Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-25 / 279. szám
1989. NOVEMBER 23., SZOMBAT ^íírfttP 7 ffi**?'-'*“' rvytmvtf/wi WfH>r"M!3rfrf^ A GARÁZSBAN KEZDŐDÖTT •*'* • &*«;&!.« . .. fej R Sokan vallják, hogy az első benyomás, az első találkozás döntő ? Jelentőségű. Bevallom, magam Is így vagyok vele. Ha belépek egy ^ üzembe vagy műhelybe, ahol szanaszét heverő alkatrészek és szer- ^ számok között kell bukdácsolnom, valahogy nem tudom elképzelni, ^ hogy ott tervszerű és zökkenőmentes termelés folyik. Ennek persze ^ az ellenkezője is igaz. Ez jutott eszembe, amikor Szentendre külső ^ részéin járva, a szürke és komor gyártelepek között megláttam a | Kandeláber Gmk hófehér épületét, az előtte elterülő udvar tiszta- | ságát, rendezettségét. A visszafogott eleganciával, ízlésesen berendezett irodaházban Wías- sics Zoltán fogadott. Mikor a bemutatkozás után rögtön megdicsértem a környezetet, az ügyvezető azt felelte, hogy ez nálu^ természetes, hiszen a rend és tisztaság fenntartása nem kerül pénzbe. Később meggyőződhettem arról is, hogy az irodaház nem afféle „kirakat”, hiszen a műhelyek is rendezettek. Az itt gyártott termékek minősége is világszínvonalú! Amíg nézegettem az albumot, amely a gmk munkáiról készült fotókat tartalmazta, azt gondoltam magamban, hogy Budapest — és még jó néhány magyar város — arculata szegényebb lenne, ha a véletlen folytán egypár lelkes, a múlt század értékeit becsülő és féltő szakember nem talál egymásra. A történet kezdete hét évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ekkor történt, hogy Wlassics Zoltán okleveles gépészmérnök, aki a külkereskedelemben dolgozott, egy nap megnézte a televízióban Ráday Mihály műsorát, az Unokáink sem fogják látni — című városvédő sorozat egyik adását. Ekkor mutatták be, hogy az első kerületi Sziklai Sándor utcában levő régj kandelábereket — miután nem lehet megjavítani azokat — lebontják. A mérnökembert — történetesen az utcában lakott — nagyon megdöbbentette az eset. Rögtön felmerült benne a kérdés, ha száz évvel ezelőtt tudtak ilyen világítótestet készíteni, akkor a mai szakemberek miért nem képesek hasonló teljesítményre. Tollat ragadott, levelet írt a Fővárosi Tanácsnak, amelyben vállalta, hogy egy mintadarabot elkészít. Természetesen nem ment minden zökkenőmentesen. Az illetékesek igyekeztek lebeszélni szándékáról, végül kisebb huzavona után jött a happy end: engedélyezték a munkát. Márciusban a szomszédja segítségével a saját garázsában hozzáfogott. Májusban már állt a kandeláber. Az illetékesek ekkor a helyszínen győződhettek meg, hogy kár lenne ezeket a korhű világítótesteket oda nem illő, modern lámpákra cserélni. Az utcában harminckét kandeláber volt, ezért olyan vállalkozó kedvű szakembereket kerestek, akik társadalmi munkában hajlandók lennének segíteni a felújításban. Harminc szakember — köztük lakatosok, villanyszerelők, esztergályosok — jelentkezett. Közülük tizenötöt választottak ki. Elindult az akció, több cég — például a Tokodi Üveggyár, a Zománcipari Művek, a Tiszai Vegyi Kombinát, a Budapesti Hőerőmű Vállalat — is segítséget nyújtott. 1982 októberében befejezték a munkát, az utcában ismét világítottak a kandeláberek. Társadalmi munkájukért a kivitelezők Podma- niczky-emlékérmet kaptak. Ezután mindenki fnent a maga útjára, vissza a hivatalba vagy a munkapad mellé. Az eset azonban — ami a tévében is helyet kapott — nem maradt visszhang nélkül. Egymás után érkeztek a megrendelések, ezért Wlassics Zoltán úgy gondolta, hogy a társadalmi munkában dolgozó brigádból három fiatallal alakítanak egy gmk-t. Ekkor 1982. december 20-át írtak, s eleinte még csak másodállásban, délutánonként, a garázsban dolgoztak. Hamarosan annyi megbízatást kaptak, hogy négy hónap múlva már fel kellett adniuk az állásukat. A megrendelések meny- nyiségét érzékelteti, hogy 83 végén már 10 milliós bruttó forgalmat könyvelhettek el. Az I. Kerületi Tanácstól a Sziklai Sándor utcában kaptak egy telket, ahol az első műhelyüket építették fel, amely ma a bemutatótermük. Gondot okozott, hogy eleinte kilenc helyen béreltek helyiségeket, meglehetősen rossz körülmények között dolgoztak, a szállítás nem kevés problémát okozott. Amikor a Lánchíd kandelábereit készítették, már nagyon kellett volna egy csarnok. Segítségükre sietett a szerencse is, Szentendrén a Budapesti Építő Kerámia Szövetkezetei szanálták, s egy hónapos tárgyalás után megvették a közel egy hektáros területet. A romos épületeket saját dolgozóikkal, illetve külső kivitelezőkkel újították fel. Az első szezont még fűtés nélkül csinálták végig, ma már elmondhatják, hogy kulturált körülmények között dolgozhatnak. Huszonnégy tagjuk s negyvenhat alkalmazottjuk van. Az évek folyamán keresték a jó szakmunkásokat. A jelentkezőknek próbamunkát kell csinálniuk, majd háromhavi próbaidőt kapnak. Aki nem felel meg a magas követelményeknek, attól békében megválnak. Az ügyvezető úgy fogalmaz, hogy a jó teljesítményen kívül a dolgozók emberi tulajdonságait is figyelembe veszik, azt, hogy mennyire tudnak beilleszkedni a kollektívába. Nemcsak a keresetek kiemelkedőek, az elvárás, az igények is extrák. Ahogy az egyik dolgozó mondta: a Kandeláber nem munkahely, hanem életforma. Itt vigyáznak arra, hogy ne legyenek felesleges költségeik, nincs felduzzasztott adminisztráció, nem látni csellengő embert. Alapanyag- hiány sincs, hiszen Wlassics Zoltán szerint Magyarországon is mindenhez hozzá lehet jutni, csak fel kell kutatni a lelőhelyeket. Mindany- nyiuknak érdeke, hogy kiváló minőségű árut adjanak ki a kezükből. Az ügyvezető úgy mondja, itt sokat és keményen kell dolgozni. Az idén már 520 megrendelést regisztráltak, s mintegy 150-160 milliós forgalmat bonyolítottak le. Hogy mi mindent csináltak, azt egy rövid cikkben lehetetlen lenne felsorolni, ök állították helyre a Lánchíd, a margitszigeti Nagyszálló, az Operaház, az új városháza teljes belső világítását, a Szabadság híd összes díszítőelemeit, dolgoztak a Várnegyedben, a Gellérthegyen is, a Belvárosban, a Vörösmarty téren. Nemcsak Budapestről, de szinte mindegyik vidéki városból kaptak megrendelést. Munkáik az országhatáron túlra is eljutottak, Ausztriában, Svájcban, az NSZK-ban, Angliában, de még az USA-ban, Dél-Koreában Is megismerhették kandelábereiket, kovácsoltvas díszítőelemeiket. Magánmegrendelőjük nemigen akad, az áraikat aligha tudná megfizetni. Az anyagköltségeik magasak, s ahogy az ügyvezető elmondta, a vörösrezet vagy bronzot nem helyettesítik festett alumíniummal. Egyelőre igazi vetélytársuk nem akadt, olyan nagy gyakorlatra tettek szert, hogy árban és minőségben nemigen tudnak konkurálni velük. Az első időkben a tagok év végén nem vették ki a részesedésüket, hanem azt beruházásra, a berendezés felújítására fordították. Hamarosan elkészül az új gyártócsarnokuk, ahol a Fővárosi Gázmüveknek készítenek gázórákat. Manapság ezeket a mérőket külföldről hozzák be. Terveik szerint 15-20 embert vesznek majd fel, s ezzel munkalehetőséget is teremtenek a környékbelieknek. 5 A gmk-ról lassan már múlt Időben beszélhetünk, hiszen a Kan- $ deláber a közeljövőben részvénytársasággá alakul, s napokon belül ^ megtörténik a cégbejegyzés is. A részvények fele-fele arányban a | Metalimpex Külkereskedelmi Vállalat és a Kandeláber Gmk. Jkö- | zött oszlanak meg. Az ügyvezető szerint a további fejlesztésekhez ^ szükséges volt, hogy ezt a lépést megtegyék. A bankkamatok ugyan- ^ is a 22-24 százalékot is elérik, s úgy vélik, hogy ezt már becsületes ^ munkával nem lehet kitermelni. ^ A részvénytársaság megalakításával még korántsem zárul le a S kandeláberdosszié, a következő lépésük az lesz, hogy egy nyugat- | európai céggel vegyes vállalatot alakítanak. * Hargitai Éva Slachta Margit azt üzente... PLAKÁTCSATÁK Szegény Dinich Ödön. Sajnálom ezt a századelőn huszonéves fővárosi tornatanárt, aki lehet, hogy hintás- legény termetű volt, de lehetett fi- csúr vagy kopottas polgár — ki tudja már? —, de biztos, hogy gallérját (bársony? posztó?) nyakába húzva, szemüvegét (evikker?, okuláré? volt neki egyáltalán?) sűrűn igazgatva a fal mellett osont Budapest vagy Ráckeve utcáin, minduntalan maga mögé tekintve, éjjel-nappal reszketve, hogy ki ismeri föl, ki követi, ki kövezi meg. Az utcák, ahol Dinich Ödön fővárosi tornatanár osont magányosan, tele voltak ragasztva a ráckevei kerület keresztény választóinak óvó plakátjaival. Ó nem, nem Ödönt óvták, épp ellenkezőleg, a keresztény magyarokat attól, hogy reá szavazzanak. Persze, lehet, hogy Dinich Ödön, a fővárosi tornatanár csöppet sem szorul sajnálatomra. Lehet, hogy büszkén vállalta'a kiplakátolást, lehet, hogy mégis reá szavaztak a keresztények, s valószínű, mivel 1885- ben született, hogy már semmire nincs szüksége. Ha ezeket biztosan tudnám, tartalékolhatnám egész bánatomat pusztán a plakátra. Arra a tényre pontosabban, hogy manapság érdekes, izgalmas politikai plakátokért a könyvtárba kell menni. Készültek falragaszok a most vasárnapi népszavazásra is. De az a hajcihő, ami a népszavazás körül zajlott, csöppet sem tükröződik az utca művészetében. Pedig nem élünk kisebb időket, mint elődeink. Akik bezzeg tudták, hogy is kell ezt csinálni. Nézegetve a korántsem kerületieknek, hogy győzött a magyar nép (1946-ban), és kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. Aztán kevésbé izgalmas, de annál napsu- garasabb közlemények lepték el az utcákat, főképpen fiatal, derűtől sugárzó arcok szavaztak a népfrontra, mivel „egységben az erő” (1949). Aztán még tovább egyszerűsödött a dolog, esztétikailag is, hogy már csak a kollektív érzelmeket hozták a járókelő kollektív tudomására, imigyen: Vietnam érted is harcol! Éljen a hősiesen harcoló testvéri vietnami nép! (1968) ÜT \S> »>8 Szavazz a 8-as listára! MAGYAR RADIKÁLIS PÁRT teljes gyűjteményt, azt tételezheti föl az ember, hogy a székesfőváros utcái igencsak olvasmányosak voltak. Rottenbiller Leopold helyettes polgármester például 1848-ban arra hívja föl a polgártársak figyelmét, hogy „A Hazát mindenfelől veszély fenyegeti. Áldozatra van szükség. E végett holnap (vasárnap)” — tessenek megfigyelni a frissességet — „délután 5 órakor a Múzeum terén nagygyűlés lesz.” Aztán üzent a Dolgozó Polgárok Országos Pártköre a tisztelt kartársaknak még 1919-ben, hogy a beszerzett fa megérkezett, s azt szétosztják. Majd egy ajánlat, szintén 1919-ből, hogy aki kimaradt a választói névjegyzékből, annak pártállásra való tekintet nélkül az Erzsébetvárosi Körben készséggel állnak rendelkezésére. (Nocsak.) Aztán volt képregény is. 1946-ban a szociáldemokraták több grafikus plakáton folytatásokban közölték, hogy „a borbély habozás nélkül” szavaz rájuk, a „földműves megveti a reakciót”, „a köztisztviselő aláírja”, a „szakács kisütötte”, hogy rájuk szavaz. Gondolom, minden hirdetőoszlopon más-más darabja volt a sorozatnak, s az emberek izgulva a folytatáson, akarva-akarat- lanul követték a hirdetőoszlopok jelezte utat. Voltak kicsit sem szégyenlős agi- tációk. 1920-ban Becsey Antal megállapította : Hazudnak! Ferdítenek! Rágalmaznak! Akit a kisebb betűs magyarázat is érdekeit, az közelebb ment, aki a nagybetűből is értett, mehetett tovább. Üzent Slachta Margit 1920-ban dr. Csilléry András képviselő úrnak, írtak nyílt levelet a kereskedelmi miniszter úrnak 1904-ben, a húszas években azt közölték a járókelővel, hogy „áruló vagy, ha nem a keresztény párt jelöltjére szavazol”, szóltak az V. Elmúltak az idők, a politika vlsz- szahúzódott az utcáról, s még mindig nem lépett újra elő. Ma jószerivel csak a moziműsort, a színházi bemutatókat és a hólerakó helyeket közük velünk. Pedig hát... ha már csak az ötlet hiányzik, találni a régi plakátok között olyanokat, amelyeket elég volna újranyomni. Például azt a kiskoronás plakátot, amelyen annyi szöveg áll: „független- semleges Magyarországot”. Vagy egy másikat: „a segélyeket ma elfogadjuk, de a holnapot nekünk kell biztosítani!” Ugyanis a politikai plakátok nem vesztik el aktualitásukat, csak átmenetileg. Kivéve azokat, amelyek személyekhez szólnak. Szegény Dinich Ödönre például, ma már nem szavazhat senki. — jakubovits —
