Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

12

^áwian

1989. ÁPRILIS 2., VASÄRNAP

Még manapság is vita folyik a szellemi tőke értékéről és számszerűsíthetőségéről. Lássunk tehát egy egyszerű matematikai feladványt. Végy százezer forintot és tizenöt értelmes embert. A pénzt nevezd alaptőkének, az embercsoportot pedig kisszövetkezetnek. Néhány év múlva tedd ki az egyenlőségjelet, s a feladvány másik oldalán a bűvös százmilliós összeg kerekedik elő.

Egy korszakváltás nyertesei

A lovakat ma is meresszük, ugye?

Itthon olcsó, odakint drágább

Nem venné fel a tízest a porból

Ennél a szövetkezetnél az emberek féltik a munkahelyüket

A Datacoop Számítástechnikai Kisszövetkezet eddigi munkáját — az 1982-es alapítás óta — dr. Bin- dics Ferenc elnök és Tóth István üzemigazgató néhány egyszerű mondatban fogalmazza meg, kiemelve az ezerszeresre növekedett alaptőke titkát. Intenzív beruházáspolitika, jó munka és a felesleges költségek szorgos lefaragása. Aki kicsit is odafigyel a manapság gyakori gazdasági elmélkedésekre, alighanem ásítozik a jelszavak olvastán, hiszen, jószerével már a csapból is ezek folynak mostanában. Van azonban egy lényeges különbség, a Datacoop emberei nem csak mondták, meg is valósították ezeket. Bizonyság erre, hogy most. amikor már száz embert foglalkoztató kisszövetkezetté nőtte ki magát á táísulás, mindössze négy(!) adminisztratív munkaerőt foglalkoztatnak, s ebben már benne van a főkönyvelő és a pénztáros is.

A Datacoop valamikor számítógépek javításával, üzembe helyezésével kezdte. Amikor kinőtték ezt a feladatot — tegyük hozzá, ma sem mondtak le róla —, választhattak, számítógépek összeszerelését vegyék fel repertoárjukba vagy más egyebet. Úgy gondolták, az összeszerelés túlzottan nagy falat nékik, s bizonytalan kenyér is — akkor még neun tudhatták, hogy néhány év múlva

bevásárlóturisták hada szállítja majd a hozzávalót, a csak huszonötezresnek becézett szerencsétlen rendelet következményeként. Talán, ha tudják, akkor sem állnak be a sorba, inkább kerestek egy kitöltetlen rést Ez pedig nem más. mint a számítógépek kiíróegységeihez, a korszerű pénztárgépekhez és írógépekhez használatos festékszalag. Arra nem vállalkozhattak, hogy a világ valamennyi gépéhez készítenek carbon- és textilszalagot — ezerötszáz típus van forgalomban —, de 170-180 félével megbirkóznak. A jó minőségű szalagjaikkal a világszínvonalat célozták meg és nem is sikertelenül.

Itt tartanak most. amikor elhatározták, hogy az eddiginél nagyobbat lendítenek a sorsuk kerekén. A háromezer négyzetméteres diósdi üzem lehetővé teszi, hogy új termékeket honosítsanak meg, az átalakulási törvény pedig az eddigi szervezet módosítását engedélyezi. Az új gyártmányaik sorába tartozik majd — ha minden jól megy — az a különleges telefon, mely egyben telex és telefax, valamint telefoniközpont. Ez egy kisebb helység igényeit is kielégíti, viszont nem kerül többe, mint egy hagyományos telexgép. Az új konstrukciójukat a Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatják. Szeretnének vérnyomásmérőt készíteni, olcsóbbat a Bécsben kaphatónál, és hamarosan eldől, beszáilnak-e a videokazettaüzletbe. A tárgyalások még tartanak, de az egészséges kereskedői szemléletüket jelzi, hogy 350-400 forintért szeretnék adni az általuk készített jó minőségű kazettát, olcsóbban tehát, mint amennyiért a bécsi út másik végén kapható.

