Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-19 / 91. szám

1989. Április 19., szerda 3 Érdeke&y@síefésh®z puiifskai kultúrát Még egyszer Monori-erdőröl A monori-erdei ügyről an­nak idején írtak tartózkodó tárgyilagossággal, írtak indula­tokkal, szenvedélyesen és ír­tak szenzációra éhesen. Aztán, mint mindennek, ennek is vé­ge lett egyszer. Más ügyek töl­tötték meg az oldalakat. Most pedig, jó egy évvel a történtek után, dr. Farkas János, a Mű­egyetem szociológiai tanszéké­nek vezetője „A monori-erdei ipari szennyezés szociológiai tanulságai” címmel előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián. Mert így fest va­lahogy a nagy dolgok utóélete. A szenzáció elmúlt, jöhetnek.a tanulságok. S hogy mik ezek, legalábbis, ami az eset szo­ciológiai értékelését illeti...? — Mindenekelőtt az, hogy a jövőben nem szabad sehol a la­kosság bevonása nélkül veszé­lyes üzemet létesíteni — mond­ja dr. Farkas János. — Igaz, Monoron az a bizonyos telep már régóta működött, olyan régi időktől fogva, amikor még 'egyáltalán nem volt divat az állampolgárokat a 'döntések előtt megkérdezni. A lényegen azonban mindez nem változ­tat: a környezetvédelmi prob­lémák megoldásában, kezelésé­ben rengeteget segíthet az emberek tájékoztatása, véle­ményük kikérése. — Nem hiszem, hogy csak a környezetvédelemre állna ez a megfigyelés... De ne kanya­rodjunk el... A monori-erdei és a többi hozzá hasonlóan hír­hedt üggyel kapcsolatban szá­momra mindig — nem tudok jobb szót — az otrombaság volt a legmegdöbbentőbb. Az a hihetetlen nemtörődömség, amivel a legprimitívebb mó­don rejtettek el hatalmas mennyiségű hulladékot. — Valóban különös, hogyan juthatott egy .képzett, vegyész- mérnök ilyen gondolatra. Azonban nem lehet csupán őt hibáztatni. A monori-erdei eset jól példázza, mennyire nincs Magyarországon össz­hangban a termelés és a ter­melésből visszamaradó hulla­dék biztonságos eltakarítása. Ám a technológia és az infra­struktúra elmaradottságának konstatálása mellett muszáj szólni a jogi szabályozás visz­szásságairól is. Mert környe­zetvédelmi normáink ugyan kellőképp szigorúak, megalko­tásukkor német és osztrák mintákat tartottak szem előtt, betartani viszont pont az elő­zőekre tekintettel szinte képte­lenség azokat. — Ez azonban mentségnek kevés.'.. — Nem is azért mondtam. Ez csak az egyik általánosító megállapítás volt a sok közül. Továbblépve, a monori-erdei környezetszennyezés kapcsán az tűnik fel, milyen furcsa helyzetbe kerülnek a szakér­tők és maga a szakértelem. Egyfelől a lakosság Monori-er- dőn egyáltalán nem értette, min alapul a szakértők véle­ménye, így aztán hiába is kap­ták meg a mérési adatokat, a puszta számokkal nem tudtak mit kezdeni. Másfelől Monoron jól nyomon követhető volt, ho­gyan reagálnak az emberek a szakértelemre. A szakértő hiá­ba állított bármit, a helybeliek azt eleve fenntartásokkal fo­gadták. A szakértő számukra az államot, a minisztériumot, a vállalatot szolgálta, egyszó­val a „hatóságot”. Ügy érezték, hogy a szakvéleményekkel egy­szerűen manipulálni akarják őket. — Nem csoda, hisz éveken, évtizedeken át tették azt, ha nem épp szakvéleményekkel, hát mással. — A megoldást itt, a környe­zetvédelemnél, talán alterna­tív szakértők állítása jelent­hetné, vagyis hogy szakérte­lem csapjon össze szakérte­lemmel. Ófalu nagyon jó példa erre. Visszatérve azonban még Monori-erdőhöz ... Ott- jártamkor valóságos gyűlölkö­dést tapasztaltam. A lakosság szinte egy emberként fordult a bűnös, a Minőség Kisszövet­kezet ellen. Természetesen mindenki félti az egészségét, és nem szabad megfeledkez­nünk arról sem, hogy a kör­nyezetszennyezés következté­ben jelentősen csökkentek a telekárak. Érthető tehát az el­lenszenv. Ugyanakkor tény, hogy az odavalósiak egy részé­nek a telep adott kenyeret, ráadásul, ha jól* tudom, elég szépen kerestek a dolgozók. Emellett a népgazdaságnak is nagyon fontos volt az ott vég­zett munka. A monori-erdeiek mégis, azt hiszem, mind a mai napig a telep felszámolá­sát követelik. Számomra ebből az igazi tanulság az, hogy megfelelő politikai kultúrával igenis lehetőség nyílna az ilyen konfliktusok kivédésére, az érdekek egyeztetésére. — Az ország viszont csak most tanulja — ha tanulja — ezt a kultúrát elsajátítani. — Pedig muszáj megtanulni, és inkább a kisebb, helyi ügyekben kezdjük azt el, mint a nagyokban. Persze, ezzel nem állítom, hogy ha demok- ratikusabbak leszünk, keve­sebb környezetvédelmi bajunk lesz. De politikai nyereség is, ha hasznosítjuk a közéletben a környezetvédelmi konfliktu­sokból leszűrhető tapasztalato­kat. Ügy legyen! Falusy Zsigmond Őszre válaszfást javasolnak Mitől tart az MDF? Az országos sajtószolgálat­hoz eljuttatott közlemény sze­rint a Magyar Demokrata Fó­rum országos elnöksége ele­mezte a kormányzati rend­szer súlyosbodásával előállott helyzetet, amely nemcsak a nép létviszonyait, hanem a nemzet jövőjét is fenyegető veszélyeket idézett fel. A Magyar Demokrata Fó­rum ennek folytán szükséges­nek tartja kinyilatkoztatni, hogy minden esetleges erősza­kos fellépést a hatalom meg­ragadására, akár annak meg­támasztása ürügyén is, Ma­gyarország békéjét és sorsát kockáztató, megbocsáthatatlan véteknek tekint, s kiutat csak az államhatalom demokrati­kus alapokra helyezésében lát. Ezért javasolja, hogy mi­előbb induljanak meg az MSZMP és az ellenzéki ke­rékasztal egyenjogú megbízot­tai között a demokratikus vá­lasztások őszi lebonyolítását előkészítő konkrét tárgyald-' sok. A tárgyalások megindulása és a demokratikus rendszerre való békés átmenet közö­sen kialakítandó feltételeinek megteremtése esetén az MDF lojális ellenzéki magatartásra kész olyan átmeneti kormány iránt, amely az MSZMP reformszárnyának politikai programját érvényesíti az át­menet időszakában vállalva, hogy legkésőbb 1989. decem­ber 1-jén leköszön, és átadja a végrehajtó hatalom gyakor­lásának a jogát a demokrati­kusan választott Országgyűlés bizalmát élvező kormánynak. SZAJTÁTVA Mérték Büszkén sorolja az áruház igazgatója azokat az import­árukat, amelyeket a vásárlók­nak kínálnak. „Itt vidéken . . .” Valóban sokféle a külföldről behozott termék, az élelmiszer- osztályon éppúgy, mint a ru­házati cikkeknél, a háztartási gépeknél és híradástechnikai készülékeknél. Az „itt vidé­ken” magyarázathoz azután kapcsolódik a folytatás, ami szerint „a mai nehéz helyzet­ben” nem csekélység ez a kí­nálat. hiszen .. . Később, némi papírforgatás után azonban ki­derül, a teljes forgalomnak a kilenc-tiz százalékát teszik ki a más országból behozott áruk; nehéz helyzet ide és oda, nem valami nagy arány. Beszámítva a fővárosnak a vi­déknél összehasonlíthatatlanul jobb ellátását is, a fogyasztási cikkek hazai kiskereskedelmi forgalmában 18-19 százalék kö­zött van a nem itthon gyártott termékeknek az aránya. Az örökös devizaszűkét nézve va­lóban nem csekélység ez a ré­szesedés, ha azonban azt is tudja az ember, hogy a hoz­zánk hasonló kiterjedésű belső piacú, fejlett tőkés országok­ban ez az arány árucikkek so­kaságánál 60-70 százalék, akkor óvatosan bánik a mértékek ér­tékelésével. S még inkább a bű szk élkedéssel. Szájtátva hallja azután a szakemberektől a hírlapíró, hogy ez a 18-19 százalékos ré­szesedés nem sok befolyást gyakorol a hazai termelőkre: nem támaszt versenyt. Ehhez legalább 40 százalék feletti ré­szesedés kellene! Miből? Hol a fedezet? Talán éppen azért nincsen, mert a termelőknek nem kell számolniuk az import támasztotta választási lehetősé­gekkel . . . Bűvös kör. Ebben a bűvös körben, azaz a fogyasz­tási cikk kiskereskedelemben tavaly a megyében 48 milliárd forint értékű árut adtak el. Jó lenne tudni, ebben az összeg­ben mekkora részt képvisel­nek azok a vásárlások, amelye­ket a viszi, nem viszi, nincsen más kényszere diktált. Akkor ugyanis lenne mértékünk ar­ra is, mikor, milyen arányban volt, lehetett vevő a — ve- vevő ... ?! MOTTO A krach jelei érezhetőek voltak A milliárdokból csak milliók maradtak Lehet-e még újat mondani az autópályadíjakról? Tud-e va­lami újat hozni az illetékes azon kívül, amit százszor hallot­tunk? Aligha. Az utakért felelős tárca minisztere magyaráz­kodik, a Pénzügyminisztérium hallgat. Hova lettek azok a pénzek, amiket erre szántak? Mikor, merre folytak el? Afféle költői kérdések ezek, amelyekre aligha kapunk belátható időn belül tisztességes választ. S közben nő a bizalmatlanság. Ha valamin,' akkor ezen végképp nem lehet csodálkozni. Tegnap mégis új oldaláról világította meg az intézkedé­sek hátterét Arató Balázs, a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium fő­osztályvezetője. Erden talál­koztak az MO-ás autópálya koordinációs bizottságának tagjai, akik megvitatták az érdi elkerülő út kialakításá­nak lehetséges módozatait. Ezen a megbeszélésen napi­renden kívül került sor a tá­jékoztatóra, aminek nemcsak a puszta tényközlés volt a cél­ja, hanem a témában erősen érintett agglomeráció képvi­selőinek véleményét is sze­rette volna hallani a tárca képviselője. Ügy hiszerp, nem kell bizonygatni, hogy ezek a vélemények nem maradtak el. Ex ám a meglepetés ! A krach ugyan most ütött be. de ennek jelei már ko­rábban érezhetőek voltak. Mint Arató Balázs szavaiból kiderült, évek óta mindig harminc-negyven százalékkal kevesebb pénzt kapott a tár­ca az úthálózat fejlesztésére, mint amennyire feltétlenül szükség lett volna. 1987-ben a harmincezer kilométerre még jutott 3,6 milliárd fprint, 1988- ban már alig másfél milliárd, s 1989-re 1,5-1,6 miliiárdra számított a tárca. Erre annál is1 inkább szükség volt, mert az útépítések miatti kisajátí­tásokra legalább hatszázmil­lió forint kellene ebben az esztendőben. Nagy várakozá­sok előzték meg ezek után a decemberi parlamenti ülést, ahol az idei költségvetésről döntöttek a honatyák. A meg­lepetés nem is maradt el, hiszen a Pénzügyminisztérium tervezete e célra már csak ötszázmilliót irányzott elő, amit végül jóváhagyott az Or­szággyűlés. Másfél milliárd he­lyett félmilliárd! Óriási pofon volt ez a szakembereknek. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi pénzből leg­feljebb vergődni tudnak az útépítők, de fejleszteni aligha. Ráadásul közben javában folyt az M0 kivitelezése. Szeré­nyen számolva is legalább hárommilliárd forintnyi fej­lesztési feladat szerepelt a minisztérium programjában. Épp ezért, már decemberaen kiadták az ukázt, hogy a Mi­nisztertanács vitassa meg az autópályadíj bevezetésének le­hetséges variációit. A kényszerhelyzetben lévő tárca első lépésben hatszáz forintos díjat javasolt egy esztendőre a személygépko­csiknak. Talán ez még reális lett volna, annál is inkább, mivel a Világbank szakembe­rei megállapították, hogy az utak használói valójában nem a használat mértékének meg­felelően járulnak hozzá a fenntartáshoz. Igaz, két esz­tendővel ezelőtt azért emeliék fel két forinttal a benzin árát, mert az ebből befolyt pénst az úthálózat fejlesztésé­re akarták fordítani. Számol­junk egy kicsit! Évente át­lagosan négymilliárd liter benzin fogy, ami 'azt jelenti, hogy tizenkét hónap alatt az emelésből nyolcmilliárd forint pluszbevételre tett szert a költségvetés. Igen ám! De még az állampolgárnak ezzel in­dokolták az áremelést, a Mi­nisztertanács zárt ajtók mögött úgy döntött, hogy a nyolcmil- liárdból csak kétszázmilliót ad útépítésre. Azért van né­mi különbség a két szám kö­zött ... No, ezt a kétszázmilliót ak­kor el is költötte a miniszté­rium, hisz volt mire. Persze a hatszáz forintos évi díj mel­lett más elképzelések is vol­tak: vezessenek be általános útadót, ami minden állampol­gárra vonatkozna, s így ala­csony összegben lehetett volna meghatározni a térítést, eset­leg ismét legyén gépjárműadó, vagy kapus rendszerű fizető­autópályákat alakítsanak ki. Utóbbi a kilencven csomópont­nál 3—3,5 milliárdnyi költség­gel járt volna, így ezt elvetet­ték. Maradt a címkés változat, amit Svájcban alkalmaznak. Az Alpok hazájában ez évi harminc svájci frank — egy munkás órabére körülbelül tíz frank. Vagyis háromórai bér­ből egy évig furikázhat az ál­lampolgár Svájc autópályáin. Visszaveszik, megadják Április 1-jén maratoni ülést tartott a Minisztertanács, ahol úgy határoztak, hogy vissza­veszik még azt az ötszázmil­liót is, amit a decemberi par­lamenti ülés a tárcának meg­szavazott. Bizonyára abból a megfontolásból kiindulva, hogy elég lesz útfejlesztésre az autó­pályadíjból — de már nem hatszáz, hanem ezerötszáz fo* rintból — befolyó másfél mil­liárd forint. Igen ám, de ez azt Szinte élvezet olvasni a fenti igen frappáns közle­ményt. Stílusa világos, nyelvezete érthető és rá­adásul még rövid is. Meg­találták tehát a bölcsek kövét: válasszunk még az ősszel demokratikusan új parlamentet, hogy az rög­tön új kormányt is vá­laszthasson. Hogy választó­jogi törvény még nincs, hogy a demokrata fórum még nem alakította meg a pártját, hogy még az el­lenzéki szervezetek között sincs egyetértés az ország- gyűlési választások előre­hozatalával, ilyen közeli időzítésével kapcsolatban, az nem nagyon zavarja az MDF országos elnökségét. Csak egytől tart: hogy va­laki erőszakosan megra­gadhatja a hatalmat. Hogy ki és miért tenné? Talán az az MSZMP, amely a végrehajtó hatalom és az erőszakszervezetek koráb­bi kizárólagos birtokosa­ként meghirdette és el­kezdte végigjárni a parla­menti demokrácia, a jog­állam felé vezető utat? Nem, ezt nem gondolhat­ják komolyan! Nem is gondolják. Hiszen az MDF akár lojális ellenzéki ma­gatartásra is kész e párt egyik „szárnyának" politi­kai programját érvényesítő átmeneti kormány iránt. Persze csak akkor, ha idő­ben leköszön majd. Akár egy fél évet is kaphat... B. A. Univerzális pénzintézet a Postabank Lendületes start a megyében „A bank, amelyik igazán közel áll önhöz” — halljuk naponta a televízióban a kel­lemes férfibaritont, s hogy ez mennyire beivódott a köztu­datba, bizonyítja, hogy sző­kébb pátriánkban is egyre többen érdeklődnek a pénzin­tézet adta lehetőségek iránt. Az 1938 júniusában 94 rész­vényes által alapított bank akkor lépett színre, amikor a kétszintű bankrendszerben a kereskedelmi bankok és sza­kosított pénzintézetek már szilárd pozíciókkal, ügyfélkör­rel rendelkeztek. A mintegy 2 millió 230 ezer forint alaptő­kével létrejött, saját tőkeellá­tottság szempontjából közép­banki kategóriába sorolható részvénytársaság fél év alatt kilépett eredeti méreteiből, s egyre inkább a kereskedjlmi banki és a lakossági pénzin­tézeti üzletágat egyesítő, or­szágos hálózattal rendelkező univerzális bankká válik. Az új pénzintézet az orszá­gos hálózata kialakításánál a posta területi igazgatóságai­nak elhelyezkedéséhez igazo­dott. Pest, Nógrád, Komárom és Fejér megyét átölelő vi­déki igazgatósága február 15- én kezdte meg a munkáját. Milyen terveik, elképzelé­seik vannak idén? Mindenek­előtt: folytatják a január el­sejétől megkezdett lakossági betétgyűjtést. Nagy előnyük, hogy az ország háromezer­kétszáz postahivatalában nyit­ható betétszámlakönyv, s ve­hető ki pénz róla. Hogy meny­nyire népszerű ez a szolgál­tatás, bizonyítja, hogy a Pest megyei igazgatóság területén az év első három hónapjában a betét-kivét forgalom elérte a 220 millió forintot. Tovább bővítik azoknak a vállalatoknak, gazdálkodóegy­ségeknek a körét, amelyek ré­szére számlavezetést vállal­nak. Mindenekelőtt számukra biztosítanak hitelezési lehető­ségeket, 1989-ben is elsősor­ban rövid lejáratra. Elképzeléseik szerint idén a számlavezetés további üzlet­ágakkal bővül; ezek sorába tartozik a vállalati deviza­számlák és a lakossági deviza- és BC-számlák vezetése. A későbbiekben szeretnék be­vezetni a lakossági folyószám­lahiteit is, ennek feltételeit azonban még meg kell te­remteni. Ebben az esztendő­ben megkezdik a lakossági hi­telnyújtást is. A Postabank elsősorban a nagy hálózat adta lehetőségek kihasználásával és színvona­las szolgáltatásaival kívánja pozícióit erősíteni. F. K. jelentette volna, hogy amíg a díjból pénz lesz, minden épí­tést le kell állítani, s ráadásul a már elvégzett munkák nagy részét még ki sem fizette a be­ruházó. Mivel az ötszázmillió visszavonása egyáltalán nem tűnt célravezető megoldásnak, április 13-án végül úgy dön­tött a Minisztertanács, hogy mégis megadja ezt az össze­get. Ebből az eddig elvégzett munkák egy részét kifizette a minisztérium, s maradt még nyolcvanmillió forint. Keresetlen siavek Most új változat kidolgozá­sán dolgozik a KÖHÉM. El­képzelésük szerint ezerforintos évi díjat lehetne meghatároz­ni a személygépkocsikra, vagy kétszáz heti, négyszáz havi és ötvenforintos napi díjat. Így talán összejönne 1,2 milliárd forint bruttó bevétel, amiből nagyjából egymilliárd meg is maradna a kiadások után a minisztériumnak útfejlesz­tésre. A felsorolt elképzelések mellett felvetődött még egy lehetséges megoldás: egy fo­rinttal felemelik a benzin árát, s ebből a bevételből fi­nanszírozzák az útépítéseket. Csak a részvevők jól nevelt- ségén múlt, hogy nem hangos felhördülés volt a válasz az újabb áremelési javaslatra. Hi­szen az is kiderült közben, hogy a költségvetésnek évente negyvenmilliárd forint haszna van a gépkocsik behozatalából és üzemeltetéséből. Százszá­zalékos hasznot vág zsebre az autókon, s ha évi százezer autót veszünk, átlag százöt­venezer forintos áron, már az is tizenöt milliárd forint. A benzinről ne is beszéljünk, hi­szen egy liter üzemanyag elő­állítása a rátett haszonkulcs­osai számítva sem éri el a hat forintot. Az állampolgár még­is huszonkettő-huszonnégy fo­rintért veszi meg. Persze nem­csak tízforintos fogkrém nincs ma már az üzletekben — csu­pán harmincforintos —, ha­nem mostanában már normál benzin sincs minden kútnál, csak szuper. Meglehetősen indulatos sza­vakkal fejezték ki véleményü­ket a részvevők. Volt-e joga a kormánynak, hogy a kétforin­tos pluszbevételt, ami a ben­zin áremeléséből befolyt, el­tüntesse? S milyen erkölcsi alapja van a KÖHÉM-nek, hogy újabb egyforintos eme­lést javasoljon? Hiszen nincs garancia arra, hogy ezt végre arra fordítják, amire kellene. Miért nem részesül a gépko­csi. az alkatrész, a benzin ér­tékesítéséből befolyt pénzek­ből az útépítésért felelős tár­ca? Volt, aki azt mondta, hogy egyetért az egyforintos benzináremeléssel, ha vissza­adja a kormány a miniszté­riumnak azokat a milliárdo- kat, amelyek az elmúlt két év­ben a kétforintos emelésekből befolytak. Ausztriában, NSZK- ban a benzin értékesítéséből származó adó ötven százaléka a költségvetésé, ötven az út­építőké. Igazán nem lehet csodálkoz­ni azon a néhány keresetlen megjegyzésen, amelyekkel a részvevők reagáltak Arató Ba­lázs szavaira, hiszen az agg­lomeráció lakosait többszörö­sen terheli az autópályadíj. Naponta több százezren járnak be a környékről a fővárosba gépkocsival, busszal. S nem­csak a Volán fogja áthárítani a pluszkiadást a lakosságra, hisz ez a legegyszerűbb. De a Páváról érkező hús, a zala­egerszegi sajt árában is benn- lesz az autópályadíj. S persze, aki csak teheti, le*ér a sztrá­dáról, s a községeken keresz­tül igyekszik majd célja felé. Eddig sem dúskáltak a kör­nyezetvédelem áldásaiban az agglomerációban élők. De hogy mi lesz ezután, azt senki sem tudja! Fiedler Anna Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents