Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)

1989-11-18 / 273. szám

1989. NOVEMBER 18., SZOMBAT 7 mtfsr MH.YF.I. Az óllá bél hiányzik a csavar JOBB JÓLLAKOTTAM LEFEKÜDNI A piacgazdálkodás számos eleme közül csak egyik az ár. mégis min­ket vásárlókat — valljuk be — ennek a változása érdekel a legjobban. Mióta tudjuk, hogy januártól a tejen és a kenyéren kívül a többi ter­mék szabadáras lesz. kicsit aggódva tekintünk a jövő elé. Találgatunk, mennyivel kell mélyebbre nyúlni a pénztárcánkba két hónap múlva. Sári Zoltántól, a Teszöv közgazdasági tőmunkatársától kérdeztem meg. mi várható, jövőre mennyivel lesznek drágábbak az élelmiszerek? — Mielőtt a jövőről beszélnénk, nem kerülhetjük meg a mai problé­mákat. A mezógazdasag évtizedeii g kötött árakkal dolgozott. Legnagyobb bánatunkra ezek az árak az emelke­dő költségeket egyáltalán nem tük­rözik. Ma mar úgy vélem, agrárolló­ról sem beszélhetünk, hiszen milyen olló az, amelyikből hiányiik a cs i- var? Magyarországon, ha végigjár­juk a boltokat, elmondhatjuk, hogy egy-két apróbb zavart kivéve, nincs élelmiszerhiány. Az üzletekben van elegendő tej, kenyér, hús, zöldség. Az ágazat kielégíti a belső fogyasztást, s közben exportálunk is. A kínálati piacot tehát megteremtettük. Lehet­séges, hogy a kormány ezek után úgy gondolja, nem igaz az, hogy a termelés jövedelmezősége egyre csök­ken? Sokan elfelejtik, hogy itt más a helyzet, mint az iparvállalatoknál, ahol egyik napról a másikra átáll- hatnak egy új technológiára. Máról ho'napra a mezőgazdászok nem hagynak fel egyik vagy másik ter­melési ággal. Erre számítani veszé­lyes játék, hiszen aki ma eldönti, hogy nem termeszt paradicsomot, az szinte biztos, hogy az életben többet nem fog bele. Tisztában vagyunk az­zal, hogy a gazdasági válság miatt a kormány a fölöslegesnek vélt kiadá­sokat igyekszik csökkenteni. Ugyan­akkor úgy érezzük, hogy az elvoná­sokból valahol valamit nekünk is vissza kellene kapnunk. A mezőg >z- dasági üzemek jövedelmezősége át­lagban 4-5 százalék körül moz jg. Mutassanak nekem valakit, aki 100 forintot befektet egy üzletbe, s meg­elégszik 4-5 forint haszonnal! S ez még nem is tiszta jövedelem, hiszen ebből még adózni is kell. A környe­ző nyugati országokban, ahol mar működik a piacgazdaság, jóval ma­gasabbak az élelmiszerárak, mert még a föld értékét is magukban fog­lalják. Mi nem kérünk állami tám ,- gatást, csak azt, hogy az árak tük­rözzék a valódi költségeket, s ezáltal az üzemek tisztességes jövedelemhez juthassanak. Ez természetesen a fo­gyasztói árak emelkedéséhez vezet­het. — Ami meglehetős feszültséget okoz majd a fogyasztók és termelők között. — Sajnos a termelési költségek nö­vekedését a fogyasztó nem érzékeli, csak azt, hogy üres a zsebe... A vá­sárlókat is meg kellene ismertetni a mi nehézségeinkkel, mert úgy vélem, a többség nincs ezzel tisztában. Égy szőlősgazda például 100 forintos költ­séggel termeli meg azt a gyümölcsót, amiből bor lesz, s mire a kereske­delmi láncolaton keresztül eljut az éttermek asztalára, az ár a több száz forintot is elérheti. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy a hasznot nem a termelők fölözik le. A haszonból a jövőben mi is szeretnénk részesedni, s úgy gondolom, ez az újrafelosztás még a fogyasztói árnövekedést is mérsékelheti. A vevők sokszor arra sem gondolnak, hogy milyen nagy az állami elvonás, minden egyes cikket többféle adó is terhel. A piacgazdál­kodás kialakulását csak úgy tudom elképzelni, ha az adó- és árreformot bérreform is követi. Ne az ágazatot támogatsz a kormány, hanem a fo­gyasztókat! Az adó-, ár- és bérreform összehangolása kormányzati munka, s. , úgy vélem nem kis feladat lesz. A lengyel példa is óva inthet minket, hogy elővigyázatosan kell ezt a lé­pést megtenni. Becslésem szerint v növényi alapanyagokat tartalmazó élelmiszerek