Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
8 Kunion 109Q, 1G., P70M«ÍT Ä viták folynak, de meg lehet egyezni A RÉGI TÍPUSÚ ÁLLAMI TULAJDON VÉGNAPJAI? Privatizálás? Reprivatizálás? Ijesztően csengő szavak sok ember számára, hiszen mintha a kapitalizmus visszatéréséről lenne szó. Mintha megint kezdődne minden elölről: a társadalmi javak, az állami vagyon újrafelosztása, egy jelentős réteg meggazdagodása, sokaknak pedig a mindennapos megélhetésért folyó küzdelem. Mintha. Mert a valóságban azért egészen másról van szó. Hogy pontosan miről is, arról Kalász Istvánnal, a Magyar Szocialista Munkáspárt- Központi Bizottsága gazdaságpolitikai osztályának munkatársával, a háromoldalú egyeztető tárgyalások szakértő résztvevőjével beszélgettünk. — Sokan attól tartanak — mint ahogy erre van is példa —, hogy visszatérnek a régi tulajdonosok, s ott folytatják, ahol abbahagyták. Valóban erről van szó? — Általában tévesen használják a reprivatizálás kifejezést, ugyanis nem az a cél, hogy ismét a régi tőkések vegyék át a vállalatok irányítását, Mi privatizálásról beszélünk, amely az MSZMP most formálódó tulajdonreform-koncepciójá- nak egyik eleme, de nem maga a tulajdonreform. A privatizáció legalább háromféle megoldást jelenthet. Az egyik az, amikor, valamelyik állami vállalat vegyes tulajdonú társasággá alakul át, akár részben, akár egészben. A másik esetben az állam mellett a dolgozók tulajdonosi státusát is megteremtenénk, például részvények átadásával. Számolunk azzal a lehetőséggel is, hogy a helyi önkormányzatok szintén valamilyen módon résztulajdonosaivá váljanak egy-egy cégnek. A privatizálás legegyszerűbb módja, mikor az állam a tulajdonában lévő vállalatokat,. ij^emeket, in-! gatlanokat belföldi, vagy külföldi jogi és magánszemélyeknek eladja. Hadd emeljem ki még egyszer: itt eladásról és nem valamiféle manipulációkról, a tulajdonjog tisztességtelen átjátszásáról, az állami vagyon elherdálásáról van szó, mint azt sokan állítják. Visszaélések persze előfordulhatnak, de ezek ellen a megfelelő eszközökkel fel lehet lépni. Vagyonból alapítvány — Rögtön adódik a kérdés: mi haszna van az egészből az államnak és közvetve az állampolgárnak? — Közismert, hogy a magyar gazdaság meglehetősen nagy tőkehiánnyal küszködik. A privatizálással gyakorlatilag újabb kaput nyitunk a külföldi és a hazai tőke előtt, a társas vállalkozások új lehetőségeit. teremtve meg. De feltehetően nemcsak pénz áramlik majd be, hanem korszerű gyártási eljárások, s velük együtt a hazainál jóval magasabb munkakultúra is. Mindez a gazdálkodás hatékonyságának javulását eredményezheti, amiből nyilvánvalóan mindannyiunknak, az államnak és az állampolgárnak egyaránt haszna lehet, hiszen egy ésszerűen működő, növekedésre képes gazdaság lehet csak az életszínvonal emelésének az alapja. — Sokan attól is tartanak, hogy a tulajdonlásban bekövetkező változások a munkahelyek tömeges megszűnésével járnak, bár a közelmúltban ennek éppen az ellenkezőjéről érkezett hír a gödöllői Ganz Árammérőgyárból, vagy új nevén a Ganz Mérőgyár Kft.