Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-04 / 261. szám
\ im. NOVEMBEU 4., SZOMBAT Kivédhetetlen túlórák sodrásában Aki felkeresi a Nagykőrösön lévő konzervgyárat, s módja van meg* szemlélni annak hagyományos és korszerű berendezésekkel működtetett egységeit, minden különösebb előtanulmány nélkül láthatja, hogy az előkészítő és feldolgozó részlegekben nincsenek „üres foltok”. A munkáskéz a komputervezérlésű szalagoknál is nélkülözhetetlen. A közel háromezer dolgozónak munkát és megélhetést biztosító nagyvállalatnál Belánszky Józsefné vszb-titkár szerint, garantált a létbiztonság. A helyi üzemekkel, ipari létesítményekkel összehasonlítva, az egy főre jutó éves átlagkereset (1988-as adat) elérte a 126 ezer forintot, s ez sportnyelven szólva már-már dobogós helyezésnek számít. A kérdés ezek után az, hogy a javadalmazás, a havi fizetés vajon reális értékmérőnek tekinthető-e. A vszb-titkár így látja: KONZERVÁLT HÉTKÖZNAPOK Elv kastély cserepartnerre vár HA ÉN GAZDAG LENNÉK... Ami még öt-tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt — az ma természetes. Szinte kézenfekvő, hogy a bérházak kapualjában meglapuló hirdető- táblák — amelyek utasítások közlésére voltak hivatottak, vagy csak úgymond, a kötelességünkre figyelmeztettek — csereajánlatokat hordoznak hátukon. Mert cserélnek ma már lábon álló, erkélyre kirakható szárítót fregoliért, négyéves gyerekre való bundát hatévesnek éppen megfelelő anorákért, öblös fotelt kisasztalért. CSERÉLNEK — nem eladnak. Mert ugye azt már mindenki megtanulta, ha egy vadonatúj cipő, fotel, asztal „kijön” az áruházból, fél pénzt sem adnak érte. Így aztán egyszerűbb, sőt mi több, üzletszerűbb hét vagy nyolc mezőt visszalépni s cserélni. Cserélni arra, amire a családnak éppen szüksége van, a társadalom legkisebb közösségének. Ésszerű, célszerű ez a mhnapság egyre inkább teret hódító cserekereskedelem. Am olvanról most hallottam először, hogy KASTÉLYT CSERÉLNEK, azaz cserélnének, ha a csere- partner ajánlata megfelelne. Mert nem pénzt akarnak, csak egy egyszerű cserét. Egy hétszáz négyzet- méter alapterületű kastélyt a hozzá tartozó ősi parkkal, az ott lévő értékes fákkal négy tantermes iskoláért, két foglalkozóhelyes óvodáért. A fák is értékesek, tekintélyes gesztenye- sor, kocsányos tölgyek — s patinás a kastély. Mindez Pusztazámoron. Ahol a helybeliek a Századunk című sorozatból úgy tudják, hogy vitéz Nagyalázsonyi Barcza Imre leszármazottja, Barcza Károly, vatikáni, londoni követként tevékenykedett a második világháború alatt. Ezektől a hajdanvolt tulajdonosoktól örökölte a település a kastélyt. Költöttek már éppen eleget az „örökségre”, de így sem felel meg iskolának, óvodai foglalkoztatónak. Ám az ember nem herdálja el azt, amiben már t>enne fekszik a pénze. Kapni szeretne érte valamit, olyasmit, amire szükség van, ami kellene. Különösen akkor, ha az a valami nem épült „anno” tanteremnek, óvodai foglalkoztatónak — sokkal inkább megfelelne vendégfogadónak. Így aztán a helyi elöljáró — a 180 család, azaz a hétszáznegyven lakos nevében fogalmazza meg: cserélnének. Mégpedig kastélyt iskolára, amelyet kiegészít a két óvodai foglalkoztatóterem is. és a pedagógus- lakás. Szőröstül, bőröstül, parkostul odaadnák a kastélyt annak, aki felépítené az említett célú épületet. Ahogy Csoli Csaba elöljáró mondja: — Próbálkoztunk már a cserével. Megbízást adtunk az Interflexnek az eladásra. Nem jött össze első menetben az üzlet. A számítások szerint 25 millióért meglenne mindaz, amit mi cserealapként tartunk számon. Persze akkor alap a cserére, ha építik, ha megvan. De mint kiderül, inkább nyolc telket vett Pusztazámoron az Interflex, amelyeken építkezik. A hatszáz négyszögöles telken a pincék már látszanak. Hogy ott víkendtelek lesz vagy valami más? Azt még a helybéliek nem tudják. Csak azt, hogy a telkekhez út épült — villany volt —, a vízbevezetésbe is beszállt az Interflex, a ráeső részt telkenként befizette a Sóskúti Tanácsnak. Ám nem hagyták magukra a pusztazámoriakat. Kft.-ken keresztül, baráti rendszerben továbbvitték a gondolatot. Lett volna vevő-vállalkozó, csakhogy amit akart, arra a helybéliek nem „vevők”... S a botránykrónikákból a pénzes név sem csengett bizalomkeltően ... Aztán jött egy levél tói: nyugati érdeklődő Is akadna a cserére. S ez már jobban cseng. Szanatórium, idegenforgalmi pihenőhely kiépítése kezdődhetne meg Pusztazámorban, a kastélyban. Mindössze Budapesttől harminc kilométerre. Ahol még — ha egy igazi vállalkozó akadna — a falusi turizmusnak, amely a kispénzűeket szolgálná, két szép réten akadna hely. S a látványosság? Árpád-házi romra 1722-ben épült templom is található Pusztazámorban. Igaz, vitatott, a pálosok vagy a karmeliták emelték-e. Ha sikerülne cserélni, gyorsan eldőlne a vita. Ez persze mind a holnap. A megoldást is a holnapok hordozzák a- hátukon. Idegenforgalommal foglalkozó cégek közül melyiknek éri meg ezt az eredeti cserét felkarolni, igénybe venni. Amolyan szemesnek, üzletembernek áll a világ alapon. Mert tévedés ne essék: ez nem a nemzeti értékek kiárulása, hanem a céloknak megfelelő hasznosítása. Az ész és az értelem alapján. Mielőtt nem éppen a legmegfelelőbb helyen, körülmények között — belevágnánk egy szálloda építésébe. Mi, akik már ezt csináltuk, gyakoroltuk, s nem vettük észre: a vendég, ha fizet — s ráadásul kocsija is van —, a csendet, a nyugalmat, a jó levegőt s az eredeti falusias környezetet keresi. Mert ha útnak indul, pihenésre vágyik. El akar szakadni a szürke aszfalttól, a tömegtől, Ácsorgók a dombon, az elöljáró ság előtt. Fülelek a csöndre, amelyet csak egy takarításra hivatott nyírfa seprű zavar meg, miközben ízlelge tem a „harapni oly friss levegőt”. S amerre a szem ellát, nem füstölög gyárkémény, a faluba vezető szürke beton monotóniáját is csak elvétve szakítja meg a felülről nézvést ap rócska, sárga busz mozgása. Senki és semmi nem zavar, eljátszadozha tom a gondolattal: ha én gazdag lennék — cserepartner lennék ...” Varga Edit Nyugalmat, békességet áraszt a fa sor. Az idő vasíoga megszaggatta vakolatot, ettől függetlenül látszik kastély szépsége (cím fölötti képünk) (Hancsovszki János felvételei) — Azt már régóta tudjuk, hogy a csak főállásból származó keresetből nem.lehet, vagy igen nehéz megélni. Végre be kell látnunk, hogy a munkás kénytelen erejét, tehetségét, szorgalmát ismételten és többszörösen eladni. Házunk táján ez különösen kényszerítő, hiszen a főszezon kezdetétől (június elejétől) november végéig rendszeresek a túlórák. Egyesek már annyira belefáradtak a szombati, vasárnapi műszakokba, hogy már kevésbé doppingolja őkét a több ezer forintos keresetkiegészítés. A személyi jövedelemadó pedig keserű pirula. Akad nálunk olyan szakmunkás, gki a túlórákat beleszámítva, 25-28 ezer forintot is megkeres bruttóban, s aztán 14-10 ezer forinttal indul haza. — Az egykoron oly gyakran emlegetett képlet, a 3X8, már régen megbukott — folytatja. — Az igazi demokrácia, a népjólét valójában akkor érvényesülne, ha elég lenne napi nyolcórányi munka a nyugodt megélhetéshez. A délelőtt dolgozóknak délután lenne jó lazítaniuk. Ehelyett túlóráznak. A fárasztó munkaritmus ellenére vállalatunknál alig egy-két százalékos a fluktuáció. Az elmúlt évben tizenharmadik havi fizetést is kézhez kaptak a dolgozók. Egyébként számos üzemrészlegben minimálisan százszázalékos normateljesítmény kell ahhoz, hogy az átlagosnak tekinthető 48 forintos órabér meglegyen. GYÁVA TUDÓSÍTÁS A DEMOKRÁCIÁRÓL Liftezett a gyomrom, remegett a lábam, és fotós kolléganőmmel, aki szintén hamuszínt öltött, a tömeg széle felé verekedtük magunkat. Nem éppen hősökhöz méltó viselkedés, de eszünkbe sem jutott a szakma hőseivé válni. Gyáván bátorítottuk egymást, hogy most 1989-et írunk, hogy ez a forradalom vértelen lesz végig, és hogy gyermekeinket kell fölnevelnünk, és különben is, az „anyagot”, a tudósítást már fölvettük. Közben pedig betájoltuk magunkat: kifigyeltük a legközelebbi kapualjat, s az úttestre fektetett vörös szegfűkön óvatosan átlépdelve, elindultunk a kapualj, majd a szerkesztőség felé. Utóbb kiderült, később sem lőttek, nem is verekedtek. Kár volt úgy félnünk. De hát lehet a félszet ésszel irányítani? Lehet nem gondolni arra, hogy a Köztársaság téren állunk, hogy október 30-a van, és hogy az 1956-os meg az 1989-es októper mennyire hasonlít egymásra? Lehetett azt gondolni, hogy nem lesz a hagyományos megemlékezésnek egészen más tartalma, mint amilyen akárcsak tavaly is volt? Nem kellett volna előre számítani arra, hogy akik a budapesti pártház előtt meghalt hozzátartozóikat jönnek gyászolni, azok most állnak a barikád másik oldalán? S hogy nem tűrik szótlanul a szerepcserét? Hogy ők is ragaszkodnak mártírjaikhoz, hogy ők is tüntetni akarnak véleményükkel? Nem számítottunk rá. Meglepett bennünket a demokrácia ilyen testközelből. Ahhoz vagyunk szokva, hogy ha tüntetünk, azt valami ellen tesszük. Nagymaros ellen, az elnyomatás ellen, a letartóztatások ellen, az ellenforradalmi címke ellen, a fojtogató bűz ellen ... no de, hogy valami mellett? Ilyen demonstráció még nem volt újszülött demokráciánkban. Pedig, ha demokrácia van, akkor mindenki azért tüntet, amiért akar. A Köztársaság tériek, az elmúlt rendszer hívei őszinte fölháboro- dásuknak adtak hangot, mindenki értésére adva, hogy nem tetszik nekik az új rendszer, az új minősítések, az, hogy halottaik immáron nem az ellenforradalom mártírjai, hanem egy népfölkelés áldozatai. Tehették ezt, hiszen most már nekik is joguk van az utcán gyülekezni, joguk van a véleményüket szabadon elmondani. És most az az idő jött el, hogy teli torokból üvöltsenek: akarják, hogy őket is meghallják az össznemzeti, rutinos tüntetők. Már tudom, hogy nem kellett volna félni, nem kellett volna gyáván a mellékutcák jótékony sötétsége felé iszkolni. De hát, a