Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

1939. MÁJUS 27., SZOMBAT Ahogyan a tudósítók tótnak bennünket szempontból. Angliában ez szerin­tem senkit sem érdekelt volna. — Milyen hírforrásokra támasz­kodik? — A legjobb az, amikor több for­rás is van. Szeretek utánajárni egy témának. Ez nem mindig könnyű. Például legutóbb, amikor a három­éves kormányprogram létezését he­tekkel ezelőtt kiszivárogtatták, jó egy hetembe került, amíg megsze­reztem annak tartalmát és tudtam róla írni. Ebben a magyar sajtót is megelőztem. — Volt olyan hír, amiről lema­radt? — A vasfüggöny lebontásának megkezdéséről — erről az esemény­ről nem értesítettek, nem kaptam meghívót. Ezért — más tudósítókkal ellentétben — nem voltam ott a helyszínen. — Egy tudósítónak arra kell vár­nia, hogy értesítsék? Létezik a Pressiníorm, de ez nem az igazi ■■■ ——»n—»»»■■ .w .im i — Szó sincs róla, nem kell meg­várnia, míg értesítik. Az igazság azonban az, hogy a tudósítók tájé­koztatását .több helyen is szervezik: a párt, a kormány, a külügy. s mun­kájuk nincs koordinálva. Ezt a prob­lémát még más szocialista ország­ban is úgy oldják meg, hogy van egy sajtóközpont. Budapesten léte­zik a Pressiníorm iroda, de ez nem az igazi, ott nem lehet például az MTI-telexet olvasni. Egy sajtóköz­pont nagyon hiányzik. AGG KAROLY: IKREK — A német nyelvű MTI-kiadvá- nyokból, a rádió német nyelvű adá­saiból dolgozom. Persze tolmácsom is van, aki sokat fordít, segít. Ha nem tudnék németül, meg kellene tanulnom magyarul. Amikor három évvel ezelőtt ide kerültem, olyan ér­zésem volt, mintha egyes hivatalok­ban nem szeretnének információt adni. Akkoriban keresni kellett a té­mát. Most már erről szó sincs. Sőt, mostanában inkább az az érzésem hogy túl sokat tudok. A szomszí dómat például, akit nagyon érdekel a politika, előfordul, hogy meg tu­dom lepni bizonyos információkkal. — Élőfordult a három év alatt, hogy meglepődött valamin? — Néha még magam is meg va­gyok lepve, hogy a magyar újságok milyen szabadon írnak, legalábbis a régebbi stílusukhoz képest. Igaz, Lengyelországban a sajtó 1980 augusztusától egészen 1981 decembe­réig még ennél is szókimondóbb volt. Azt azonban nem kívánom ma­guknak, hogy a sajtóban odáig jus­sanak, mint mi annak idején. Az újságírásban szerintem a tényeknek kell dominálni. A tényeket kell hagyni érvényesülni. — Lapja hány százalékban veszi át az ön anyagát? — Tudósításaim mintegy 75 szá­zalékban megjelennek. De nem tu­dom egészen pontosan, mert a Try- buna Ludunak három kiadása is van, és ha a központiban nem je­lent meg, akkor még esély van arra, hogy a másik két kiadásban megje­lenik a tudósításom. Karacs Imre, az Independent tu­dósítója. — Kiválóan beszél magyarul... — Félig magyar, félig angol va­gyok. Angliában születtem, de Ma­gyarországon nőttem fel. 16 éves ko­romig Magyarországon éltem szü- .leimmel. Édesanyám angol, édes­apám magyar. Ennélfogva téljesen önálló munkát végzek, míg a kollé­gáim egymásra és a fordítóikra van­nak utalva a nyelv miatt. — Ügy tudom, több nyugati lap­nak dolgozik. — Az Independent budapesti tu­dósítója vagyok. Ez a brit napilap küldött, ők fizetik az itteni költsé­geimet. Ezenkívül az amerikai Wa­shington Postnak és a Sunday Timesnek is dolgozom. Heti kiírom cikk hazánkról — Az Independentnek van meg más kelet-európai tudósítója? — Bukarest, Tirana és Kelet-Bor­iin kivételével minden kelet-európai fővárosban van a lapomnak tudó­sítója. Bukarestbe a lap még ideig­lenes tudósítót sem küld. Kelet-Ber- lint pedig a bonni tudósító intézi. — Budapest drága város? — Meglehetősen. A lakás nagyon drága és a lakáshelyzet nagyon rossz. Itt ugyanannyiért bérelek egy lakást, mint amennyiért kiadom a sajátomat Angliában. Tapasztala­taim szerint nyugat-európai árszín­vonal és kelet-európai minőség érvé­nyesül. Ami pedig a fizetésemet il­leti, nos, alapfizetést kapok, amiből — tekintettel a napokban(megszapo- rodott háromtagú családomra — si­mán éhen tudnék halni. Tehát a teljesítményem után kapom a pénzt, ezért dolgozom több lapnak. — Van sikerélménye? — Hetente átlag két-három cik­kem- jelenik meg Magyarországról a 409 ezres példányszámú, naponta 49 oldalon megjelenő Independent- ben. 1988 októberétől vagyok a lap állandó budapesti tudósítója. Talál­koztam azóta itt olyan honfitársaim­mal, akik tudomásomra hozták, azért jöttek el, mert a cikkeim fel­keltették az érdeklődésüket Magyar- ország iránt. — Rendelésre ír? — Csak annyiban, hogy előbb témaajánlatot teszek és ha kérik, akkor írom meg az anyagot. Például a „gazdasági szükségállapot’’ körül kialakult ominózus vita fontos téma volt. Furesállottam is. hogy a ma­gyar sajtó pár nap múltán elhallga­tott. Egy ilyen témáról a nyugati sajtó heteken át írogatna. Az autó­pályadíj körüli bonyodalmakról azonban nem írtam semmit, bár­mennyire is fontos volt az magyar Elhamarkodott rendeletek siabdaljék idegeit ki orvos élete sem védett » doktor úr Trabanttal jár — mondja az asszonyság, s szí­vélyesen elkalauzol a duna- haraszti orvosi rendelőbe, közben mentegeti a körülményeket. — Gázt építenek az utcában, azért van föltúrva minden, ide még biciklivel is nehéz bekanyarodni. De majd csak végeznek egy­szer, akkor aztán, micsoda kényel­münk lesz! A rendelő pedig —ugye, milyen szép? Kis kóceráj volt a he­lyén, kilenc éve bővítették, nyolc or­vos dolgozik benne ... Távolról ér már el az asszonyság monológja, de őt ez láthatóan nem zavarja, mondanivalójában csak egy kis zökkenőt engedélyez, máris más­nak ecseteli a tegnap látott tv-mű- sort. Olvasom a táblákat, Karika doktor, s Marosi doktor „egy gyé- kényen”t osztozik. Ketten ha vára­koznak az ajtó előtt, leülök hát én is, soromra várva. A fogorvosnál nagy a tömeg; van, aki keresztrejt­vényt fejt, akad, aki az ereszcsator­na beszerzési helyeiről ad tájékozta­tót. Két asszony gyógyszerek csoda­hatásait taglalja. Almos délelőtt van, rendelési idő vége felé. Aki beteg akart lenni, hát megtette ezt pénteken, aki meg iga­zán beteg, hát eljött már reggel. A gyógyszert íratok hada is elvonult, a folyosó zöld kövén barna bogárka araszol tétován. Arról a virágzó fa­ágról pottyanhatott le, amelyet va­laki ittfelejtett, hanyagul a piros mű­anyag székre vetve. Az asszisztensnő lép ki az egyik ajtón, s fölemeli az ágat — befőttes üvegben a doktor asztalára állítja talán, csipetnyi ta­vaszt az orvosságszagú szobába. Karika doktort régóta ismerem. Valaha nem hittem volna, hogy egy­szer éppen egy kistelepülésen a kör­zeti orvosi rendelőben találkozunk. A SOTE II. sebészetén dolgozott, mint elismert sebész. Fiatal volt, len­dületes, s a kandidátusi disszertáció­ját készítette. Világos szemeiben örök derű, s nyugalma legendás — tartották róla mindig is. így aztán valódi meglepetés volt, amikor, úgy tízvalahány évé, egyszer csak kiköl­tözött a fővárosból Taksonyba. Ak­koriban a fiatal orvosok foggal-kö-. römmel ragaszkodtak Budapesthez, s egy klinikai állás a vágyak netovább­ja volt, egzisztenciális ígéret. Nem volt ez másképpen Karika Gyulánál sem, de hát az orvosi hierarchia olyasvalami, aminek tűrésére, sőt, meglovagolására természet és adott­ság kell. Tizenöt évig dolgozott a doktor a Stefanies klinikán, nagy ta­nítómesterek mellett. — így a helyes — mondja nevetve —, mellettük. Nem voltam sohasem háttérben, de a beosztott sorsa, úgy­mond, eleve elrendeltetett. Az ember egy darabig reménykedik, ha elég kitartó, s tanul, tanul, tanul, előbb- utóbb elé áll a nagy léhetőség. Fő­orvos lesz vagy legalábbis másodfő­orvos. Az emberek, hiába is monda­nánk az ellenkezőjét, karrierre van­nak beállítva. Én sosem voltam ilyen típus. Fölmértem, mi is az,- ami tör­ténhetik velem. Láttam a sikertelen pályázatokat, a hullámhegyeket, s hullámvölgyeket. Két gyermekem is született közben, s a mérleg nyelve a szakmai siker helyett, a magánélet kiegyensúlyozottsága felé billent. Summa summárum, anélkül, hogy a döntés akkori keservébe vagy egyéb negatív taglalásába süllyednénk, úgy határoztunk — a. család és én —, hogy körzetet vállalok. Valaha a vég­zés után körzetbe mentek a fiatal or­vosok, aztán elveszett az ilyen orvo­sok rangja. Legyintettek rá, nemcsak az emberek, hanem a pályatársak is. Jó néhány esztendeje alapvető szem­léletváltozás mutatkozik. Ma már körzetbe nem mehet az az orvos, aki nem dolgozott minimum két évet va­lamely intézetben, sőt, körzeti orvo­si szakvizsgát is lehet tenni. El is várják, segítséget is adnak. Kezd hát nőni a reputációnk ... Karika doktor körzeti orvosiként védte már meg a disszertációját. Kandidátus. Szigetújfalun született, nem volt hát tőle idegen a vidéki élet. 1981-ben, amikor elfoglalta he­lyét a dunaharaszti rendelőben, ép­pen a változások korát élték. Gyara­podott a rendelő, nem szűkösködtek tovább. Most huszonegyezer embert lát el itt nyolc orvos. Viszonyítás kér­dése, hogy ez jó vagy rossz. Olyan elviselhetően közepes. Ami gondot jelent — nines meg a kórházi hát­tér. A harasztiakat a klinikák fo­gadják, s ez általában elegendő. De a belosztályi, vagy reumatológiai kró­nikus eseteknél nem lelkesítő dolog — innen ugyanis hetente egy, nő-, il­letve férfibeteget lehet küldeni ki­vizsgálásra —, csak az akut eseteket fogadják azonnal. A szakorvosi ren­delő Kunszentmiklóson van. Itt, a gyártelepen, dr. Bakonya Mária az igazgató, s igyekszik mindent meg­tenni a betegekért. De ebben a pénz­telen világban ő is csak addig tehet erőfeszítéseket, ameddig a takaró engedi. így hát a labor' előtt sorok állnak, s hosszú órák telnek el, míg valaki sorra kerül. Éppen ezért itt, a haraszti rendelőben, már öt éve sze­retnének megnyitni egy kislabont. A tanács már többször beleegyezett, sőt, a felszereléshez is hozzájárulna. Egyelőre azonban az a gond, hogy a nőgyógyászati rendelés éppen azok­ban a helyiségekben zajlik, ahová a kislabort tervezték. Sokan segítenének. Tavaly egy hamburgi úr ígért némely gépeket, talán most, a nyáron meg is érkez­nek. A betegek közül akad, aki cse­rép virágot hoz díszíteni, mások nyugtatóan szólnak a zaklatott nő­vérnek: — Csinálja nyugodtan a dol­gát, kedveském, ráérek, másra sem már, mint hogy a doktorra várjak! — Pár évvel ezelőtt, még nem be­szélhettünk arról, hogy a betegségek miért is alakulnak ki — így Karika doktor. — Ma már igen. Sőt kutat­hatjuk is az okokat. Aztán, amikor elkészül a jelentés, csodálkoznak: mi történt, tavaly nem volt neurotikus ember, ma meg már. mindenki ide­ges? Az egészség három dologból te­vődik össze —, az öröklött tulajdon­ságok dominálnak, az ember élet­módja, s a környezet, azaz a társa­dalmi körülmények. így hát nem dő- re a kijelentés — az egészség nálunk is, mint bárhol másutt a világon, a politika mögé rejtőzik. Hát igen. Ma sincs több alkoholis­ta, mint régen —, de már szólunk róla. Kábítószeres sincs több, de struccpolitikával sokáig nem vettünk tudomást erről. A rendőrök sem bru- tálisabbak, mint ezelőtt — csak hall­gattunk. Ellenben családok bomla­nak föl, nő a létbizonytalanság, hasz­nálódnak az idegek. Mi ez, ha nem politika, a romló egészségbe ágyaz­va? S bármilyen paradoxon, ez alól az orvos sem felmentett játszótárs. E lhamarkodott rendeletekkel szabdalják idegrendszerét, ad­minisztrátorrá degradálják, s elveszik idejét, hogy azzal törődjön, ami a legfontosabb — a megelőzés­sel. A megállapított diagnózis után ugyanis a gyógyítás fölmérhetetlenül sokba kerül, sőt: olykor lehetetlen. Bellér Ágnes Magyarországról jelentik A külföld felfokozott érdeklődése a magyarországi változások iránt a világsajtó hasábjain is egyre nyü- vánvalóbb. Egyre több sajtószerv, rádió- cs tv-társaság jelentkezik és küldi él hozzánk tudósítóját. A Magyarországon állomásozó külföldi tudósítók száma jelenleg .harmincra tehető. Hogyan, milyen körülmények között dolgoznak ők, mi a vélemé­nyük a jelenlegi magyar tájékozta­tásról? Erről és sok minden egyéb­ről faggattuk a Budapesten dolgozó tudósítókat. A megváltozott kelet-európai sztori Mark Frankland, a brit The Ob­server című hetilap kelet-európai tudósítója. — Mióta van Magyarországon? Kérem, beszéljen eddigi újságírói pályafutásáról. — Budapesti irodánkat ez év feb­ruárjában nyitottuk meg. Ezt meg­előzően az NSZK-ban volt a szék­helyem, onnan tudósítottam Kelet- EurópáróL A bonni korszak 1987— 89-ig tartott. Egyébként már vagy harminc éve űzöm ezt a szakmát. Moszkvából, Indokínából, Tokióból, Washingtonból is tudósítottam a la­pot korábban. — Honnan jött az ötlet, hogy Bu­dapesten létesítsenek irodát? — 1985-ig a legtöbb brit, nyugat­európai lap Bécsből tudósított Kelet- Európáról. Én például 1977—1981 között Londonban voltam a The Ob­server kelet-európai tudósítója. Es ezt akkor meg is lehetett tenni, hisz akkoriban még viszonylag nyugodt volt a kelet-európai politikai hely­zet. Az elmúlt három évben azon­ban megváltozott a kelet-európai sztori. Másképp kell írni, a helyzet sokkal bonyolultabb, több figyelmet érdemel. Magyarország ‘ is sokkal TTJTtpttabb lelt. Választhattam Varsó és Budapest között. Mivel, Lengyel- országot jobban ismerem és ott van is egy emberünk, ezért inkább úgy döntöttem, hogy Budapestre helyez­zük az irodánkat. — Milyenek Magyarországon egy nyugati újságíró munkafeltételei? , — A lengyelországihoz tudom ha­sonlítani. Mindkét országban egyfor­mán nyílt a sajtó. Mivel egész Ke­let-Európábán utazgatok, ezért el tu­dom mondani, hogy az NDK-ban és Csehszlovákiában már más a hely­zet, ami a nyugati újságírók mun­kafeltételeit illeti. A 19—15 évvel ezelőtti lengyelor­szági helyzethez hasonlítanám azo­kat. Most lehet látni, hogy a kelet­európai országok mennyire külön­böznek egymástól. Régebben minden azonos séma szerint működött. Most minden egyes kelet-európai ország más eset. Ez több tudást és több munkát is igényel. — Vannak-e nehézségei, amelye­ket nem tud leküzdeni? — Nagy gondom a nyelv. Lengye­lül és oroszul tudok, magyarul azon­ban nem. Ha állandóan itt lennék, talán megtanulhatnám a nyelvet, de így nem megy. Egyébként kétség­telenül a legnagyobb akadály a rossz telefonhálózat. Budapest nagyon is megfelelő hely lehetne a Nyugat számára, hogy a kelet-európai tér­ség sajtócentruma legyen. Itt és most Európában a telefon ma már nélkülözhetetlen eszköz, a kapcsola­tok létesítésének az alapja. De ez nemcsak az újságíróknak, az üzlet­embereknek legalább olyan fontos. Ludwik Loos, a lengyel Trybuna Ludu tudósítója: — Mi a vonzóbb ma egy lengyel újságírónak, a belpolitikai, avagy inkább a külpolitikai újságírás? — A lengyelországi helyzet egyre érdekesebb lett Kollégáim — akik­kel együtt végeztem a varsói egye­tem újságíró tanszékén — többsége belpolitikai újságíró. Én 1986 óta vagyok budapesti tudósító. Azelőtt egy észak-lengyelországi megyei lap­nál dolgoztam. — Mi szerint válogatja a témáit? — Legelőször is tudom, hogy mi­vel küszködnek a lengyelek, milyen ott a helyzet, ennek alapján próbá­lom eldönteni, mi az, ami érdekel­heti a lengyel olvasót. Még mielőtt Magyarországra jöttem, tudtam, hogy a két országnak rengeteg ha- sonió problémája van. Emlékszem, hogy ezzel a ..hasonlósággal" először 1956-ban találkoztam. — Milyen forrásokat használ, ho­gyan dolgozik?

Next

/
Thumbnails
Contents