Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
19S9. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT Ptsr . mm 7 APOLLON JÖN SZEMBE AZ UTCÁN Görögország neve hallatán mindig végigfutott rajtam valami borzongás. Százszor olvastam, hallottam róla, s úgy éreztem, vágyaim netovábbja teljééül, ha végre eljutok ebbe a csupa tenger, csupa hegy, csupa történelem világba. És valóban: visszatekintve a Hellász földjén eltöltött napokra, tudom, hogy nem mindennapi élményekre tettem szert. Igaz, kicsit másokra, mint amikre számítottam, de ez egyáltalán nem kisebbítette, sőt inkább csak gazdagította a hatás lenyűgöző erejét. A tér végén a tenger Kétnapos, kisebb-nagyobb akadályokkal tarkított út után futottunk be Szalonikibe, Görögország második legnagyobb városába, Macedónia központjába. Első pillanatban csak az őrült forgalom kötötte le a figyelmünket, s mikor végre kikászálódtunk hűséges Trabantunkból, jutott időnk beleszippantani a sós tengeri levegőbe. Szédelegve mászkáltunk az utcákon, kerülgettük a vidám görögöket, s ittuk be tekintetünkkel a látványt. Igen, ez már a dél. A pálmafák, a zsalugáteres ablakok, a fekete . hajú, fekete szemű emberek. S a kikötő a hatalmas hajókkal! Szaloniki a tengerpart mellett épüft fel, s utcái többnyire a parttal párhuzamosan, vagy arra merőlegesen futnak. Így alakult ki az a fantasztikus látvány, ami a főteret övező Míg három oldalról többemeletes, zsalugáteres házak övezik, déli oldalról a tenger zárja le, az előtte haladó, autókkal állandóan zsúfolt úttal. S mintha csak egy óriási presszó, vendéglő, taverna lenne a város, a téren megszámlálhatatlan szék, ahol békésen isszák jeges kólájukat, sörüket a helybéliek. Pincérek szaladnak ki, s bizony nem tudom, mi alapján döntik el, hogy figy-egy. vendég még az ő kiszolgálására vár, vagy a. szomszéd vendéglő pincérére. Hiszen egymás mellett vannak a bűbájos tavernák, presszók, s előttük a tér másik végéig a székek, asztalok serege. Akkor még a meglepetés erejével hatott rám ez a látvány, később rá kellett jönnöm, hogy ez általános Görögországban. A vendéglők előtti járdára és útszakaszra ahány asztal fér, annyit tesznek ki. Gyakran közben van az út, s a pincérek a gépkocsikat kerülgetve hordják a tálcákat a másik oldalon ücsörgő szomjúhozóknak. De az egyáltalán nem zavar senkit. Mint ahogy általában nem zavarja semmi a görögöket. Békésen, nyugodtan, valamiféle született bölcsességgel veszik tudomásul a világ dolgait. Áhítat és féléim Miután sikerült a közeledő este gondolatára elszakadni a látványtól, elindultunk Chalkidiki-félszigetre az Ag'ia Triada kempingbe. Ez a kemping ugyanolyan, mint Európa bármely országában egy külföldieknek készült sátortábor. Kulturált, minden autónak és sátornak külön helye van, amit három oldalról sövény határol. A görögök legendás tisztaságát itt nemigen tudtam felfedezni, de nem is csoda: főképp németek, hollandok, magyarok pihentek itt. S bizony — mint arról másnap meggyőződtünk — a tengerparton sem éreztem magam igazán Görögországban. A homokos, sima föveny lehetett volna akár Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban. Talán a leánde- rek miatt éreztem Hellász levegőjét, amit sehol olyan mennyiségben nem láttam, mint ebben az országban. Szaloniki műemlékei is inkább a bizánci kort idézik, mint a klasszikus görög kultúrát. Az A ja Szófia-templom, a jellegzetes bizánci kupolák szerte a városban mind-mind erre utaltak. Bármerre néztem, mindig Ravenna jutott eszembe. A nyugtalan emberek sietségével indultunk tovább, hogy többet és többet lássunk. A félsziget belseje felé haladva kerestük fel a Mete- órák lenyűgöző kőcsodáit. Ezek a magasba törő barna sziklák még abból a korból maradtak vissza, amikor Thesszália területét tenger borította, s az északról érkező folyók szilícium-, vasoxid- és kalcium- karbonát-tartalma a deltatorkolat ölelésében sziklákká keményeden. A tenger visszahúzódott, a folyók kiszáradtak, de itt maradtak a deltatorkolat ívét jelző sziklamonstrumok. Évszázadokkal ezelőtt szerzetesek menekültek ide, s kolostorokat építettek a sziklák ormára. Apró, piciny udvarok fogják közre a törékeny templomocskákat, kicsiny tornyok, s mindez egy hegy csúcsán, mintha csak folytatásai lennének a természeti képződményeknek. Olyan látvány, ami miatt turisták százezrei zarándokolnák erre a vidékre. Áhítat, s félelem. Áhítat a templom csöndjében, félelem . a magasba kapaszkodó keskeny úton. Alig hiszem, hogy vannak szavak, amikkel le lehetne írni azt a fenséges érzést, ami itt hatalmába keríti az embert. Mindenesetre ismét csak tudatosul bennünk, egyszerű földi halandókban, hogy a természet valami olyan csodálatos dolog, amit mi legyőzni, túlszárnyalni soha nem tudunk. Csekélyke, kezdetleges eszközeinkkel, legfeljebb csak kiegészíteni, ici-picit hozzátenni tudunk ahhoz a csodához, ami Földünkön kialakult. De még az a szerencsésebb eset, ha hozzáteszünk valamit, s nem elveszünk belőle. A Me- teóráknál hozzábiggyesztettük a kolostorokat — ezzel valamit talán mi is adtunk a Földnek, gyarapítottuk értékeit, kincseit. De ez oly kevés!... Virágok közt haladva Igen, a természet. Még mindig telve a komor sziklaormok nyújtotta megilletődéssel, indultunk tovább Athén felé. Thermopülénél — ugye, milyen ismerős a szoros neve az ötödik osztályos történelem- könyvből! — tértünk vissza a sztrádára, .fs ismét csak gyönyörködhettem .a leanderek erdejében. Mert' Görögország ■ tele van leánderreL Rózsaszín virágok borulnak az utak fölé, s mintha a Paradicsomban mennénk, ahol virágok szegélyezik lépteink. Már-már azt gondoltam, hogy ez vadon nő, de rá kellett jönnöm, hogy közel sem így van. Az ember ülteti, s a görögök fantasztikus növénykultuszára jellerhző, hogy lajtos kocsikból öntözik még az út menti fákat, bokrokat is. Egyébként is, valami egészen fantasztikus volt látni, hogy az egész országot öntözik, mint valami hatalmas kertet. Amerre a szem ellát, zöldek a földek, s fényes vizpermet hull a kukoricára, a fák tövére, a napraforgóra. Még a búzát is öntözhetik! Nem láttam sehol feketén korny adózó napraforgót, amelyet hazatérésem után azonnal észrevettem itthon, sem sárgán zörgő levelű kukoricát. Csak a harsogó zöldet mindenütt. Pedig esőt, még csak egy felhőcskét sem láttam kéthetes kirándulásom idején. Ügy hiszem, itt aligha magyarázhatnák a rossz termést az aszállyal, annak ellenére, hogy hazai fogalmaink szerint itt mindig aszály van. Mert ilyen gondos ez a nép, s mi van az én népemmel? Miért nem tudjuk mi ugyanúgy öntözni a földet, s megadni neki azt, ami jár — mint a másik nemzet fiai? Miért vagyunk mi ostobábbak, vagy tehetetlenebbek? Pedig ez a föld sokkal sziklá- sabb, s ahol nem gondozza az ember, kopár, s csak gyér fű, igénytelen cserjék élnek meg rajta. Ám az itt élők amennyit csak lehet, kihasítanak a gyenge minőségű földből. Ápolják, gondozzák, humuszt hordanak rá, s már zöldell is rajta a paradicsom, a kukorica a mindig szálló vízpermet áldása alatt. Kellemes színha tás Thermopüle után betértünk egy kempingbe. No, itt már Görögországban éreztem magam. A korábbi puccos kemping után ez már tényleg görög volt — és tiszta. Igaz, a fürdőben — ahogy sok más helyen e vidéken — napsütötte tartályból folyt a langyos víz, s mintha egy cseppet sós is lett volna. A csempe nem bahamaszínű volt, sőt csempe sem volt. Csak olajfesték, alul rikító türkizkék, felül élénk rózsaszín. Ez a kellemes színhatás igen vidám hangulatot ébresztett bennem, mint általában az egész sátortábor. Itt nem volt elegáns recepció, útleveleket tartalmazó fak- kokkal, több nyelven beszélő egyenruhás személyzettel, a kapunál sorompőval. Nem, itt volt egy vadszőlővel befuttatott házikó, előtte üldögélő tulajdonossal, alá egész nap valamelyik Vendéggel cseveré- szett. A tavernában laktak a háziak : asztal, ágy, székek, napközben kinyitották a nagy ablakot, s kiszolgálták a vendégeket. Láttuk az ablak mögött lakók életét, s éreztem illatukat is. Mikor megkérdeztem a hölgyet, hogy mi ez a kellemes illat, azonnal előkapta a parfümöt, amit egy vendégétől kapott ajándékba, és széies sugárban spriccelte rám. Drága francia illatszer volt: Gucci. Kisétáltam a sátorból, s beleballagtam a csodálatosan tiszta Égsi- tenger'oe. S míg elücsörögtem a sekély vízben, volt időm szemrevételezni a vidéket. Már megint, s minden percben rabul ejt a táj. A hegy szinte meredeken szalad ki a tengerből, sok helyütt csak annyi hely van, hogy utat vágjanak az oldalába, Ahol maradt még egy kis terület, azonnal várost épített rajta az ember. A valószínűtlenül kck ég, a meredeken magasba szökő hegyoldal, a párába, homályba vesző ormok, a hihetetlenül kék tenger — igen, ez Görögország. Nem, nemcsak ez. Mindez bárhol előfordulhat, de Félelmetes látványt nyújtanak a Meteórák sziklakolosszusai, melyek or mán apró kolostorokat építettek az elmúlt évszázadok szerzetesei A parányi kolostorok falai apró udvarokat, még apróbb kápolnákat fognak közre a fehér házak, a rózsaszín leánde- rek erdeje ilyen harmonikus egységben sehol máshol nincs. Ettől íöhhet vártam Athén. Végre! Mióta vártuk ezt a pillanatot! igaz, a megérkezés egyáltalán nem volt kellemes. Szaloniki forgalma után az athéni csak még bolondabb volt, különösen, miután sikerült a legnagyobb csúcs- forgalomban bearaszolni a városba. Megtépázott idegekkel, reszkető lábakkal szálltunk ki a Trabantból. Neurózisunk oka elsősorban abból eredt, hogy a városközpontot keresve gyakran fogalmunk sem volt, merre járunk. Hiába tudtuk, éreztük a térkép alapján, hogy valahol itt kell lenni a környéken annak, amit keresünk, egyszerűen nem találtuk az utcát. Később megoldódott a rejtély: Budapesten vásárolt térképünkön sok utcának teljesen más neve volt, mint a valóságban. De mikor végre elindultunk a fellegvár felé, már nem is foglalkoztunk ezzel a bosszantó malőrrel. Mindenesetre intéztem egy-két keresetlen gondolatot a Kartográfiái Vállalathoz. S itt ácsorgunk bebocsátásra várva az Akropolisznal. Átlépünk a bejárati kapun, nagy levegőt veszek és várom a csodát. Lentről láttam a Parthenont, de tudom mire várok még: kariatida sorokra, a múzeumban mindenféle kincsekre. Míg koptatom sok más turistával egyetemben az évezredes köveket, meg kell állapítanom, hogy szép-szép ez az Akropolisz, fantasztikus, de valahogy többet vártam. S kariatidából is pár van csupán. Valahányszor fényképen láttam, mindig többnek tűnt. Igazán a múzeum lehangoló. Bár azt hiszem, inkább bennem van a hiba. Az előéletemben. Jártam a berlini Pergamon Múzeumban, Londonban a Britishben, s amiből itt egv-egy tárgy van kiállítva, ott úgy voltak beslihtolva a szekrényekbe, hogy néha úgy éreztem, kifolynak a vázák a tárlókból. Most értettem csak meg igazán azokat a régi filmeket, amelyek a görög föld tragédiáját boncolgatták. Elvitték a kincseket máshová. Schliemann, aki feltárta Tróját és Mükénét, vitte Berlinbe, Lord Carnarvon Londonba. Akinek pénze volt. az ásott, s jószerivel mindenki sajátjának tekintette az általa megtalált leleteket. Még nem voltam Kairóban, de lehet, hogy ugyanez az érzésem lenne a British után ott is a régészeti múzeumban. A kondukátor mauzóleuma Mondják, pusztul az Akropolisz, s ez így is van. Érzem a levegőben a pusztulást, és aggódom a világ- örökség részének sorsáért. Még akGörögország a kék ég, a kék (enger s a zöldcllő ligetek országa. De sehol olyan fehér házak nincsenek, mint Hellász földjén kor is fennséges a Parthenon, ha ronda daru csúfítja el az1 egyik oldalát, ami messze kinyúlik az oszlopok közül. Sejtem, merre lehetett a Zeusz-szobor, Athéné szentélye. Gondolataim Periklész körül járnak. Visszaverték a perzsákat, megalakították a déloszi szövetséget, s minden város Athénbe hordta az adót. És Athén felvirágzott, Periklész Akropoliszt építtetett. Nem tudom, hogy a városállamok, ahonnan elvitték a pénzt adó formájában, nem tartották-e zsarnoknak Periklészt. De a hatalom jelképe, a hatalmas építmény itt maradt több, mint kétezer év múltán is. Igen, a hatalom mindig azzal tette halhatatlanná magát, hogy lerombolha- tatlan vagy annak vélt emlékművet emelt magának, a korának. Ugyanilyenek Gizeh piramisai, a Szent Péter bazilika Rómában. Lehet, hogy ugyanilyen lesz az a Bukarestben épült hatalmas városközpont is, ahol a kondukátor palotája nagyobb, sokkal nagyobb, mint a római Szent Péter bazilika? Kétszáz, ezer esztendő múlva vajon hogy fognak visszaemlékezni arra, aki ezt megálmodta s megépíttette? Lehet, hogy úgy, mint Kheopsz- ra, Periklészre, vagy a Táj Mahal építőjére, Dzsahar sahra? Lehet, hogy senki nem fog arról beszélni, milyen áldozatok árán építették fel?. A jövő évezred idegenvezetője elmeséli, hogy melyik uralkodó nevéhez fűződik a palota, beszámol a méreteiről, s a hozzá kapcsolódó legendákról. És senki sem gondol a közeli falvakra, Erdély templomaira. Hiába, ez az élet, s az marad meg, ami nagy, ami monumentális... Ismerős férfiak, lángok' Végigjártuk Athén nevezetességeit, mindent, amit az útikönyv fontosnak tart, megnéztük a régészeti, népművészeti, ilyen-olyan múzeumokat, s rá kellett döbbennem valamire. Az ókori emlékek közel sem nyűgöztek le annyira, mint vártam. No nem baj, előttünk van még Delfi, Mükéné, Epidaurusz. Annál nagyobb hatással volt rám a görög föld, a városok, az emberek. Apropó, az emberek. Első délután Szalonikiben furcsa érzés motoszkált bennem. Néztem az utcán járkáló embereket, a presszók foteljeiben ücsörgő fiúkat, lányokat, s mind ismerősnek tűnt. Időnként megszorítottam útitársam karját: — Nézd, olyan ismerős az a fiú! Nem tudod, honnan? — De hogy ismerhettem volna egy szaloniki fiút, egy chalkidiki lányt? El is hessegettem magamtól az állandó kérdőjelet. Van más, amivel foglalkozhatom. S gyönyörködtem az országban, a kincsekben, évezredek kulturális örökségében. Végül is az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban a vízrajzokat, falfestményeket nézegetve nyilallt belém a felismerés. Hát a régi vázarajzokról ismerős ez az arc. Korábban mindig azt hittem, hogy az évezredekkel ezelőtti festő kicsit elnagyolta a dolgokat, s trehányság- ból nem alakított ki orrgyököt a bodros hajú férfiaknak. Tudtam, százszor láttam a jellegzetes görög arcot, a markáns orrot, de itt, és ekkora mennyiségben egyszerre lenyűgözött. Hát ezért ismerős itt mindenki, azért kutatok mindig emlékezetemben, hogy felidézzek egy régi találkozást, beszélgetést! S mikor erre ráébredtem, majd kiugrottam a bőrömből, hiszen tudtam, hogy az utcán igen, igenis Pállasz Athéné jön velem szembe. Ez a figura pedig pont olyan, mint egy csalafinta Hermész. S úristen! Ez Apollón, egyszerűen szembe jön velem az utcán! Sőt! Nem is egy, hanem tíz, száz, ezer! Fantasztikus ez az ország! Fiedler Anna Mária (Folytatjuk) i Görögországi impressziók (I.)