-ből, ahol a francia tulajdonos bővíteni szeretné a termelést, s ezért nemhogy elbocsátanának embereket, hanem inkább munkaerőt keresnek. — Nem zárható ki, hogy valahol az új tulajdonosok az átszervezés során munkásokat, alkalmazottakat küldenek el. Tekintéttel azonban arra, hogy mai helyzetünkben a legfontosabb a gazdaság talpra állítása, modernizálása, átmenetileg a mostaninál nagyobb munkanélküliséget is el kell fogadnunk. A rászorulókról azonban intézményesen, szervezett keretek között gondoskodni kell. Ez alapvetően állami feladat, s ehhez a megfelelő eszközök jórészt már rendelkezésre állnak, de újabbak megteremtésén is gondolkodunk. Ilyen lehetne például az, hogy a volt állami vállalatok vagyonának egy részéből foglalkoztatási alapítványt hoznának létre, s ebből lehetne átmenetileg segíteni az elhelyezkedési gondokkal küsz- ködőket, akár azt, hogy máshol találjanak munkát, akár úgy, hogy átképzéssel a cégen belül kapjanak másik állást. Az MSZMP elgondolásában a hangsúly az újrafoglalkoztatás megteremtésén van. Isméi közbirtokosság — A párt formálódó koncepciója szerint hogyan nézne ki az új tulajdonosi rendszer? — Bár a viták még tartanak, az azonban már most is bizonyos, hogy az MSZMP egy vegyes tulajdonú gazdaságon alapuló fejlődést képzel el és ilyet támogat. Ezen belül a közösségi tulajdonformáknak lenne meghatározó szerepe, de ezt nem valamiféle eleve elrendelés alapján, hanem a gazdaság működése során kellene megteremteni. Természetesen a társas és magán- tulajdon változatos formái is szabadon működhetnének. A tulajdon- formák a gazdálkodás szempontjából egyenrangúak lennének. A közösségi tulajdonformák körében a maiak mellett a régebbiek rehabilitálásával és újak megteremtésével is számolunk. Hogy konkrétan miről is van szó? Például arról, hogy a tulajdon társadalmasítására képtelen állami tulajdon helyett a vagyonkezelés új módját szeretnénk megteremteni. Egy úgynevezett állami vagyonalapot hoznánk létre, amely szervezné, ellenőrizné az állami vagyon működését, gondoskodna annak legjobb hasznosításáról. Új megoldás lenne az is, hogy a helyi önkormányzatok — a települések és nem a tanácsok — szintén tulajdonossá válhatnának. Ez hasonlítana a korábban létező közbirtokosságra. További szereplői íénnéhek ebnek a rendszernek a közalapítványok, a közösségi célú egyesületek és az önfenntartó társadalombiztosítás is. E közösségi tulajdonosok, mint végső, valódi tulajdonosok léteznének. Maguk általában nem gazdálkodnának, de gondoskodnának vagyonuk legjobb befektetéséről, működtetéséről. Végső tulajdonosok lennének a magánszemélyek és a külföldi befektetők is. — Mostanában egyre több szó esik az ön által is említett vagyonalapról. Valójában mit takar ez a fogalom? Hogyan tudná ez a szervezet a mostaninál hatékonyabban működtetni az állami tulajdont? — Az állami vagyonalap létrehozása részben kényszerűség, részben törekvésünk is ez. Az állami vállalatok társasággá való átalakulása során valmiféle állami intézmény hiányában előfprdulhatna ugyanis, hogy az állam, mint tulajdonos, jogi értelemben is eltűnne. Az ilyen esetekben a vagyonalap képviselné az államot a vállalkozásban. Az új szervezet tehát bizonyos tulajdonosi jogokat gyakorolna, de gazdálkodói tevékenységet nem folytatna. A legfontosabb feladata, hogy a hozzá került vagyonrészeket ellenérték fejében különböző vagyonkezelőkhöz juttassa, olyan jogi személyekhez, amelyek már a tényleges termeléshez kapcsolódnak. Lehet, hogy ez egy kicsit bonyolultnak tűnik, de azzal számolunk, hogy ha e rendszer szereplőinek megfelelő érdekeltsége kialakítható, akkor ezek a jelenleginél gondosabb „gazdák” lehetnek. Persze arról is külön kellene gondoskodni, hogy az új rendszer ne a bürokrácia melegágya legyen. Még annyit hadd tegyek hozzá. hogy az új szervezet kis létszámú, közvetlenül az Országgyűlésnek alárendelt költségvetési intézmény lenne. A parlament pedig úgynevezett vagyonpolitikai irányelvekkel irányítaná az állami vagyonalapot. Elherdálni nem lehet — Az MSZMP tulajdonreformkoncepciója hogyan illeszthető a kormány hároméves programjához? — A pártban és a kormány különböző munkacsoportjaiban egymással összekapcsolódva, de részben elkülönülten is folynak a munkálatok. Az általam felvázolt elképzelések sem véglegesek még, hiszen hamarosan a Központi Bizottság elé kerülnek, s ezután nyerik el végső formájukat. Ami a kérdését illeti, azt válaszolhatom, hogy a két koncepció — a párté és a kormányé — alapjában megegyezik. Kormány- biztos irányításával folyik az állami vagyonalap működési szabályainak kidolgozása, elkészült a privatizációs program tervezete — ezekkel mi alapjában egyetértünk. Ugyanakkor a kormányzati szakértői elképzelések között — nekem legalábbis úgy tűnik — némileg kisebb hangsúlyt kapnak az új közösségi tulajdonformák. Mivel a kor- •rnány egyre inkább önálló politikái tényező, ilyen és ehhez hasonló eltérések, azt lehet mondani, szinte természetessé kezdenek válni. — Tekintettel arra, hogy néhány hónapon belül feltehetően koalíciós kormány alakul, nem mindegy, hogyan kapcsolhatók egymáshoz a különböző pártok elképzelései. — A háromoldalú megbeszélések szakértői tanácskozásain azt tapasztalom, hogy bár igen éles viták folynak, sok kérdésben meg lehet egyezni. A Harmadik Oldal például különösen szívesen fogad egy olyan koncepciót, amely szerint a közösségi tulajdon meghatározó szerepe megmarad, s elfogadják a privatizációt is. Az Ellenzéki Kerekasztal pártjainak némelyike szintén közel áll ehhez a felfogáshoz, vagy annak egyes elemeihez. A Szabad Demokraták szövetségének és a Fiatal Demokraták Szövetségének képviselői viszont egy tisztán magántulajdonon alapuló gazdasági rendszerre szavaznak. Amiben a három fél álláspontja megegyezik: a jelenlegi állami vagyon elherdálása, kiárusítása, átjátszása nem történhet meg, akkor sem, ha az Országgyűlés talán nem a legmegfelelőbb biztosítékokat tartalmazó törvényeket fogadta el a közelmúltban — mondotta befejezésül Kalász István. Furucz Zoltán Megmutatni a világot, amit a művész Iát Augusztus 20-án néhány napra megnyílt a Ceglédi Galériában Tóth István fotóművész gyűjteményes kiállítása — Németh Miklós miniszterelnök is megtekintette —, ennek apropóján beszélgettünk. — Jelentős kitüntetései vannak: az Évszázad Kiváló Fotóművésze, Érdemes Művész, Balázs Béla-, valamint SZOT-díj és sorolhatnám. Mit jelentenek az ön számára ezek az elismerések? — Nézze, ez egy furcsa dolog, mert sohasem azért vettem fényképezőgépet a kezembe, hogy én ilyen vagy olyan díjat, kitüntetést nyerjek. De kétségtelen, hogy a munkám eredményét, színvonalát jelzik ezek. Mivel számomra igen fontos az, hogy az öt földrész szalonjaiban, sok pártatlan nemzetközi zsűri előtt mutatkozhattam be, amelyek ítéletet mondtak képeimről és minősítették azokat. — Az elismerésekről mondhatjuk, hogy a beteljesülés dokumentumai. Ugye? — Hogy beteljesülés-e? Nem tudom. Ugyanis sokszor érzem úgy, hogy nincs meg a beteljesülés. A kétszázkilencvenkét nemzetközi díj valamit enged sejtetni. De én ma is várom a csúcsképet. — A fotózással szinte mindenki úgy van, mint a versírással: ifjú éveiben megpróbálkozik vele. Voltaképpen nem egy ördöngösség megnyomni azt a gombot. Ám mégsem lesz mindenki költő és fényképész. Mi motiválta, hogy fotográfus legyen? — Sohasem akartam fotográfus lenni. Amikor megházasodtam, vásároltam egy öreg fényképezőgépet. Azt gondoltam, hogy a család megörökítésére nagyon megfelel. De ha már gép van a kezemben, jó lenne tudni, hogy melyik billentyű milyen célt szolgál. Kerestem a szaklapokat. S találkoztam bennük a világhírű esztéta, Haller Frigyes nevével, aki nagyon kemény' cikket írt a fotóművészetről. Felkeltette az érdeklődésemet. Még ezt követően sem akartam fotóművész lenni, csupán jó képeket szerettem volna csinálni. — Mennyire volt türelmes ez idő tájt önmagához? — Hogy fotóművész lettem, azt a mérhetetlen szívósságomnak köszönhetem, s annak, hogy vágytam a jó kép után. — Nincs olyan kiállítása, ahol a gyermekkora világát ne idézné meg. Milyen világban élt? — Az apám jegyző volt. Nagyon fiatalon lett leszázalékolt nyugdíjas. Így hát dolgoznom kellett. Anyai nagyapám szegényparaszti munkával foglalatoskodott, mindig ment a rétre kaszálni. Hívott engem és mentem vele. A szép tájak látványa hatott rám. Az a csodálatos, hogy ez 50-60 év múltán elevenedik fel bennem. A művészet szempontjából egyik szülőm sem volt igazán meghatározó. Apám nagyon szépen énekelt, bármikor el tudtam volna képzelni az Operaházban. Csodáltam érte. Az anyám gyerekeket nevelt. Művészet...? Olvasott. — Hogy viseli a konfliktusokat? — Sehogy. Pályakezdő koromban akadtak konfliktusaim. Senki kenyerére nem törtem. Csupán abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy sorozatban nyertem a nemzetközi kiállításokon. Ezt nem jó szemmel nézték egyesek. Budapest nagyon keserű szájízt adott. Falba ütköztem mindenütt. Aztán később, amikor lehetőségem volt a változtatásra, nem kockáztattam. Mindent annak köszönhetek, hogy nem mentem a fővárosba. Vidéken maradtam és nyugodtan dolgozhattam. Nem szólt bele a munkámba senki. Ugyanakkor a nemzetközi kiállítások kapuja nyitva állt előttem, tehát megadatott a bizonyítás lehetősége számomra. — Legendás találkozásai voltak, vannak ... Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Déry Tibor . .. Hogy készül egy ilyen munkára? Beszél vagy hallgat, amikor portrét készít? Egyáltalán, milyen a módszere? — A portrénak hűen kell ábrázolnia a modellt. Ehhez viszont nekem ismernem kell az embert. Ez egy nagyon nehéz dolog volt, különösen a kortárs művészek esetében. Mert a Pillanatok ciklusban akkor már az életből tudtam a Gyűlölkö- dőt, a Kitagadottakat, Az utolsó tavaszt. De azt, hogy ki a Czóbel Béla, Szervácius Jenő, Barcsay Jenő...? Igyekeztem megismerni őket és a többieket. Ez nagyon fontos. Arc poeticám: Ki vagy te, ember? És ebben hazudni nem lehet. Tisztának és őszintének kell lenni, legyen az festő, fotográfus vagy akár szobrász. — Mi az, amit megengedhet magának és mi az, ámít nem? — A művészi pályámra vagy a magánéletemre gondol? — Is-is. — A magánéletemben mindig nagyon fontosnak tartottam és tartom ma is, hogy magatartásommal ne sértsék meg senkit. Ez azért is kötelez, mert itt mindenki ismer. Vigyázni kell, miként viselkedjek, akár öltözködjek. A művészi vonalon? Hát igen. A korábban említett nemzetközi sikerek, elismerések még szigorúbb fegyelmet parancsolnak számomra. Nem kompromittálhatom magam. A felső szintből nem engedhetek. Ha úgy érzem egyszer, hogy az én képeim nem képviselik azt a nívót, amit elvárok magamtól, és elvárnak tőlem, abba kell hagyni. — Mi az, amit elszalasztott? — Nem volt ilyen. — Megbecsüli ez a város, vagy érzése szerint többet érdemelne? — Megbecsül, ezt * bizonyítja a Pro Űrbe Cegléd és az arany könyvbe való bejegyzés is. — Gondolt-e arra, hogy állandó galériája legyen? — Hát nézze, ezt nem tagadom, az állandó galéria egy fájó pont számomra. Hiszen az öt világrészt bejárták alkotásaim. Hat külföldi múzeumban vannak képeim (Sydney, New York, Bhopal [India], Helsinki, Hamburg, Párizs). Csornán — Ausztria szomszédságában lévő városkában — 120 alkotásomat őrzik. A Tízen a csúcson világkiállítás résztvevője lehettem. Ezek után nagy öröm lenne, ha műveimet egyszer együtt lehetne kiállítani a városban. Erre ígéret van, a városi tanács hivatalos levele tanúskodik róla. Házat vettek e célra. Csak pénz nincs egyelőre, hogy megvalósuljon. — És az megfordult-e a fejében, hogy utcát neveznek el önről? — Az utókor eldönti majd, hogy mit ér d városnak, amit egykori polgára tett. Egy biztos, hogy a mai napig 2121-szer írták le az öt földrészen és tartják nyilván, hogy Tóth István (Cegléd). — Három korszaka volt. Menynyire tudott lépést tartani a világgal? — Tulajdonképpen a munkám során valóban három ciklusom volt. A Pillanatok — ez a pályakezdés időszaka —, majd a kortárs művészek következtek, s utána mind jobban hatott rám a gyermekkori élmény, a tanyavilág. Én a mai fotográfiának csak egy részét fogadom el. Minden művészetnek valami szent céljának kell lennie! Főképpen az emberekről, az embereknek beszélni. Megmutatni azt a világot, amit és ahogy a művész lát. Képeim nem csak a mának szólnak. Míg emberek lesznek, addig lesznek kitagadottak, gyűlölködők... Én nem tudok elvont témával foglalkozni. A művészetem az ember szolgálatába állítottam. — Ha valaki azt mondaná, hogy mindent csinálhat, csak fényképezőgépet nem vehet a kezébe, azaz még három fotót készíthet. Mi lenne az? — Hát ez szörnyű dolog lenne, a halálomat jelentené. Általában a művészetet mint abszolút szabadságot könyvelem el. Azt nem tudnám elképzelni, hogy megkötnék a kezem, hogy három képet készíthetek el. S ha mégis, biztos, hogy ember lenne. Az egyik a jóságos, a másik a gonosz, a harmadik a bölcs. — Teljesnek érzi-e az életművét? — Azt hiszem, hogy ha többet nem fényképeznék, akkor is kerek egységes anyag, amit eddig csináltam. De nem akarom abbahagyni. Bár 83-ban azt mondtam, hogy igen. Ma nem. Nyugodt lélekkel állítanám össze a Tóth István-életmű állandó kiállítást. Semmit sem keli megtagadnom. Ezt én követtem el és őszintén vállalom. Fehér Ferenc VIMOLA KAROLY: SZEGÉNYSÉG
