Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)

1989-11-30 / 283. szám

4 %?ßirlan 1989. NOVEMBER 30., CSÜTÖRTÖK 0 mondta Rosszcsont Évtizedeken át egyike volt a fékezhetetlen rossz­csontoknak. A váltakozó kultúrpolitikai okosok arca elkomorult, ha csak a nevét hallották. Sándor György. A humoralista. Akit száműz­ték a perifériára, ítéltek szileneiumra, akinek műso­rait hői adásprogramba vet­te a televízió, a rádió, hol gyorsan törölte onnét. Len­ne tehát oka a humoralistá- nak panaszra. Nem panasz­kodik, szemben azokkal a Kossuth-díjas, kiváló meg érdemes művészekkel, akik öklömnyi könnyek közepet­te panaszolják, mit tett ve­lük a hatalom ...! S, Gy. viszont, nem tagadva meg rosszcsont voltát — azaz­hogy mindig, minden hely­zetben a saját véleményét mondja —, ilyeneket közöl: „... nem kívánok azok közé beállni, akik most előveszik icipici, vélt vagy valódi hő­siességüket, és — visszame­nőleg — kemény hőssé sminkelik magukat.” Nem azért, mert lapunk annak idején, amikor „csend" volt S. Gy. körül, több ízben is fellépésre hív­ta különböző rendezvényei­re, hanem mert általában szimpatizálunk a követke­zetes magatartással, nagy érdeklődéssel olvastuk az interjú további részét is a Könyvvilágban (89/11.). Rá kellett jönnünk: a rossz­csont javíthatatlan. Re­ménytelen eset. Maryipság ilyeneket mondani! Például, hogy „...a mostani állapo­tok hiszteroid jellegét és manirjait tapasztalom. No meg a köpönyegforgatást, az önigazolósdit, a pecse- nyesütögetést vagy egysze­rűen: az ön- és közcsalást.” Kedves S. Gy.! Aki min­dig is rajta tartotta a kezét a valóság vénáin és arté­riáin, miként tévedhet ek­korát? Hát nem érzékeli, mi most a menő?! Miért rosszcsontoskodik most is, amikor a hatalom tenyerén hordott emberek döngetik a mellüket: az ő mártíromsá- guknál lehet-e nagyobb?! £ipm fél attól, hogy az ilyen beszédért megint rosszcsont lesz? A másik oldalon. Avagy ahogyari eddig az egyik, most ez a másik ol­dal sem érdekli?! Csak mondja, mondja a magáét. Nem menthetetlen ön?! KLIENS Hagyják meg a táborokat a gyerekeknek! Kongatják a vészharangot A társadalmi nyomásra megszületett a parlamenti döntés, miszerint az MSZMP számoljon el vagyonával, megerősítette az elmúlt hétvégi népszavazás is. A tételes leltár az ifjúsági mozgalom, azaz a KISZ és az Ű ttör ószövetség 1,8-2 milliárd forintnyi bruttó, épületben, járműben és gépben mesgtestesülő értékét is érinti, közöttük természetesen az úttörőházakat és táborokat is. Pest megyében a két legnagyobb tábor — a zamár- di 4,8 és a sződligeti 82 millió forintot képvisel — a Demisz vagyona. Ugyancsak a Demisz tulajdonában van az 1,7 mil­liós verőcemarosi vándortábor is. Más kérdés, hogy megma­radhat-e egyáltalán a Demisz tulajdonában például a zamár- di tábor. Mert tény, ennek van­nak ellenzői; bizonyítja ezt az- a tiltakozó levél, amelyben a tábort létesítők akár polgári peres úton is hajlandók az in­tézményt visszajuttatni a me­gyei úttörőszövetséghez, mond­ván: az kisiparosok, pedagógu­sok és szülők társadalmi mun­kájával, sok ezer téglajegy el­adásával létesült. Felvetődött az a gondolat, hogy az ifjúsági szervezet vagyonát egy úgyne­vezett nemzeti ifjúsági alapít­ványban kellene összefogni, amelyet kuratórium gondozna. Ez nem érintené természetesen a tanácsi táborokat, amelyek változatlanul a helyi önkor­mányzatok tulajdonában ma- radnának, de az állami költ­ségvetés normatív alapon biz­tosítana céltámogatás formájá­ban működésükre fedezetet. Mert mi is a helyzet ma? Az, hogy a kisebb, mintegy 30 me­gyei úttörőtábor 1975 óta álla­mi tulajdonban, a helyi taná- osok kezelésében van. Elsősor­ban ez az oka, pontosabban a tanácsok sovány pénztárcája annak, hogy — tisztelet a kivé­telnek — az intézmények igen leromlott műszaki' állapotúak, a szobi malomvölgyi tábor pél­dául az idén már nem is mű­ködött, de sajnos a többire is kiakaszthatnák a „nem üze­mel” táblát. Mint azt Nemoda Istvántól, a Pest Megyei Tanács ifjúságpo­litikai titkárától megtudtuk, a körülbelül százezres 6-14 éves megyei diákság körében 90-92 százalékos a szervezettség, s a félszázezer úttörő közül csak a 18-20 százalék jut el évente a táborokba. Nem állunk tehát fényesen, sem az üdültetésben (mert valljuk Bé; a táboroknak első­sorban szabadidős, rekreációs szerepük van), s nem büszkél­kedhetünk azok nívójával sem. hiszen például a gödöllői fel­újításához több tízmillió fo­rintra lenne szükség. S ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy például a Szigetszentmár­toni Tanács már a kezelésében lévő tábor eredeti rendeltetésé­től eltérő hasznosításán töri a fejét, jogos az a félelem, hogy mintegy kényszerűségből, ezen intézményektől előbb-utóbb megfosztják a gyerekeket. Nem véletlenül fogalmazó­dott meg markánsan ez az ügy az úttörővezetők hétvégén tar­tott X. országos konferenciá­ján is, miszerint az Űttörőszö- vetség tulajdonában, haszná­latában lévő eszközök a jövő­ben szervezeti hovatartozástól függetlenül, minden gyerme­ket szolgáljanak. Sőt, a Gyer­mekérdekek Magyarországi Fóruma az úttörőházak, tábo­rok és gyermekcentrumak Művelődési ház Ráchevén Új épület — régi köntösben Hamarosan átadják Ráckevén az újjáépített művelődési házat (Erdősi Ágnes felvétele) Idestova két éve annak, hogy a tető és a födém rendkívül rossz állapota miatt be kellett zárni Ráckevén az életveszé­lyessé vált művelődési házat. A felújítás előkészületei során aztán az is kiderült, hogy a régi falak nem bírnák el az új tetőszerkezetet. Követke­zett tehát a megbeszélés az Országos Műemléki Felügyelő­ség szakembereivel a helyre- állítás mikéntjéről, hiszen a Kossuth Lajos utcai ház mű­Híres ma templom ggar ^ : .............................................. „Az építészeti műfajok kö­zül a templomépítészet ha­gyományai a leggazdagabbak az európai és a magyar művé­szet történetében. A templom sokkal több, mint pusztán a vallási rítusok lebonyolításá­nak a színtere. A középkor­ban és a barokk évszázadai­ban is az egyik, ha nem éppen a legfontosabb hordozója a kor szellemiségének. Általá­ban a legigényesebb épület, ahol az építészeti technikai vívmányok először jelentkez­nek” — írja bevezetőjében Sisa József Híres magyar templomok című könyvében, amelyet lányának és fiának — Julinak és Lacinak — aján­lott. Nem véletlenül, hiszen a Móra Könyvkiadó gyerme­keknek szánt sorozatában, a közkedvelt Kolibri könyvek közt jelent meg. Hiánypótló mű, hiszen a kamaszok szívesebben forgat­nak kifejezetten nekik íródott ismeretterjesztő köteteket, mint a felnőtteknek szánt ha­sonló kiadványokat — már a könnyebb megértés miatt is. Mindenesetre nem lehetett könnyű ilyen kis terjedelem­ben ennyi hasznos informá­ciót közölni. A könyvecske bevallottan szerény és önké­nyes válogatást nyújt, hiszen hazánkban számos gyönyörű templom található. Olyanok, arrielyek nemcsak építészeti szempontból lenyűgözőek, de meseszép szobrokat, dombor­műveket, freskókat, oltárké­peket, díszesen faragott oltá­rokat, padokat, ötvösremeke­ket is találhatunk bennük. Az ácsai templomról, amely a 13. század első harmadában épült, három színes fotót is közread a kötet — mintegy illusztrálandó a magyarázatot. Hasonló módon foglalkozik a váci székesegyházzal is, amely elkészülésének idején, az 1700-as évek második felé­ben már a klasszicizmus épí­tészetét előlegezte meg. Ugyancsak három szép képpel támasztja alá mondandóját a szerző a fóti plébániatemp­lom esetében. A 19. század közepén épült templom Yb! Miklósnak, az Operaház al­A kor szellemiségének hordozója kotójának ifjúkori remeke, amely a gótikus kated- rálisokat idézi. A kötetben helyet kapott a zebegényi plébániatemplom is, amelyet újító kedvű fiatal építészek, a „Fiatalok” terveztek szá­zadunk elején, Kós Károly vezényletével. Terveik alap­ján a falu lakói építettek föl saját két kezükkel templo­mukat, amely a magyar ha­gyományokból kiindulva, az európai rangú, modern és nemzeti építészet megvalósu­lása. Az igényes, szép kivitelű könyvhöz ifj. Entz Géza ké­szítette a színes felvételeket. emlék jellegű épület. Ponto­sabban csak volt, ugyanis az OMF végül beleegyezett abba, hogy lebontsák a régi házat, Azt viszont kikötötte, hogy az új épületnek teljesen olyan­nak Kell lennie, mint az elő­zőnek, ugyanolyan vastag fa­lakkal, ugyanolyan formájú és méretű ablakokkal. Egyet­len eltérést engedélyeztek: a tetőtér kialakítását. A régi köntösbe öltöztetett új ház már csaknem kész — legalábbis ami az épület Kos suth Lajos utcai szárnyát il­leti. A tervek szerint decem­ber 10-én megtartják a mű­szaki átadást. A városi tanács 6,5 millió forintot költött beruházásra. Egyelőre a föld­szinti három helyiséget tud­ták kialakítani, a tetőtér be­építése és a másik épület­szárny — a színházterem — felújítása anyagiak híján ké­sőbbre marad. Ugyancsak a későbbiekben kerülhet sor a szomszédos műemlék épület, a szintén életveszélyessé vált könyvtár renoválására. A műszaki átadás után még némi időt igénybe vesz a he­lyiségek berendezése és a ta­valy télen szétfagyott vizes­blokk újjáalakítása. A rácke­veiek előreláthatóan két-há- rom hónap múlva, jövő év elején birtokukba vehetik majd az új házat. K. Á. Minden magyar írónak Drámapályázat Eredeti magyar dráma meg­írására hirdet pályázatot a Szakszervezetek Országos Ta­nácsa és a Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat. A pályá­zaton minden határainkon be­lül és kívül élő, magyarul író személy részt vehet, bármely drámai műfajjal, amennyiben a pályázatra szánt mű nyom­tatásban még nem jelent meg, illetve azt színpadon sem mu­tatták be. A pályázati műveket szak­emberekből álló független tes­tület bírálja el, s dönt a 60 ezer forintos első díj, illetve a további díjak odaítéléséről A legsikeresebb pályamunka színpadra állításához segítsé­get kívánnak nyújtani, s az arra érdemes műveket nyom­tatásban is megjelentetik. A jeligés pályázat határideje 1990. április 30.: Cím: SZOT művelődési osztály, 1415 Bu­dapest, Dózsa György út 84/B. Heti filmtegyzet Az én XX. századom A filmvacakok propagálásá­ra mostanság már' mi is tete­mes pénzt, erőt, energiát, öt­letet fordítunk. Hogy ez is a nemzetközi filmvilághoz va­ló felzárkózásunk jele és kö­vetelménye volna, az lehetsé­ges; én a magam részéről csak egy forgalmazási szisz­téma és taktika részének vé­lem. Az értékek népszerűsítése sokkal kevesebb figyelmet kap. Egy blőd Schwarzeneg- ger-film képei és jelszavai még a vécébe is utánunk jön­nek, ugyanakkor egy Waj­da- vagy Menzel-film köny- nyedén eltűnhet a heti film­kínálat dömpingjében. Kevés vigasz, hogy ez nemcsak a film területén van így, a har­sány bóvli és az agresszív si­lányság a könyvkiadást épp­így elönti. Nem is beszélve az újság- és folyóirat-áradat mértani haladvány szerinti ro­hamos romlásáról. A töprengés érték és érték­telenség viszonyáról e héten különösen időszerű. Két olyan film is a mozikba kerül, amelyről vitán felül megálla­pítható: filmművészeti érté­kek. És alighanem az is vi­tán felül megjósolható, hogy nem lesz igazán közönségsi­kerük. Az egyik filmet egy igen rangos díj is ajánlja. A világ számtalan filmfesztiválja kö­zül még ma is a Cannes-ban rendezett tekinthető a legran­gosabbnak. Ha ott egy film befut, akár úgy, hogy díjat is nyer, akár úgy, hogy a nem­zetközi filmes sajtó felfigyel rá, akkor annak nyert ügye van. Az nem feltétlenül biz­tos, hogy a leginkább díjazás­ra méltó alkotások kapnak díjakat, de azért többnyire egyet lehet érteni a zsűrik ítéletével. Cannes-ban még a gyöngének ítélhető filmek ^s képviselnek bizonyos színvo­nalat. Idén volt magyar díjazott is Cannes-ban: az elsőfilmesek díját kapta £nyedi Ildikó Az én XX. századom című film­jéért. Azt nem mondhatom, hogy elhallgattuk volna a si­kert, de azt sem állíthatom, hogy egy ilyen jelentős díjat kellően kiaknáztunk volna, akár úgy, hogy nyomatékos propagandát kap a film és alkotója, akár úgy, hogy nyomban vetíteni kezdjük egy sor moziban. (Ép ésszel ugyan­is ez lenne az eljárásmód; a még forró sikert ki kellene aknázni, amint azt más or­szágok filmkészítői és forgal­• • mazói hasonló — és még sok­kal jelentéktelenebb — díjak esetében teszik.) Nos, mi gon­dosan hagytuk kihűlni a díj hír- és sikerértékét, és csak most, vagy egy fél évvel Cannes után visszük a mozik­ba a filmet. Pedig hát ez valóban fi­gyelmet érdemlő film. Első­sorban azért is, mert a gya­korlatilag ismeretlen rendező­nő mindjárt az első munkájá­val valami sajátos látásmódú, érdekesen egyéni művet pre­zentál a nézőnek. Nem a tör­ténet teszi ezt, bár az sem utolsó ötlet, hogy a film egy ikerpár, Lili és Dóra históriá­ját meséli el, s amint az a kis­sé gúnyosan kezelt filmsémák szerint, kötelező, a két lány merőben ellentétes utat jár be. (Lili anarchista lesz, Dóra kokott.) Ám ez az ikerpár szinte <& mi kettős énünket is jelképezi, a mi XX. századi létünk szöges ellentétes vo­násait, tulajdonságait. Azt, hogy egyfelől lázadunk a fenn­álló, megcsontosodott rend el­len, másfelől tudomást sem veszünk róla és éljük a ma­gunk könnyed, élveteg életét. S az sem utolsó ötlet, hogy az ikerpár akkor lép be az élet­be, amikor Edison bemutatja a