A szervezeti átalakulást pedig a kissé zavaros tulajdonosi viszony követeli meg. A százmilliós közös vagyont részvények formájában szeretnék megszemélyesíteni.

Látszólag tehát minden szépen és simán megy, csak az a magas árbevételük ne lenne. Nem .kevesebb, mint háromszázmilliót forgalmaznak évente és ez sok... Sok, mert az új rendelkezések szerint kétszáz- ötvenmillió fölött már olyan komoly adminisztrációra van szükség, ami legalább újabb huszonöt adminisztrátor alkalmazását tenné szükségessé. Ezért inkább az idei tervüket úgy lőtték be, hogy kétszáznegyven- kilencmillió-kilencszázkilencvenki- •lencezer-kidencszázkilencvenkilenc forintnál véletlenül se legyen több. Nyilván ugyanezt teszi a többi kisszövetkezet is, ha tehát valaki egy joviális úriembert lát. aki előtt egy tízforintos csillog az úton, de ő nem hajol le érte, biztos lehet benne, valamelyik társaság elnökét látja.

A dolgozóknak is van ismérvük, ha nem is ennyire szembeszökő; féltik a munkahelyüket. Féltik, mert másfélszer annyit keresnek, mint az átlag, s erre még jön az év végi részesedés is, ha a cég nyereséges. És féltik azért is, mert a lakóhelyükhöz közel kínál munkahelyet a kisszövetkezet, nem kell órákat tölteniük az utazgatással.

Megyénkben 230 kisszövetkezet dolgozik, s közülük mindössze tizenegy foglalkozik számítástechnikával. Ezek a korszakváltás nyertesei, ha jobban belegondolunk, nem Is csak a számítógépkorszaké.

Mátrai Tibor

Hajdanában, ha ettük munkahelyem üzemi konyhájának főztjét, ilyenkor, április tájt mindig azzal konferáltuk be az újabb és újabb konyhaborzadványokat:

— Ünnepi ebédet eszünk. A mai menüvel az ostromlott Budapest élelmiszerhelyzetét idézzük fel.

Mert ami eszébe juthat az embernek a felszabadulás szó hallatán, az az, hogy lóhús. Számtalan leírásból, beszédből értesülhettek a mai kor szülöttei, milyen nagy kincs volt az akkor, ha a közelben lótetem hevert. Akár a francia forradalom Gavroche-a a lőszerekért, úgy kúsz- tak-másztak hazánk lakosai a süvöltő golyóbisok közepette egy-egy darab vörös húsért.

Életet mentett ez akkor. A gyenge lencsefőzeléknek, híg bablevesnek a lóhús adta meg az erejét, szinte egyedüli tápláléknak számított széles e hazában. Sorban állt kisbabájával. hogy a fagyott lapockából, bordából lekanyaríthasson egy darabkát a vegetáriánus és az Állatvédő Liga tagja, a zsoké és a hajdani úri kocsis. Idősek emlegetik: még ma is szájukban érzik a lóhús különös, émelyítően édeskés ízét, s e képzettel együt felidéződik bennük a lőporfüst szaga, a sebesült emberek nyögése.

Vajon esszük-e még ma is a lovakat? Kik falatozzák szívesen, ifjúkorukra emlékezve, s ki az, aki elvből meg sem kóstolná? Egyáltalán: lehet-e lóhúst kapni?

Nos, a lóhús ma már hiánycikk. Makón készítenek némi mennyiségű lókolbászt, a Szegedi Szalámigyár szortírozza szét, de oly kevés a töl- tenivaló, hogy csak a legrátermettebb kereskedők tudnak szerezni belőle, de ők is jó, ha két évben egyszer. Pest megyében sincs lómészárszék, a Pest—Nógrád Megyei Állat- forgalmi és Húsipari Vállalatnál évente legfeljebb négy-öt sérült, kényszervágandó, többnyire versenyparipát kupáznak le.

Nincs már vágnivaló ló, java elhullott a háborúban, a maradék a téeszesítés során lehelte kt lelkét. Ekkor, úgy 1962-ig még napi háromszáz lovat vágtak Pest megyében, évente pedig akár ötvenezret is. Ez volt az a kor, amikor a lovat kiszorította a targonca — azt pedig, ha kiszolgált, nem lehet levágni. Lóhús tehát — nincs. Azaz valamennyi mégiscsak van. Exportra. Külföldön ugyanis harminc-harmincötezer forint átszámított ára van a szegény hókon vágott pacinak, míg itthon a legügyesebb hentes sem tud tizenöt-húszezer forintnál többet kiárulni belőle. Lám, míg a háborúban kisbabával, nagykéssel, addig ma közgazdasagi finesszel kell a lóhúshoz állni.

Állnak is sokan, sorban, ha neszét veszik a kényszervágásnak, már kora hajnaltól kezdve a hentesbolt előtt. Mert lóhúsevők ma is vannak közöttünk. Kisnyugdíjasok, akiknek áldás az alacsony, nyolcvan forinttól százharminc forintig terjedő kilónkénti ár, felvágósak, akik akár a pacallal, felsőbb kapcsolataikat kívánják demonstrálni a lóhússal, s olyanok is, akik vérszegénység ellen, gyógyszerként vásárolják tele szatyrukat.

Ok drágábban is megvennék, ha volna, de nincs, mivel olcsó, a húsáért ma senki sem tenyészt lovat. Vajon lesz-e még történelmi kor, amikor lovas nemzetünk ismét lóhúst eszik?

—tbe—

Aki akarja, csak ai vesiíti el

Egyforma legyen sas és bagoly?

Párok. Furcsa párok. Becsület és dicsőség. Szorgalom és boldogulás. Alkotás és gazdagság. Tudás és tekintély. Barátság és szeretet. Hutalom es szolgálat. Tisztség és tisztesség. Párok. És a furcsa párok: becsület és félreszorítottság; szorgalom és semmire sem jutás; ügyeskedés és dicsőség; gazdagság és hiányzó tudás; félelem adta tekintély; szolgálat nélküli hatalom; bratyizássá süllyedt barátság; fejőstehénnek tekintett tisztség; lesajnált tisztesség ... Mit mivel házasít az élei? A vakszerencse a kerítő? Tudóstanulmányok serege taglalja: az értékvesztés korszakában élünk. Kik, mit, miért veszítenek el?

szerény képességűeké. Igyekvőké és lustáké. Ki ír majd közülült húsz, harminc, negyven év elteltével volt oktatójának levelet? S ki kap majd a ma tanítói közül?

Sokan lenyomják a kerítéskapu kilincsét, mert tudják, odabent baráti szó várja őket. Negyvennégy esztendeje, 1945 áprilisában költözött ide, a váci Petőfi utcai házba az ifjú Radda István és még ifjabb felesége. Az akkori ifjú ma túl a hetvenen. Mi maradt mögötte? Egy egész élet. De mit mond ez másnak? Tanár volt: tanított. Gyermekeket nevelt az iskolában és otthon. Otthon hármat, az iskolában százakat. A sok-sok száz közül nagy csapatnyian most is, mint annak idején, lenyomják a rézkilincset.

Babrál a bottal Radda István. Három esztendeje elesett, lábát törte. A csont már nem forrt rendesen össze ... „Fájlalom. Nagy kiránduló voltam. Jött a család, jöttek az iskolából a gyerekek. Mentünk, közösen határoztunk róla, most merre. Arra törekedtem, közös legyen oz akarat, ebben is, másban is, bármiben. Barátságra törekedtem. Nevelni másként nem lehet. Ha nincsen barátság, akkor alakoskodik csak a gyerek. Fél. Engedelmeskedik. De nem hisz. Nem követ. S ha nincsen bizalom a személyben, akkor nincsen bizalom az általa hirdetett eszmékben sem. Ma akad pedagógus, aki nem törődik ezzel. Baj, nagy baj.’’

Mindketten büszkék három lányukra. Követték szüleik példáját: Pedagógusok lettek. Elmosolyodik Radda István, úgy közli, „mondhatom tehát akár azt is, hogy mi sem vittük, ők sem vitték semmire”. A jólét, a gazdagság nyomait, bizonyítékait valóban hiba lenne ezen a portán, ebben a házban keresni. S mégis! A diófa ebédlő — „ez még

a kelengye tartója volt, úgy nézzen rá”, mondja a feleség, miközben a fiókos szekrény kincseit mutatja — a gazdagság olyan bizonyítékait rejti, amilyeneket sokan boldogan vállalnának. Levelek, fényképek. Kö- tegszám. „Kedves Tanár Bácsi!” „Tisztelt Tanár Ür!” „Édes Ilonka Néni!” Események, érzelmek, sorsok oldalakon át. Esküvői képek. Az unokákról érdeklődő sorok. Fényképek a gyerekekről, „mint írtam, megszületett a negyedik ...” Örömök és bánatok. „Sajnos, beadtam a válópert...” Betűtanúk a példakövetésről, „... és sokat járunk kirándulni, mint annak idején Tanár Bácsival és Ilonka nénivel...” Tragédiák, „ ... édesapámat eltemettük, két hét alatt belepusztult a rákbetegségbe ...”

Visszakerülnek a színes szalagok ölelő karként a levélkötegekre „Tessék most már kérdezni”, mondja Radda István.

Mit kellene még kérdezni, tisztelt Radda István?

Majdnem nyolcezer pedagógus oktat 120 ezer gyermeket a megye általános iskoláiban. Ezer pedagógus jut több mint 11 ezer fiatalra a középfokú intézményekben. És még a szakmunkástanuló-képzés... az óvodák ... Oklevelek a képzettség- ről-végzettségről, tantervek, formális és informális viszonyrendszerek a tantestületekben ... igazgatóválasztás ... iskolatanács ... bérbruttósítás ... helyettesítési pótlék... Vidáman gondtalan meg veszélyeztetett gyerekek. Gazdagok és szegények keveredése. Tehetségeseké és

Háromszor igazítanak útba, de negyedszer is rossz helyen lyukadok ki. Véletlenül ejtem ki a varázsigét. A két asszony felvidul. „Miért nem így kérdezte korábban is?” összenevetnek. „Hát azok a bolondos pestiek arra vannak, látja ezt a két jegenyét arra...” Dánszent- miklós. Tanyák. Távolabb a termelő- szövetkezet katonás rendben telepített csonthéjasgyümölcsöse. „Vesz vagy elad?” Ezt a kérdést "kapom a köszönésre. A szakállas, gumicsizmás férfi furcsán néz, amikor mondom, ki vagyok. „Azt hittem, ügynök.” A kezeslábasba törli a tenyerét, úgy ad kezet. „Annyi jár itt, mint a fene. No, kerüljön beljebb!”

Menekültek a fővárosból? Nem, nem. Semmi bajuk a szülőhelyükkel. Csak éppen... Már bent ülünk a házban, amikor Imre János azt mondja: „állatnak sem volt való az a két év, ami mögöttünk maradt”. Két diplomás. Elegük van a filléreskedésből. Viszonylag olcsón tanyát vesznek. Mindkettejüknek szakmája az állattenyésztés. Csak éppen nem a kisüzemi. A nulláról kezdett. Az ólakat is maguk építették. Az istállókat szinte az alapoktól kellett rendbe hozni. Két év. Most tartanak a harmadikban. És kezd jönni a pénz vissza. Mennyi? „Jön, ez a lényeg. A többi nem érdekes. Magánügy. Meg maximum az adóhatóságé.”

Nem sajnálják...? Mit kellene sajnálniuk? Próbálkoztak ők! Papírokat gyártottak, értekezletekre jártak ... tíz évet húztak le és akkor lett elegük. „Végre élni akartunk! Ért engem? Élni, élni!” És élnek?

Felesége csendben jár körülöttünk, figyel, fülel, bár úgy tesz, mint aki csinálja a házimunkát. A férfi felnéz a bádoggal borított asztal mel-