Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

4 1989. MÁRCIUS 25., SZOMBAT Egyre többet árul. el a föld Hogyan tovább Visegrádon? A középkori városkapuval egy­beépült északi falazat helyre­állítási tervei most készülnek. (Vimola Károly felvétele) Már bezárt a múzeumi rom­kert, de még mindig kéredz- kedtek-szállingóztak befelé a megkésett turisták. Aligha­nem rekordot döntött ezekben a napokban a látogatók száma Visegrádon. Hiszen a biztató márciusi derengés százakat csalogatott ide. Míg a gyere­kek bújócskáztak a hajdanvolt termekben — igencsak élvez­ték, hogy az oroszlános kutat még védőponyva takarja —, addig a felnőttek örömmel fe­dezték fel a kísebb-nagyobb újdonságokat. A múzsum munkatársai mindent megtesz­nek ezért. Pedig a régészek munkája nem látványos, min­denkor meg kell küzdeniük apró eredményekért is. Ám az utóbbi két-három évtizedet tekintve sok mindent történt, ami meghatározta a műemlék­együttes sorsát. A legfontosabb ezek közül az, hogy az Állami Tervbi­zottság a kiemelt műemlékek, közé sorolta a visegrádi együt­test, s külön összeget biztosí­tott az életveszély-elhárítási munkálatokra. Gondos kezek­be — a Pilisi Állami Parker­dőgazdasághoz — került a fel­legvár, s reménytelibb lett fennmaradása. A; fogadóépü­letet ellátták elektromos, va­lamint vízvezetékrendszerrel, csatornázták. A turisták szá­mára vendéglátóegységet, vi­zesblokkot alakítanak ki, sa­ját dolgozóiknak pedig öltö­zőt, fürdőt. T eieprendezést! A királyi palotáról egyre többet árul el a föld. A haj­dani déli épület ötemeletnyi magasságában egyedülálló lelet került elő: nemcsak az esővíz elvezetését biztosító főbb ár­kokat bontották ki, hanem a középkori vízvezetékrendszert is. Megtalálták az első visegrá­di magyar királyi kápolnát, amelynek fala egyben a pa­lota déli zárófala volt. Így te­hát már bizonyos, hogy a haj­dani létesítmény 123-szor 123 méteres alapterületű volt. Mindehhez még annyit hoz­zá kell tenni, hogy az alsóvár déli fala eddig nem volt lát­ható, ám most már nagyon szépen eltakarították tövéről a földet és a növényzetet. Ké­szül a középkori városkapuhoz csatlakozó északi falazat hely­reállítási terve. A két várfal közötti terület kezelői joga a Fővárosi Tanácsé, aki azon­ban egyáltalán nem bizonyul MARGÓ FESTETLEN TOJÁS jó gazdának. Pedig igen nagy szükség lenne tereprendezés­re! Óriásiak a tudományos ered­mények, amelyek jórészt egy lelkes kutatócsoportnak kö­szönhetők. Tagjai: Szőke Má­tyás régész, a visegrádi Má­tyás Király Múzeum igazgató­ja, Búzás Gergely végzős ré­gész, Szekér György és Lövet Pál, az Országos Műemléki Felügyelőség építészei. Több- esztendős kitartó tevékenysé­gük igazol — illetve megvál­toztat — korábbi feltételezé­seket. Újra kell értékelni az egész együttes építészeti, mű­vészettörténeti és történelmi szerepét. A legtöbb feladatot ebből a szempontból a királyi palota jelenti, amelyről most már tudjuk, hogy nem erődít­ménynek készült, hanem la­kóépületnek. Már a Zsigmond- kor elején úgy alakították ki, hogy képes volt reprezentálni a királyi hatalmat. A földből előkerült faragott ajtók, ab­lakok, boltozati darabok, er­kélytöredékek kőanyagából kö­vetkeztetni lehet tömegére. Sőt, piég arra is, milyen építésze­ti arculatot viselt a palota az egyes korszakokban. Illene ösztönözni Igaz, csak néhány dolgot emeltem ki példaként. Azon­ban több kötetet össze lehet­ne állítani a feltárási ered- mélyekből. Leginkább a hozzáértő, kutatást végző team vállalkozhatna erre. Alig­hanem' illene is ezt valahol valakinek ösztönözni, támogat­ni. Nem ártana fölidézni a ko­rábbi, száz-egynéhány esz­tendővel ezelőtti eredménye­ket sem. Akkoriban ugyanis a köz figyelme Visegrád felé fordult. A helyi plébános, Vic­toria József, országos mozgal­mat kezdeményezett a feltá­rásra. Schulek Frigyes 1877­ben készült tervei a Sala- mon-torony helyreállítására a műemlékvédelem első szak­szerű lépéseit jelentették. Mindezek azonban abbama­radtak a századelőn, -fordu­lón, nem fejeződtek be. Tu­dom, az elhivatott műemlék­védő szakemberek tiltakoz­nának: hiszen a műemlékvé­delem — folyamat, amelyet sohasem lehet lezárni. Éppen ez késztet továbbgondolkodás­ra! Az Állami Tervbizottság eredetileg 39 millió forintot szánt a VII. ötéves tervben a legsürgősebb állagmegóvási, illetve életveszély-elhárítási feladatok elvégzésére. Gazda­sági helyzetünk romlása miartt, jó esetben, ez a támogatás a 30 millió forintot éri el. A jö­vő évben azonban letelik az öt esztendő. S mi lesz azután? Legtörténelmibb emlék Egy biztos: nem szabad le­állni. A következő lépés már a valódi műemlékvédelem kell hogy legyen. Amikor már azok­ról a részekről is gondoskodni kell, amelyek ez idő alatt elő­kerültek a föld alól. Aztán: a királyi palotának legalább egy részét ki lehetne egészíteni felhúzni a falakat, ahol végre kiállítóhelyiségekhez jutna a — csak nevében — múzeum. A legfontosabb mégis az: ér­telmet, célt adni ezeknek a ro­moknak, s ez ma már idegen- forgalmi érdek is. Hogyan lehetne mindezt megvalósítani? Talán úgy, ha a tervekről, a lehetőségekről, újabb előterjesztést készítené- nak közösen! S ezt a kor­mány elé vinnék. Csak egy újabb ÁTB-határozat segíthet a megvalósulásban, hiszen nemcsak megyénk, hanem ha­zánk legtörténelmibb építésze­ti emlékéről van szó. Vennes Aranka Hagyományok terített asz­tala: a magyar anyanyelvű­ek mellett három nemzetiség lakja a nagyközséget. A múlt ezernyi tárgyi emléke, szoká­sa kínálkozik fel megisme­résre, birtoklásra, tiszteletbe, szeretetbe csomagolva meg­őrzésre. Az ötlet kézenfekvő volt tehát, néhány sorban a gyerekek írják meg, milyen szokásokat ismernek húsvét hetéhez, napjához, kapcsoló­dóan, milyen tárgyakat ítél­nek idetartozónák, s azokból otthon, a családban őriz­nek-e. Ez volt a kérdéscso­kor. A pedagógus, lelkes if­jú asszonyka, kíváncsian várta tanítványai, az általá­nos iskola ötödik osztályába járó fiúcskák és leánykák válaszait. Leszámítva egy-két, vélhe­tően szándékolt inyegleséget — húsvétkor „jól meg kell verni a lányokat" —, az így- úgy összedobált szavak ér­tetlenségről, .zavarról tanús­kodtak. A „locsolkodni kell, van egy kölnisüvegem’’ tí­pusú válaszok, meg a „to­jást festették pirosra” böl­csességek bizony, a jobbak, az okosabbak közé tartoztak. Oda, mert a türelmes irka­lapokon olyasmik rögzítőd­tek, mint „anyukám süte­ményt süt”, „egy nagy lá­bosban sonkát főzünk”, „ilyenkor a nyuszik hímes tojást tojnak”. S volt, aki az új idők katonájaként, fittyet hányva a kérdéscsokorra, azt tudatta, „tévézni fogunk so­kat”, s azt is, „apukám biz­tosan berúg majd”. Nevessünk, sírjunk? Töprengjünk. Ezt tette az ifjú tanárnő is. S kérdezget­ni kezdte a gyerekeket, szok­tak-e beszélgetni ilyesmi­ről otthon. Arról, mi a hús­vét — a már élőszóban elő­adott válaszokban ismétlő­dött az ünnep lényegét mel­lőző, nem tudó „templomba megyünk” —, honnét ere­deztethető a locsolkodás szo­kása, nagyszüleiknél tudako­zódtak-e már, valamikor a fiatalok miként készültek a húsvétra, s így tovább. Kér­dése seregnyi volt a peda­gógusnak, a válaszok azon­ban késlekedtek, nemhogy seregnyit, de maroknyit sem lehetett azokból összeszedni. Ahhoz mérten, hogy a ka­rácsony mellett a húsvét a kereszténység legjelentősebb ünnepköre — egyházi meg­jelöléssel cyclus —, hogy a településen négy kultúrkör hagyományaiból lehetne vá­logatni, s ehhez az időszak­hoz kapcsolódnak a termé­kenységi rítusok legnagyobb csapatai, szegényes, nagyon- nagyon' szegényes az ered­mény. A nyúl mellett már elő sem bukkant a bárány, holott szerepe sokkal régeb­bi, mint a városi szokások teremtette nyuszié, s nem akadt olyan gyerek, aki sej­tette volna, a locsolás legke­vésbé pénzszerző akció, sok­kal inkább ölelkezése a ke­resztelésnek és az emlékez- tetésnek a jeruzsálemi asz- szonyokra. őket ugyanis víz­zel locsolva próbálták meg elkergetni a katonák Jézus sírjától... Valamikor a nagyközség­ben élt a húsvéti komatál küldésének a szokása, nem­csak festett, hanem bizony írott tojásokat is készítettek a mai nagymamák valami­kor, eladó sorba lépve, ha persze az ügyesebb kezűek közé tartoztak. A gyerekek mindezekről semmit nem tudnak. Nem is hallottak? Ha hallottak, nem jegyezték meg? Nem érdekelte őket? Talán annak a pöttöm le­ánykának lenne igaza, aki azt írta: „veszünk a piacon egy rakás tojást és majd azt adom a locsolkodóknak"? Csak úgy, testetlenül, aho­gyan tyúkanyó kipottyantot- ta? Kár. Nagy kár. A festetten tojás, a maga érintetlen hé­jával akár jelkép is lehet­ne. Jelképe annak, miként maradnak érintetlenül ifjúi lelkek szép szokásoktól, a má­sik ember megörvendezteté- sének lehetőségétől, olyan ha­gyományoktól, amelyek a kultúra kincsestárának re­mek darabjait hordják ma­gukban, s felkínálkoznak: ve­gyél birtokba ... ! Mennyi gazdátlan jószág! S meny­nyien a birtokhoz nem jutó, kisemmizett örökösök! Mészáros Ottó ■■RÁDIÓFIGYELŐ ■■ TANAKODÓ. Nem kételke­dem abban, hogy világnézetre, pártállásra való tekintet nél­kül szülőtársaim többsége éppúgy meglepődött, mint én, amikor a műsorújságban fel­figyelt rá, hogy a Tanakodó szerda esti kiadása Alternatív szervezetek a középiskolákban címmel sugároz műsort. Már szülői ösztöneink is azt dik­tálják, hogy kíméljük meg gyermekeinket a társadalom viharaitól, s nehezen Vesszük tudomásul, hogy ez csak affé­le struccpolitika. A gyerek, ha tetszik nekünk, ha nem, véle­ményt formál a világról, s jut­hat szüleitől eltérő következ­tetésekre is. Megtette ezt a maga módján eddig is. Oly módon például, hogy már nemcsak az egye­temeken, de a középiskolák egynémelyikében is elsorvad­tak a KISZ-szervezetek, s so­kasodtak a politizáló vagy ép­pen tüntetőleg politikamentes csoportok. De mint oly sok más, az ifjúság elégedetlen­ségét bizonyító jelzést, ezeket se vettük komolyan. Mindez persze már a múlté, hiszen mint a műsorban el­hangzott, a középiskolás ifjú­ság megnyeréséért ma kétszáz­hetven magát meghatározó, politikai programmal rendel­kező s természetesen a legkü­lönbözőbb nézeteket valló szervezet ténykedik. Hivatalo­san a tanintézetek falain kí­vül, de a kapukon egyre han­gosabban kopogtatva, hogy él­vezhessen belül is például a KISZ-szel egyenlő jogokat. A csatározás ma már nem is szű­kül le a középiskolákra, hiszen kisiskolás gyermekeinknek is előbb-utóbb választaniuk kell, hogy mint úttörők, cserkészek vagy valami mások kezdjék meg szervezett politikai pá­lyafutásukat. Csak remélni merem, hogy nem valamiféle közéleti , szűk­látókörűség, hanem természe­tes szülői aggodalom mondatja velem, nem vezet jó ered­ményre, ha az iskolát is a po­litikai csatározások színterévé tesszük. így van ez akkor is, ha jól tudom, a porosz min­tára működő iskolarendszer korántsem váltotta be a hoz­zá fűzött reményeket. Az is igaz, hogy eddigi példáinkkal, a hagyományos gyermek- és ifjúsági szervezetekben a köz­élettől idegenkedő ifjúságot neveltünk. De a régiek helyett új hibákat elkövetve aligha jutnánk jobb eredményre. Nincsenek tapasztalataim arról, hogy a klasszikus, nagy hagyományokkal rendelkező demokráciákban az iskola ho­gyan működik. Hiszem azon­ban azt, hogy nehezen talál­hatnánk annál tisztességesebb, demokratikusabb megoldást, ha a ma ifjúságát, a holnap felnőtt, közéletet, politikát formáló, állampolgárait ne egymással rivalizáló, türelmet­len, jelszavakkal hadakozó po­litikai szervezetek, hanem sa­ját magatartásukkal példát állító szülők, tanárok formál­nák. Az én ideálom a demok­ratikus, többféle kultúrát is­merő, a nézetek és eszmék Sokféleségét bemutató, de mégiscsak a gondolkozás tudo­mányos megalapozásával fog­lalkozó iskola. TUDÓSOK A KÖZÉLETBEN. Ennek a műsornak a vendége Márton János, a politikus tu­dós, tudós politikus volt, aki szintén olyan ember, hogy pártállásra való tekintet nél­kül szolgálhat például idősnek, fiatalnak egyaránt. Nézeteivel nem kell ugyan pontról pont­ra egyetérteni, de tisztességét, jó szándékát nem lehet vitatni. Megfontolásra érdemesek azok a gondolatai is, hogy demok­rácia az országban csak akkor van, ha minden falujában is az van, vagy az, hogy a munkahelyi demokrácia hazug demokrácia, mert ha azt akar­juk, hogy ne maradjunk el a fejlett országoktól, akkor a gépek mellett, a földeken nem az utasításokat vitatni, hanem igenis fegyelmezetten dolgozni kell. Csulák András ■ SZÍNHÁZI LEVÉL m Kitörés a babaházból Et dukkehjem — Babaszoba, Babaház. Babaotthon — ez voit a címe annak a háromfelvo- násos színműnek, melyet Hen­rik Ibsen norvég drámaíró 1879-ben fejezett be. Nem ott­hon, Norvégiában, hanem Né­metországban, ahol akkor már hosszú ideje élt. Kevés színpadi mű kavart akkora vihart a drámatörténet során, mint ez a darab. Ibsen ugyanis nem keveseb­bet mond ki benne, mint, hogy a nő is egyenrangú, egyenjogú ember, akinek erkölcsi és jogi helyzete nem lehet hátrányo­sabb, mint a férfié. Nóra, a színmű hősnője (náluk épp az ő neve után, Nóra címmel is­merjük ezt a drámát) egy esz­me és egy ideál megtestesítője. Olyan asszony,. aki mindent megtesz családjáért, a férjéért, a három gyerekéért, de amikot rá kell döbbennie, hogy férje­nek a külvilággal szemben megőrzött látszat, a feddhetet­len erónyességű otthon és a makulátlan becsület látszata fontosabb, mint Nóra szerelme és ragaszkodása, képes elszakí­tani a polgári morál szerint elszakíthatatlan kötelékeket, s ott tudja hagyni Helmert, á férjet, s a gyerekeit is. Mindez ma talán nem meg­lepő. Válások kisebb, kevesebb ok miatt is létrejönnek, s ha egy kapcsolat valóban elvisel­hetetlenné vált, talán tényleg jobb felszámolni, semmint a látszat megóvása érdekében fenntartani. De ha arra gon­dolunk, mit jelentett ez a men­talitás, Nórának ez a lépése száztíz évvel ezelőtt, nem ne­héz megérteni, miért átkozták ki a Nórát, s Ibsent is a csa*- lád, a, házasság, megrögzött vé­delmezői, Ibsen azonban nem volt er­kölcsforradalmár, és nem akarta, hogy az emancipációs mozgalmak az ő nevét írják a zászlajukra. Drámaíró volt, aki egy nagyszerű drámai műben rátapintott a polgári család folyamatban lévő súlyos válsá­gának legégetőbb kérdéseire, rátapintott a női egyenjogú­ságért küzdők igazának lénye­gere, és mindezt élelsorsokba színpadi karakterekbe öntve ábrázolta. Hogy Helmer és Nóra történetét mégis Norvé­giába helyezte, s a dráma egy norvég kisvárosban játszódik, annak persze oka volt: Ibsen saját, otthoni tapasztalataiból tudta, milyen merev és álszent tud lenni a norvég polgári er­kölcs. A Nóra tehát egv adott kor égető kérdéseire adott nagy művészi erejű válasz. De ko­rántsem ér véget az aktualitá­sa a XIX. század végén, vagya XX. század elején. Ha a drá­mát ma eljátssza egy színház, már nem a hajdani írói és er­kölcsi bátorság működteti az előadást, hanem az a sajátos tény, hogy ma, 1989-ben is mennyire aktuális Ibsen alap­kérdése: mit és mennyit vállal, vállalhat egymásért két ember, mit és mennyit tűr, tűrhet el egymástól, ha a köztük lévő kapcsolat igazán erős. igazán őszinte, s igazán egyenrangú. A Radnóti Miklós Színház mostani felújítása épp ezért nevezhető jó ötletnek, mert Valló Péter rendezése ebből az alapkérdésből indul ki. Azt mondja ugyanis: a család mai alapkérdése is a bizalom és az egyenjogúság, valamint az egy­re inkább előtérbe kerülő anyagiak. Helmer ügyvéd nem tekinti egyenrangú félnek Nó­rát, noha ez csak (?) abban nyilvánul meg, hogy madár­kájának, mókuskájának, já­tékszerének tekinti, aki egy valóságos babaotthon baba la­kója. Létezik ma is ilyen szi­tuáció? Létezik. Nóra viszont sokkal eredetibb, önállóbb és színesebb egyéniség, semmint, hogy ellenkezés nélkül tűrje ezt. Ez is ismerős szituáció. Babaotthoni babaszerepét kompenzálja, a takarékos és merev Helmer szerint értel­metlen vásárlásokkal, pénz- szórással. Mégsem ez az igazi baj, hanem az, hogy amikor kiderül Nóra titka — a súlyos beteg Helmer gyógykezelésére, annak tudta nélkül, nagy ösz- szeget vett föl, de a váltóra az apja nevét írta, s'most a hi­telező Krogstad zsarolja ezzel —. Helmer cserben hagyja Nó­rát, mert annyira fél az eset­leg kitörő botránytól. A mostani előadásban itt van az a pont, amely megma­gyarázza Nóra elszánt lépését. Az a Nóra, akit Takács Kata­lin játszik, valóban madárka, mókuska és babaotthoni baba. De megvan benne a színes, izgalmas, érdekes egyéniség bája és vonzása is. Helmer ezt az egyéniséget nem veszi ész­re, és neki ez a tragikus téve­dése. Nóráé meg az, hogy azt képzeli, az ő indítékait Helmer is megérti, és ha bevallja a ballépését a váltóval, mely végső soron szintén Helmerért történt, a férje megértő lesz, megbocsát, és minden rendben lesz. Két erkölcsi felfogás drá­mája ez: a látszatot őrző őszintéiden,ségé, és a látszattal nem törődő, őszinte emberi kapcsolatok jogát hirdető nyílt­ságé. Ez a Nóra nem vétlen és nem is áldozat; egyszerűen el kell jönnie az életeben, a há­zasságában egy pontnak, ame­lyen túl már nem Hhec lát­szatoknak, h'izugs ígokrink, fél­reértéseknek, mókuskám”-ok­nak helye. És ez a Helmer sem érzéketlen, szívtelen és ostoba. Bálint András olyannak játsz- sza, hogy elhisszük róla: amit mond, cselekszik, az szubjek- tíve őszinte. Csak éppen ob­jektíve, és a Nórával való kap­csolatában válik őszintétlenné. álerkölcsössé. Sem Nóra, sem Helmer nem lépheti át a saját árnyékát. A hasonló házassá­gok többségében persze egy ilyen konfliktus után is, ma­radna a látszat. Nóra azonban erre képtelen, s ezért tör ki a babaszobából. Képtelen ha­zugságban és egyenlőtlen kap­csolatokban élni. Képtelen megalkudni. Nem az emanci­páció élharcosa (azt sem tud­ja, mi fán terem az), csak egy érzékeny, értékes ember, aki­ben az átlagnál fejlettebb er­kölcsi érzék munkál. Alakja ettől felemelő és ettől tra­gikus. Takács István Takács Katalin (Nóra) és Bálint András (Helmei), a Radnóti I Színház előadásában

Next

/
Thumbnails
Contents