kitanult reflexek irányítják még gyomrunkat és lábainkat: amíg nem alakulnak ki az új beidegződések, amíg nem válik természetessé, hogy mindenki elmondhatja a magáét, amíg nem természetes, hogy csak mondani akarja. — jakubovits — Vannak-e bérfejlesztési kilátásaik? Egyáltalán a vállalati szakszervezet képes lépni ez ügyben? — Ebben az iparágban aranyszabály, hogy bérfejlesztés csak a mindenkori piac függvényében lehetséges. Számunkra változatlanul a szocialista piac a meghatározó. A munkások szervezettsége alig haladja meg a nyolcvan százalékot. Ez jelez azért egyet s mást. Talán egyfajta kiábrándulást a mozgalomból!? — Jóval inkább arról van szó, hogy valójában kit is véd a szak- szervezet. A munkavállalót vagy csupán a szakszervezeti tagot! Harminc éve kötődik a konzervgyárhoz Hegedűs Balázsné művezető. Nyolcvantagú stábot igazgat s él együtt örömeikkel és gondjaikkal. Abban az üzemrészben találtunk rá, ahova az elmúlt esztendőben telepítettek egy nagy teljesítményű svéd töltősort. A , bérek, a végzett munka, a mutatott teljesítmény témakört hallva így fakad ki. — Túlórákkal havi 30 ezer forint közelében „tanyázom” bruttóban. A nettót már nem is említem! Viszont egyetemista lányom kollégiumi elhelyezési kérelmének elbírálásakor az előbbit vették alapul. És mivel papíron „jobban állok”, mint például egy orvos, így az ő gyermeke zöld utat kapott, s kollégista lett, míg a lányom fizetheti a drága albérletet. Vagy egy más dolog: még emlékszem a három forint hatvan filléres kenyérre, s mostanság meg arra, hogy szinte rendszeresen becsapnak a közértben, a piacon. Nekem nincs mellékkeresetem. A nyaram jó része a túlórákra megy, ment el. A közelünkben tartózkodó Kissgyörgy Gáborné „mindössze” negyedszázada jár be a konzervgyárba. Mint mondta, ha megvan a norma, tisztán a hétezret is megkeresi. — Mindenképpen nagy megnyugvás számunkra, hogy a cég minden itt dolgozónak munkát tud biztosítani. Nem kell az utcán ténferegni, álláshirdetéseket böngészni. Valóságos gőzfelhőben találtunk rá Garai Dénesné mű- szakvezetőre, aki 21 éves munkaviszonnyal rendelkezik. — Holland piacra készítünk magozott meggyel teli konzerveket. Gördülékenynek, tűnik a lengyel és az NDK felvevőpiacunk. Rendszeresen végzünk túlmunkákat. Kétgyermekes családanya vagyok, s bizony évente jó pár vasárnapot nélkülem töltenek el gyermekeim. Még az a szerencse, hogy a férjem hétvégeken ráér. Naponta hallom, hogy egyeseknek micsoda terhet jelent a napi megélhetés biztosítása. Nem tudom, hogy meddig lehet túlórákkal kihúzni azt az áremelkedési sorozatot, amely miatt rákényszerülnek a tisztességes munkásemberek a hajszás, idegtépő többletműszakokra! Pénztelenség és kilátástalanság az egyik, a majd csak megélünk, ha biztosított lesz a piac optimizmusa a másik oldalon. A munkásember panaszkodik, s aztán belenyugvóan le- csendesül. Élteti a remény, hogy majd csak jobb időszakok köszöntének rá. A konzervgyárban, a zajos munkahelyeket leszámítva, csendesen telnek a hétköznapok. Aki a gép mögött áll, még bízik benne, hogy munkája nem lesz fölösleges, s hogy ha rajta múlik, kijut a válságból az ország. Ha rajta múlik. De nem csak rajta múlik. S aki a gépeket kezeli, a zöldséget tisztítja, egyre nagyobb aggodalommal néz a jövő elé. Gyócsi László
