem: első most a köszöntő! Erzsiké néni és Lajos bácsi nemrég népes családi körben ünnepelt. A zsámbéki tanítóképzőben mindketten átvehették gyémántdiplomájukat. — Szép diploma — mondják, egymásra néznek. — Nem érdem — fűzi hozzá tárgyilagosan tanár úr. — Csak szerencse kérdése, hogy az ember megéri-e. Az első diploma, az igen, az érdem! A hat évtizeddel ezelőtti! Jövő ősszel lesznek ötven éve házasok. Eszes Katalin Filmforgalmazásunk a moziüzemi dolgozó szemüvegén át Sikertelen alkotásokba nyomják a pénzt a A moziüzemi vállalatok vezetőinek bizonyára hihetetlennek ( tűnik a Népművelési Minisztérium 1950-ben közzéadott megáldj lapitása, miszerint az államosítás előtti mozik komoly nyere- | séggel működő egységek voltak. Ez a mai vállalati relációban § működő mozikra majdnem elképzelhetetlen. Persze a filmszínházak akkori sikereit a közvetlen háború s utáni körülmények Is magyarázzák, amikor a megmentett ma. 8 gyár filmrepertoárt és az akkor hazánkba érkezett, újszerűnek 8 tetsző szovjet filmeket az aléltságból ébredő és kultúrszomjas s közönség nagy örömmel fogadta. Az államosítás utáni kultúr^ politikánknak javára írandó, hogy a mozikat a legkisebb tele. h pülésekre is elvitte. A mozik közönségének feltűnően nagy érdeklődését később, a sorozatban készült új, szocialista-realista típusú filmek fokozatosan csökkentették, az emberek ráuntak a szovjet filmek háborús témájára, majd később a nyílt sztálini személyi kultuszt szolgáló filmekre, amelyekre a koronát a „Vidám vásár” című film tette fel a legellenszenvesebb módon. Beterelt nézők Mint az egykori Népművelési Minisztérium alkalmazottjának és mellékfoglalkozásban moziüzemvezetőként dolgozónak, módom volt közelről figyelemmel kísérni azt is, hogy a közönség ízlését a Jan- csó és kollégái által készített filmek sem nyerték el. Még akkor sem, ha ezek a filmek a meztelenséggel igyekeztek sikert aratni. Súlyosbította a közönség érdektelenségét, hogy ezekre a sikertelen filmekre kényszerítő jellegű szervezések kezdődtek. A minden eszközt felhasználó közönséggyűjtés azt sem vette észre például, hogy o tanuló- ifjúság lelkében milyen károkat okoz, ha kényszerből beterelik őket a mozikba. Általánosan kialakult: magyar és szovjet filmet nem néznek meg. Ez az érdektelenség mind kultúrpolitikai, mind gazdasági vonatkozásban radikális reformokat igényelt a filmfő- igazgatástól. A megszaporodott mozik fenntartása miatt egyre fontosabb lett az állami dotáció, ami azonban csak a bajok tüneti kezelésére alkalmas a mai napig. A gazdasági helyzet rosszabbodásával a filmfőigazgatóság a dotáció mértékének fokozatos csökkentésére kényszerül, annak elnyerését pedig szigorú feltételekhez köti. Ezek a kötelmek azonban újból csak a sikertelen filmek megsegítésére irányulnak, mert ezek sikerre vitelét szorgalmazzák azzal a vélelémmel, mintha a dotáció elérése fejében a moziüzemek talán képesek lennének a közönség ízlését megváltoztatni. A támogatott filmek előadásszámát és jegybevételét olyan magas tervszámokkal követelik meg, amelyek eleve nem teljesíthetők. Ha pedig a tervmutatót nem sikerül a moziknak hozniuk, hiába teljesítik túl bármilyen mértékben az összbevételi tervüket, dotációban nem részesülhetnek! Ellentmondásos koncepció Természetesen ugyanez a szisztéma érvényesül a dolgozók prémiumában is, mert az üzem hiába ér el túlteljesítést az összbevételében, a dotációs tervszámának teljesítése nélkül prémiumbán szintén nem részesülhet! Ez a felfogás azt sugallja, mintha a jó filmek forgalmazásában a dolgozóknak semmi tennivalójuk sem lenne. A fejlettebb üzemi munkát ez a prémiumrendszer nem is veszi figyelembe. Pedig senki sem hiheti, hogy a jó filmek bemutatásánál nélkülözhető a mozisok meghatározó szerepe! Ez az ellentmondásos forgalmazási koncepció könnyen gazdasági csődhöz vezethet. Az üzemi dolgozóknak nemcsak anyagi megrövidítést, hanem rossz érzést is jelent. A kötelezően műsorukra tűzött dotációs filmelőadásaik során ugyanis csak a mozik dolgozói hallják a látogatók bírálatát. A problémával szerencsére már a szakemberek is foglalkoznak. Hanák Gábor, a Budapesti Filmstúdió Vállalat igazgatója például kijelentette: a forgalmazásban kaotikusnak tetsző állapotok uralkodnak. Ma a magyar filmforgalmazás nem igazán piaci alapokon működik: a filmek ^ Ugyan, kinek van ideje a kultúrára? — von vállat a ^ kétgyermekes fiatalasszony, miután kissé pironkodva bc- | vallja, hogy legalább négy-öt éve nem járt színházban, a ^ gyerekek születése óta krimiken kívül mást nemigen ol- ^ vásott, és maga sem tudja, mikor látott utoljára kiállí- ^ tást. Ugyan, kinek van ideje a kultúrára? — panaszko- ^ dik a népművelő, a könyvtáros, amikor üresen kongó művelődési házakban, könyvtárakban, kiállítótermekben S Járok. Az emberek döntő többségének már arra sem jut ide- | (e, pénze és energiája, hogy nézőként vagy hallgatóig ként töltsön el néhány órát egy-egy koncerten, tárlaton, S esetleg előadáson. Szerencse, hogy vannak még „megszállottak”, akik hajlandóak bármiféle művészeti tevékenységgel foglalkozni. S ennél is nagyobb csoda, hogy akadnak, akik mindezt amatőrként teszik. Munka mellett, szabadidejük terhére szerepelnek színpadi előadásokon vagy festenek. Esetleg énekelnek, ahogy a ráckevei Vox Pacis női kórus is. Vezetőjük Csorbáné Fejérdi Zille, aki nem is titkolja: büszke a pedagóguskar utóbbi években elért sikereire. — Lassan tizenöt éve annak, hogy a Vox Pacis létrejött, pontosabban női kórussá alakult a korábbi vegyes kar helyett. Azóta az énekelni szerető ráckevei és környékbeli asz- szonyok, lányok között elterjedt a hírünk, így tagjaink száma évről évre nő. Jelenleg negyvenketten vesznek részt aktívan a kórus munkájában. Hivatalosan nagyobb a létszám, de néhányan gyesen vannak. A kórustagok döntően pedagógusok, főleg óvónők. Közülük sokan megalakulásunk óta itt énekelnek. B Hogyan jut idő a próbákra és a fellépésekre a napi munka, a család, a háztartás mellett? — Hetente egyszer találkozunk, két próbát már nem tudnának vállalni a kórustagok. Mostanában egyre több helyre hívnak bennünket. Minden hónapra jut legalább egy szereplés, s ezekre a fellépésekre általában hét végén kerül sor. Jó családi háttér nélkül ezt senki nem tudná csinálni. Nem csak a kórus áldoz időt és energiát a közös éneklésre, hakategórizálása, az így jelentkező bevételek elosztása okozzák a káoszt. Vajon ezzel a bonyolult manőverezéssel milyen célt is szolgálunk? A céltalanság irritál minden érdekeltet, mert nem akkumulálódnak a tőkék, nem képződnek a fejlesztési alapok. A magyar filmek értékmegőrzése e dotációs módszerrel örökre eredménytelen marad. Véleményem szerint a magyar filmnek csak az újra rangjára emelése hozhat eredményt. Olyan magyar filmek legyenek, amelyekben a mozilátogatók észreveszik az avatott rendezők keze nyomát. Tudott do- .log, hogy számos kitűnő magyar filmproducer él a világban, akikét elüldözött a kizárólagosan szocialista-realista filmek alkotásának kényszere. A Queen-kockák nyeresége A Queen-együttes magyar- országi szerepléséről állami dotáció nélkül készült film költsége például a hazai forgalmazásból is megtérült és még nyereséges is. A szocialista országokban való forgalmazásából tiszta haszon áramlik visz- sza. Érdemes volna e film gazdasági mutatóit összehasonlítani például a közelmúltban készült, eleve sikertelenségre ítélt Jancsó: Jézus Krisztus horoszkópja című filmjével! Jó volna, ha mozijaink több olyan alkotást tűzhetnének műsorukra, amelyekkel becsalogatnák az embereket. Így gazdálkodásuk mérlegének nyelve kedvező irányba mozdulna. Akkor talán az üzemi dolgozók anyagi helyzete is javulna. ök tapasztalatból tudják, hogy a moziba járás — különösen a vidéki településeken — szinte az egyetlen szórakozás, amelytől nem szabad a tartalmatlan filmekkel a közönséget elriasztani. Monostory Imre tököli moziüzem-vezető nem a családtagok is besegítenek a „szent mánia” érdekében. ■ Anyagilag hogyan tudja magát fenntartani ma Magyar- országon egy amatőr kórus? — Azt is mondhatnám, hogy nekünk szerencsénk van, mert Ráckeve elismeri és támogatja a Vox Pacist. A helybéli Aranykalász Tsz 1986 óta szponzorálja a kórust. Évente körülbelül 60—80 ezer forinttal segítenek bennünket, és a legtöbb fellépéskor a buszt is a termelőszövetkezet biztosítja. Mióta a Művelődési Központot tatarozzák, azóta az Ady Endre Gimnáziumban gyakorolhatunk, teljesen ingyen. Az idei esztendőtől kezdve a városi tanács is támogatja munkánkat évi 20 ezer forinttal. Úgy érzem, mindez azt jelzi, hogy a város ma már magáénak tekinti kórusunkat. H A közelmúltban kétszer is járt a csapat külföldön, s mindkét helyen szép sikereket arattak... — Október közepén egy hetet töltöttünk az NSZK-ban. Testvérkórusunk, £ Dortmund közelében található Schwerte város férfikara hívott meg bennünket. Velük 1985 óta van igen szoros kapcsolatunk. Ez a kórus idén köszöntötte fennállásának 125. évfordulóját, s a jubileumi ünnepségre minket is meginvitáltak. — Nem sokkal ezután Bécs- ben jártunk egy nemzetközi fesztiválon. A kilenc fellépő kórus között a Vox Pads volt az egyetlen kelet-európai résztvevő. Itt is igen jó kritikát kaptunk, s egyben meghívást a következő fesztiválra, amely a tervek szerint 1990 áprilisában lesz Brnóban. ■ A sikerek jelzik, hogy az elmúlt évek munkája nem volt hiábavaló, de egyben köteleznek is. Tovább tud-e lépni a kórus? — Mindenképpen erre törekszünk, bár a próbák számát és időtartamát nem tudjuk növelni. Decemberben indulunk a Kórusok Országos Tanácsa által szervezett megyei minősítő hangversenyen. Korábbi versenyeken többször is elértük az ezüst fokozatot, de most reméljük, hogy sikerül meg- kápni az aranyat. — Elképzeléseink szerint 1990 áprilisában — a Vox Pa- cis fennállásának 15. évfordulója alkalmából — a Savo- yai-kastélyban adunk jubileumi koncertet, ahová vendégkórusokat is meghívunk. K. Á. A vallás ma is érték Új helyzetben van a hitoktatás ügye hazánkban. Eltörölték azokat az adminisztratív akadályokat, amelyek a hittanórák megtartását nehezítették. Ám sok szülőt mégis megzavart a lehetőség, ugyanakkor a papság egy része sem ismerte fel kellő gyorsasággal feladatait, i Marosi Izidor, a váci egyházmegye megyés püspöke ezeknek tulajdonítja, hogy nem emelkedett ugrásszerűen a hittanra beiratkozok száma. — Pest megyében a tanulók tizenhét-tizennyolc százaléka járt hittanra, most számuk mindössze öt százalékkal emelkedett — tájékoztat a megyés püspök. — Az is gondot okoz, hogy a gyerekeknek nem marad idejük a különfoglálkozásra, hiszen sokszor nulladik vagy hetedik óra várja őket. Sajnos, még mindig nagyon sok szülőben él a félelem, emiatt gyakran kérik, hogy ne az iskolában, hanem, a közösségi hittanteremben tartsuk meg az órát. — Az elmúlt évtizedek életvitele miként érzékelhető a gyerekek viselkedésén? — Sajnos, nem hoznak magukkal vallásos szemléletet, mert a szülők sem részesültek vallásos nevelésben. Anyagias gondolkodás uralkodott el, és ehhez a közömbösség társul. Az elmúlt évtizedek szétrombolták az évszázadokon át örökölt értékrendeket, s nem teremtettek újat, jobbat. Most túlságosan sokat várnak tőlünk, pedig ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, emberöltőnek kell eltelnie. — Van-e mindehhez elegendő ereje az egyháznak, a papságnak? — Bizakodunk — mondja Marosi Izidor —, mert a világi emberek közül is sokan segítenek. Jelentős lépésnek tartom, hogy sok pedagógus meri vállalni vallásosságát, amit eddig titokban tartott, s nyíltan hittant is oktat. Jó jel az is, hogy a váci egyházmegyében a korábbi esztendőkhöz képest kétszer annyian jelentkeztek a papi hivatásra. — Biztosítja ez az utánpótlást? — Nem. A papok között sok a hetven-nyolcvan éven felüli. Számukra már nehézséget okoz több település lelki ellátása, míg a fiatalok eljutnak három-négy faluba is. A váci egyházmegyének közel háromszáz temploma van, de papjainak száma csak 252. A lelkipásztor akkor tölti be igazán hivatását, ha helyben lakik, együtt él az emberekkel. Minden feladatunknak még ily módon sem tudunk eleget tenni. Tőlünk várja most a társadalom az idősek gondozását, a betegek ápolását is. Mindez azonban az apácarendek felállítása nélkül megoldhatatlan. — Az új lehetőségeket figyelembe véve mit tart a legsürgetőbb tennivalónak? — Az ifjúság nevelését, ami elmaradt. Szeretnénk szolgálni az anyanyelvmentésí, a szókincs megőrzését, mert sajnos az erősen megkopott. Nagyon sokan nem tudják már kifejezni magukat trágár szavak nélkül. A Bibliának a rendkívül gazdag nyelvezete alapot teremthet a kiművelt beszédhez. — Mindezek felmérésével miként látja most az egyház jövőjét? — Óvatos elmozdulás történt napjainkban a vallás irányába. Ez, bízom benne, még fokozódni fog. Elsőrendű feladatunk lesz, hogy mélyebbé tegyük. Az egyház- község Krisztus élő teste a világban. Ebbe kell bekapcsolódniuk az embereknek hitükkel, életvitelükkel, s a családok is erre neveljék tagjaikat. A hitoktatást folyamatosan kellene tartani első osztályos kortól egészen nyolcadikig. — Miért vállalják ezt. hiszen nem lesz mindenkiből hívő? — Csakugyan nem lesz. Nem is akarjuk. Azonban külön kell választani a hitet és a vallásos ismereteket. . Ez utóbbi hozzátartozik az általános kulturáltsághoz. A szülők valami jobbat akarnak, mert azért az megmaradt a köztudatban, hogy a vallás — érték . . . Va.ines Aranka Vannak még megszállottak A Vox Pads „szent mániája”
