Pest Megyei Hírlap, 1989. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-22 / 145. szám

4 ^fífgfCTP 1989. JÜNIUS 22., CSÜTÖRTÖK ŐK ÍRTÁK CSIPKERÓZSIKA Ízelítőt kaphatunk Mátay Melinda és dr. Molnár Pé­ter megfogalmazásában (Kritika, 89/6.) a Fidesz művelődési elképzeléseiről. Mint általában az ilyen anyagokban, ebben is van­nak okos gondolatok, jogos bírálatok, közhelyek és naiv elképzelések. Amit természetesnek tartunk. Bi­zonyos stílusfordulatok, bi­zonyos határpontok azon­ban kevésbé természetesek. Nagy reményeket fűznek például a szerzők az ellen­kultúrához, amely „mind több fiatalt ébreszthet fel abból a 40 éves Csipkeró- zsika-álomból, melyből a tönkretett magyar társada­lom a diktatúra nyomása alatt a legutóbbi időkig nem tudott szabadulni". Nekünk ugyan gondot okoz, vajon hány esztendősek le­hetnek azok a „fiatalok", akik most ébrednek fel egy negyven éve tartó Csipke- rózsika-álomból, de most nem ez, hanem az a bi­zonyos, agyonkoptatott, mindenütt felbukkanó negyven év köti le a fi­gyelmünket. Aligha alaptalanul, hiszen a szerzők írásuk más he­lyén szintén erre a határ­pontra utalnak, megállapít­va: „A társadalom vala­mennyi közösségének le­rombolása, négy évtized er­kölcsi. szellemi nyomorú­sága után..." Ha tehát ez a négy évtized hozta az er­kölcsi, szellemi nyomorúsá­got, akkor kézenfekvő: an­nak előtte nem volt se Csipkerózsika-álom, se er­kölcsi, szellemi nyomorú­ság. Azaz addig rendben mentek a dolgok... Rendben bizony. Ez a rend például olyan jól mű­ködött, hogy 1949-ben — ha jól számolunk, ez a negy­ven év — az ország tizen­öt évnél idősebb népességé­nek a 79,4 százaléka népi rendelkezett az alapfokú oktatás nyolc osztályának megfelelő végzettséggel. Négy százaléknak volt kö­zépiskolai, másfél százalék­nak felsőfokú végzettsége... Óvakodunk attól, hogy ezeknek az adatoknak az ismeretében bárminek is minősítsük az akkori hely­zetet; ezt ki-ki eldöntheti önmagában. Mi azon töp­rengünk, milyen Csipkeró- zsikák ébredeznek itt és milyen álmokból? KLIENS Fenn a toronyban szol a harang Nagymaros fontos értékei Minden községnek, városnak meg kellene írni a történetét. Részei lennének ezek az egész­nek, de szolgálhatnák a mé­lyebb megismerést, az ősök tiszteletét, példáikból az oku­lást. Mert minden kis közös­ségnek, minden században és emberöltőnként megvoltak ná­lunk a hősei és mártírjai. A kollektív büntetés ostoba el­vének alkalmazása idején em­berek sokasága élt át rette­netes és igazságtalan eszten­dőket. Ezekre többen nem szí­vesen emlékeznek, ámbár az idő nehezen hozza el a fele­dés gyógyító szerét, a sebek maradtak. A lelkekben félelem és gyanakvás lappang, még ha a felszínen pusztán csak kö­zönynek vagy tartózkodásnak is látszik az. Végre őszintén Nagymaros utcáit járva sa­játos karaktert fedezhet fel az ember. Térszerűen kiképzett, tágas utcák húzódtak a Duna felé. Katonás sorban hosszú parasztházak állnak a telkek szélén, s ugyanúgy hosszú és keskeny a legtöbb udvar is. A főtéri gesztenyesor fölött megkondul az Árpád-kori templom harangja. A magas töltésen elhúz egy vonatszerel­vény. — Nem. Még mindig nem — jelenti ki kategorikusan az ismerős, akivel a nemzetiségi politikáról szeretnék beszél­getni. A német népi hagyo­mányokról. A még élő, s ment­hető értékekről. — Ne hozzam szóba — ta­nácsolja —, mert erről itt nem szívesen beszélnek az embe­rek. A nyelvet is csak az idő­sebbek beszélik már úgy- ahogy. A fiatalok jobbára csak a nevük alapján gondol­nak a származásukra. Alig si­került öt évvel ezelőtt beve­zetni a némettanítást az ál­talános iskolában, meg az óvodában. Akik beíratták a gyerekeket, azokat is legin­kább a díjmentes oktatás győzte meg. Ezt kell őszintén belátni. Aki az igaz szó hí­ve, annak ezt kell őszintén megírnia — hangzik el a ri­porternek szóló intelem, ar­ra célozva: sok helyen tapasz­talható az erőltetett, látszat­eredményekre törekvés. Az emberi jog is akkor érvénye­sül igazán, ha mindenkit ha­gyunk annak lenni, aminek Fordulatokban gazdag életpálya Műveivel dokumentál Harcos antiikommunista vagy elkötelezett baloldali? Esetleg a kettő egyszerre? Művésznevén George Orwell, családi nevén Eric Arthur Blair személye és művei viták vagy inkább elkeseredett ideo­lógiai csatározások kereszttü­zében álltak az elmúlt negy­ven esztendőben. Kevés nála nagyobb . hatású politikai szerzője volt ennek a század­nak. talán csak Koestler állít­ható mellé. Kelet-Európábán azonban még a nevét is csak titokban lehetett kiejteni. Most, hogy az Állatfarm után fő műve, az 1984 végre magyarul is megjelent, ideje volt, hogy a szerző személye is kilépjen a nyilvánosság elé. Raymond Williams angol iro­dalomprofesszor írt róla kis­monográfiát, melynek fordítá­sát a Gondolat Könyvkiadó jelentette meg nemrégiben. Raymond Williams a dráma- irodalom tanára a cambridge-i egyetemen. Több kitűnő tanul­mány szerzője, újabban regé­nyeket is ír. Orwellről szóló esszéjének alapossága, de mindenekelőtt a többi művét is jellemző politikai becsüle­tesség tiszteletet vívott ki még azon olvasóinak körében is, akik — akárcsak e kötet ma­gyar fordítója, Bizám Lenke — nem mindenben osztják né­zeteit Orwell születését Eric Arthur Blair néven 1903-ban anyakönyvezték Brit Indiá­ban, Motihariban. Blair már kamaszkorában tudta, hogy író akar lenni. Első könyve 1933-ban jelenik meg, Lent és kint Párizsban és Londonban címmel, s az írónak a követ­kező három év alatt sikerül betörnie az irodalom berkei­be. Hírnevét — publicistaként is — leginkább a szegénység­ről és a válságról írott beszá­molóival szerezte meg. A poli­tikai író útjára az Üt a Wi- gan-gáthoz című könyvével — amely 1937-ben jelent meg — lépett, s ezen élete végéig ki­tartott. Politikai álláspontját, írja Williams, a háborús és forra­dalmi élmények több vonatko­zásban is megkeményítették, de nem emiatt lett antikom- munista, hiszen a szovjet stí­lusú kommunizust, mint le­hetséges elkötelezettséget, már több évvel előbb elutasította. 1943 legdöntőbb eseménye számára, hogy hozzáfog az Animal Farm (Állatfarm) megírásához. 1944. februárjára be is fejezi, ám közlését — po­litikai okokból — több kiadó is visszautasítja. Nem is jelent meg csak 1945 augusztusá­ban, a háború befejezése után. A. P. lenni akar. Itt pedig már sen­ki nem mondja Nagymaros he­lyett, hogy Grosmaros. Pedig egykor még a községi tégla­gyárban készült cserepekre is ezt a feliratot préselték. Ahhoz, hogy az ember leg­újabb kori történelmét is ért­se ennek a községnek, szinte az egész históriáját át kell te­kintenie. A ma 4 ezer 700 la­kosú helység arculatán még láthatók a jelek, bár a rangot már nem viseli a hajdanvolt, szabad királyi város. A rég­múlt kitűnő ismerője Nieder­müller Ferenc tanácselnök, időnként szívesen ad számom­ra egy kis helytörténeti órát, amit nagy örömmel fogadok. Hiteles források szerint 1324-ben Károly Róbert ado­mányozta azt a kiváltságleve­let, amely Buda jogaival volt egyenlő. Polgárainak önálló törvénykezést biztosított és vámmentességet. Feljegyez­ték, hogy 1644-ben 1. Rákóczi György is mentesítette Nagy­marost a katonák beszálláso­lásától. 1709-ben jött a pes­tisjárvány, minek következté­ben a lakosság szinte teljesen kipusztult. Az újratelepítés 1715—30 között történt meg. Mária Terézia a meinczi ér­sekség területéről telepített ide németeket. A múlt század végi térképek még mint me­zővárost tüntetik fel a század- fordulóra községgé lefokozott települést. Nehéz évtizedekről Az erdős, hegyes vidéken vi­szonylag kevés a termőföld. Ha mégoly okosan gazdálkod­nak is rajta, nemzedékenként mindig kevesebb osztható egy-egy örökösre. Tehát új források után kell nézni. A kis, helyi közösség korabeli meg­újulásához, a váltáshoz segít­ségül jön a vasút. A Vácot és Párkánynánát összekötő vonal megnyitja az utat Budapest és Pozsony között. Megindulhat a személy- és az áruforgalom. A fiatalok ipart tanulnak. Nagy­maros adja többek között a fővárosban is elismert kőmí- vesdinasztiákat. A századfor­duló éveiben iparos és értel­miségi településsé válik a Du­na mellett kialakult egyik leg­szebb községünk. A korabeli viszonyok, a távolabbi kapcso­latok feloldották a nyelvi be­zártságot. Az emberek kény­telenek voltak megtanulni ma­gyarul. A század első felének nyári napjairól színes utcaké­peket elevenít meg a képze­letbeli filmvetítő. Elegáns urak ülnek a kaszinóban, höl­gyeknek bókolnak a vendég­lők asztalánál, festők vásznai­ra kerül a táj. Nyaralni jön a középosztály. Itt már akkor ki­alakul a falusi turizmus. A férj hét közben a pesti hiva­talban dolgozik, családja Ma­roson nyaral. Az őket fogadó háziak a szénapadláson ren­dezkednek be. Ezt a képet a háború robbantja szét. A fa­sizmus éveiben jó néhányan válnak az ordas téveszmék ál­dozatává. Ám kevesebben an­nál, mint amennyien bűnhőd­tek érte. Közös örömünkért Hadifogság, kitelepítés. In­dultak a fogolyvonatok innét keletre, nyugatra. Élnek itt született emberek közül az NDK-ban és az NSZK-ban. Drámák, tragédiák, túlkapá sok, törvénytelenségek. Epizó­dok elevenednek fel az utcai beszélgetéskor. A család ebéd­je épphogy elkészült, amikor értük jöttek. Már nem fo­gyaszthatták el, mert vitték őket. Az egyik magyarnak csupán azért vették el a há­zát, mert a német dalárdá­ban énekelt. A távozók helyé­re más vidékről elüldözött magyarok érkeztek. Kinek-ki- nek más és más gyermekkori emlékei fájnak, élményei nyo­masztanak. — A tanácstagi beszámoló­kon, a falugyűléseken olykor szóba kerül, hogy most már itt az ideje, meg kellene mente­ni azt az értéket, ami még maradt. Több fiatalt kellene német szóra tanítani. A hely- történeti kör még valahogy munkálkodik is. őket segítik az öregebbek. Ám az előbbi javaslatra a legtöbben azt mondják: — Bántottak min­ket eleget azért, mert svábok voltunk. Engedjenek most már magyarnak lenni. — Nemzetiségi politika a közművelődési program tük­rében ? Kismartoni Ferenc, a műve­lődési ház igazgatója erre ne­met mond. Megerősít abban, amit másoktól hallottam. Fenn a toronyban zeng a déli harangszó. Nándorfehér­vár emlékét idézi. A győze­lemét. De emlékeztetnie kell ezeréves számtalan veresége­inkre is. Ezek mindig közös, vereségek voltak. Magyaroké, szlávoké, németeké, romá­noké. Szólhatna már az a ha­rang közös örömünkért is. Kovács T. István Lati name rikanisták r / U| társaság Az MTA székházában meg­tartotta alakuló ülését a Ma­gyar Latinamerikanisták Tár­sasága. A szervezet azokat a hazai szakembereket fogja össze, akik a tudomány, a po­litika, a gazdaság, a művésze­tek is ismeretterjesztés terüle­tén Latin-Amerikával foglal­koznak. A társaság elnökévé Anderle Ádám történészt, a József Attila Tudományegye­tem professzorát; alelnök'ké Boglár Lajos néprajztudóst, a Néprajzi Múzeum munkatár­sát és Róbert László újságírót; főtitkárrá Kollár Zoltán köz­gazdászt, a Marx Károly Köz­gazdaságtudományi Egyetem dékánját választották. A pedagógus-szakszervezet főtitkárának Nyílt levél Tisztelt Szöllösi Istvánná kartársnő! A budaörsi Illyés Gyula Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola PSZ- és PDSZ-alapszervezete kezde­ményezését elfogadva, a PSZ Pest Megyei Titkárok Tanácsa és Intéző Bizottsága ezennel teljes támogatásáról biztosítja az ön 1989. június 5-i, dr. Glatz Ferenchez írott levelé­ben történt fellépését, mely a szeptember 1-jei pedagógus­bérrendezéssel kapcsolatos. Egyúttal kezdeményezzük és javasoljuk, hogy a PSZ jelez­ze a művelődési miniszternek a Stark Antal államtitkár te­vékenységével kapcsolatos bi­zalmatlanságunkat. Indoklásunk: Stark Antal művelődési minisztériumi ál­lamtitkár írásbeli és szóbeli megnyilatkozásaiból — példá­ul a Köznevelés 1988. évi 35. számában — sorozatosan ok­tatás- és pedagógusellenesség sugárzik. Ügy érezzük, szem­lélete nem megfelelő; állás- foglalásai az MSZMP koráb­bi értelmiségellenes politikai gyakorlatának elemeit tükrö­zik. Ez a fajta magatartás ma elfogadhatatlan! A személyi megújulások, megújítások elől — a bizalom megerősítése, a magasabb színvonalú, ered­ményesebb munkavégzés ér­dekében — a minisztérium sem zárkózhat el! Nyílt leve­lünkben felhívjuk az ország valamennyi oktatásügyi dol­gozóját, intézményét, csatla­kozzon állásfoglalásunkhoz. A PSZ Pest Megyei Titkárok Tanácsa és Intéző Bizottsága ■ HETI FILMJEGYZETB Rémült rohanás Egy kocka a Rémült rohanás című amerikai filmből Rövid időn belül már a má­sodik amerikai akoiófilm ez, melynek címében kiemelt sze­repet kap a rohanás. Javá­ban fut még a mozikban az Éjszakai rohanás című film, mely egy kényszerűségből ösz- szezárt páros olykor szelle­mes fondudatokkal és dialó­gusokkal megtűzdelt, fordula­tos történetét meséli el len­dületesen. És most itt az újabb, ezúttal Rémült roha­nás. Nem tudom, miért kap ilyen hangsúlyt a gyors — és nem feltétlenül nyugodt — mozgás már a címadásban. Végtére is ez az olykor őrül­ten kerengő, vad, veszélyes és sokkoló mozgás ezeknek a fil­meknek csak az egyik eleme. És a mozgás (üldözés, kerge- tés, hajsza) már nagyon rég­óta fontos tényezője sok film- típusnak. A legkorábbi bur- leszkekben, komikus szkecs- csekben is volt már kergetőzés, autós, lovas, kerékpáros üldö­zés, vonathajsza, rohangálás, — gondoljunk csak a Marx fivérek, Sennet vagy éppen Chaplin kisfilmjeire, Vagy ott- volt a maga rituális lovas üldözésjeleneteivel, vágtái­val a korai leestem. Szóval a mozgás, mint a film lényege (eredeti nevében —■ kinema- tográf —, meg a belőle kiala­kult kinő, sinema, sőt, a re­mek magyar mozi elnevezés­ben is ott van ez a lényegre utalás) ősidőktől fogva jelen van ebben a találmányban, melyből csak később lett mű­vészet, és amelynek lassan újra csak a technikai oldala kezd érdekessé válni. S ha már a technikát említem: va­jon nem a mozgásnak, mint alaptulajdonságnak a kivetü- lése az űrfilmek megannyi, most már fantasztikus tech­nikai lehetőségekkel megva­lósított csillagháborús üldözé­si — rohanási jelanéte? Ez az új film, a Rémült rohanás, természetesen nem épít művészetfilozófiai vagy fiílmesz'tétiikai értekezéseket a sztoriba. Legfeljebb a néző vonhat le efféléket, ha kedve tartja vagy ha járatos az el­méleti kérdésekben. De a né­zők tömegeit nem ezzel vonz­za a film, s a hasonló típusú filmek. Itt ugyanis megint csak egy jól bevált, jól bejáratott filmtípus sikerének újbóli ki­aknázásáról van szó. Láttuk az A Beverly Hills-i zsarut, láttuk a Külvárosi körzetet, — nos, a Rémült rohanás pontosan ezeknek a nyomdo­kain halad. Adott két chica­gói rendőr, akiket a kábító­szervonalra állítanak rá, s miközben lassan becserkészi s az igazi nagymenő drogcsem­pészt, sok veszélyes kalandon mennek át. Ezek egy része kellemesnek is mondható (egy kényszerkirándulás Miami va- rázsos tengerpartjára), több­nyire azonban közvetlen élet­veszéllyel járó kalamajka. Egymást érik a nagy autós kergetőzések, még a chicagói magasvasút sínéin is, és te­mérdek más, izgalmas hely­színen. Lövöldözés, verekedés, elrabolt exfeleség, végül pedig egy remekül fényképezett es vágott golyópárbaj egy hiper­modern épületben — minden együtt van, ami az ilyenfajta filmekhez kell. Peter Hyams rendező nagy iramot diktál — csak hát ezt a sok klisét, ezt a sztoritípust, ezeket a figurá­kat oly sok filmben láttuk már, hogy kissé fáradtan néz­zük újra. Az Éjszakai roha­násban legalább volt egy kis akasztófahumor és egy csöpp­nyi önirónia. Itt egyikből sem nagyon találunk. Talán ezért is hat inkább ernyesztőnek. mint felfrissítőnek ez a roh i- nás ... Az utolsó jelenet A filmes karriertörténetek úgy látszik sosem mennek ki a divatból. Valamikor a han­gosfilm létrejötte után, a 30-as évek elején, talán annak a mámornak is köszönhetően, hogy a film megszólalt, éne­kelt. muzsikált, eiburjánoztak a sikersztorik a filmekben. A kis énekesnő bekerült a kó­rusba, s egy váratlan és nagy­szerű pillanatban, amikor a nagy primadonna megbetege­dett vagy bedobta a hisztit, kiderült, hogy a szerény kis­lány tudja a szerepet, beug­rott, és óriási sikert aratott, ami természetesen elindította a karrier útján. Vagy: a kocs­mák romlatlan liliomát felfe­dezi a nagy impresszárió, meg- kömyékezi, filmszerepet ígér neki ha jó lesz hozzá, ám a romlatlan és ártatlan liliom nem hajlandó. Mígnem eljön a tiszta érzésű, szívbéli sze­relmes nagy Ö, és a legszű- zibb erkölcsök sérülése nélkül mégis hozzásegíti az ártatlan liliomot a nagy szerephez — és persze a kiugróan gyors karrierhez, melynek csúcsán az ártatlan liliom trillázva ki­kacagja a régebbi tisztességte­len szándékú nagy impresszá­riót aki szégyenében fenékig ürít - egész palack pezsgőt. A i. .rriertörténetek termé­szetesen modernizálódtak az­óta — legalábbis ami a hely­színeket, viseleteket, autótípu­sokat illeti. Mert az alapkép­let bizony nem sokat Válto­zott az elmúlt ötven esztendő­ben. Mintha egyenesen ezt akar­ná bizonyítani, a most mo­zikba kerülő japán film, Az utolsó jelenet. A történet a 30-as években, a film han­gossá válása idején játszódik. Hősnője egy fiatal lány, aki színészcsaládból származik, de nem gondol arra, hogy kö­vesse szülei példáját. Ám a sors könyvében az van meg­írva róla, hogy mégis film­sztár legyen. Véletlenek és kü­lönböző (erkölcsi ás egyéb) buktatók után be is fut: si­kert sikerre halmoz. De eh­hez kell egy hűséges jóbarát, aki titokban halálosan szerel­mes is a sztárjelöltbe, és kell a szívbeteg és alkoholista sz.- nész apa. (A legtöbb ígéretes karriert befutó sztárjelöltnek már a hollywoodi karrierfi!- mekben is legalább szívbeteg és alkoholista volt az apja vagy az anyja, vagy mind a kettő.) S mivel a rajongó kor­rigálja a szép sztárjelölt mes­terségbeli hibáit, az alkoholis­ta, ámde meleg szívű atya pedig megadja lányának a nélkülözhetetlen érzelmi él­ményanyagot, mi sem áll út­jába a karriernek, melyne* fényét csak az tompítja, hogv az atya, lányának egyik film­jét nézve, rosszul lesz és meghal. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents