Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
MF.ii YF.t 1989. Április 2., vasárnap 13 „Sokat kinyírtak közülünk Az utolsó iniinkiisfoizijalí) Akkor Budafok még önálló kis városka, kartongyára pedig nemzetközi részvénytársaság volt. Igazgatója pedig egy üvöltöző ember, ha munkást látott a gyárudvaron, fülig vörösödve szitkozódott vele. Mígnem e rikácsoló pukkancs egy szikár fiatalemberrel találta magát szembe. Aki higgadtan ennyit mondott neki: Maga sem fizikailag, sem szellemileg nem áll olyan szinten, hogy üvöltözhessen a munkásokkal. A fiatalembert megjegyezte a közelben lévő néhány szaki, megismerte az üzem, elismerte a gyár akkor még valóban létező közössége. Szerzett tekintélye révén a gyár legjobbjait tömörítő üzemi bizottságba került. Ilyen bizottság majd minden gyárban működött akkoriban, vezetői kikövetelték a jogot, hogy rendszeresen tárgyaljanak a tőkésekkel, érvényesíthessék akaratukat: jobb bérezést, munkakörülményeket. Ehhez azonban ki kellett tanulniuk a vezetés furfangjait, a könyvvitelt, azt, hogy mi a nyereség, s hogyan lehet azt felosztani. Azután jött a felszabadulás. A gyáripar nagy része tőkések nélkül maradt, mert a tülajdonos elmenekült, vagy mert a vidéki üzemrészek a közlekedés és hírközlés hiánya miatt elszakadtak a fővárostól. Jó néhány gyár irányításáról ekkor az üzemi bizottságok gondoskodtak, például a Dunai Repülőgépgyár (a mai Csepel Autógyár elődje) munkás vezetői teljes önállósággal kezelték az üzem vagyonát. Mi sem természetesebb, mint hogy az új forint, a központi terv- gazdálkodás feltételeinek megteremtéséhez szükséges tulajdonformaváltás, az államosítás után a gyárigazgatói székekbe munkástársaik előtt szerzett tekintélyük, tudásuk, gyárvezetési ismereteik alapján ezek az emberek kerültek: munkásigazgatóknak nevezték őket. Vállalatvezető lett az ordibáló igazgatóval szembeszegülő fiatalember, Sátor János is. Azóta dr. Sátor Jánosnak hívják, s úgy ismert, mint a Mechanikai Művek volt vezérigazgatója, az MSZMP Pest Megyei Bizottságának tagja. Kelenföldi lakótelepi lakásáról buszozott be szerkesztőségünkbe, beszélgetésre. — Üzemi bizottsági vezető voltam, a budafoki MKP V. B. tagja. Mikor eljött az államosítás ideje, a munkásosztály nevében a fűzfői papírgyárat vettük át — nekem ugyan vasesztergályos a szakmám, de Budafokon megismertem a papírgyártást is. Ezekben az években mintha varázsütésre újhodtak volna meg hazánk, megyénk gyárai. Nagyban köszönhető ez az akkori munkásigazgatóknak is, hiszen értettek a dolgozók nyelvén, tisztelték őket, jó szakemberek voltak. Sátor Jánosra is újabb és újabb feladatok vártak. — Gondolom, sok elismerés övezte az önök munkáját. — Mi elismerésre sosem vágytunk, csak megfelelő munkakörülményekre. De tudja, nem volt olyan zökkenőmentes ez a dolog. Mi, munkásigazgatók a műhelybeliek nyakas- ságával kezdtük munkánkat, s nem mindig jártunk a kedvében egy-egy párttitkárnak. Szolnokon volt is összetűzésem a megyei első titkárral, mikor magához rendelt, de megvárakoztatott. Felháborodtam: engem pártom gyárat építeni, s nem az előszobában strázsálni rendelt ide. Igen, voltak gondok... elvitte az ÁVH a főmérnökömet, s minket, munkásigazgatókat mindenféle mondvacsinált ürüggyel kikezdték. Sokat kinyírtak közülünk. Legtöbbünket az ÁVH vitte el, volt, aki csalódottságában az italban keresett menedéket. S voltak, akik nem váltak be. Ha jól belegondolok, ma már egy munkásigazgató sem áll a talpán, én voltam az utolsó mohikán. Nagyot kortyol pohár vizéből Sátor János, majd tovább emlékezik. Több egyetemet is végigtanult, s bár mindig újra vasesztergályos kívánt lenni, kinevezték a Központi Bizottság osztályvezetőjévé. Azután mégiscsak elment egy időre a gyárba esztergályosnak ... 1957 tavaszán érkezett a kinevezés: miniszteri biztos lett a Mechanikai Művekben, ahol azután nyugdíjba vonulásáig, 1982-ig állt a fejlődő gyár élén. — Mindig meghallgattam az ellenvéleményeket, s azután döntöttem. de nem mindig úgy, ahogyan azt hivatalos helyről elvárták volna. Amikor az olajválság idején a miniszter megtiltotta, hogy olajkályhákat gyártsunk az MM- ben, megtagadtam a parancsot. Hiszen az új házakban, amelyek szenespince, kazánhelyiség nélkül épültek, mi melengette volna a csecsemőiket, öregeket? — ön negyven éve nemet mondott a párttitkárnak, ellent állt az ideológiai görcsök hordozóinak. Mint párttagban, nem okozott belső megha- sonulást, hogy néha ilyen súlyos konfliktusba került pártjával szemben? — Én munkások között nőttem fel, a mozgalomból származnak felejthetetlen emlékeim: például, mikor felfedte előttem kilétét a párt illegális moszkvai összekötője. Meggyőződésem mélyebb annál, semhogy efféle emberek, esetek kisiklathatták volna. — önök, munkásigazgatók az elmenekült tőkés tulajdonosok székébe ültek. Ma e székek egy részét ismét felajánlottuk nekik. Hogyan látja ezt a folyamatot? — Jelenleg nagyon jó megoldásnak tartom. A magyar ember szellemi, fizikai teljesítményével bárhol megállja a helyét. A pénzzel azonban kevésbé tud bánni, kell a tőke. Inkább a pénzügyi politika aggaszt. Mintha a költségvetés egyensúlya fontosabb volna az ország jövőjénél. Tóth Béla Endre lói, mint akit meglep a kérdés. „Fogunk! Fogunk uram. Aki ért hozzá, az ma is tud pénzt csinálni az állatból. Egyszer az egyik fajta megy, máskor a másik, de olyan nincsen, hogy egyik sem. S ez a lényeg! Csak tudni kell, mikor melyik... S ha bukunk is, uram, a mi bajunk! Nem úgy, mint...” Mint? A megyében 7700 hektárnyi földterület van a magánszektor birtokában. Ennek döntő része szántó, valamint kert. A közvélekedéssel ellentétben nem jelentős a gyümölcsösök, illetve a szőlek magánszektori részesedése a teljes termőterületből. Becslések szerint az egyéni gazdálkodók napi 12-14 órát dolgoznak akkor, ha ún. vegyes profilú — növénytermesztéssel és állattenyésztéssel egyaránt foglalkozó — vállalkozást folytatnak. Az egyéni gazdálkodóknak a kétharmada eredetileg nem foglalkozott földműveléssel. Mostani vállalkozása valójában egyszerre pályamódosítás is; sok közöttük az eredetileg értelmiségi foglalkozású. Furcsa fintora a sorsnak, hogy aki szinte futószalagon kényszerül tárgyalni a válóperi kereseteket, maga is állt már érdekelt félként a bíró előtt. A csinos bírónő nevetve mondja, akadt olyan alperese, akitől házassági ajánlatot kapott a bontóper eredményének kihirdetése után... „Az emberekből hiányzik a képesség vagy az akarat annak tudomásul vételére, hogy a másik fél is egy ember, akinek önálló akarata lehet. Ha szeretett volna, akkor... sokszor ez a fő érv, s következik az, mi mindent kellett volna a másiknak megtennie a közös boldogság érdekében.” A saját bontóperében is ezzel érvelt? „Nem. A férjem adta be a váló- keresetet. Ö érvelt. Egyszerűen. Nem akar vidéken elhülyülni. Én meg itt születtem, mindenki, aki nekem fontos. itt él. Kisváros. Minden jó meg rossz vonásával egyetemben.” A hivatali szobájában beszélgetünk. Illendően engedélyt kér az elnöktől „a nyilatkozatra”. Mindig ilyen fegyelmezett? „Én a törvény nevében járok el. Akkor elsőként nekem kell betartani azt, amit a jog előír, nem?" A kamaszos mosoly és a szigorú szavak furcsa kettőst alkotnak. „Ott a baj, hogy az emberek a házasságbap . afarjáfc megismerni a másikat. Gyakran úgy esküdnek meg, hogy szinte semmit sem tudnak egymásról. S ez csak itt, nálunk derül ki. Bár... bár nekem elég eredményesek a békéltetési kísérleteim. Pontosabban, beszélgetni szoktam az érintettekkel. Peren kívül. Csak úgy. Ha van időm. Sajnos, elég nagy a permennyiség ...” Két gyereket nevel. Sokat segít az édesanyja. „Másként nem bírnám.” Három éve vált el. Új házasság? Tapintatlan kérdés? Mert egyszeriben zárkózottá lesz, a mosoly eltűnik az arcáról. Hosszú szünet után szárazon azt mondja: „Elég volt egyszer tévedni, még egyszer nem kockáztatom meg”. A megyében évente — ha a legutóbbi időszakot vesszük figyelembe — 5900—6400 házasságot kötnek meg, s 2500—2600 frigy felbontását kezdeményezik. A válókereseteknek a negyven százalékát olyanok adják be, akik egy évnél többet, de hét esztendőnél kevesebbet töltöttek együtt párjukkal. Az elvált nők között esztendőről esztendőre emelkedik azoknak az aránya, akik a bontóper befejezésekor még nem töltötték be a huszonötödik életévüket. Legutóbb már húszszázalékos arányt képviseltek ezek a nők az újonnan elváltak egyesztendei csoportjában, míg a hatvanas években arányuk tíz százalék alatt maradt. Nyitott könyv előtte a város lakosságának milliónyi ügye. Több mint négy évtizedes ügyvédi praxis után vonult nyugalomba. S micsoda évtizedek! Örökösödési és birtokperek, képviselt apasági keresetet, védett gyilkossággal gyanúsítottat és perbe hívott tanácselnököt, kérdezgetett feketevágással vádoltat és közokirat-hamisítót. Készített adásvételi szerződéseket és vagyonmegosztási megállapodásokat. Volt, akitől egy fillért nem fogadott el, s olyan is, akitől... az illetőnek volt miből fizetnie. Az ügyvéd előtt szinte meztelenre vetkőznek az emberek ... „Nem, nem, ez legenda. Az emberek az ügyvéd előtt is olyanok maradnak, amilyenek. őszinték, sandák, okosak, hebrencsek. Agresszívok, beletörődők ... sokfélék." A kifinomult ízléssel berendezett szalonban szinte illetlenségként hat a kérdés: több ma a becstelen ember, mint yojt korábban? „Ugyan! Riogatni sok mindennel lehet a kisebb vagy nagyobb közösségeket, de az egész egyszerűen nem igaz, hogy szinte már mindenki megvehető, becstelen, csak a saját hasznát nézi... Szabadjon azt mondanom, hogy az értékeit, a becsületét, a tisztességét, a szorgalmas igyekezetét, a hűségét és a többit csak az veszíti el, aki akarja. Én láttam szinte reménytelen helyzetbe jutottakat, ártatlanul vádoltakat: tartás volt bennük! Volt pillanat, amikor összetörtek, de a másik pillanatban már talpra álltak. Hittek magukban meg az igazságban ... Az emberek hisznek az igazságban, higgye el, hosszú praxis mondatja ezt velem, mert ha nem hinnének, akkor magukban sem hihetnének, hiszen ők az igazság hordozói...” Szavak. De csupán szavak? Avagy letörölhetetlen lenyomatai egy pálya tapasztalatainak? Hosszú esztendők óta folyamatosan növekszik a megyében az ismertté vált bűncselekmények száma. Ez a szám most már évi 16 ezer fölé került. Akikkel szemben az eljárás vádemeléssel fejeződött be, azok a legutóbbi esztendőkben hat, hat és fél ezren voltak. Az eseteknek majdnem a fele — a hivatalos megfogalmazással élve — személyek javait károsító vagyon elleni bűn- cselekmény. A legjelentősebb két további csoportot a társadalmi tulajdont károsító vagyon elleni bűn- cselekmények, valamint a közlekedési bűncselekmények alkotják. Az országban most már kétszázezer közelében van évente az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma, polgári per pedig — ha a legutóbbi időszakot vesszük figyelembe, azaz a nyolcvanas éveknek a második felét— 1 —188 ezer ügyben keletkezik a bn; ágoknál. Akkor tehát? A tanulság? Az illendőség diktálta vörös farok a riport végén? Az olvasót okosító bölcsesség? Mi legyen a szóba hozott ügyek, esetek, emberek közvetítet- te-adta erkölcsi tanulság? Az útmutatás a jövendőre? Talán Martialis bölcsessége. Az Epigrammák X. könyvében az áll: „Aquilisque similes facéré noctuas guaeris?” Azaz magyarul: Egyforma legyen, kívánod, sas és bagoly? És ha csak sasokról és baglyokról lenne szó... Mészáros Ottó Fólia alá szorított íöldszeretet A Szentlőrinckátára érkezőt különleges látvány fogadja. Kétségtelenül tavasz van itt is, de a táj hófehér. No, nem azért, mintha ebben a faluban ritka természeti jelenség játszódott volna le. Oka végtelenül egyszerű. Minden portán ott virítanak a fóliasátrak. Alattuk tarkálla- nak a saláta- és paprikabokrok, s itt-ott a színeiket mutogató paradicsomtövek. Vannak akik a biztosabb jövedelmet a pompázatos szegfűültetvényekben vélik megtalálni. Szorgalmas nép lakta mindig ezt a tájat — hallom az első hitelesnek elfogadható jelzőt Balogh Mártontól, tősgyökeres szentlőrinckátaitól. Fiatal ember, de az arcán már mély barázdákat hagyott a keveset alvás, a hajnaltól késő estig tartó munka. Ráadásul ingázik. — A fővárosban dolgozom szobafestőként. Hajnali négykor kelek, s mielőtt munkába indulok, ellátom a teendőket a három fólia alatt. Retket és paprikát termesztünk. Este hétkor, amikor hazaérkezem, ott folytatom, ahol abbahagytam. Elmondta, hogy a legjobban a váratlan viharoktól tartanak a kertészkedő gazdák. Az orkánszerű szelek megtépázzák a fóliasátrakat. Különösen az éjszakai viharok veszedelmesek, s ilyenkor a falu apraja- nagyja a kertekben pepecsel. Elemlámpák, gyertyák fényénél, mint ezernyi szentjánosbogár, toldozzák- foltozzák a sérült sátrakat. Van — említette — haszon ebben a munkában, de nagy a rizikó is. Baloghék 400 négyszögöles földterülettel rendelkeznek. A családfő szerint, ha ingyen adnák sem kellene még egy négyzetméternyivel sem több. Pedig a termelőszövetkezetnél van mód az igény szerinti földbérletre. — A feleségem és az anyósom a helyi italboltban dolgoznak. Jószerivel nekem jutott osztályrészül, hogy családon belül á paraszti munkát is végezzem, de csak annyit, mint eddig, semmivel sem többet! Nagy a nyüzsgés a délelőtti órákban a faluban. Vannak, akik már visszatérőben vannak valamelyik piacról, és a következő fuvart készítik elő. Míg megint mások egymás portáira sietnek, hogy arról érdek- lődjének, vajon milyenek is az árak a nagybani, a Bosnyák téri piacon. Akadnak természetesen olyanok is, akik kimondottan saját háztartásra termelnek. Fehér Ferenc kőműves közéjük tartozik. — Csak krumplit és kukoricát termesztünk. Amíg tsz-tag voltam, még a kertbe sem igen jártam ka- pálgatni. Az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem, menynyire kiveszett az emberekből, köztük is a fiatalokból, a föld iránti szeretet, az a bizonyos földéhség. A körünkben tartózkodó Jónás Mihály, leszázalékolt szövetkezeti tag, sűrűn bólogatott, amikor a beszélgetést hallgatta. Nem is állta meg szó nélkül: — Két fiam van. Egyikük autószerelő, míg a másik esztergályos. Számukra csak a szakma, az ipar létezik. Ott van a 400 négyszögöles kertünk, s nekem kell benne gazdálkodnom, már ahogyan az egészségem engedi. De ha nem volna, az sem számítana. A föld ma már nem jelent húzóerőt. Mindketten ritka kivételként említették, hogy ismernek olyan vezető beosztású termelőszövetkezeti mérnököt, aki eddig már 8 hold szántóföldet vett meg. Nevét is közölték, meg is kerestük, de nyilatkozni nem kívánt. Azon egyszerű oknál fogva, mert a feljebbvalói nem örülnek az olyan kollégának, aki földet vásárol. Elismertségnek örvend ebben a faluban a Mellik család, övék az egyik legjövedelmezőbb porta. Mellik László előzékeny udvariassággal, készséggel hajlik a beszélgetésre: — Tizennégy éves koromig a paraszti munkában nőttem fel. Szakmának is a mezőgazdasági gépszerelést választottam. Ha akkor adódott volna az a lehetőség, amelyről mostanság egyre gyakrabban esik szó, hogy vissza lehet szerezni az elveszett földet vagy annatk egy részét, mindenképpen itthon maradtam volna. Akkor még a szüleim is jobban bírták erővel. Ma is szeretem a paraszti munkát, de több földet, mint amennyi itt, a telken van, már nem igényelnék... Nem panaszként, jóval inkább egykori sajátosságként beszélt arról, hogy szülei 13 hold szántóval rendelkeztek, de az ötvenes évek derekán rájuk sütötték a kulák bélyeget. Aztán jött a tsz melletti ági tálás, a maradék föld és az igavonó állatok a közösbe kerültek. — Volt apáméknak egy szikvlz- töltö műhelyük, s csak azt kérte, a lovat hagyják meg, hogy legyen mivel a szikvizes palacokkat szállítani. Elutasító volt a válasz, és 15 éven át az anyámmal együtt naponta kilométereket talicskáztak, szó szerint robotoltak azért, hogy a környező településekre eljuttassák a szikvizet. Fiuk sokat örökölt szívósságból és tettrekészségből. Az udvar közepén fröccsöntő műhely található, ahol a BRG számára készíti a magnóhoz szükséges alkatrészeket! Két dolgozót foglalkoztat. A fóliasátrak alatt százezer számra virulnak a szegfűk, mutatják rövidesen termésüket a paprikapalánták. A zsúfolt udvaron levő fodrászműhelyben lánya a szépségszalon vezetője. Itt mindig teljes a nagyüzem. Megvan, működik az örökölt szikvízüzem is. Lényegében egy remekül prosperáló családi vállalkozást láthattunk. — Sokan kérdezik, hogy mennyit lehet mindebből anyagilag kihozni. Csak a felszínt látják. Azt már nem, hogy nekünk nincs ünnep, szabadság. Évek óta nem tudunk eljutni valami jó helyre, ami alatt sokan csak a külföldet értik. A második világháború befejeződését, a felszabadulást követő pártküzdelmek során nagy vívmányként könyvelhették el a legkülönbözőbb nézeteket vallók is a földosztást. Több mint hatmillió katasztrális hold jutott a legszegényebbeknek. Napjainkban a reformtörekvések során mind gyakrabban emlegetik egy új földosztás szükségességét. Elhangzanak olyan nézetek is, hogy nem új földosztásra van szükség, hanem jóval inkább a földet kellene ember- központúvá tenni. A több mint négy évtizeddel ezelőtti jelszó, miszerint: „földet vissza nem adunk!”, mostanság a „földet vissza nem veszünk!” szlogenbe csap át. Vajon, mit hoz majd a holnap? Gyócsi László Nines, aki megművelje