villanykörtét, mint az eljö­vő század nagy találmányát —, ám ez a század később egyáltalán nem bizonyul a fény századának. Ez a XX. század inkább olyan, mint a tükörlabirintus, amelybe Lili, Dóra, és a mindkettőjükkel kapcsolatba kerülő titokzatos férfi, Z. sodródik. Nem tud­juk, ki jön velünk szembe: mi magunk-e vagy a tükör­képünk, s hogy a sok tükör­kép közül végül is melyik az igazi, vagy igazi-e bármelyik is. Amitől a film azonban iga- Záij érdekes, az a szinte fo­lyamatosan áradó képi ötletek garmadája. Pályakezdő filmes­nél igen ritka, hogy érihyi — és ennyire egynemű, azonos tőről fakadó, egy gondolati kört tükröző — ötletet Valósít­son meg egyetlen filmben Enyedi Ildikónak egyéni hu mora, kissé szarkasztikus Iá tásmódja van, asszociációi olykor (gyakran) meghökken- tőek, de mindig találóak, át kötéseiben, vágásaiban pedig egy mozgékony szellem vil­lódzásai figyelhetők meg. Az. hogy a film fekete-fehc: anyagra készült, nem véle' len; ez a kissé régies modor­hoz (ami szintén tudatos fo­gás) nagyon jól illik. Ördögök A hét másik értékes újdon­ságát Andrzej Wajda rendez­te. A modern filmművészet e nagy alakja, akinek a sorsa olyan, mintha valamelyik Wajda-film hőséé lenne, nem először nyúl Dosztojevszkij 1872-ben befejezett regényé­hez. 1971-es krakkói dramati- zálása és rendezése színház- történeti értékű volt; később még háromszor készített szín­padi változatot különböző szín­házakban (és országokban). Már ezekben a variációkban is saját „olvasatát" adta a re­génynek, ami elsősorban úgy értendő, hogy nála a központ­ban nem Sztavrogin, a gátlás­talan és erkölcstelen lázadó áll, nem is Pjotr, a vad, ör­dögien kegyetlen és ravasz anarchista, hanem az áldozat­tá váló Satov, aki azért pusz­tul el, mert nem tudja megta­gadni sem az emberséget, sem az emberi szabadság huma­nista értelmű eszméit. Tehál Wajda az áldozat szemszögé­ből ítéli meg az 1860-as évek orosz anarchistáinak ideoló­giáját és gyakorlatát, de ez a megítélés a mához szól, hi­szen vad, szélsőséges, antihu- manista erők, véres anarchis­ta csoportok, terrorizmus és megfélemlítés ma is vannak, léteznek, fenyegetnek bennün­ket. A most látható filmválto­zat (mely francia "égisz alatt készült) ezt a rendezői gon­dolatot nagy erővel s kiváló színészi alakítások segítségé­vel közvetíti. Takács István Máté Gábor és Dorotha Segda Az én XX. századom egyik jelenetében hasznosításának érdekében fel­hívással fordult az érintett ta­nácsokhoz, amelyben azt java­solják; a jövő évi költségveté­sükben biztosítsák a gyermek- táborok működtetésének anya­gi feltételeit, törődjenek az el­kerülhetetlen felújításokkal. Megoldás lehet például a cseretáboroztatás országos há­lózatának kiépítése, hiszen en­nek létjogosultságát bizonyít­ja a szigetszentmártoni példa, ahol is a dömsödiek, lacháziak nem vállalták az egykori járási tábor felújításának költségeit, mondván: Duna-partjuk nekik is van, minek adják forintjai­kat, ha általuk gyermekeik nem jutnak új élményhez. Talán nem lenne elvetélt öt­let, az intézményeket nyelvi tá­borokká átalakítani, illetve a megyeszerte formálódó test­vérkapcsolatokat Iáhasználva akár külföldi csereüdültetést is megvalósítani. Mert a cél csak egy lehet: a táborok ma­radjanak a gyerekekéi! F. E.

Next

/
Thumbnails
Contents