Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-01 / 51. szám

1989. MÁRCIUS 1., SZERDA mrnsr « .»//<. YF.Íi 5 Egyidős a huszadik századdal Már várja az ükunokákat A budaörsi házból egy idős asszony néz ki a kertbe. A tavaszt figyeli, hogyan pat­tannak ki a rügyek az orgo- nabokron. Vedégségben van itt a lányánál, minden év­ben egy negyedévet itt tölt, s ahogy megjön a tavasz, indul haza Kámba. — A századdal vagyokegy- idős — szokta mondogatni, s ahogy közeledünk a 2000. év­hez, egyre büszkébben. A Vas megyei Oszkóban született, át­sétált hat kilométert az er­dőn, s férjhez ment 19 éve­sen Kálmán Jánoshoz Káin­ban. Felnevelte négy gyerme­két, akik szétszéledtek, a leg­idősebb lánya éppen Buda­örsre. Így itt is itthon van a mama, hisz egy évszak lepe­reg, míg hazaindul. Tíz uno­kájának, 18 dédunokájának kámi mama, az ottaniaknak meg a budaörsieknek Reza néni. De már ritkán van Kámban. Már csak azért tér haza időnként, hogy kimenjen a papa sírjához, s megnéz­ze, ép-e még a kis hajléka. Otthon már nem ültet, nem kapálgat, lassan a szilvafák is kiszáradnak a kertben, amit még a papa ültetett a házas­ságuk kezdetén. A mama megyásárolja a babot, a friss tojást, aztán fel­kerekedik' valamelyik gyere­kéhez. ö úgy mondja: szét­osztom magam a családjaim között. Mindenütt szeretik, szívesen látják, még a gye­rekek szomszédai is örömmel üdvözlik, ha megjön. Őszinte szeretettel fordul mindenki felé. A vejét vagy unokája feleségét éppúgy sze­reti, mint a véréből fakadt gyermekeit. Aztán nem be­szél ki semmit. Ha valamelyik családjánál valami röstellni- való történik, azt a világért sem mondaná el a másik gyermekénél. Nem szól bele vitákba, kéretlenül nem ad tanácsot, nem kifogásol sem-' mit. Sokszor el is zárkózik attól, hogy igazságot jegyen. Azt mondja, a veszekedők ki­békülnek majd, de akinek nem adott igazat, az őrá to­vábbra is haragudna. így min­denki szereti, mindenkinek a bizalmasa. Kis tsz-nyugdíját nem ta­kargatja a mama. Szétosztja a vendéglátó gyermekei, uno­kái között. Kiszolgálni nem hagyja magát. Még 89 évesen is kimossa a fehérneműjét. S mester a sütésben. A tökös- mákos rétesben utolérhetet­len. A lányai panaszkodnak. Alem jó a liszt, mama, nem lehet ezt kinyújtani. Rossz ám a gazdasszony! — vála­szolja. Az ő rétestésztája szinte lebeg, omlik a túrós- batyúja, szalagos a fánkja. Süt is minden családjánál. A dédunokáknak mesél, énekelget. Mindenütt marasz­talják, ne menjen még. De ő útrakel. Szintén szeretett csa­ládomhoz megyek — mondja, s ül fel a buszra. Táskájá­ban édesség az unokáknak, egy kis falusi élelem a fel­nőtteknek. Mindig várja a tavaszt. Ahol kert van, ott vetemé- nyez, erről nem lehet lebe­szélni. Kapál, öntözget, habár a szíve miatt gyakran meg kell állnia. Januárban már a második dédunokája házasodott meg. A lagziban ő is táncra per­dült. Számolgatja az időt. Ta­lán mire a 90. évébe lép, már megérkeznek az első ük­unokák is. Átányi László Elektronikus szerkesztés Korszerűbb, áttekinthetőbb kivitelben jelenik meg feb­ruár 1-től a Világgazdaság fo­lyóirat, köszönhetően annak, hogy a szerkesztőségben a ha­gyományos újságírói munkát felváltották a számítógépes szövegszerkesztéssel, tördelés­sel. Környezetkímélő és gazdaságos Szuperintenzív öntözés Biztatóan zárult a környe­zetkímélő és gazdaságos táp­anyag-visszapótlás kísérleté­nek első éve a tiszai öntöző­gazdaságok együttműködésé­nek négy taggazdaságában. A módszer az úgynevezett szu­perintenzív öntözési eljárásá­hoz kapcsolódik, amit egyre nagyobb területen alkalmaz­nak a Tiszazug térségében gazdálkodó tsz-ek. Az ily módon termelt kuko-- rica hektáronként U-12 ton­nás szemterméséhez nagy tö­megű szárképződés is társul, olyan mennyiségben, ami többnyire meghaladja a ter­melőszövetkezetek takarmány­szükségletét. A megmaradó szármaradványokat tehát cél­szerű bedolgozni a termőföld­be, mégpedig oly módon, hogy a fölaprított szár mielőbb a talajerőpótlást szolgálja. A kísérlet során a zúzalékkal borított kukoricatarlókra cel­lulózbontó baktériumokat jut­tattak ki, ami meggyorsítja a szármaradványok lebomlását. A biológiai beavatkozás révén a talaj időszakos nitrogén­hiánya megszűnik, s ez lénye­ges műtrágya-megtakarítást eredményez. ' Az öntözőgazdaságok együtt­működésénél másféle bakté­riumok termelésbe állításával is kísérleteznek. A cukorrépa lombfelületének baktériumos kezelése például a gyökérsúly, illetve a cukortartalom növe­lésével biztatja a szakembere­ket. Foglalkoznak olyan bak­tériumfajtákkal is, amelyek a talajban a kötött — ebben a formájában a növények által nem hasznosítható — fosz­fort is feltárják. VISSZAVONTÁK A VB-HATÁROZATOT Hz üdülők úszott ei Szegénység. Olyan fogalom ez, amelyet az érintettek ál­talában nehezen tudnak eltit­kolni. Az élelmiszerüzlet pénztáránál forintjait szá­molgató, kopott ruhás néni­kékről, a térdén, ülepén, kö­nyökén foltozott ruhájú, ki­taposott cipőben klaffogó, két- három apró gyereket vezet­gető, divatjamúlt kabátú édes­anyákról nem nagy tudomány megállapítani: abba a kate­góriába tartoznak,- amelyről évtizedeken át tagadtuk, hogy létezne. Ok bizony szegények. De vajon hogyan lehet meg­állapítani egy tanácsról, egy településről, hogy szegény ? Biztosan nem elég végigmen­ni a falu főutcáján, hiszen ott nem a pénztelenség dominál. Napjainkban a legkisebb tele­pülésen is épülnek ízléses, el­ső ránézésre is drága, olykor luxusigényű házak. . { Közelebb kerülünk az igaz­sághoz, ha a tanácsi intézmé­nyek háza táján nézünk kö­rül. Például, hogy milyen az óvoda; van-e kulturált, tágas várószoba az orvosi rendelő­ben; milyen körülmények kö­zött tanulnak a kisdiákok; van-e s milyen a könyvtár, a művelődési ház? Ha szegény a tanács Igaz, Dunabogdányban ez a módszer sem vezetne csalha­tatlan eredményre. Mert a festő szépségű dunakanyari községben is gondozottak az utcák, a kertek, és nem ordít a szegénység az előbb felso­rolt intézményekben sem, bár az általános iskola valóban zsúfolt. Dunabogdány mégis sze­gény. Annak ellenére, hogy évek óta kuporgatott a ta­nács, és össze is gyűjtöttek két és fél millió forintot. Tan­termeket szeretnének építeni, ezért rakták félre, szinte fo­rintonként ezt a pénzt. Abban reménykedtek, hogy megkap­ják a megye által beígért 4 millió forintot az iskola bőví­tésére. Ám már két eszten­deje nyilvánvalóvá vált, hogy a tanácsok VII. ötéves terveit jobb lesz félretenni és „kézi vezérlésre” kapcsolni. Arra fordítani a pénzt, amire fut­ja. A település tanácstestülete azonban már tavaly, a költ­ségvetés tárgyalásánál megál­lapodott abban, hogy a meg­takarított két és fél millióval kezdeni kell valamit, mert minden időveszteséggel távo­labb kerülnek a megvalósítás lehetőségétől. Meg is szüle­tett a vb-határozat: a kevés­ke pénzt fordítsák a század elején emelt iskolaépület te­tőterének beépítésére. Alapítvány is segíti Csakhogy a tantestület el­lenezte ezt a megoldást. Első­sorban azért, mert a megol­dásnak lényegesen több hát­ránya. mint előnye lenne. A két, alig harminc négyzetmé­teres helyiség egyáltalán nem teremtene ideális feltételeket az ideköltöző tanulócsopor­toknak, s a harmadik szintre telepített tanári szoba miatt felügyelet nélkül maradnának szünetben a gyerekek. A szep­temberben megalakult iskola- tanács nemcsak kritizált, ha­nem egy hosszabb távú kon­cepciót is terjesztett a tanács elé. Javasolva, hogy a rendel­kezésre álló pénzzel kezdje­nek el egy olyan iskolabőví­tést, amelyet szakaszosan tud­nak megvalósítani. Ennek el­ső lépcsője lenne két tante­rem. A Dunabogdányi Tanács V. B. háromszor is tárgyalt erről az ügyről az elmúlt évben, és januárban, a mai tanácsi gya­korlatban még ritkaságszám­ba menő határozatot hoztak. Visszavonták ugyanis a tető­tér-beépítési tervet és az isko­latanács által javasolt megol­dás irányában indultak el. Az iskolatanács alapítványt készít elő az építés támoga­tására. Erre nagy szükség is lesz, mert igaz, hogy több mint négymillió forintot for­díthat a beruházásra a ta­nács — a megtakarított és az idei fejlesztési pénzzel együtt —, de ez is csak papíron igaz. A növekvó elvonások ugyan­is oda vezettek, hogy a fej­lesztésre fordítható összeg ke­vesebb, mint a költségvetés 10 százaléka. A VII. ötéves terv készítésekor egy eleve nagyobb összegnek a duplájá­val számoltak. Ráadásul az is súlyosbítja a helyzetet, hogy a fenntartási költségekből is hiányzik több mint egymillió forint. Ezt a hiányt csak a fej­lesztési forintokból lehet pó­tolni. A tervkészítés idején még legalábbis úgy hitték, hogy ennyi hiányzik majd. Ám azóta kiderült, hogy az idei fejkvótájukból is elvon­nak hatszázezer forintot. Így a hiány egymillió-nyolcszáz­ezer forintra nőtt. Nem új keletű feladat Az iskolabővítés egyébként nem új keletű feladat. A ter­vekben 1983—84-es dátummal szerepelt négy tanterem épí­tése. Erre két részletben ösz- szesen hétmillió forintot ka­pott volna Dunabogdány a megyei tanácstól. De a beígért támogatást visszavonták, egyéb más ígérvénnyel együtt. Ezek együttes összege tízmillió volt. Az egyenleg mégis pozi­tív. UgyaniiS a víztársulat megalakításához 11 millióval járult hozzá a megye. Igaz, ebből a nagy összegből egyet­len méter vízvezeték sem épült a faluban. Csupán az üdülőterület gomba mód sza­porodó nyaralóinak tulajdo­nosai jutottak vízhez ... Móza Katalin Új központ, közösségi épület Bárki barmikor betérhet E lőször akkor tört rá a szédülés és a hőhullám, amikor belépett a hivatal kapuján és felment az első emeletre. Szinte teljesen kifulladva kopogtatott be az építési osztály ve­zetőjének irodájába. Ám nem volt szerencséje. Az előtérben lévő közép­korú nő, aki írógépe fölé hajolva dolgozott, azt mondta neki, hogy a főnöke helyszínelni ment. Ma már nem valószínű, hogy visszajön. A férfi kicsit kifújta magát. Igazá­ból nem lepte meg a nő kijelentése. Már megszokta, hogy a legtöbb hiva­talban órákat kell eltölteni a leghét­köznapibb dolgok intézésével is. Vagy azért, mert nagy a tömeg, vagy mert az nincs a helyén, aki érdemben dönthet. Miért lenne ez másként a tanácsokon? De, nem baj, ha már itt van és megígérte a lányának, hogy elintézi az építési engedélyét... Persze, Éva is bejöhetett volna, gon­dolta. Utóvégre az ő meg a férje ér­deke, hogy minden rendben legyen. De hát ezek a fiatalok el vannak ké­nyeztetve. Csak azt szeretik, ha ké­szen hull minden az ölükbe. Most is. Éva kicsit hízelgett neki az elmúlt este, hogy így apuka, meg úgy apu­ka, s máris rohan és helyette próbál intézkedni... Szinte elvárja ez a lány, hogy gondoskodjon róla. Pedig már elmúlt huszonnégy, férje, gyere­ke van. Mikor lesz végre önálló! Szorongatta a hóna alatt lévő irat­tartót amelyben a tervrajzok meg a telekkönyvi papírok voltak. Csak az osztályvezető engedélye hiányzott még, hogy tavasztól a lánya és a veje megkezdhesse az építkezést. Döntött. Itt hagyja a papírokat, aztán majd holnap, vagy holnapután bejön ér­deklődni. Addig az osztályvezető ta- <*• nulmár yozhatja ... Hibákat kereshet, újabb dolgokat kérhet kiegészítés­ként. Az embernek mindenre fel kell készülnie a mai világban! Váltott pár szót a szobában lévő középkorú nővel, majd átadta az irat­tartót, hogy továbbítsa az osztályve­zetőnek. Á nő készséges volt, az anyagot rögtön be is vitte a szomsze­dos szobába és a főnöke asztalára tette. A férfi halovány mosollyal fe­jezte ki háláját, majd elköszönt. Már lent volt az épület földszint­jén, amikor ismét furcsán érezte ma­gát. Szédülés tört rá, zúgott a feje, s apró karikák táncoltak a szeme előtt. Mire az utcára ért, már lég­szomj kínozta; s amint megpróbált nagyokat lélegezni, a mellkasa tájé­kán s a hátán éles, szorító fájdalmat érzett... Szinte öntudatlanul jutott el az utca másik oldalán lévő autó­jához. Még soha ilyen sokáig nem tartott, amíg a zsebéből előkerült a kulcs, s a kocsi ajtaja szélesre tárult előtte. Beült a volán mögé, letekerte az ablakot és nagyot sóhajtva küz­dött a légszomj ellen... Mi lehet ez? Talán az állandó haj­tás, az idegeskedés. A sok cigaretta, meg a napi hat-nyolc kávé bosszulja meg magát. Az ember ötvenévesen már nem nagyon ugrándozhat! De eddig még nem volt semmi baj, ak­kor most miért? Lazítani kellene! Sári már régóta mondogatja, hogy legalább a hétvégeken ne dolgozzon annyit. Mi a csudának kell úgy haj­tania! Igen, de akkor mi lesz Évá­val? Tavasszal építkezni akarnak, az pedig nyeli a pénzt. Nincs mese! Ha nem segít a lányának, a ve je még tíz esztendő múlva is csak az alapo­kat fogja ásni. Élhetetlen az a fiú! Nincs úgy vele semmi baj, de hiány­zik belőle a leleményesség. Sári per­sze gyakran szidja a lányát... Hogy miért használja ki annyira az apját. Nem volna szabad visszaélnie azzal, hogy mindenre kész érte, hogy na­gyon szereti őt. Á ostobaság! El kell mennie egy orvoshoz. De mikor? Hi­szen alig jut ideje bármire is! Nem lehet az olyan komoly dolog ... Töb­bet kellene pihennie, az segítene. Egy-két percet tölthetett csak el a kocsiban, amikor megszűnt a lég­szomja, a szédülés, s már nem tán­coltak a szeme előtt a karikák sem. Érezte, hogy a ruhája átnedvesedett a testén. Fázni kezdett. Gyorsan fel­tekerte a kocsi ablakát és elindította a motort. Még nem akart indulni, de a fűtést bekapcsolta. Tudta, hogy ilyenkor a legkönnyebb megfázni, vagy egy tüdőgyulladást összeszedni... Rá akart gyújtani egy cigarettára, de meggondolta magát. Nem, most az egyszer kihagyja! Már egészen jól volt. Frissebbnek és egészségesebbnek érezte magát, mint egy órával korábban. Csak át­izzadt ruháinak szaga „ zavarta. Haza kell mennie minél előbb, döntötte el. Igen, de még nem teheti meg. Át kell ugrania a szomszéd faluba a bátyjához. Megígérte, hogy kölcsönöz neki tízezer forintot. Itt van nála a pénz. Pistának holnap reggelre kell. Lassan esteledik, ha nem indul, még azt hiszik, hogy becsapta a testvérét, s nem akar segíteni. Nem marad so­ká. Beadja Pistának vagy Eszternek a pénzt, aztán megy is tovább. Egy óra múlva már otthon is lehet... Kitette jobbra az indexet, s elin­dult. Biztosan vezette az autót, de azért óvatos volt. Amikor kiért a vá­rosból, nyugodtabb lett. Még öt kilo­méter, aztán fordulhat vissza... Jó lenne már otthon lenni, gondolta. Közben sötétedni kezdett. Bekapcsol­ta a fényszórókat. Még nem látszott az aszfalton a lámpa fénye, de a tár­gyak szürke homályba burkolóztak. A kanyaron túl már látszottak a falu első házai, amikor éles fáj­dalom nyilallt a mellkasába. Lassí­tott, hogy megálljon, de a szeme előtt táncoló, vibráló karikáktól már nem látta az utat. Még kirántotta a sebességváltó karját, de mire a gépkocsi egy fának ütközve megállt, már elveszitette az eszméletét. Csak másnap délután, a kórházban tudta meg, hogy perceken múlott az élete. A szíve nem bírja már a hajtást... Ez egyszer még szerencséje volt. De mi lesz legközelebb? Csitári János A múlt év végén bezárt a dunakeszi Kakas étterem. Ab­lakai esténként sötéten néznek a Szent István utcára, ám a tulajdonos, a Gödi Dunamenti Termelőszövetkezet már érté­kesítette az épületet. Vevője a Hazafias Népfront városi bi­zottsága. A szervezet jelenleg az utca másik oldalán, néhány telekkel távolabb működik, az egykori római katolikus kán­tor lakásában,, mely összesen három szobából áll. — Üj székház a mai idők­ben? Vajon, hogy fogadja ezt a közvélemény? — kérdeztük erről, és a vásárlás indokairól Záhorszki Árpádot, a bizottság titkárát, aki először is a város tagoltságára, a kulturális in­tézményhálózat fehér foltjaira hívta fel a figyelmet. Emlé­kezteit arra, hogy a körzetük­ben eddig csak a HNF tudott szűkös helyet szorítani az itt működő kluboknak, csoportok­nak, miközben az igény nőttön nőtt. Most pedig helyet kérnek maguknak a megváltozott po­litikai feltételek között alakuló új szervezetek is. — Tehát nem pusztán egy kényelmesebb irodaház meg­szerzése volt a cél? — Semmi esetre sem. A je­lenlegi épületünk tanácsi tu­lajdonban van. Az éttermet a népfront országos vezetősége vásárolta meg 3 millió forint­ért. Még további átalakítások­ra van szükség, s ehhez persze pénzre, munkára. Vagyis a meglévő anyagi források mel­lett számítunk a társadalmi munkára, az üzemek támoga­tására. — Mit ajánlanak ezért cse­rébe? — Itt működtetjük majd az irodáinkat, lesz egy tárgyaló- termünk az elnökség és a munkabizottságok számára, de feltételeket teremthetünk egyéb megbeszélések, összejö­vetelek, kiscsoportos foglalko­zások, társaságok működése számára is. Megvalósulhat a Dunakeszin élő értelmiség régi vágya: megszervezhetik saját klubjukat. Tehát egy kis kul- túrcentrumot hozhatunk létre ezen a területen, amely közle­kedési szempontból is távol esik a gyártelepi József Attila Művelődési Központtól. Pilla­natnyilag ez az egyetlen helyi kulturális intézményünk, ahol nem kielégítőek a feltételek. Bár a ház a népfronttá lesz, én mégis inkább közösségi épü­letnek nevezném ezt az előre­láthatólag az év vége felé meg­nyíló új intézményt. — Hány helyiségből áll, mi­ből tartják majd fenn? Hisz ma tetemes költséggel jár a működtetés, magasak a fűtési, világítási, az egyéb dologi ki­adások. — Helyet adhatnánk, mert szívesen társulna hozzánk né­hány társadalmi szervezet, például a MTESZ is. Szerző­dést köthetnénk később meg­alakuló egyesületekkel, melyek arányosan részt vállalhatnak majd kiadásainkból. Az átala­kítás után a volt étteremből 80—100 személy befogadására alkalmas nagytermet képezhe­tünk ki, a borozó helyén klub­szobák lesznek, a konyha terü­letén pedig kisebb csoportok jöhetnek össze. Lesz egy kis büfénk is. Egy időben két-há- rom féle összejövetelnek adha­tunk helyet. — Nyitott ház — mondta ki végül Záhorszki Árpád azt a célt, melyet ma kevés műve­lődési intézmény követ. A napnak legalább az egyik fe­lében bárki bármelyik órában betérhet, társaloghat, politizál­hat, sakkpartit játszhat. Egy­szóval, valódi társasági életet élhet. Kovács T. István Kimerülésig (?)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents