Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. SZEPTEMBER 30., SZOMBAT *rvr MeofEl Török országi impressziók Festett szemek a Kelet kapujában sejíelmesség rejlik egy ilyen épít­ményben, mennyi izgalom! Külö­nösen, ha kettő is van egy faluban. De ez még hagyján! Micsoda egzo­tikus dolog, mikor minden faluban, amivel háromszáz kilométeren ke­resztül találkozik az ember, minare­teket lát. Nem győztem fényképezni. Kocsiból, vagy kocsiból kiszállva. Ütitársam figyelmeztet: nem baj, hogy ha a tizedik falu tizedik mina­retjét nem fényképezem le, mert szerinte egyébként is egy albumra való gyűjteményt kattintgattam ösz- sze minaretekből. Kicsit meghökken­tem; hogy mondhat ilyet valaki! Az­tán, mikor hazajövet elkészültek a fotók, igazat kellett adnom: tényleg volt egy pár minaretem. S jószeri­vel semmi különbség nem volt köz­tük, sokról azt sem tudtam, melyik faluban örökítettem meg. Meglehe­tősen unalmas látvány ennyi mina­ret — fényképen. Mikor átléptem a görög—török ha­tárt, mindenre felkészültem. De vé­gül is nem raboltak ki, nem láttam olyan dolgot, amire minden utazó lelke mélyén vágyik. Valami hátbor­zongató egzotikus furcsaságra. De találkoztam „hétköznapi” érdekessé­gekkel. Először még össze-vissza for­golódtam, ha megpillantottam egy török bugyogós, csadoros, lebernye- ges asszonyt, de később hozzáedződ­tem a látványhoz. Mégis, minden al­kalommal izgalommal bámultam a modern zetort vezető fekete leber- nyeges, bugyogós asszonyokat. Más­hol pedig, ha nem figyelmeztet rá a jellegzetes női viselet, akár itthon is érezhettem volna magam. Az asz- szonyok ugyanúgy szelelték a ba­bot, ahogy nálunk szokás, ugyanúgy válogatták szét a szép és kevésbé szép paradicsomot, ahogy nálunk te­szik. Mondom, akárcsak itthon. Csak az a bugyogó! Sőt: a száraz­ságtól kornyadozó napraforgók is ugyanolyan feketék voltak, mint ná­lunk. Nem úgy, mint Görögország­ban, ahol harsogó zöldben pompáz­tak a rájuk hulló vízcseppek áldása alatt. Zimmer frei Rodostó, azaz Tekirdag után ér­tük el a Márvány-tengert, amely ta­lán még kékebben csillogott a nap­sütésben, mint az Egei-tenger. Meg­néztük a kuruc bujdosók utcáját, a Rákóczi-házat, s megállapítottam, hogy igazán szép helyen élt a feje­delmünk. Szobájából a gyönyörűen fodrozódó tengerre látott, körülötte ott voltak társai, a szultán gondos­kodott ellátásukról. Csak nem lehe­tett olyan rossz dolga. Igaz, ha vala­ki elveszti a fejedelemségét, persze, hogy rosszul érzi magát... Buta gondolat. Mostanában annyit jár az eszünk a politikai változásokon, a hatalmon, hogy még egy régi, régi szabadságharcos fejedelem tettei mögött is valami hátsó szándékot sejtünk. Rodostótól Isztambulig a tenger­parton vezetett utunk, s egyik ámu­latból a másikba estünk. Jószerivel alig maradt egy-két kilométernyi szabad terület, ahol ne lennének újonnan felépített házak, vagy da­ruk. Százharminc kilométeren ke­resztül gyönyörű villák, üdülőtele­pek, félig kész házak, de csak né­hány lakásban fedezhetők fel az élet jelei. Az egész tengerpart egy óriási építkezés. Zimmer frei, Rooms — hirdetik a táblák. Hiába, gazdasági csodáról beszélnek, mióta íil íjt ánamfői hi 7-m tos vagyok, hogy hallatlan fellen­dülés előtt áll az eddig oly elmara­dottnak számító ország. Van egy olyan érzésem, hogy ugyanannak le­hetünk tanúi itt is, mint Olaszor­szágban, Görögországban. A vendég- munkások, akik elárasztották az NSZK-t, Svájcot, Ausztriát, most hozzák haza a pénzüket, s nyaraló­kat építenek. Ezekhez az akciókhoz a gazdasági szabályozók is segítséget adnak. Igaz, nem az egyes emberek pénzéből épül ki a tengerpart, bár ez is csepp a tengerben. Inkább a számtalan nyugat-európai befektető miatt. Egy kedves Trabant Lassan megérkeztünk Isztambul­ba. Többsávos úton araszoltunk be­felé a városba, de — szerencsétlen­ségünkre — sehol nem láttuk a kempinget jelző táblát. Egy helyen megkérdeztük, s állítólag már csak két kilométerre voltunk a Londrától, de sehol a tábla. Csak mentünk, csak mentünk a forgalomban, ahol úgy tűnt, hogy senki nem ismeri a KRESZ-t, csak dudálnak a vezetők. Hirtelen olyan érzése volt az ember­nek, hogy ebből a gépkocsi áradat­ból élve nem kerül ki. Aztán, mikor feltűnt az ankarai sztrádát jelző tábla — egy életünk, egy halálunk —,, megálltunk egy benzinkútnál, ahol közölték, hogy forduljunk visz- sza. És a hét, vagy nyolc sávon keresztül egy rendkívül készséges török segítségével, aki leállította az egész sztráda forgalmát — visszafor­dultunk. Később is többször tapasz­taltuk, hogy rendkívül segítőkészek, barátságosak, az amúgy nagyon szú­rósan néző törökök. A megszámlálhatatlan autó között feltűnt egy kedves kék Trabant — egyébként a világ legjobb autója — s a benne ülők, akik természetesen magyarok voltak, bevezettek a kem­pingbe. S itt ismét meggyőződhet­tünk arról, hogy honfitársaink a ha­tárokon túl olyan összetartásról, se­gítőkészségről tesznek tanübizony­Delfi után Szaloniki felé vettük utunkat, s onnan Macedónián ke­resztül vágtunk neki a török határ­nak. Két napig tartott, míg Isztam­bulba értünk. Szaloniki után eltűn­tek a leanderek. Ügy látszik, ide­genforgalmi szempontból ez a vidék korántsem olyan fontos, mint a Bal­kán csipkésebbik része. Am ennek ellenére vége-hossza nem volt a ko­csisornak. Mind kelet felől jött. Ez a vidék csendesebb, meghittebb, mint a déli rész, igaz itt is sok a turista, mégis valahogy más. Termé­szeti csodáknak itt sem voltunk hí­ján. Hosszú, hosszú tavak mellett vitt utunk, s Lagosnál a tengert és a Bistonis tavat csupán egy keskeny földcsík választja el. Épp csak anv- nyi, hogy egy út elfér rajta. No meg egy templom, hisz abból mindenütt felbukkan egy Görögországban. Megkapó látvány volt: két oldalt víz hullámzott; s egy parányi föld­nyelven ott a kis fehér templom. Szűrés tekintetek De ez mind semmi, hiszen a szép táj, a szép fehér épületek hozzátar­toznak Heilászhoz, s olyannyira el­kényeztetett bennünket az eltöltött napok alatt összegyűjtött élmények sora, hogy ilyen látványon már meg sem illetődtünk oly nagyon. De a kócsagok, gémek! Ezekből a nálunk oly védett jószágokból százat és ez­ret láttunk a Macedón tavak kör­nyékén Békésen ádigáltak, bámul­tak az úton robogó kocsik után. Sen­kitől és semmitől nem zavartatták magukat. Ilyet otthon csak a Kis- Balfrtonnák a Tisza eldugott holt­ágaiban lát az ember. Itt pedig any- nyi volt, hogy akár tíz Kis-Balatont is meg lehetett volna tölteni velük. Ügy látszik,- erre a vidékre azért nem tört be annyira • a civilizáció, hogy megzavarja e nemes és ritka maíjáralfát. Alexahclrdpuüba érkezve számta­lan jel figyelmeztetett, hogy közele­dünk Törökországhoz. Az utcán fe­kete lebernyegbe bújtatott asszo­nyok lépdeltek el mellettem, s a fér­fiak valahogy nagyon szúrósan néz­tek. De hát hogy is nézhetnének, ha egyszer sötét a szemük, összeér a szemöldökük; a természet akaratla­nul is szigorú külsőt kölcsönöz ne­kik. S megláttam az első mecsetet. Kecses minaretja vékony ceruza módjára ágaskodott a kupola mel­lett. S bár tudtam, hogy ezen nincs semmi különös, hisz ezen a környé­ken sok muzulmán él, mégis izgatot­tan jártam körbe az épületet. Milyen gyarló is az ember — ju­tott eszembe. Tegnap, s tegnapelőtt még az ó-görög timpanonok, az agó- rák, a dór és ión oszlopok hoztak lázba. Most pedig majd kibújok a bőrömből egy minaret láttán. Pedig nem ez az első, amit szemügyre ve­hetek, de mégis... Ügy látszik, az emberi fajnak van egy olyan váll­fája, amelyiknek soha sem elég az, amit maga körül lát. S ha végre el­jut valahová, már űzi, űzi tovább valami belső nyugtalanság, türel­metlenség. Ahelyett, hogy kicsit el­gondolkodna azon, amit korábban látott, tapasztalt, máris frissebb él­mények után áhítozik. Némi önvizs­gálat után rá kellett jönnöm, hogy én magam is e gyarló fajtához tar­tozom. Alexandropuli után már tényleg nincs messze a határ — még Tra­banttal sem. Afféle- törökös körül­ményeskedés után végre átestünk mindenféle vizsgálaton, pecsé- telgetésen, s végre bevehetíük ma­gunkat az országba. Először is meg kellett állapítanunk, hogy az utak korántsem olyan jók, mint a görö­göknél. Ráadásul olyan az egész, mintha egy hatalmas hullámvasúton utazna az ember. Le-föl, le-föl. Ugyanis itt nem vágják át a hegye­ket, hanem az utak engedelmesen követik a domborzat rigolyáit. Ha úgy volt kedve a természetfelelős­nek, hogy évmilliókkal ezelőtt völ­gyet alakítson ki, akkor a huszadik század embere lefele építette útját. Ha hegyet pottyantott egy helyre, úgy hegyre kapaszkodik fel a szürke csík. Szerpentin, alagút, hegyátvágás — úgy hiszem — errefelé ismeretlen fogalmak. ■ Jól felvérteztem magam, tudtam, mire számíthatok, méfcis meghök­kentem az első faluhoz érve. Ahogy nálunk egy-egy község közeledtét a távolból feltűnő templomtornyok jelzik, úgy itt a minaret hegyesre faragott csúcsa köszöntött. Mennyi Az isztambuli utcák jellegzetes alakja, a kebabárus Némelyik csadoros hölgynek még a szeme sem látszott ki ságot, ami itthon elképzelhetetlen. Tétovaságunkat látva a zsúfolt kem­pingben, egy férfi elkezdett ren­dezkedni — egyik kocsi ide, másik amoda —, s pillanatok alatt lett he­lye a. sátrunknak. Természetesen a Topkapi szerájjal kezdtük városnézésünket. Éreztük a rejtelmes kelet lehelletét a hárem­ben, a kékmintás csempékkel dí­szített, perzsaszőnyegekkel fedett termekben. Kincsek, gyémántok, uralkodók ajándékai. Ez a diplomá­cia, a történelem. Végigrabolták fél Európát, Ázsiát, fejedelmek, kirá­lyok gazsuláltak nekik, s most áhí­tattal szemléljük a hódítás eredmé­nyét. Megcsodálhattam az Angliában felhalmozott értékeket, India gyé­mántjait, smaragdjait, de itt áhítat­tal néztem körül. Bizony, fél világ urai voltak azok, akik ezt összegyűj­tötték. Bár Isztambulban nem any- nyira az aranyak és a drágakövek nyűgözik le az embert, hanem in­kább a Kelet. A jellegzetes formájú ablakok, szökőkutak,, termek,, a kék- fehér csempék, az alacsony, szőnyeg­gel letakart ülőkék. De kényelmesek ezek 1 A szeráj világhírű kincsei idecsal­ják az ország távolabbi vidékeiről is az érdeklődőket, sőt-más iszlám ál­lamokból is a látogatókat. Annyi fe­kete csadoros nőt egy helyen még sehol máshol nem láttam, mint a Topkapiban, Persze, volt itt humu­szos arab, turbános török — minden. Egy piros kockás asztalterítővel fe­dett fejű fiatal férfi két nőt terel­getett maga előtt, mikor le akartam a hölgyeket fényképezni. Egyébként a férfi után ballagtak egy méter­rel. S hogy be voltak bugyolálva ezek az asszonyok! Fekete cipő,- fe­kete harisnya villant ki egyszer­egyszer a lebernvegek alól, s fekete kesztyű. Sőt, még a szemük előtt is fekete vászon volt! Egy négyzet- milliméternyi sem látszott ki belő­lük. Ha valami óriási gyémánt, vagy smagard, vagy különleges ékkövek­kel kirakott tőrt tartalmazó vitrin­hez értek, a szemük előtti fátylat fellebbentették, persze úgy, hogy senki ne lássa őket. Szinte odadug­ták az orrukat az üveghez, úgy te­kintették meg a kincset. Szörnyű helyzet. Hogy tud így egyáltalán ud­varolni egy férfi? Ki tudja, mit rejt egy ilyen lepel? Kacér hölgyek Persze nem mindenki ilyen sze­mérmes, mint ezek a hölgyek. Van­nak ledérebbek is, akik már ország­világ elé tárják — szemüket. Az öl­tözetük egyébként ugyanaz, fekete cipő, harisnya, kesztyű, lebernyeg, de látszik a szemük. S milyen kacér némelyik! Ügy ki van festve az a két szem, s úgy jár körbe, hogy még! A lábukon pedig igen-igen kecses, tűsarkú fekete lakkcipő! Azt min­denesetre megállapitottam, hogy azok a nők, akik a szemüket szaba­don hagyják, többnyire kifestik. Hiába no, valahogy fel kell hívni magukra a figyelmet! Egyszer csak arra eszméltem, hogy eltűntek a humuszosok, csadarosok. S ahogy sétáltam a szerájban, ész­revettem, hogy minden csendesnek vélt sarokban imádkozik egy-két ember. Mekka felé fordulva hajlong­tak a szőnyegen, amit valahonnan a lebernyegek alól kaptak elő, mikor eljött az ima órája. Eszembe jutott, hogy egyszer egy politikus panasz­kodott: nem lehet az arabokkal har­colni, mert ha jön az ima ideje, le­teszik a puskát, előkapják a szőnye­güket és imádkoznak. Ha egyszer ezt írja elő a Korán ... Igen, mindenütt Korán-idézetekkel találkoztam. Persze legtöbbel a sze­rájban és a mecsetekben. Ha elér-, kezik az idő, Isztambulban ezer és ezer müezzin szólal meg egyszerre. Igaz, ma már magnóról szól az imá­ra hívó hang, s ilyenkor megtelik a Kék Mecset imádkozókkal. Több száz ember térdepel az évszázados sző­nyegeken. Amerre nézek, mindenütt mecse­tek, minaretek a városban. Hol van már az egykori Konstantinápoly, a keleti kereszténység fellegvára? Mindenütt félhold van a templomok tetején^ pedig csak fél évezrede lett a város az igazhitűeké. Előtte, még a Rórriai Birodalom bukása után ezer évig tartotta magát itt a keresz­ténység. Itt volt a Latin Császár­ság központja a tizenharmadik szá­zadban, erre vették útjukat a ke>- resztes katonák. Ma már írmagja sincs ennek a kultúrának. Az egy­kori szétszórt népcsoport, a törökség mindent elpusztított, ami erre utal­hatott. Ez a hatalom, ez az ideológia győzelme, s itt minden a teljes dia­dalt jelképezi. A keleti kultúra, az iszlám egyeduralmát. Nyoma sincs •annak, ami előtte volt. Így kell ha­tékonyan ideológiát terjeszteni: tűz­zel, vassal... A kondukátor számítása De azért ne ragadtassa el magát az ember, hiszen maradt még valami Bizáncból; az A ja Szófia, amely 916 esztendőn keresztül, 537—1453-ig a bizánci főváros legnagyobb templo­ma volt. Konstantinápoly meghódí­tása után pedig dzsámivá alakítot­ták. Ekkor biggyesztették hozzá a négy minaretet. A zömök épületet oly sokszor láttam már képeken, hogy szinte úgy éreztem, ismerem kívülről, belülről. Tudtam, hogy a kereszténység idején építették, dé mikor beléptem, mégis meghökken­tem. Ebben az iszlám környezetben, mecsetektől, minaretektől körülvéve, szinte nem jutottam szóhoz,■ mikor megpillantottam a fenséges bizánci mozaikokat. Olyanokat, mint Görög­országban, csak sokkal monumentá- lisabbak. A kék-fehér csempés vi­lágban szinte elképzelhetetlen volt a bizánci csillogás. Ezerötszáz eszten­dő emlékét őrzik a falak. S itt azért megbocsátottam a világuralomra tö­rő igazhitűeknek. Nem festették be a mozaikokat, nem tettek rá csem­péket. A kupola sarkaiba egy hatal­mas korongra fölfestettek míves kal­ligrafikus betűkkel egy-egy idézetet a Koránból, s ezzel részükről be volt fejezve az ideológiai rendszerváltás az A ja Szófiában. Pedig magukat kulturáltnak tartó népek is hány­szor, de hányszor festettek átkép'e- ket, döntöttek le szimbólumokat. Az Aja Szófia hatalmas kupolájában, mozaikjain ott van Jézus, Keresz­telő János és Mária... A templomban, ami a Szent Péter bazilika után legnagyobb a világon, ismét eszembe jutott a kondukátor, s a kondukátor palotája, amely na­gyobb a római bazilikánál. Az Aja Szófia is azért maradt meg, s vé­szelte át évszázadok viharait, mert hatalmas. Jól számított a konduká­tor; az ő bazilikája is fennmarad... Fiedler Anna Mária I Sa az ember eljut Görögországba, s nem járt még Törökor­szágban, teljesen bolond, ha nem ugrik át a kelet kapujába. Hiszen akárhogy is nézzük a térképet, a hellének földjéről már csak egy lépés Isztambul. Mint kiderüli, igen csak nagy lépes. A különleges formájú ablakok, szökőkutak, mind-mind a Keletet idézik

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents