Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

Az adóellenőr is kétszer csönget Nincstelen milliomosok Nem éppen népszerű foglalkozás az adóellenőré. Számíthat rá, hogy nem eresztik be, hogy nekiugrasztják a kutyát, de még ha mosollyal fo­gadják is, biztosra veheti; át akarják verni. A klasszikus macska egér já­ték résztvevője ő: az emberek elvárják tőle, hogy megfogja az egeret... Ugrásra készen a kis tigrisek A ház, valahol Pest megyében, egy kis település eldugott utcács­kája, még a járókelő szemét is meg­akasztja. Hát még, a Pest megyei APEH két revizoráét. Mustrálgat- ják, egyelőre csak kívülről. Piros téglás a ház, háromszintes, az alagsorban a tulajdonos műanyag­feldolgozó műhelye, a kerítésen üvegvitrin hirdeti a játékokat, gye­rekruhákat, művirágokat árusító üzletet (kérjük csöngessen), s egy tábláról megtudjuk, hogy szoba ki­adó (Zimmer frei). Az adóellenőrök, Tóth József és Kissné Kovács Kata­lin a hivatali adatok alapján isme­rik a tulajdonos adóbevallását, de tulajdonképpen vaktában jöttünk. Ránézésre, lesz mit kérdezniük. De, majd meglátjuk. Most még nem láttuk meg. Reg­gel kilenckor csöngettünk a kapun, de pechünk volt. A kisiparos föl­ment Pestre, elkerültük egymást. Bosszúsak a revizorok, szinte biz­tosra hozták az újságírót. Véletlenül lapul a dossziéban még egy cím, ez is egy műanyagosé, de ő nyug­díjas, hát nem olyan elrettentő pél­da, mint amilyet az olvasóknak szánnának. Azért útra kelünk, irány a megye másik vége. Keresztülvergődünk a pesti for­galmon, az állami autó békésen eszi a benzint, a sofőr halkan meg­jegyzi, hogy közelebbi címre is mehettünk volna. Persze, ha sze­rencsével járnánk ... Nem járunk, rossz a cím: másokat találunk a keresett házban. Kérdezősködni pe­dig nem akarnak a revizorok, azt mondják, az ő hírük a tűznél is gyorsabban terjed, a kisiparos még 'kiugrik az ablakon, mire mi oda­találnánk. Úgy döntenek, visszame­gyünk a reggeli helyszínre. Ismét bemegyünk Pestre, ismét keresztülvergődünk a forgalmon, a hivatali autó békésen eszi a ben­zint, a szerencsétlen szervezés pe­dig négyünk munkaidejét. Fél ti­zenkettőre érünk vissza a Petneházy utcába, ahol a sofőrt a kocsival együtt máshová vezénylik. Rövid telefonálgatás és szervezés után im­már több, ugyanabból a faluból való címmel, egy segítőkész főnök tna- gánkocsiján délben indulunk újra. Végre bejutunk a talpig muskát­lis házba, ahonnan reggel dolgunk- végezetlenül elkullogtunk. Most rá­menősebbek a revizorok, talán a fő­nök jelenléte, vagy az eddigi kudarc miatt — olyan elszántsággal faggat­ják azt a két embert, akit a műhely­ben találunk, hogy látnom kell, ha törik, ha szakad, itt vizsgálat lesz. Pedig a két embertől nem tudunk meg semmi érdemlegeset. Az egyik, aki nejlonzacskókat dugdos a darálógépbe, aminek má­sik végén a zacskó apró gömbök alakjában bújik újra elő, kerek­perec ellenáll minden kérésnek-kér- désnek: nincs személyije, nem mondja meg a nevét, és egyáltalán, „mi közük hozzá?" A másik férfi készségesebb — rutinosabb? ■— azonal hozza a személyit. Ez azért fontos, mert az igazolványból derül ki, hogy hivatalosan dolgoztatják-e őket, vagy feketén — ami ugye az adó, még az SZTK-fizetnivalók miatt egy csöppet sem mindegy. Többet azonban ő sem árul el, majd kicsattan a segítőszándéktól, úgy mondja, hogy nem tud semmit. Pedig kilenc éve dolgozik ebben a műhelyben. A továbbiakban egy idős nénihez, a műanyagos anyósá­hoz irányítja a revizorokat. Mielőtt a rémült nénitől számlakönyveket és bizonylatokat kérnének, mintegy végszóra megérkezik a kisiparos asz- szony, a férjével. Mindannyiunk szerencséjére. Meg van mentve a vizsgálat is. a riport is. Bemegyünk a nappaliba, az asz- szony hellyel, kávéval kínál ben­nünket, nagyon készséges, és egy csöppet sincs zavarban. Az ellen­őrök hivatalból visszautasítják a ká­vét, s máris kezdik írni a jegyző­könyvet. Kiderül, hogy az asszony egy éve megszüntette az ipart, előt­te pedig egy évvel már szüneteltet­te, s mpst egy szövetkezet bedolgo­zójaként csinálja ugyanazt. Vagyis a műanyag-földolgozást, sőt a kira­kat hirdette üzletet is. Előkerülnek az üzleti könyvek, a számlák, há­rom nagy reklámszatyorban adja át az ellenőröknek akik öt évre visszamenőleg ellenőrizhetik az adófizetők tisztaságát, tisztességét. Jönnek a keresztkérdések. Kitől vásárolt anyagot? Ha azt mondaná, hogy ettől-attól, az baj lenne, hi­szen maszektól vásárolni . annyit tesz, hogy nincs, róla számlája, te­hát eltitkolta a jövedelmét, tehát nem adózott utána. De az asszony mást mond. Mindig hivatalos cégek­től vásárolt, magyarul: mindenről van számlája — ott vannak a zacs­kóban. Sorolja föl a gépeket! Ez a legrázósabb pontja a vizsgálatnak, hiszen a gépek a legértékesebbek, ezekbe lehet a legtöbb jövedelmet elbújtatni. Az asszony készségesen sorolja: fúrógép, körfűrész, szer­számgép... Fröccsöntő nincs? Ja, de az is van. Láttunk egy extrudert. Ja, igen az is van... komplett kis gyár eszközei kerülnek a jegyző­könyvbe. A játékkészítéshez való szerszámokat ki készítette? Újabb csalafinta kérdés, de jó h válasz: mi készítettük azt is, mi is javítottuk. Amit viszont kiadtak munkát, a szobrászmunkát például, arról ugyancsak ott vannak a számlák a szatyorban. Újabb téma, a szobakiadás. Némi barkochba után kiderül, hogy a három szoba, amit a tetőtérben ki­adnak, az tulajdonképpen két szoba és három fél szoba, éjszakánként és szobánként 500 forintért. De a fü­zetbe, amibe a vendégeket kell ve­zetni, évenként csak öt-hat ven­dég szerepel. Ó, csak alkalmanként adjuk ki, ki jár erre, ha nincs szezon? — mondja erre az asszony, az adóellenőr pedig hinni kényte­len neki. Pedig kételkednek: azért fönntartani öt helyiséget a vendé­geknek, hogy csak öt-hat éjszakára adják ki, azt is forintért a főleg nyugati turistákat vonzó helybéli eseményért... de nem lehet meg­fogni. Az asszony férje, még rá is játszik egy lapáttal, azt mondja, kaptak ajándékba külföldről schil- linget, azon holnap akarnak Bécs­Aki kártyaasztalhoz ül, jól tudja, a pakliban nem csupán ász van. Tudták a „PAMAK” Magasépít- mény-karbantartó és Szolgáltató Kis­szövetkezet tagjai is a játékszabá­lyokat, mégis meglepődtek, amikor júniusban nem kaptak fizetést idő­ben. Kaptak azután, 15 nappal ké­sőbb. Volt is morgolódás. Néhány hétre rá, átlag 30 ezer forintot vi­hettek haza a féléves nyereségük alapján. Kocsis János elnökhelyettes kocsi­jába invitál, nézzük meg, mit csinál Kató. Dolgozik Kató. Karcsú ezüst osz­lopokat emel helyükre Diósdon mél­tóságteljes lassúsággal. Cato-darut Budaörsről, a VlZÉP-től vették bér­be két hétre és az alatt valameny- nyi oszloppal, tartógerendával, kötő­elemmel csoda történik: csarnokká állnak össze. A magyar—nyugat­német Kludi Kft. csaptelep- és sze­relvénygyára épül, s a „PAMAK” kasszájába 55 millió forint kerülhet, ha időben, jó minőségben tető alá hozzák. A település sem jár rosszul, kétszáz helybélinek és környékbéli­nek kínál majd az üzem korszerű, kellemes munkahelyet. Kazmér István hangadónak lát­szik a csapatban. Csuklóját nyújtja kézfogásra. Napbarnított arcán csil­log az izzadtság, mellkasán megfe­szül a halványzöld trikó. — Duma itt nincs, csak meló. Hajtás. Megszűnt tavaly a régi cé­günk, a kisszövetkezet vette meg a telepet — és minket, mondja egy- szuszra. Harsányan nevet. — Eszter­gályos vagyok, de itt vasas lettem. Lakatos, meg hegesztő, meg ami kell. A gépesítés nuku, majdnem nulla, most szereztünk egy targon­cát. Több a semminél. A pénzem­mel elégedett vagyok. Már amennyi­re. Két srácom 13 és 14 éves, renge­teg a kiadásunk. Éppen csak meg­élünk, pedig a feleségem is dolgo­zik. De mit szóljon az a szegény kis­nyugdíjas? Ég a pofám miattuk — lázong. S még utánam szól: na, ezt írja meg, ha meri! örülünk, hogy megváltozik ez a rohadt sztálinista rendszer! Mocskos dolog, amit mű­veltek. Amit művelnek még ma is. Én lemondok egy csomó maszek me­lót, mert azért nem lógatom ki a belemet, hogy a fejesek nagyobb kanállal egyenek. Igen is, várjuk a változást! Nevezzék reformnak! ben mikrobuszt venni. Azt mond­ják az ellenőrök, hogy a hivatalo­san tisztára mosott pénzeket ők ho­gyan tudnák megfogni? Végül a vagyoni helyzet kerül te­rítékre. Mijük van? A ház, ami öt évnél régebben készült, már nem lehet vizsgálat tárgya. A hároméves Ladát egy éve cserélték egy Opelért, de csak 100 ezret kaptak pluszba. Az asszony örökölt egy fél házat — ezek jegyzőkönyvbe kerülnek, meg az is, hogy három gyerekük van, az egyik szellemi fogyatékos, a leg­kisebb még tanul, tehát őket el kell tartani. Más? Színes tévé, hűtőláda van, video nincs — ez nem kerül jegyzőkönyvbe. És az sem, amit a férj mond bú­csúzóul: nem voltak ők ágrólsza- kadtak azelőtt sem. Az anyjának 18 kataszteri holdja volt a faluban, ez a ház is a régi ház helyén épült, s beleépítették, amit csak lehetett, ajtót, ablakot, lambériát. Aztán,, hogy a beteg gyerek rengeteg pénz­be került, a másik kettőt is nevel­ni kellett, kell... szóval, azt akar­ja mondani, hogy amijük van, nem­csak az iparból lett. Ami viszont igen, azután fillérre pontosan adóz­tak. Hát. majd meglátjuk — mondják az adóellenőrök már a kocsiban. Pest' felé. Ülünk az iratokkal, igazo­lásokkal tömött szatyrok társasá­gában, és igazán nem irigylem őket. Rendberakni, átnézni, ellen­őrizni, visszakutatni a papírokon olvasottakat, megbizonyosodni a számlák hitelességéről, s keresni valamit, ahol megfoghatók, ahol csaláson érhetők. „Nem kell min­denáron találni valamit” — mond­ják a revizorok, a tapasztalat sze­rint 10 vizsgálatból háromnál min­dent teljesen rendben találnak. Hogy ez a mostani melyik kategó­riába kerül, az csak a hosszú vizs­gálat után derül ki. Jakubovits Anna Az emberek nem gyűlnek körénk, nem hagyják abba a munkát egy pillanatra sem. Árvái Lajost hosszú percekig figyelem, mire észrevesz. — Nálunk a munka intenzitása már tőkésféle, de sok minden más még nem — csóválja a fejét. — Pél­dául baj van az adóval. Sokat el­visz. És igazságtalanul. Így nem sok a melós érdekeltsége. Vagy néz­ze meg az áremeléseket. Hiába ke­resünk jól, egyre többet kell dolgoz­nunk, hogy az elért színvonalunkat megtartsuk. Egy év múlva 50 leszek, felneveltünk két gyereket. Most már könnyebb. „Csak” őket, meg a szü­leinket kell segítenünk. Sok dolog­ról lemondunk. Kétrét görnyed újra, búbjára tolt szemüvegét helyére illeszti, s egy mozdulattal jelez: „ugye, megbo­csát”? Százhalombattán Kocsis János a hőerőmű közelében fékez le. Int az eget bökő 200 méter magas kémé­nyek felé. Külső-belső felújításukat bízták rájuk, a harmadik most van soron. Az embereket azonban át­irányították a városmajori római­katolikus templomhoz Budapestre. Ott szorít a határidő. Irány a főváros. A 45 méter ma­gas harangtorony aprócskának tűnik a DHV kéményeihez képest, de ahogy kicsavart nyakkal fölnézek, elfog a félelem. Nincs tériszonyuk a fent dolgozóknak, látható lentről is, nagy biztonsággal mozognak a palló­kon, létrákon. Két hete Pécsett a hőerőműnél fejeztek be egy nagyobb munkát, s korábban a makói víztorony komp­lett felújításával végeztek. Munká­jukért 38 millió forint került a kasz- szába. Ebben a pénzszegény világ­ban, amikor minden gazdálkodó szervezet megfontolja, mire költhet, egyszerűen semmire sem mondha­tunk nemet, magyarázza az elnökhe­lyettes. Kicsi, 100 ezer forintos fel­adatokat is elvállalunk, mert azután az hozhat valami újat, nagyobbat. Ez a ma, de a holnapot is körvo­nalazza. Osztrák—magyar vegyesvál­lalat alapításáról írtak alá megálla­podást, nyílászáró üzemet létesíte­nek Diósdon. Alumíniumból gyárt­ják majd » korszerű, „áligsúlyú” ablakokat. Azt hiszem, joggal mond­hatják a „PÁMAK”-ban: „Ha egy üzlet megindul.. Dodó Györgyi Bár lapunk jellegénél fogva első­sorban a Pest megyei kiállítók sike­reiről számol be a BNV idején, azért rengeteg olyan érdekesség akad, ami szűkebb pátriánk, sőt országunk ha­tárain túlról érkezett. Ezekről vétek meg nem emlékezni, annál is in­kább, mivel figyelemreméltó követ­keztetést lehet levonni a látottakból és hallottakból. Ha végigsétál az ember a külön­böző pavilonok között, olyan érzése támad, mintha a klasszikus külke­reskedelem afféle történelmi kate­góriává degradálódott volna. Hogy mire gondolok? Valamikor a külke­reskedelem azt jelentette hálunk, hogy az itthon gyártott termékeket eladtuk külföldön, vagyis exportál­tunk, s külhonban előállított cikke­ket vásároltunk a cserébe kapott de­vizáért, azaz importáltunk. Bár az előbbi kevésbé, az utóbbi jobban ment nekünk. így alakult ki az a külkereskedelmi „egyensúlytalan­ság”, aminek igája alatt nyög ma az ország. Mivel hosszú távon így aligha je­lenthetünk fizetőképes keresletet a külföldnek, új taktikához folyamod­tak az újabb és újabb piac után ku­tató kereskedők. Így születtek meg egymás után a különböző vegyesvál­lalatok. A hazai vegyesvállalatok sorában első volt a Caola, amely már 1985- ben házasságra lépett az NSZK-beli Schwarzkopffal, s azóta kft. kereté­ben gyártják és értékesítik a világ­hírű hajápolási cikkeket. Az első lépést azonban több is követte, s egymás után vásárolta meg a Caola a különböző jó nevű külföldi ter­mékek licencét. Nivea, Henkel koz­metikumok sora kerül azóta is ki a Caolától, többek között a jól ismert, s rendkívül népszerű Fa-kozmetiku­mok. Ha jól belegondolunk, hogy pár esztendővel ezelőtt ezek a ter­mékek — Fa szappanok, fürdők, dezodorok — még csempészárunak számítottak, igazán nagyot léptünk előre. A Caola „jóvoltából” bealko­nyult a csempészeknek. Nemrégiben pedig újabb — rend­kívül jónak ígérkező — üzletbe kap­csolódott be a cég. A nagy-britan- niai Soilogen mosószergyártó vál­lalattal alakított kft.-t a hazai koz­metikai gyárak legjelentősebbike. Annyira elvonja az ember figyel­mét az újfajta házasságok sora, hogy meg is feledkezik egy kézenfekvő tényről: végül is kiállítani érkezett a vásárra a Caola. A már hagyomá­nyosnak számító, jól ismert termé­keken túl újakkal is előrukkolt a cég. Ez a Mystic csillámfényű arc­púder, ami nemcsak különleges alapszínt biztosít a bőrnek, hanem arcpír formájában is a vásárlók elé kerül. S van még egy jellegzetessége ennek a cikknek. Rusztikus kerá­miatégelyben vásárolhatják meg az érdeklődők, s a tetejét képező pa­rafadugóval lehet felvinni az arcra. Damoklész kardjaként függ a fej­lett országok feje fölött a távol-ke­leti kis országok hallatlan piacéhsé­ge. Japán már betette lábát, s erő­sen tartja magát Amerikában és Nyugat-Európában, de újabb veszély fenyegeti a már befutott cégeket, köztük a japán ipar nagyjait is. A kis tigrisek ugrásra készek. Ha nagy vállalatával, a Gold Star- ral, a Daewou-val, a Golden Bell­id, a Metex-szel, a Milyang-gal és a Samsung-gal jelent meg Dél-Korea a vásáron, s ez a negyedik alkalom, hogy nemzeti pavilonban várja az érdeklődőket. Már eddig is belopa­kodtak a háztartásokba, hisz egyre több koreai elektronikai híradás- technikai termék van a magyar csa­ládoknál. De ők még ennél is töb­bet akarnak, s nélkülözhetetlenné szeretnék magukat tenni hazánkban. Sőt, támadást indítanak a textilipar ellen is, s a jövőben egyre több ru­házati és textilipari terméket kíván­nak’ hazánkban értékésítérli. Meg nem erősített hírek szerint a Daewou az idegenforgalom terüle­tén akarja megvetni a lábát. Úgy hírlik, hogy vegyesvállalati formá­ban közös üzletet köt a Danubius Szálloda és Vendéglátóipari Válla­lattal. Megveszi a Hiltont, s újabb szállodát építenek Szent István né­ven. Komoly reményeket- fűz az őszi taiwani nemzeti kiállítókat koordi­náló Cetra cég igazgatója, Eugen Chen is. Mint mondta, egy esztendő alatt 37 százalékkal nőttek Magyar- ország és Tajvan kereskedelmi kap­csolatai, a tavaszi BNV óta 32 szá­zalékkal, s úgy tervezik, hogy ez a bemutatkozás ötvenszázalékos emel­kedést jelent. Igaz, ez elsősorban Tajvan megnö­vekedett magyarországi exportjában merül ki. Mi még alig-alig szállí­tunk a távol-keleti szigetre. — Pedig mi nemcsak eladni, vá­sárolni is szeretnénk — mondja Eugen Chen. — De nem hagyomá­nyos export-import formában, ha­nem vegyesvállalatok működtetésé­vel. Nekünk van technológiánk, itt viszonylag olcsó a munkaerő, s közel van a piac. Ez a három alapismérvé egy jól működő joint-venturesnek. Számunkra fontos, hogy Magyaror­szágról kiindulva a többi kelet-euró­pai országban is értékesíthetjük a termékeinket. — Miben látnak fantáziát? — Mivel van nyersanyag, a bőr­iparban, s érdekes lehet az egész­séges táplálkozás, a reformkonyha gazdasági hátterébe való bekapcso­lódás is. ' (A hazai szákemberek most szisz- szennek fel, hiszen a jobb minőségű bőröket a magyar ipar devizáért szerzi be Nyugat-Európából. S erre mondja azt egy taiwani kereskedő, hogy van nálunk nyersanyag? Ügy látszik, van valami elképzelésük egy régi ellentmondás feloldására. A magyar húsipar, majdhogynem lá­bon adja el a sertést és a szarvas- marhát, s ha nem is ennyire kez­detleges módon, de nem éppen ma­gas feldolgozottsági fokon. Többnyi­re félbevágott állapotban, bőröstül értékesítjük külpiacon a húsárut, melynek Olaszországban, vagy az NSZK-ban kikészített bőrét devi­záért vásárolják vissza a hazai ci­pőgyárak.) F. A. M. Cím feletti képünkön: egy valódi koreai tigris. Eredetije — mármint az eredetiről festett példány — a Szöuli Nemzeti Múzeumban találha­tó Hä egy üzlet megindul A kicsi hozza a nagyobbat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents