Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-04 / 261. szám
s '^ßCtilaa 1989. NOVEMBER 4., SZOMBAT na. Elsősorban az ökológiai veszélyek miatt, amelyek szerintem olyan nyomós ellenérvek, hogy az eredeti állapotot, szerintem, minden áron visz- sza kell állítani. Megengedhető annak a veszélynek kitenni magunkat, hogy esetleg húsz év múlva rákban pusztuljon ki a falu? De más érvek A sorompón belül katonás rendben pihen a technika Magányos munkagépek (Hancsovszki János felvételei) Is vannak. Nagymaros úthálózata nem bírta volna el a vízi erőmű okozta forgalmat, ez a forgalom pedig növelte volna a légszennyeződést. Ezért voltam kezdettől ellene. — Talán tüntetni is járt? — Tüntetni éppen nem, de ahol csak szóba került, elmondtam a véleményemet. Engem közvetlenül is, nemcsak helybeliként érintett a dolog, mert a Duna-parton lakom, az építkezés mellett. A kerítésem előtt föltöltötték az utat, egy méterrel lett magasabb. Most már gyerekjáték átlépni a kerítésemet, csak az nem jön az udvaromra, aki nem akar. Országos gondok a kertek alatt. Egy nemzet harcolt azért, hogy ne vegyék el tőlünk a Dunát, az ország egyik legszebb táját, hogy ne nyúljanak avatatlan kézzel még mélyebbre a természet ősi rendjébe, hogy az üres államkasszát ne töltsék meg évtizedekre szóló nyomorgató adósságokkal, hogy ne vegyék el a nagymarosiaktól Nagymarost. És sikerült. Az erőmű építése végleg leállt — másfajta építésnek kell átadnia a helyet. Áz újraépítésnek. Annak, amelyik eltünteti a Dunán ejtett sebeket, ami visszaadja a folyónak a medret, s hajóknak a vizet, a kirándulóknak a sétányokat, a fürdőzőknek legalább a partot, a lakóknak a kerítést. Mert visszaadni, az eredeti állapotot teljesen visszaállítani úgysem l$het. Az elbontott házakat nem építik vissza, az elköltöztetett embereket senki nem hozza vissza, a fák fiatalok lesznek, s a víz sem lesz tisztább. Legföljebb a lelkiismeretűnk, magunkkal és utódainkkal szemben. És ez a kártérítést is megéri. Jakubovits Anna Népielfn szálláshelyéi Biztató csönd van Nagymaroson és vele kapcsolatban is. A parlament döntése végleg pontot tett a vízlépcső építésének leállítására s a viharos vitákra. Bár a csönd még csak a Duna egyik partján honol, biztosra vehető, hogy az új világ sodrása csehszlovák vizekre is másfajta hordalékot szállít majd. Az építkezés területén jószerivel csak a portás dolgozik: őrzi a sorompót, amely a meder, a gát felé vezető utat zárja el — most már nem tudni ki elől. A sorompón innen ugyan kopácsol még néhány ember, az üzemeltető személyzetnek szánt házakon végzik a végső munkálatokat. De sorompón belül már egy lélekkel sem találkozni. Katonás rendben állnak a hajdani meder most száraz partján a földmunkagépek, a gát magányosan őrzi a helyéről kiszorított Dunát, az építkezés gondosan kiépített betonútjai mellett békésen rozsdásodnak a magukra hagyott csövek, néptelenek az osztrák munkások szállásai. S bár a kép most is azt mutatja, amit fél éve, az építkezés ideiglenes leállítása óta — ebben a csöndben már nemcsak reménykedni, hinni is lehet. Mint minden nyugalom, persze ez is átmeneti. Hogyan tovább? Kik fogják eltüntetni egy szegény rendszer gigantomán próbálkozásának földi maradványait? És mikorra? És mennyiből? És ki fogja azt megfizetni? És mikor lesz a Dunakanyar megint szép, megint a turistáké? — Nem látok biztosítékot arra, hogy visszakapjuk a Duna-partot. — A parthoz és az építkezéshez egyaránt közel lakó fiatal férfi nem igazán lelkes. Annyira nem, hogy a nevét sem akarja elárulni. Talán azért, mert az építkezés sorsának megítélésében most ő került ellenzékbe. — Szerintem jó lett volna az erőmű. Az osztrákok nagyon szép, rendezett területet építettek volna, nem hiszem, hogy a mostani állapotból a magyarok rendes területet tudnak varázsolni. — önnek csak esztétikai problémái vannak? — Főképpen. Az erőmű sokkal szebb lett volna, mint amilyen lesz a Duna-part. Jártam Ausztriában, megnéztünk néhány ilyen létesítményt — gyönyörűek. Ügyhogy nem tudom, örüljek-e a végleges leállításnak. — Miért nézegetett külföldi erőműveket? Mi a foglalkozása? — Műszaki ellenőr vagyok, az építkezésen dolgoztam. Üzemeltető lettem volna, ha megépül a vízi erőmű. — Május közepe óta áll az építkezés. Most mit csinál? — Most hazajöttem ebédelni. — Nem úgy értem. Mit dolgozik? — Mi továbbra is kaptuk a fizetésünket. — Igen, de mit dolgozik? Mivel telnek a napjai? — Ne haragudjon, de erre nem válaszolok — mondta a fiatalember, s a háza kapuja előtt várakozó kisteherautóval elszáguldott. Persze akinek a kenyerét vette el a meg nem épülő erőmű, annak személyes bánata érthető. De azok, akik a folyójukat, a falujukat kapják visz- sza, azok öröme sem felhőtlen. — Ki adja már vissza nekünk a Duna-parti öreg fákat? — Az építkezés kerítésétől nehány száz méterre lévő ABC-ben ugyanolyan csönd van, mind magán az építkezésen. Az eladók rá is érnek, készségesek is,- amikor a véleményüket kérdezzük. Csikós Jánosné üzletvezető, Csikós Judit eladó szintén veszített az elveszett építkezéssel, mégis megértőbbek, mint az iménti földijük. — Ez a bolt másfél éve épült, éppen azért, hogy az építkezés, a majdani erőmű munkásait kiszolgálja. Itt, az üzlet előtt álltak meg a buszok, amikkel az emberek jöttek. — Igen nagyon megérezte a forgalmunk a leállítást. De én azt mondom, ha tényleg olyan rossz lett volna, mint mondják, akkor nem szabad megépíteni. Nagymaroson már vagy tíz éve gondok vannak az ivóvízzel, a csecsemőknek zacskóban hordják ide az iható ivóvizet. Ha még azok a hatások is hozzájöttek volna, amit az erőmű ellenzői fölsorakoztattak, hát, megnézhettük volna magunkat. — Azért a híd jó lett volna. A gáton ugyanis át lehetett' volna menni Visegrádra. Lehet, hogy azért azt megépítik? — Szétrombolták a partot, föltúrták a Dunát, hogyan fogják ezt visz- szacsinálni? Olyan már biztos nem lesz, amilyen régen volt. Való igaz, a sóderhegyekkel csúfított, kerítéssel szabdalt Duna-part lehangoló látvány. Akinek eddig csillogó víztükrű, rettenthetetlen betonfalú vízlépcsőt kellett képzelnie, annak most nehéz a fiatal fákkal, kényelmes padokkal szegélyezett folyót látnia. — Én nagyon helyeslem, hogy nem épül meg az erőmű. — Sebián István aktatáskájával váci munkahelyére igyekszik, ahol csoportvezető. De szívesen kezd magyarázatba, hogy miért örül ennyire. — Kezdettől fogva elleneztem az építkezést, mert ez Nagymarosnak csak kárára vált vol- LEGFÖLJEBB A LELKIISMERETINK Teller Ede élete és kora (III.) ■ EINSTEIN MEGÍRJA A LEVELET A „bomba” atyjáról, Teller Edéről sokat beszélnek — de nagyon keveset tudunk róla. A Trefort utcától a hidrogénbombáig címmel a Magyar Világ Kiadó gondozásában rövidesen megjelenik az amerikai S. Blumberg és G. Owens bestsellere, amelyet Egri György Kanadában élő magyar újságíró dolgozott át. Az érdekes könyvből közlünk részleteket. Lipcse után a dán főváros következett. „A Koppenhágában eltöltött év életem legjelentősebb és legboldogabb időszaka — írta Teller több mint húsz évvel később egy Niels Bohrhoz intézett levelében. — A mester inspiráló környezetében éltem akkor, amikor a kvantummechanika korszaka elkezdődött.” Ugyanebben az évben, tehát 1934- ben kötött házasságot gyerekkori szerelmével, Micikével. A Koppenhágában eltöltött nyolc hónap erősen emelte Teller szakmai tekintélyét. 1934 őszén vendégelőadónak hívták a londoni egyetem kémiai fakultására. Ember tervez ... Ekkor váratlanul levél érkezett Amerikából: a George Washington Egyetem híres profesz- szora, Gamow teljes értékű profesz- szori tanszéket kínált. Ekkora megtiszteltetést aligha utasíthat vissza egy huszonhat éves fizikus. George Gamow volt az, aki felkeltette Teller érdeklődését a magfizika iránt, amely ezután elvezetetett a nukleáris energia alkalmazásához, a nukleáris fegyverek létrehozásához, és ezzel közvetve hozzásegítette Téliért legnagyobb teljesítményéhez: a hidrogénbombához. Gamow és Teller fiatal koruk ellenére komoly fizetést, évi 6000 dollárt kaptak, ami lényegesen . magasabb volt, mint a korban és szolgálati időben hozzájuk képest idősebb amerikai kollégáiké. Ez némi ellenérzést is kiváltott, mindazonáltal az egyetem elnöke nagyon elégedett volt, mert meg volt róla győződve, hogy a két fiatal tudós beváltja a hozzájuk fűzött reményeket. Az elméleti fizikusok konferenciáján, 1935 áprilisában Teller még nem vett részt. Ezek azután rendszeresen folytatódtak a második világháború kezdetéig. Ez volt az elméleti fizikusok egyetlen rendszeresen ismétlődő találkozója, és ezért rangos esemény- nyé fejlődött. 1937-ben a két professzor közös dolgozatot publikált. Elméletük szerint a Nap és más égitestek belsejében, elég magas a hőmérséklet a könnyű atommagok fúziójának fenntartásához, és eközben fantasztikus erejű energia szabadul fel. A következő konferencia vitái e téma körül sűrűsödtek. Bár a pontos válaszokkal akkor még adósak maradtak, s tudományos problémák elegendő súlyúak voltak ahhoz, hogy a világ legkiválóbb tudósai ezeket vigyék haza megoldandó feladatnak. 1939. január 16-án John Wheeler, a princetoni egyetem fiatal fizikusprofesszora New York kikötőjében figyelte, miként vet horgonyt méltóságteljesen a Drottingholm nevű gőzös. Niels Bohrt várta, aki eredetileg azért jött, hogy néhány hétig Prince- tonban tanítson és kísérletezzék, majd később részt vegyen a Teller és Gamow által szervezett elméleti konferencián Washingtonban. A várakozó Wheelernek azonban fogalma sem volt arról, hogy Bohr olyan tudományos újdonságot hoz magával, mely az emberiség kultúrtörténetében csak a tűz felfedezéséhez hasonlítható. Niels Bohr szemmel láthatóan nagyon izgatott és feszült volt. Amíg poggyászára várt, Wheelert félre vonva, lakonikus rövidséggel csupán ennyit mondott neki: „Sikerült az atommag felbontása!” Wheeler később így jellemezte a hír hatását: „Ügy éreztem magam, mint az a figura Michelangelo freskóján, a Capella Sixtina mennyezetén, aki kinyújtja az ujját: Üzenetet küldött az Isten!” A megrázkódtatás, amit Wheeler érzett, teljesen indokolt volt. A görög származású szó: atom, körülbelül azt jelenti: oszthatatlan. Az ősi felfogás értelmében valamely anyag- mennyiséget ketté lehet osztani, majd újra meg újra ketté, egészen addig, amíg kicsisége eléri azt a pontot, ahol immáron elvághatatlan. A világra szóló tudományos eseménnyel nemcsak az etimológiai jelképet döntötték meg, hanem voltaképpen a lehetetlent változtatták lehetségessé. Az ember és a természet viszonya új korszakhoz érkezett! Niels Bohr bejelentésekor a tudó sok ugyanazt érezték, mintha Lindbergh 1927. évi Atlanti-óceánt átrepülő, korszakalkotó vállalkozásának lennének megfigyelői, tanúi. Ekkor azonban még ők sem sejtették, hogy ez a csendes laboratóriumi esemény Hirosima és Nagaszaki bombázásé hoz, a hidrogénbomba felfedezéséhez az atomfegyverkezési versenyhez vezet. Az első gondolatok inkább ahhoz a kézepfekvő rerpényhez fűződtek, hogy az atom felbontása mérhetetlen mennyiségű energiával látja majd el a világ arra rászoruló országait és népeit. Szilárd Leó ötlete volt, hogy forduljanak az amerikai kormányhoz: támogatást kell szerezni az atomkutatáshoz. El kell tehát jutniuk Roosevelt elnökhöz! De hogyan? A személyes .ismeretségek láncolatán át vezető, komplikált tervezet született. Szilárd megismerkedett egy menekült osztrák közgazdásszal, Gustav Stolperrel. ö viszont ismert egy New York-i bankárt, Alexander Sachsot, aki állítólag közeli barátságban volt Roosevelt elnökkel. A következtetés: fogalmazni kell egy levelet, am-t Einstein ír alá, és Sachs ezt adja át az elnöknek. Szilárd és Wigner 1939. július 30-án meglátogatta Einsteint a Long Island-i Peconicban lévő nyaralójában. Elindultak áz ismeretlen kis település felé a világ akkori legnevezetesebb tudósához, akitől azt várták, hogy rátegye kézjegyét -a levélre. Az úton kisebb defekt kellemetlenkedett, ám végül elérkeztek a környékre, a dr. Moore tulajdonában lévő házat azonban nem találták meg. A továbbiakat Teller beszéli el: „Aztán találkoztunk egy tízéves kislánnyal. Persze fogalma sem volt arról, hogy ki az a dr. Einstein. Ekkor Szilárd megkérdezte tőle: — Ismersz egy bácsit, akinek lobogó fehér haja van? — Az, aki mindig csoszog? — Igen, az! A gyerek tüstént odavitt minket a házhoz. Szilárd átnyújtotta a legépelt levelet Einsteinnek, aki pihenőruhában és papucsban fogadta vendégeit. Teázás ' közben átolvasta a levelet és aláírta. Részlet a híres levélből: „F. D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke Fehér Ház ■Washington D. C. Uram! E. Fermi és L. Szilárd bizonyos újabb kutatásai, amelyekről kéziratok formájában értesültem, arra engednek következtetni, hogy az uránium elemet a legközelebbi jövőben új és fontos energiaforrássá lehet átalakítani. A helyzet bizonyos aspektusai láthatóan figyelmet igényelnek, és ha szükséges, gyors cselekvést Kívánnak a kormánytól. Ezért úgy gondolom, hogy az alábbi tényekre és javaslatokra kötelességem felhőm az Ön figyelmét. (Folytatása következik) A VÍZ NEM LESZ TISZTÁBB