Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
4 &£últm 1989. MÁJUS 20., SZOMBAT Fejér Zoltán 1951. március 11-én született Budapesten. Már gimnazistaként részt vett országos fotókiállításokon, 1970-től pedig külföldön megrendezett fotószalonokon is szerepeltek képei. 1969—81-lg a Főfotónál, .82—84 között pedig a Fényszövben dolgozott. 1985 óta a Képző- művészeti Kiadónál a naptárak felelős szerkesztője. 1971 óta készíti a Magyar Eszperantó Szövetség kiadványainak fotóanyagait. Tagja a Magyar Reklámszövetségnek és a Magyar Üjságírók Országos Szövetségének, 1970 óta pedig a Dunakanyar Fotóklubnak. Képei különféle reklámkiadványokon (naptárak, prospektusok, plakátok) és tucatnyi könyvben jelentek meg. Munkái közül néhányat.a Nemzeti Történeti Fényképtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a kiscelli múzeumban, a Budapest-gyűjtemértyben, a Közlekedési Múzeumban és több vidéki gyűjteményben őriznek. Számos hazai és nemzetközi, önálló és gyűjteményes kiállításon szerepelt. Művészi fényképeiből június 3-án a váci kávéházban rendeznek kiállítást, amely 17-ig folyamatosan megtekinthető. Fotóit lapunk 8. és 9. oldalán láthatják. Arany hangú kórus Váchartyanban A lányok inkább énekelnek Horváthné Gáspár Judit igazgatónő hangosan számol: — Tíz esztendővel ezelőtt kerültem a váchartyáni általános iskolába matematika— ének szakos tanárként — emlékszik vissza. — Három évig vezettem a kórust, de már akkor is arany minősítésű, volt. Sőt, annak idején, amikor még diákként tagjai' közé tartoztam, ugyancsak jó eredményeket értünk el! Természetes, hogy az ember kíváncsi lesz az aranyhangú lányokra. Bár a műhelymunka nem látványos, mégis az igazgatónővel tartok a próbára. A kórus vezetője 1982 óta Farkas Pál, aki a váci zeneiskola hegedű szakos tanára; itt is oktat e hangszeren. — Általában hatvanan vesznek részt a próbákon — magyarázza Farkas Pál. — Egy- egy fellépés alkalmával azonban nyolcvan-nyolcvanöt lány dalol. Rendszeresen velünk tartanak ugyanis néhányan a régiek közül. Ez azonban most egy hétköznap, s a negyvenöt perc — tapasztalom — igencsak kemény munkával telik. Ám a május 21-i, szentendrei megyei díszhangverseny előtt ez az utolsó. A tanáruk gyors tempót diktál, de ezt bizonyára megszokták, mert fegyelmezetten dolgoznak. A próba után arról faggatom őket: mit jelent számukra a muzsika? Nagyon nehezen születnek meg a válaszok. Alighanem szívesebben énekelnek, mint beszélnek erről. A négy nyolcadikos közül végül is Bagi Éva menti meg a MARGÓ TITKOS 'CENZUS Megérhetjük még ezekben a politikai divatokkal ékes hetekben, hónapokban, hogy■ valaki(k) előrukkoltnak) — .éppen ezzel ne?! — a javaslattal: akárki azért, mert e haza szülötte, még ne kaphasson választójogot. Legyen feltétele. Mondjuk ... vagyoni? Kulturális? Ismerős? Bizony, az. Volt idő, amikor vagyoni, kulturális cenzus egyaránt érvényesült a választójogban, kikötve, ki jogosult voksolni, s ki nem ... Tréfálunk? Távol áll tőlünk! Aggodalmaink vannak. Talán nem alaptalanok. Némely dologban ilyen feltételek meglétét, azaz a cenzus érvényesülését sejtjük. Persze titkos ez a cenzus, de — érvényesül. Nem, nem pártok, prepár- tok, mozgalmak egyeztek meg benne, hanem olyan komoly urak és hölgyek, akik ráfordításban és haszonban gondolkoznak és (sok más mellett) könyvkiadónak álcázzák magukat. Ha a megyében egy lakosra vetítjük, akkor 300 forintot érnek az egy esztendő alatti könyvvásárlások. Amiben nincsenek benne a munkahelyit könyvbizományosok forgalmi adatai, a másutt, például a fővárosban megvett művek.'Az összeg tehát valamivel nagyobb. Mennyi ez a 300? Sok. kevés? Mire futja belőle? A mai könyvárak mellett mire? Mégis, háromszáz forint az háromszáz forint. Csakhogy! Tudjuk, tapasztalatból is, forgalomelemzési mutatókból is, hogy például a szellemi foglalkozásúak háromszor annyiért vesznek könyvet, mint a munkások háztartásai. Talán le sem kellene írni: ez utóbbiaknál aligha a szándék, az igény hiányzik... S ez csak egyetlen tény. Gyarapítható a példatár. Azzal, hogy ma a gyerekek ritkábban kapnak ajándékba könyvet, mint öt vagy tíz esztendeje. Az ilyesmire (még?) figyelemmel levő pedagógusok azt mondják, elkeserítően megritkult a könyvajándék a két gyermehelyzetet: Kellemes időtöltés — mondja. — Benkó Katalin hozzáteszi: Kikapcsolódás. Apránként kiderül, hogy sokkal nagyobb szerepet játszik életükben, mint azt hirtelenjében vallották. Benkó Katalin négy éve zongorázik, hetente kétszer jár hangszeres oktatásra, egyszer pedig szelfézsra. Potocska Zsuzsanna egészségügyi szakközépbe jár majd szeptembertől. Ha ott lesz énekkar, lehet, annak is tagja lesz. Hasonlóképpen gondolkodik Csernák Edit, ez újpesti Könyves Kálmán Gimnázium leendő elsőse. A két ötödikes — Drenko- vics Judit és Horváth Tímea — meghallgatja a komoly zenét is a rádióban. Egyikük hegedülni, a Ánásikuk zongorázni tanul. Jakab Violetta a legfiatalabb: negyedikes. Számára megtiszteltetés, hogy a kórus tagja lehet, a nagyok közt. Két éve hegedül és igencsak szereti a komoly zenét. Mindegyikük többször volt már hangversenyen. Viszont nem minden szülő jön el egy- egy szerepléskor. Farkas Pál a jövő esztendőt tervezi: — Tavasszal szeretnénk külföldre is eljutni. Beszélgettünk erről már a szülőkkel és a községi tanácstól remélhetünk ehhez támogatást. Természetesen kórusokkal keresünk kapcsolatot. Egy ízben fölléptünk a gödöllői kamarazene- karral. Olyan jól sikerült, hogy szeretnénk továbbfejleszteni az együtt muzsikálást. Mint iskolai kórusvezető számol azzal, hogy a munkát minden szeptemberben újra kell kezdeni. Eddig azonban ez még nem vette el a kedvét. Ügy vélem: ha . az aranytorkú lányokból zeneszerető közönség lesz — már megérte Venncs Aranka két vagy annál többet nevelő fizikai foglalkozású családokban, ha a családfő (ipari, építőipari, mezőgazdasági) betanított vagy segédmunkás. Gyarapítható a példatár azzal is, hogy a megyében r— ugyan szerény, de megbízhatónak ítélhető tapasztalataink szerint — a városokban élő munkások többet költenek könyvre mint a községekben élők. Ennek a boldog költekezésnek'a mértéke a városiak esetében ötven és száz százalék közötti értékekkel nagyobb, mint a községieknél. Látható tehát, a titkos cenzus elsősorban kiket sújt. Azokat, akik sok más tekintetben is hátrányok seregének az elszenvedői, azaz lassan már fel sem tűnik nekik, újabb valamiből rekesztik ki őket a... Ki is? Egy negyedszázada a Hon 1864. április 27-i számában Jókai Mór azt bátorkodta leírni színházi tudósításában: ,.Shakespeare elismerése egy darab civilizáció”. Nos, ennek az egy darab civilizációnak, azaz a szzllemóriásnak az összes müveit ma — az 1988-as kiadást — 900 forintért vásárolhatja meg az, aki úgy véli: gyermekeinek ismernie kell a civilizáció ilyen elemeit (is). Kilenc- száz... S ez csak egyetlen, talán nem is a legriasztóbb eset, példa, hiszen említhetnénk olyan képzőművészeti albumokat, amilyeneket már- már státusszimbólumnak vásárolnak meg a vastag pénztárcájúak: másnak már nem telik rá. Az olvasásszociológia által gyakori olvasóknak nevezett betűbarátok aránya a tíz éven felüli népességen belül 23 százalékról 17-ren csökkent. E rendszeres olvasók között egyre kevesebb a kétkezi ember... Titkos cenzus? Ugye, hogy nem túlzás?! fdiközben a politikai divatok forgószínpadán tetszetős deklamációk hangzanak el demokráciáról, esélyegyenlőségről, a jogok szentségéről, a nép üdvéről .., Mészáros Ötté Egy eltűnő kultúra emlékei A kövek igaza Kós Károly rajza egy torockói magyar háztípusról Segesvár — Schassburg — Sighisoara, Nagyszeben — Hermannstadt — Sibin, Medgyes — Mediasch Médiás, hirdetik a háromnyelvű feliratok. A képeken jellegzetes fatornyok, boltíves átjárók, keskeny köves utcák. Egy kegyetlen pusztulásra ítélt táj arcát rögzítették azok a művészek, akiknek rajzaiból összeállt az Erdély kövei című kiállítás. „Időtlen idők óta népek és hitek, fajok és kultúrák keveredő helye Erdély földje. Előnyomakodó népek ha Európa földjén tusakodásra keltek, akkor a megvert fél töredékeiből bizonyosan került a Királyhágó és a székely havasok közé is valamennyi. A kövek tudnak mesélni erről nékünk” — olvasom a nagykőrösi művelődési központ tárlatán Kós Károly könyvének zárszavát amelynek címét kiállításuk elnevezéséhez kölcsönözték a rendezők, a Magyar Építőművészek Szövetségének tagjai. A Kós-idézet másik oldalára az ő felhívásuk került: a világ építészeinek segítségét kérik a majd hétezer felszámolásra ítélt falu, s a romániai nemzetiségi kultúra megmentéséhez. •A magyar építészek a maguk módján és eszközeivel vették fel a harcot a román „településpolitikai” döntésekkel. Végigjárták a tájat, s ceruzájuk, tollúk megörökítette a látottakat. Wagner Péter 26 részes színes linóleummetszet- sorozatot készített-a mezőségi Szék falu népének építészetéről. Az ő kezét dicsérik a fekete filctollrajzok is. Rajtuk négytornyocskás templomok, boltívek alatt kanyargó keskeny lépcsők, magányos fák. A magasba szökik a körösfői templom tornya, polgárházak között emelkedik az oromdíszes nagyszebeni városháza, havasi tájban bújik meg a Gyimesvölgy egyik esztenája. Ojabb képeken kereszényszi- geti, muzslai, segesvári utca- , részletek. Mellettük egy másik sorozat, alkotója Vörös Márta. „Magyar, román és szász századokon keresztül egymás mellett élve megmarad magyarnak, románnak és szásznak, megtartja külön egyéniségét fajban, kultúrában, de emellett közös, és minden környező rokon vagy idegen kultúrától és fajtól elütő karakt tért is vészén fel; a három faj, illetve "kultúra egyéniségének megtartása mellett olyan közösségeket vészén fel, melyek azokat különvalóságuk ellenére mégis egységessé, erdélyivé teszik” — olvasom tovább Kós Károly szavait. Némelyik bemutatott mű itt is az ő rajzait idézi, másutt inkább az építészérdeklődés kerül előtérbe: alaprajzok, telekelrendezések, belső berendezési tárgyak helye szerepel a képeken. Gondosan formált építészmérnök-betűk jegyezték fel a lakó- és gazdasági épületek részletmegoldásait: kontyesomópont, nádfonatos orom. A felszegi illetőségű Győri Mihály kályhája csipkés cserépből formált tűzhelyes kemencének épült, a csűr gazdája Deák Márton, Forró- szegen nyolcvan évvel ezelőtt készült Szabó Kávés István pajtája. Odébb temető, bizony düledeznek már benne a keresztek, besüppednek a sírok'. Hétfő délután nyílt meg Nagykörösön a kiállítás, és június 4-ig várja a látogatókat. S a távozóknak nem kell búcsút venniük az erdélyi tornyoktól, házaktól, utcáktól, másolatukat megvásárolhatják. A szűkszavú közlemény ott olvasható nem egy rajz eredetijén: a másolatok árusításából befolyt összeget a Magyar Építőművészek Szövetsége a menekültek megsegítésére használja fel. A Tündérkert nem tündérkert többé. De — ahogy Kós Károly írja — kövei tudnak beszélni. És a kö vek igazat beszélnek csupán. Mörk Leonóra ■ SZÍNHÁZI LEVÉL'M Merre tovább? Az előadások lezajlása, a díjak átadása után. már tudjuk, amit a VIII. országos színházi találkozó kezdetekor inkább csak sejtettünk: ez a mai magyar színházi életet áttekintő rendezvény az idén az országos politika eseményeinek szélárnyékában zajlott. S mivel ez a széljárás viharosan erős volt, nem meglepő, ha a közvélemény inkább a kormányválságot,. Bős—Nagymarost, a SZOT—kormány vitát vagy az áremeléseket kísérte figyelemmel, nem pedig a színházművészet problémáit. Holott a színház és a politika —, ha nem is túlságosan áttételes módon — összefügg. Nem úgy, hogy a politika szükségszerűen nem nélkülözhet bizonyos színházi vonásokat és fogásokat, s nem is csak úgy, hogy a színház, néha akarva-akaratlan, politizál — esetleg már a puszta létével is —, de a műsorával, a színpadon látható produkcióival még inkább. Az összefüggés itt általánosabb, s ezért pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: e kérdésben is a kultúra és a művészetek meg a politika, illetve a hatalom viszonya a döntő. Más megközelítésben: az a viszony, amely arról dönt: miképp kezeli a politika (a hatalom) a kultúrát, a művészeteket, a tudományt. S mivel a színház a klasszikus kulturális szféra egy része, nyilvánvaló, hogy helyzete, sorsa, körülményei elválaszthatatlanok e szféra helyzetétől, sorsától, körülményeitől, kissé mesterkélt kifejezéssel élve: a kezelt- ségétől. Nos, a baj éppen ezzel a kezeltséggel van. A színházi találkozó záró eseményeként a Radnóti Színház ismert sorozatának, a Szóváltásnak a keretében megrendezett beszélgetésen felvetődött: a korábbi évtizedekben a politika szigorúan rajta tartotta ugyan a szemét a színházakon is, beleszólt, mit játsszanak, sőt abba is, hogyan játsszák, de — mintegy ennek fejében — pénzt biztosított a színházak számára. Furcsa módon a szigorú tiltásokkal, szabályozásokkal egyértelműbbé tette a helyzetet is: pontosan lehetett tudni, mire érzékeny a hatalom, mit nem enged, mit néz el, s ezen a kiszabott játéktéren belül néha meglepően izgalmas ötleteket is meg lehetett valósítani. Mára viszont azzal, hogy jóformán mindent lehet, az irányítás (a politika, a hatalom) gyakorlatilag semmibe nem szól bele, és ez nagyon dicséretes önállóságot jelent, eltűnt a létbiztonság. Megszigorodtak a pénzügyi feltételek. A nélkülözhetetlen állami dotáció ösz- szege nominálisan talán nem, de reálértékben óriásit csökkent. A fizetések felbruttósítása, a különböző járulékok kötelező fizetése alapjaiban támadta meg a bérkereteket. És miután eltűnt a „kézivezérléses" irányítás (vagy legalábbis megszűnt mindenható lenni), az évtizedeken át ehhez szoktatott vezetők jelentős hányada egyszerűen nem talált igazodási pontokat az új helyzetben. A kulturális kormányzat és a pártirányítás elengedte a színházak kezét (is), és ekkor kiderült: a gyerek csak botladozva tud járni, holott mindenki azt várta tőle (s ő is önmagától), hogy ha végre nem tartják keményen kézben, azonnal és önállóan nekiiramodik. Arról elfeledkeztek (elfeledkeztünk), hogy akit ketrechez szoktattak, csak nehezen szokja meg, ha már az egész szobában kóricálhat, vagy ne adj’ isten, önállóan, sőt, akár sötétben is, kimehet a konyhába. A mai magyar színházi életet egész sor olyan megkötöttség, szervezeti, személyi, szerkezeti, döntéshozatali kényszer terheli, amelyeket a korábbi időszakból örökölt, s melyek megszüntetésére más, jobb, működőképesebb, a megváltozott körülményekhez igazodó szisztémák kidolgozására még nem volt, nem lehetett ideje Ez a fáziseltolódás természetszerűen vezetett működési zavarokhoz. S hogy e széles körű működészavarokhoz még külön járult (azokkal összefüggve vagy egyenesen azok következményeként) egyes színházak speciális működészavara, azt is logikus következménynek kell tekintenünk. A „helyzet” persze nem tegnap keletkezett. A leépülés, az irányító és dotáló szervek financiális kivonulása, a strukturális bajok egyre erősebb jelentkezése évadok óta nyomon követhető. Hogy például jelenleg a Nemzeti Színház ott tart, ahol tart (egész évadjában egyetlen igazán jelentős előadást sem tudott produkálni), hogy rangos színházak, kiváló adottságú társulattal, megállíthatatlanul csúsznak az ellaposodás felé (lásd: Madách, Thália), hogy vidéken krónikus gondokkal küzdenek nagy tradíciójú együttesek (lásd: Debrecen, Pécs, Szeged), azt nem most regisztráljuk először. De itt is az történt, ami a magyar társadalom életének oly sok területén. Az időben, s kellő nyomatékkai elhangzott figyelmeztetésekre gyakorlatilag senki nem figyelt, sőt, az aggódók megkapták: felnagyítanak lényegtelen tüneteket, általánosítanak egyes elszigetelt jelenségekből, rongálják a jó közérzetet, hát jobb, ha hallgatnak. Az „addig nincs baj, míg baj nincs” szemellenzős, struccmódszerre valló hangoztatása oda vezetett, hogy amikor már azok is hajlandók voltak tudomásul venni, hogy baj van, akik addig is tudták, de úgy vélték, amíg nem beszélnek róla, addig a baj nem igazán baj, addigra késő lett. Nemcsak a világhoz képest maradtunk el, hanem saját magunkhoz képest is. És ez legalább akkora baj, sőt, szégyen. A színházi találkozó díjai ezt csak aláhúzzák. Nem reális, hogy a kiadott, összesen tizenegy díj gyakorlatilag csak három produkciónak, illetve színháznak a teljesítményét találhatta (jelölhette) kiemelkedőnek. A magyar színházművészetben rengeteg tehetség, energia, tettvágy van még most is. De amíg nem tisztázódik ?. merre tovább?, s nem tudjuk megjelölni, hogyan használhatnánk értelmesen ezeket az értékeket, a színházművészetben éppúgy nem remélhető alapvető változás, mint társadalmunk életének más területein sem. . Takács István Részlet a főiskolások produkciójából. Felvételünkön a két főszereplő: Balkay Géza és Kaszás Gergő
