Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
I VILÄGFOTÖ A fotográfia feltalálásának 150. évfordulója alkalmából nagyszabású kiállítást rendeztek a Munkásmozgalmi Múzeumban. A világ 44 országából több mint 700 riporter 1700 felvételt küldött. A névsorban a világ leghíresebb fotográfusai szerepelnek. akik között a nemzetközi zsűri 29 díjat osztott ki. A tárlatlátogató közönség pedig egy gazdag, rendkívül sok kimagasló alkotást tartalmazó kollekciót láthat a kiállításon április 19-ig. Felvételeinken: Thomas Pflaum (NSZK) Tüntetés a Pershing rakéták ellen (fent) és Bencze Pál Megmenekült című fotója látható. Pákolitz István: ELSZALASZTOTT Az egyszervoltholnemvolt história pillanatban — megátalkodott jóakaratunk révén — valósággá válhatott volna a mese. Gyerekszívű felnőttként hittünk a megvalósítható varázsban: igenis le bírjuk vágni a Sárkány hét fejét BÖLCSÖDÉ NAPKÖZI ISKOLA LESZ A KASZÁRNYÁKBÓL KATONÁINKAT VÉGLEGES SZABADSÁGRA KÜLDJÜK LAKÁSÉPÍTÉSRE VÁLTJUK A FEGYVERKEZÉSI HAJSZÄT A NEMZETI GÖG CSATABÁRDJÁT KI-KI ELÁSSA MOSOLYUNK NEM REJT ORCÁTLAN HAZUGSÁGOT SENKI SE BOLDOGÍT AKARATUNK ELLENÉRE ERŐSZAKOS ÖKLÜNK GALAMBETETÖ TENYÉRRÉ SIMUL Aligha tér vissza az elszalasztott pillanat Nemigen vígasztal hogy mások fuserálták el a lehetőséget Éjjeli pillangók között Fuvolaszó a pénztárban Ezekben a hetekben kerül a könyvesboltokba Kisgergely József Éjjeli pillangók között című kötete, amely a bárok jellegzetes figuráit, az éjszakai életet mutatja be — közelről. A szerző ugyanis hosszú ideje revii- műsorok szólótáncosa az egyik legnagyobb fővárosi bárban. Portrégyüj- tcmcnyóböl adunk ízelítőt. A kassza úrnőjének hatalmas „előnyei” és „hátrányai” szinte teljesen betöltik a parányi pénztárfülkét. Zongoralábaihoz fuvolahang társul. Lágy mosollyal, duruzsoló hangon fuvolázza ki az emberekből a pénzt. Jókedvű fiatalok érkeznek: — Jó estét! Szeretnénk megnézni a műsort. — Milyen névre foglalt asztalt? — Nem foglaltunk. — Semmi probléma. Hányán vannak? — Négyen. Ha lehet, jó helyre kérünk... W ashingtonban egy orvoskongresszus szünetében találnak egymásra. Tihanyi nem ismeri fel rögtön Szikszait, talán a galambszürke garibaldis szakáll, a jócskán megnehezült test miatt, de egyébként is hosszú évtizedek teltek már el az egyetem elvégzése óta. Szikszai kicsit még is sértődik ezen, vagy legalábbis úgy mutatja, aztán nevetve legyint Tihanyi mentegetőzésére. — Ugyan, hagyd el, nekem köny- nyebb volt, mert én már eleve magyarok után szimatoltam itt. Nem akadt nehezemre közülük kiválasztanom téged. Igaz, te valahogy nem is változtál olyan sokat. Se szakáll, se kilók, csak a hajad lett kevesebb. Meddig maradsz? — Holnapután már repülök is vissza. — Ilyen szűkre szabták a kimenődet? — Inkább a munka szabta szűkre, ami még otthon vár rám. — Értem. Holnapra van már programod? — Várost nézek, bevásárolok. Egyébként semmi különös. — Ne is legyen, mert nálunk vacsorázol. Csak így teheted jóvá, hogy nem ismertél rám nyomban. Add meg a hoteled címét, délután ötre érted jövök. Rendben? — Rendben. Másnap Szikszai Buickja pontban ötkor áll meg a hotel előtt. Tihanyi már várja a bejáratnál. Beül, elindulnak. Szikszai gyorsan hajt, de még így is beletelik egy jó félórába, amíg Washington központjából kiérnek Potomacba. Közben inkább a múltról beszélgetnek, hajdani professzorokról, egyetemi társakról, régi lányokról, kik az ő emlékezetükben még mindig szépek, fiatalok és természetesen 56-ról, mely egyiküket ilyen messzire sodorta. Tihanyiból sebészprofesszor lett otthon, egyetemi tanár, akadémikus, a belgyógyászként Washingtonba érkezett Szikszai pedig két évtizede már, hogy magánklinikáján gyógyítja az egészségben szegény, de anyagi javakban annál gazdagabb betegeket. — Ketten azért vittük valamire — mondja nevetve —. te nevet szereztél otthon, én meg pénzt idekint. Kár, hogy ezt a kettőt nem lehet összestimmeltetni, pedig úgy lenne az igazi. De hát érjük be most már az eredményeinkkel kü- lön-külön, ne legyünk elégedetlenek. A villa, amely előtt megállnak, nagyon tetszetős, de hát ilyen a környező többi is. Legfeljebb a formák és a színek váltakoznak, hol szolidabban, hol rikítóbban, attól függően, melyiknek a tulajdonosa akarja tükröztetni mind egyértelműbben a jólétet. Tihanyi úgy érzi, mintha hirtelen egy film szereplőjévé válna, ahol már annyiszor t«'- sult elé ez a látvány, ha a történet az amerikai dollára^lsztokra- ták világában játszódott. Még Szikszai szalmaszőke, csontos, magas, két karján arany karpereceket csor- gedeztető felesége is ismerősnek tetszik, amikor a kolléga bemutatja neki. — Óh, igazán nagyon örülök . 1 — mondja a nő széles, nagy mosollyal villantva ki méregdrága fogsorát, aztán váratlanul hozzáteszi magyarul: — Szódabikarbóna. Tihanyi értetlenül néz Szikszaira, aki fudoklik a röhögéstől. — Semmi... semmi... Tudod, bizonyítani akarja, hogy magyar szavakat is ismer ... Még a házasságunk elején igyekeztem megtanítani az anyanyelvemre, de kudarcot vallottam ... Azért néhány szó máig megmaradt benne, és érdekes módon éppen a nehezebbek közül... — Valami butaságot mondtam? — Dehogy, Patrícia, dehogy ... — simogatja meg engesztelésül Szikszai. — Nagyszerűen ejtetted ki, a barátom is tanúsíthatja... De tudod mit, mondj még néhányat! — Nem mondok, mert nevetni fogsz megint. — ígérem, hogy nem... Na, kis cicám, halljuk ... Tihanyi kényelmetlenül érzi magát. Van ebben a szellemi idomár- ságban valami kegyetlen, ami mesz- sze esik a tréfálkozástól. — Szekérkerék ... Kútgém ... Dű- lőút... — erőlködi ki Patricia a szavakat, de Szikszai újból kipukkanó röhögésére abbahagyja. — Rossz ember... — mondja már ő is nevetve. — Ugye milyen kegyetlen? Ha egy honfitársával állít be hozzánk, mindig ilyesmivel gyötör. Kész! Nem mondok többet semmit. Inkább keverek nektek egy jó italt. A bárpulthoz megy, és hozzálát a koktél elkészítéséhez. A férfiak elhelyezkednek a dohányzóasztalt körbekaroló, puha kényelmet kínáló citromsárga bőrkanapén. Szikszai szivarral kínálja Tihanyit, de annak tagadó intésére csak ő gyújt rá. Nem volt itt mindig ilyen csend — mutat körbe. — Amíg itthon tartózkodtak a lányaim, gyakran rendeztünk partikat. Sikeresen, mert mindkettő talált magának férjet.' Marylin egy üzletembert, Kaliforniában élnek, Los Angelesben, Elizabeth pedig ügyvédhez ment, és New Yorkba kell repülnünk, ha látni akarjuk. Ö egyébként sikeres divattervező. Maradtunk ketten Patríciával, és megvan ugyan a baráti körünk, de mostanában már csak nagy ritkán jövünk össze. Sok a munkám, nemegyszer még aludni sem tudok hazajönni, ott töltöm az éjszakát a klinikán. Nekem mindenről tudnom kell. Nem állami intézmény — pillant oldalvást Tihanyira —, hanem az enyém. Mint ez a zakó itt rajtam. Ha engedem összepiszkítani, magammal tolok ki. Nem hibáztathatok senki mást. — Ügy látom, az a „zakó” — veszi át a hasonlatot Tihanyi — jól jövedelmezhet neked. Téth-MUhéMiklós A SZÜLŐHÁZ — Igen, de ez itt csaknem természetes. Kinek vágjak föl vele? Az csak otthon divat, hogy valaki a pénzével tüntet.. Patricia eléjük teszi az italt. Elnézést kér, hogy kénytelen magukra hagyni őket, de még elő kell készítenie a vacsorát. — Menj csak szívem — mondja Szikszai. Felemeli a poharát, koccint, isznak. — Kitűnő — mondja utána Tihanyi. — Azt meghiszem. Patricia nagyon ért az ilyesmihez. És most gyere — áll fel hirtelen Szikszai —, megmutatom neked a szülőházamat. — Micsodát? — Jól értetted. A szülőházamat. — Képen? Filmen? — Ugyan. A valóságban. — Viccelsz? — Nem. Meglátod. A teraszon keresztül mennek ki a villát körülölelő többhektáros parkba, mely minden szépsége ellenére valahogy túl „sterilnek” tűnik Tihanyinak. Túlságosan is meg- komponáltnak, és ráadásul mintha minden kicsit színesebb lenne a kelleténél. Zöldebb a pázsit, a buk- szuscserjék, a gondosan nyírott sövények is rikítóbbak, még a gruppokban, ágyásokban pompázó különös formájú, illatú egzotikus virágok is. Talán még a nyugodni készülő nyári nap is fényesebbnek tetszik, mint hatalmas aranypénz, ahogy mindinkább belecsúszik az azúrkék égi perselybe. Megkerülik a tágas, nagyméretű fürdőmedencét, és hosszú, egyenes, kavicsos sétányon távolodnak mind messzebb a villától. Szikszai nem szól, öles léptekkel siet előre, mint aki alig várja már, hogy célhoz érjen. A sétány később jobbra kanyarodik, Tihanyi számára ismeretlen, törpe növésű fák között halad tovább, és beletorkollik egy fahídba, mely mesterséges tavon ível keresztül. Átmennek a hídon, Szikszai néhány lépés után megtorpan, előbbre mutat. — Ott van! Győződj meg róla a saját szemeddel! Fehérre meszelt, sátortetős, cserepes magyar parasztház, oldalt hosszú, ámbitussal. Tihanyit váratlanul éri ez a látvány. Megkövültén áll, és egy pillanatra cserbenhagyja az idő- és térérzéke. Vajon hol is van ő most? — A szüleim elhaltak — mondja Szikszai —, maradt ez a ház, jóformán bagóért sem kellett volna senkinek, hiszen már a falumban, is a kornak megfelelően építkeznek. Ezt pedig még a nagyapám csinálta valamikor a múlt század utolsó éveiben. Vályogfalú és eredetileg zsúptetős volt, amit később az apámék cseréltették ki cserepesre. Előbb- utóbb tönkrement volna, hiszen senkim sincs otthon néhány távoli rokonon kívül. De hát ez nekem a szülőházam. Miért menjen veszendőbe? Lebontattam, kihozattam, kerítettem magyar mestereket az öregebbek közül, akik itt újra felépítették. Pénzért mindent meg lehet valósítani, de nekem bőven megérte. Ha haza akarok menni, most bármikor megtehetem. Gyere, nézd meg belülről is! Bemennek a házba. Középen a konyha, jobbról a padlós „tiszta szoba”, balról a hétköznapi, a sár- padlatú másik. Szikszai ez utóbbiba vezeti Tihanyit. — Mindert úgy van, mint régen — mutat körbe —, még az apám első világháborús képe is itt a falon Vagy ott az a homályos tükör. amibe még a nagyanyám kötötte meg a kendőjét, ha templomba készült. Nézd a kredencet, a karoslócát, az asztalt, a felpócolt ágyat, szinte sugározzák felém az emlékeket. Az amerikaiak megőrülnek ezért a házért. Tudod, hányán akarták már megvenni? Nekik kuriózum, de nekem a múltam: ha meg akarok pihenni, csak ide bújok el. A kredenc tetejéről zöld színű, csatos üveget vesz el. Odamutatja Tihanyinak. — Szilvapálinka. Otthoni főzet. Ezt még a házzal együtt hoztam magammal. Ülj le. Igyunk. Valid be, hogy erre az egészre nem számítottál, professzor úr? — Nem ... — mondja Tihanyi, és leül a karoslócára. Szikszai két pohárba töltöget a pálinkából, aztán maga is mellé telepszik. Koccintanak. isznak. — Amióta ez a ház itt van, valahogy sokkal jobb ... Elüldögélek itt a karoslócán, és elképzelem, hogy újra otthon vagyok ... — Arra nem gondoltál, hogy a valóságban is ... — Hogy hazatelepüljek? Nem, arra nem. öregségemre kezdjek mindent elölről? Ne feledd, azért itt már vagyok valaki. Most már minden ideköt. Még ez a ház is. — Elhallgat, tűnődve forgatja kezében a kiürült poharat, aztán csöndesen leteszi az asztalra. — Csak, tudod, akkor rossz, ha kimegyek innen, és nem érzem a Tisza szagát. Nem látom a homokos partot a fűzfákkal. Közel volt hozzánk. Apám egy időben halászott is. Gyerekként sokszor beültem vele a ladikba, és néztem a vizet. Megunhatatlan. De hát, ugye, a Tiszát mégsem hozhatom ki? — Azt nem..! — mondja Tihanyi. — És nem hozhatod ki azt a földet sem, amin ez a ház állt... Holott te is tudod, hogy az egész csak ezzel együtt teljes ... — Nem igaz! Nekem ez is elég, nekem nem kell több! Ne akard ezt elvenni tőlem, még gondolatban sem! Felugrik, kisiet. Tihanyi utána megy, ott találja az ámbitus egyik oszlopának dőlve. — Ne haragudj, nem akartalak megbántani ... Szikszai hirtelen szembefordul vele, ránéz. — Mondd, te azt hiszed, hogy én... Hogy a lelkem még... Hogy azt nem tudtam a szülőházammal együtt kihozni? — Nem mindegy, hogy én mit hiszek? — De igen... — mondja csendesen Szikszai —, végül is mindegy .. . Elfordítja a tekintetét a másikról, valahová messzire. Aztán váratlanul felnevet, ideges, apró kis nevetéssel. — Igaz is, a vacsora! Gyere, öregem, mert kikapunk Patríciától! — Nekünk csak legjobb helyünk van, uram, azt adom. — Köszönjük. Mivel tartozom? — Nézze, ez nekem X forintomba kerül, úgyhogy ennél csak többet fogadok el. Száll a fuvolaszó, szállnak a bankjegyek. Odacsúszik a ráadás százas is. Most egy arab férfi kerül a pénztár elé. Amikor megkapja a jegyét, hiába tartja kezét a még visszajáró százasért. — Baksis! Az arab csak bámul. Alig hiszi el, hogy őt, aki mindenkit becsap, életében először átejtették.