tíz-egynéhány száza­ié' kai, míg az állati fehérjét tartal­mazó cikkek húsz-egynéhány száza­lékkal lesznek drágábbak. — Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy a belső ellátás zavarta­lan legyen? — A piacgazdaságnak legalább 40-50 alapvető eleme van, ezek mindegyike még nem működik, en nek kialakulása várhatóan hosszabb időt vesz igénybe. Nehézséget okjz manapság a pénzügyi krach, szinte mindenki tartozik valakinek. A ter­melőtől az értékesítésig húzódó ter­mékpálya sincs kidolgozva, nin"s árutőzsde, nagybani piac. Az állami költségvetésből intervenciós alapo­kat kellene létrehozni, hogy a sza­badárak, a termésingadozások mel­lett a gazdák érdekeltek legyenek a termelésben. Modellváltásra van szükség a téeszeknél is, valódi tulaj­donalapon nyugvó szövetkezetek megalakulására számítunk. • Az ágazat 1990-re jövedelemjavító intézkedésként 10 milliárd forintot kért a kormánytól. Úgy tudom, a pénzügyi tárca csak ötmilliárdot ja­vasol. Jó politika-e várni, hiszen na most 10 milliárd kell, akkor lehet, hogy ez az összeg két év múlva már a sokszorosára növekszik. Úgy gon­dolom, jobb ha az emb rek jóllakof- tan fekszenek le, mintha korgó gyo­morral a kormányt szidnák... H. E. A Római Birodalom felbomlása után Európában elfelejtették — vagy talán még meg sem tanulták —, hogyan kell nagy, állandó kő­it idat építeni. A római mérnökök tudományát elsöpörték a kontinen­sünkre zúduló barbárok. Hosszú évszázadokon át általában hajóhi- dakat készítettek, miközben lehe­tetlenné vagy keservessé vált az áruforgalom, kereskedés, a politikai és társadalmi élet. Ennek a helyzetnek a felismerése késztette gróf Széchenyi Istvánt arra, hogy a technikában előrébb tartó nyugati, elsősorban angol példák nyomán felvesse egy Pest és Buda között építendő állandó kő- vagy vashíd gondolatát. Először 1821. ja­nuár 4-én írt Pest és Buda össze­kapcsolására létesítendő ilyen hídról. 1830-ban pedig azt írta báró Wesse­lényi Miklósnak, hogy a híd ügyé­ben Angliába szeretne utazni. 1832. február 13-án a hídépítést támogató barátaival és szakférfiakkal kihall­gatáson jelent meg a nádornál, aki biztosította támogatásáról. Másnap megalakították a Pest-Buda Hídegye- sületet. S ekkor kezdődtek a bonyodalmak és nehézségek. A két város ragaszk > dott a hajóhídhoz. amelyből szép jö­vedelmet húztak. Széchenyi ekkor az ügyet a megyék, elsősorban Pest vár­megye pártfogásába ajánlotta, hi­szen a híd egyesítené a Duna által kettészelt hazát. A megyék melléáll- tak, s Széchenyi 1832. augusztus 18- án útnak indult Angliába hidak it tanulmányozni, é.s hídépítő szakem­berekkel tárgyalni. Végül is William Magános merészlel bői országos üggyé A LÁNCHÍD SZÜLETÉSNAPJÁRA Tierney Clark mérnök és az általa épített hammersmithi és shorehami hidak nyerték meg leginkább a tet­szését. Hídrajzokat rendelt, és ezekkel 1832. november 24-én érkezett haza. Elkészítette gróf Andrássy György- gyel a Hídjelentést, kérvényt inté­zett Pest vármegyéhez, amely úgy döntött, hogy kétpilléres, függő lánchíd építtessék, a hídon mindenki fizessen, az építési költséget bank­ügylettel kell megszerezni, és a híd építésével gyakorlott angol mérnö­köt kell megbízni. Ugyanekkor elha­tározták, hogy a hídépítés ügyét az Országgyűlés elé viszik. A követek az 1833. június 26-i kerületi ülésen adták elő indítványukat, kérvén a rendeket, tegyék magukévá az esz­mét. Az Országgyűlés ezután kikül­dötteket rendelt a hídépítés összes körülményeinek kivizsgálására. Ez­zel, mint Kossuth Lajos az Ország- gyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy „a magános merészlet köré­ből országos üggyé" emelkedett. A hidat kereken másfél évszázad­dal ezelőtt kezdték építeni. 1349. no­vember 20-án fejezték be, S másnap adták át a forgalomnak. További tör­ténete kőbe vésve, aranyba metsz/e olvasható a két hídfő oroszlánok vi­gyázta kőtábláin. 1913 As 1915 közölt kimerült vasszerkezeiét átépítették. 1945. január 18-án a visszavonuló németek felrobbantották. (Mint köz­tudott, Alnocli ezredesnek 1849-ban ez nem sikerült.) A második világ­háború után, a szabadságharc száza­dik évfordulójára a Széchenyiről el­nevezett Lánchidat helyreállították. Budapest Főváros Tanácsa az idén ünnepi külsőségek között emlékezik meg e nagyszerű mű 150. (az építés kezdete), 140. (a híd első megnyi­tása. és 40. (az újjáépítés utáni mi- sodik megnyitás) születésnapján azokról, akik létrehozásán fáradoz­tak. Csonkaréti Károly A Lánchíd éjjeli kivilágításban ^wmamammmmmmmm Szőnyeg alá söpörve A SZEGÉNYSÉG NEM SZÉGYEN ^ Még a cinikus, érzéketlen ember is kerüli az olyan helyzeteket, ^ amelyekben megalázhatják, megsérthetik. Hát még az érzékeny, aki $ szegény, hátrányos helyzetű, elesett, és gyakran magányos. Figyelembe veszi-e mindezt a szociális segélyezés, annak elosz­tási módja, rendszere? Hiszen a rászorulónak, aki amúgy is sérült, ^ be keil mennie d hivatalba, ott kérni, kérvényezni kényszerül. Kérni ^ amúgy sem szeret, mert az megalázó és a szegénységre emlékezteti. $ A jelenet a kabarékból ismert: A festett hajú ügyintéző Uc­S resztbe vetett lábbal az íróasztal mellett ül. Hosszú, lilára lakkozott ^ körmeit reszeigeti, miközben vállárai a telefonkagylót a füléhez !; szorítja, és beszélget valamelyik barátnőjével. Nevetgél és grima- | szokat vág az előtte heverő irathegyre. s A kérelmező udvarias köszönése válasz nélkül marad. Álldogál, í várja, hogy foglalkozzanak vele. Vele, aki legyűrte félelmét, szc- ^ gyenkezásét, és eljött kérni. Vele, aki az ügyintézőnek csupán egy ^ akta, egy ügyiratszám. Ha a jelenet után az ügyfél nem menekül el, hanem beadja a kérel­met, akkor a tanács megállapítja a jogosultságát. A jogosultak közötti rászoruitsági sorrendet, és kiosztja a segélyeket. Visszavont igények Persze a valóságban ez máskép­pen történik. A kérvényezők zöme el sem bír menni a tanácsba, mert öreg, beteg, nehezen mozog. Sokan nem is tudnak róla, hogy lehet se­gélyt kérni, és ha igen, akkor mi­lyet. Legtöbbjük nem képes megfo­galmazni a kérvényt, mert járatlan a hivatalos ügyek intézésében. Véd­telenek és kiszolgáltatottak, keresik a hibát saját életükben, többszörö­sen is személyes tragédiaként élve meg sorsukat. Ekkor lép be a „hivatal”. Az előadó végezheti a munkáját emberségesen is, de szakszerűen is. Méltányosan is, de bürokratikusán is. Ezután újabb megalázó procedúra a környe­zettanulmány. Azt gondolnánk, más atrocitás már nem érhet szegény embert. De a java csak most követ­kezik I Fel kell térképezni a család­tagok és a közvetlen hozzátartozók tartási képességét, azaz informálód­ni életkörülményeikről, vagyoni helyzetükről, jövedelmükről. A csúcs az, hogy még náluk is környezetta­nulmány lesz, sőt munkahelyüket is felkeresik. így a szomszédok, mun­katársak csámcsoghatnak, hogy az illető nem törődik idős szülőjével, hozzátartozójával. Ha a rászoruló viszonya eddig jó volt a gyerekével, rokonával, ilyen zaklatások után ga­rantáltan megromlik. Ezt kevés öreg vállalja, hiszen utolsó reményét, ka­paszkodóját veszítené el. Aki tehát el is jutott idáig, most visszavonja a kérelmét. Ilyen áron nem kell! Ez a vizsgálat egyébként azért is értelmetlen, mert társadalmunkban a hátrányok általában öröklődnek. Ha a szülő nagyon elesett, ott álta­lában az utódok sem élnek olyan körülmények közt, hogy tartásra le­hetne őket kötelezni. Ugyanakkor a vizsgálat sok időt, energiát és pénzt emészt fel, amit esetleg jobb célok­ra is fel lehetne használni. Mód van egyébként arra is, hogy a rászoruló helyett társadalmi szerv, vagy ma­gánember nyújtsa be az igényt. Er­ről azonban nem nagyon tudnak, és nem szoktak ezzel a lehetőséggel élni. Új formák n jöíí — Hogyan alakult ki a szociálpo­litikában a jelenlegi segélyezési mód és szemlélet? — kérdeztem Havasi Éva szociológust, a Pest Me­gyei Tanács munkatársát. — A hatvanas évek végére, het­venes évek elejére sikerült a töme­ges szegénységet felszámolni. Ennek útja a munkavállalási lehetőségek bővítése, a teljes foglalkoztatottság megvalósítása és az oktatási rend­szer demokratizálódása volt. Eltűnt a koldusok, csavargók, hajléktala­nok, éhezők serege. Ez azt sugallta az embereknek, hogy a felemelke­dés alapja a szorgalom, a kemény munka. Aki nem hajlandó ilyen erő­feszítésekre, az magára vessen, és érdemtelen a társadalom segítségére. Mindezt az akkori hivatalos propa­ganda is alátámasztotta. A szegény­ség így, mint megoldott, elfelejtett probléma a szőnyeg alá söprődöíf, többé beszélni sem illett róla. Egy idő után azonban előbb a fejlett országokban, később nálunk is nyil­vánvaló lett; attól, hogy nem beszé­lünk róla, szegénység igenis van, sőt új formái is jelentkeztek. Nap­jainkban a gazdasági helyzet romlá­sával, az életszínvonal radikális csökkenésével, a munkaalkalmak szűkülésével pedig egyre jobban ter­jed. Ennek oka, hogy az átlagos életkor kitolódása folytán, a nyug­dijak reálértékének folyamatos rom­lása miatt a társadalom munkában megöregedett, „jómódú polgárai” közül is egyre többen sodródnak az elszegényedés útjára. Mindez a köz- gondolkodást is megváltoztatta. Közvélemény-ku tatók regisztrálták, hogy a 80-as években már sokkal inkább társadalmi okokkal magya­rázzák a szegénységet, mint egyé­niekkel, ahogyan azt néhány évvel korábban még tették. Ennek ellené­re a szociális segély az emberek számára morálisan még mindig el­fogadhatatlan, és a jelenlegi segé­lyezési rendszer ebben meg is erősíti őket. Kérni megalázó — Akkor hát, hogyan lehetne másként? A Fóti Tanács szociálpoli­tikai osztályán látom, szeretettel fog­lalkoznak az idős emberekkel. Meg­kérdeztem hát Oláh Károlyné szo­ciálpolitikai előadót, ők hogyan tud­nak felülemelkedni a segélyezési rendszer ellentmondásain. — Valóban igaz az, hogy az idős emberek többsége számára iszonyú megaláztatás bejönni és segélyt kér­ni. Egyedül a lumpen elemek tud­ják ezen túltenni magukat, őket nem zavarja az eljárás. — Nem vezet ez kontraszelekció­hoz a segélykeret szétosztásában? — Nem, mert mi ismerünk Főton mindenkit, s tudjuk, ki az, aki italra költené a pénzt, ki gyógyszerre vagy élelemre. Természetes, hogy ha alkoholista jön, mi őt is emberként kezeljük, vele is tisztességesen fog­lalkozunk. Neki is utalunk pénzt, de kevesebbet, A valódi rászoruló­kat vigasztaljuk, bátorítjuk. Ha el­jönnek. De általában ezt meg sem várjuk, eléjük megyünk. Az Idősek Klubja, és a kijáró házi gondozónők, valamint az egyháziak és a helyi Vöröskereszt felhívják a figyelmün­ket a legelesettebbekre, sőt a gondo­zónők, vagy Pintér Károlyné, a klub vezetőnője bejönnek, elintézik he­lyettük a formaságokat, majd kivi­szik a pénzt, vagy a közgyógyigazol- ványt. Ha mégis hozzánk fordul va­laki, leültetjük, és először hagyjuk, beszélje, panaszkodna ki magát. Megnyugtatjuk, hogy mi azért va­gyunk itt, hogy segítsünk, a pénz­összeg pedig azért, hogy szétosszuk. Van, aki egy órát is eltölt itt, majd megkönnyebbülten távozik. Az idén Tóth Sándor fóti tanács­elnök további ésszerűsítéseket is be­vezetett. Körlevélben kérte a kör­zeti orvosokat; jelezzék, ha rossz anyagi körülmények között élő be­teggel találkoznak. A gyógyszerek felírásakor kérdezzék meg: ki tud­ják-e fizetni. Ha szükséges, adja­nak rögtön űrlapot is a vény mellé, arra a tanács azonnal kiállítja a közgyógyigazolványt. Főt viszonylag kicsi település, csa­ládias hangulatú. Ezért az említett példa talán nem mindenütt követ­hető recept. Amit azonban érdemes átvenni, az a szemlélet. Szegő Krisztin»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents