Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
8 JEST « Mfiorxi] 1989. FEBRUAR 25., SZOMBAT J£öztudott, hogy ma olyan az egészségügyi ellátás, amellyel sem az állam, sem a lakosság, sem az egészségügyi dolgozók nem elégedettek. Az elmúlt négy évtized nagyszabású és imponáló meny- nyiségi fejlesztései nem hozták meg a remélt minőségi eredményeket. Az extenzív hálózatbővítés, a központilag vezérelt elosztás elméleti garanciát kívánt adni, hogy mindenki térítésmentesen hozzáférhessen a legmagasabb szintű egészségügyi ellátáshoz, ám az utolsó két évtizedben az erősen bürokratikussá vált mechanizmus nem vette figyelembe az erőforrások korlátáit. A hatvanas évek végétől egyre gyorsuló mértékben romlik a lakosság egészségi állapota. A középkorú férfiak halálozása egyes korcsoportokban kétszeresére emelkedett, s bár a nőknél ez kedvezőbb képet mutat, tendenciájában hasonlóan negatív. Nemzetközi statisztika szerint ma Európában Magyarországon a legrövidebb a férfiak születéskor várható élettartama, a nőké pedig csak Romániában róvidcbb mint nálunk. Európában nálunk a legmagasabb a munkaképes lakosság soraiban a szív- és érrendszeri betegségek, az alkoholos májcirrhosis, a halálos balesetek cs az öngyilkosságok száma. Mindezért természetesen nem tehető csak az egészségügy önmagában felelőssé. A veszélyeztetett csoportok halálozási arányának növekedéséhez számos egyéb tényező járul hozzá. Ilyen például az erőn felül végzett túlmunka vagy az egészség, mint érték devalválódása —, hogy csak néhányat említsünk. (Részlet a reformtitkársági elképzelések bevezetőjéből). BETEGES BETEGELLÁTÁS Pótcselekvés helyett valódi reformot Orvoslás — maszekban ;,A vállalkozásoknak lehetőséget kell adni az egészségügyben; elképzelhető, hogy még az idén vállalkozási formában működhetnek, bérelhetők lesznek különböző szakrendelők, szakambulanciák, gyógyszertárak” — olvastuk a minap abban az interjúban, amit dr. Forgács András, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium osztályvezetője, az Egészségügyi Reformtitkárság munkatársa adott a Magyar Távirati Irodának. Kijelentette: az egészségügy sokrétű reformprogramjába beleillik a vállalkozás, mint a szolgáltatás egyik formája, amely emelheti a gyógyító ellátás színvonalát. Ilyen Vállalkozási forma lehet egészség- ügyi intézmények bérbeadása, illetve létesítése. Vajon Pest megyében mutatkozik-e érdeklődés a megnyílt lehetőségek iránt, s adott esetben kapnak-e támogatást? Erről érdeklődtünk dr. Gerő Gábortól, a megyei tanács egészségügyi osztályvezetőhelyettesétől. — A jobb betegellátást szolgáló minden kezdeményezést messzemenően támogatunk szakmailag és erkölcsileg is. Ahol az ellátási feszültséget csökkent, természetesen zöld utat kell adni az ilyen vállalkozásoknak — megfelelő keretek, feltételek mellett. Egyelőre azonban — magától értetődően, hiszen nagyon új még ez a lehetőség — nincs tudomásunk ilyen szándékról. Jóllehet nem osztályunk dolga ebben dönteni és ezt engedélyezni, mert az egyrészt a helyi tanácsok joga, másrészt végső soron a szaktárcáé. Mindenesetre a bejelentési kötelezettség miatt tudnánk róla. Egyébként pillanatnyilag az egyetlen hasonló úton járó vállalkozás — néháihy hónapos működésével — már bizonyította életképességét Po- mázon, ahol jók a tapasztalatok. Azonos kérdésekkel kerestük meg dr. Duha Gabriellát, a Pest Megyei Gyógyszertári Központ igazgatóját. — Már ismerjük a lehetőséget. A közelmúltban kaptuk meg az erről szóló tervezetet, amelyet megvitattunk ötven, a megyében dolgozó vezető gyógyszerész kollégával. Véleményüket, javaslataikat továbbítottuk, s ezeket felhasználják annak az utasítástervezetnek az elkészítésénél, amely szabályozza majd a gyógyszertárak bérbevételét. Ezt a tervezetet előzetesen társadalmi vitára bocsátják. így elképzeléseink szerint konkrét lehetőség a bérbeadásra már csak 1990-ben nyílik. Nekünk már van erre tervünk. Elsősorban a megyében működő kisforgalmú gyógyszertárakra gondoltunk. Elmondhatom, a kollégák közül többen komolyan érdeklődtek. Szívesen vállalkoznának, s ez megerősíti vállalatunk szándékait — közölte dr. Duha Gabriella igazgató. Arról is szó volt a bevezetőben idézett interjúban, hogy az egészségügy reformjának sikerre viteléhez a jobb ellátást segítő kezdeményezéseken kívül nélkülözhetetlen az egészségügynek a nemzeti jövedelemből való nagyobb részesedése. E kettő együttes hatása hozhat érdemi változást. Igazi fordulat persze akkor következik be, ha a finanszírozás (betegbiztosítás) is vállalkozik, vagyis a beteg betegbiztosítását felhasználva választhat a különböző tulajdonban lévő orvosi intézmények közül, melyek a biztosítótól a szolgáltatásnak megfelelő térítést kapnak. Erre azonban még várnunk kell néhány évet, amint arról viszont már a tévé múlt hét végi egyik műsorában hallottunk. Mindenesetre valami elkezdődött végre ... Kádár Edit Elszomorító adatok tömege jelzi, hogy ingyenes és mindenkinek járó egészségügyi ellátás ide vagy oda, bizony egyre többen távoznak el közülünk olyanok, akik koruktól még sokáig élhettek volna. Beszélünk megelőzésről, alaposan kiépített egészségügyi hálózatról, kötelező szűrő- vizsgálatokról s a bajok mégis mind nagyobbak. Vajon mit lehet tenni, hogyan lehetne mindezen változtatni, s egyáltalán: mi lehet az oka. hogy minden jó szándék ellenére oda jutottunk, hogy — mint a szociológiai és demográfiai elemzések is bizonyítják — a megbetegedési és halálozási mutatók bizonyos esetekben a harmadik világ országaiban lévő értékekhez közelítenek? Erről kérdeztük dr. Weltner Jánost, az Országos Sebészeti Intézet főorvosát, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium egészségügyi reformtitkárságának külső munkatársát. — Három évtizede annak, hogy megállapították, melyik egészségügyi intézménynek mi a feladata, s ehhez igazították a pénzügyi támogatást. Kezdetben minimális volt az infláció — ami a hazai árakat és béreket illeti. Így nem is volt gond. hiszen a bázisösszeget évente emelték. Ám az orvostudományban mind több lett az új vizsgálati és terápiás eszköz, olyan, amely már importból származott. Ezáltal megjelent bennük a külföldi infláció, amely egyúttal már differenciálta is az intézmények anyagi lehetőségeit. Különösen érvényes volt ez azokra a kórházakra, klinikákra, amelyek lépést kívántak tartani az európai orvostudománynyal, hiszen a gyógyításhoz szükséges berendezések árát máshonnan voltak kénytelenek elvonni. Aztán jöttek a különféle pótcselekvések: úgynevezett speciális szakprofilokat alakítottak ki, amelyekhez külön pénz kellett, majd az ágyak nevesítése (speciális ágy, speciális részleg — természetesen ennek is Szemműtét a Rókus Kórházban (Erdősi Ágnes felvétele) anyagi vonzata volt). Ezt követte az az elképzelés, hogy a magasabb szintű ellátáshoz progresszivitás szükséges. így lett más feladata a járási és városi kórháznak és koncentrálódott a gyógyászat legnehezebb része mindössze néhány intézményben. Persze a támogatás mértéke mindenütt alacsonyabb volt a kelleténél. Közben a nálunk is felgyorsult infláció tovább nyitotta az ollót, hiszen a beszerzési keretek csökkentek — a dotálást nem igazították a növekvő árakhoz — s kevesebb jutott a selejtezésre. felújításra is. A nullára leírt gépeket, ha működőképesek voltak, ismét föl kellett értékelni. • Az elmondottakból az következik. hogy jelenleg szinte krónikusnak mondható az egészségügyben a műszerhiány. Ezért nem megfelelő a betegellátás? — Valóban számos olyan vizsgálati eszközt sorolhatnék, amiből lényegesen több kellene, de — s most olyat mondok, ami minden bizonnyal sole orvoskollégának nem tetszik —, ennek nincs sok köze a rossz beteg- ellátáshoz. Természetesen akadnak olyan műszerek, amelyekből valóban sok kellene. Ilyen például a terheléses EKG-felvételre alkalmas készülék, amelyet véleményem szerint a körzeti orvosnak jó lenne megkapnia. Ehhez — miután ő „csak” alapellátást nyújt — azonban abban az esetben juthat, ha egy üzem vagy termelőszövetkezet megvásárolja a rendelőnek. Pedig az átlagosan képzett körzeti orvos számára létszükséglet, hogy rendelkezzék olyan eszközzel, amellyel kardiológus szakorvos nélkül is elvégezhet bizonyos lényeges. speciális vizsgálatokat. O A készülő egészségügyi reform bizonyára az eddig felsorolt anomáliákat akarja megszüntetni. — Valóban ezt szeretnénk elérni, ám a kidolgozásra még hónapok kellenek, és a megvalósítás sem következhet be egyik évről a másikra. Ami bizonyos: bele kell nyugodnunk, hogy az egészségügyi támogatás mértékét az egy főre jutó nemzeti jövedelem határozza meg..Némi javulás ugyan elképzelhető, ám ez nem pótolhatja a jelenlegi sok esztendős lemaradást. 0 Milyen elképzelések vannak az említett lemaradás felszámolására? — Mindenekelőtt szeretném megmondani, hogy az egészségügyben a pénz inkább az igényekhez képest kevés s nem a más országokban lévő arányokhoz viszonyítva. A köztudatban az él. hogy az a jó orvos, aki a lehető legtöbbet akarja nyújtani a betegnek. Az állampolgár pedig joggal úgy gondolkodik, hogy neki magas szintű ellátás jár. Áz igaz, hogy az egészségügyi ellátásért a helyszínen, akikor, nem kell fizetnie, de maga az intézményrendszer, a műszerek sokba kerülnek. A kérdés csak az, hogyan jut az egészségügy a működéséhez szükséges pénzhez. A központi költségvetés ezt a fajta feladatot nem tudta megfelelően ellátni, s ehhez — úgy tűnik — a jövőben nem is fog ragaszkodni. Hogy akkor hogyan? Antiszociális lenne, ha a betegnek akkor kellene fizetni, ha ágynak esik, mert ebben az esetben egyszerűen nem megy el az orvoshoz. Ezárt lenne szükség az úgynevezett biztosítási előtakar ékosságra. A költségvetési elosztás jelenleg nem megfelelő. Az egészségügyet azonban ki lehet emelni a költségvetésből. Az egészségügyi hozzájárulást most a vállalatok fizetik mint borítékon kívüli juttatást. A mostani rendszerben azonban sem a dolgozónak, sem a munkáltatónak nem érdeke, hogy az alkalmazott egészséges legyen. Ugyancsak érdektelen a vállalat abban, hogy a tartósan beteg munkatársát rehabilitálják. Erre rendelettel kell kényszeríteni. A leszázalékolt azonban inkább más munkát kérés magának a rokkantnyugdíj mellé, mert úgy jobban jár, mint ha a. kényszerrel kialakított rehabilitációs munkahelyen dolgozik — jóval kisebb fizetésért. 0 Tudjuk, hogy az egészség- ügyiek rendkívül túlterheltek, > ezzel nem áll arányban hivatalos anyagi megbecsülésük. — Az orvosi érdekviszonyok egyszerűen deformálódtak a paraszolvencia hatására. Jelenleg tíz egészségügyi intézményben folytatunk kísérletet, hogy megállapítsuk, vajon mibe kerül egy-egy beteg ellátása. Az ország kórházaiban lévő százezres ágyszám véleményünk szerint húsz-harmincezerrel több, mint amennyire valóban szükség lenne, hiszen a jelen helyzetben sem az orvosnak, sem a betegnek nem érdeke, hogy egy-egy vizsgálatot ambulanter végezzenek el. Nem preferálják a járóbeteg-ellátást a sokkal drágább fekvőhöz képest. Ha valaki például egyik településről a másikra utazik bizonyos vizsgálatokra, igen hamar fölrója, hogy útiköltséget kell téríteni neki és miért nem fekszik be — holott az útiköltség jóval kevesebbe van, mint a kórházi ápolás. Egy nemzetközi adat': a kórházak működési költségeinek hetven százalékát az úgynevezett hotelköltség teszi ki. Ahhoz, hogy tisztában legyünk azzal, melyik egészségügyi intézménynek mekkora anyagi hozzájárulásra van szüksége a megfelelő működtetéshez, átfogó informatikai rendszert kell kiépíteni. Csak így születhet objektív döntés arról, hogy például hol indokolt pluszműtőt kialakítani^ vagy az ország mely területén van valamiféle gyakori betegség, amelynek gyógyításához újabb beruházás kell. Jelenleg számos kollégámmal együtt azon igyekszünk, hogy a mostaninál hatékonyabb rendszert valósítsunk meg. Elgondolásaink több éve összegyűlt tapasztalatokat próbálnak rendszerezni. Természetesen a reform kidolgozásának kezdetén tartunk, elképzeléseinket szeretnénk mind szakmai, mind társadalmi vitára bocsátani. A cél a szociális és egészségügyi ellátás színvonalának emelése, oly módon, hogy az a lakosság szükségleteivel és igényeivel összhangban álljon. Az intézmény- rencV'zer működése pedig demokratikus, alulról építkező, nem túlszabályozott. a belső anyagi érdekviszonyokat megjelentető, ugyanakkor az egészséget értéknek elismerő és a megelőzést szem előtt tártó legyen. Körmendi Zsuzsa '"Talán hiba, ha az ember vissza- -*■ néz. Talán bűn is, ha az általa igaznak vélt mondatokból merít, azokból, melyek a lélek mélyén éjjel egy és kettő között fölgyűrűznek. Mégis, .mostanában olykor arra gondolok, miért van az, hogy a metrón, az ajtó előtt állva az elsuhanó sötét folyosóban visszatükröződő arcomat 1vizsgálom, leszek-e látványomban elfogadható a napon, amikor okos felelősséggel rakom egymásra óráimat. ■ Miért is néznék hátra? Amott kalapban, ölében diplomatatáskával, lehunyt szemű férfi utazik, terpeszkedik az ülésen, idegeiben ketyegnek a percek. Tudva tudja, a Népstadiontól a Keletiig pontosan másfél perc, onnan a Blaháig egy. Akkor indul törtetve a kijárat felé, s csak látszólag emeli föl szemhéját színtelen szeméről. A lány Ciccioli- náról olvas, s talán az jár az eszében, milyen rosszul is él ő maga, milyen egyszerű lenne másképpen, öntudatlan mozdulattal megsimítja a szemö'dökét, s bal keze a melléhez nyúl. Utazom és kiszámolom — elvileg több ezren érkezünk másfélkét percenként az állomásokra. Kiszállunk, beszállunk, eltűnünk. Eltapossuk egymást, tudomást sem veszünk egymásról. Meglátjuk, s elfelejtjük a másikat, ránézünk, s észre sem vesszük, hátat fordítunk. Nagyvárosi katarzis — mondhatnánk. Vidéken emberibb. A falu, ahol ismerik egymást az emberek, ahol nincs titok. A kicsiny település. amire vágyunk. A fű zöld csodája, a kút, ami tiszta vizet emel, a nap, ami harsányan-láthatóan ott is keleten kel. Ez hát a falu. Lehetne bármelyik, ahol a volt tanácselnök két napig feküdt holtan házában, mikor rátaláltak. Ez az a falu, ahol emberek küszöbön túlra napokig nem lépnek, ez, ahol vádaskodnak, s névtelen levelek születnek, ahol már nem köszönnek? Azt mondom az asszonynak, aki azon perlekedik, hogy a kormány, a lapok arról beszélnek, vidéken még könyebb az élet — ez így igaz. Hitem szerint sokféle lehetőség adódik a kisebb helységekben, ott, ahol az emberek egymásra figyelhetnek, ahol összefoghatnak. Ostorcsapás az a pontosan megfogalmazott, a valóságot vetítő mondat: szálljon le, kedves, a földre! Azzal érvelnek mindazok, akiknek érveik mögött felelősség is rejlik, hogy az ország nem léphet át a huszadik századba Budapesttel együtt addig, amíg falvaik, kistelepüléseik a tizenkilencedik században élnek. — Hogyan tetszik ezt gondolni? — kérdezem Gyálon, a szép családi házban, ahol hőtárolós kályha ontja á meleget, s az udvaron kerekes kútból húzzák a vizet. Eszter asz- szonyban már nincs elnézés, azt mondja, hosszú ez az utca, s ha nem élne itt fél százada, nem tudná, ki a szomszédja. Lehet az is, hogy innen a harmadik házból már régen elköltöztek — ma már ez nem fontos. Rá ugyan nem nyitja az ajtót senki, s ma már az a divat, hogy több ezer forintért vaskerítésekkel, zárral csukódó kapukkal őrzőitek a kertek. A rózsák — látom — levágatla- nul, aszott szirmokkal peregnek a földre. A kertek gondozatlanok. Az utcán elsuhanunk egymás mellett, s ha valakitől az kérdezem, merre találom a fogatos Józsi bácsit, a fejkendős asszony azt mondja — Nem tudom. Szerettük volna, s programszerű^ en megtettük, hogy országunk falvai fölzárkózzanak városaink- hoz. Gázprogram, vizprogram, és szekrénysorok. Butikok, diszkó, olykor sztriptíz is. Megadtunk mindent, még neonok is vannak, csak eltűntek az iskolák. Üt sem vezet a faluba, ha mégis, hát döcögős. Szerep nélküli már a kistelepülés, lakói közömbösek. Nem adnak már vizet, ha kopogtatva szomjazik valaki, nem látják meg, ha fénytelen szemekkel az állomás előtti pádon ül az ember. — Részeg — mondják, s továbbhaladnak, mint ahogyan hátra sem fordulnak, ha mögöttük két ember üti egymást. Eszembe jut egy általános iskolai tornaóra. A léc nincs túl , magasan — egyszerűen az a cél, hogy mindenki átvigye. Józsika is, akinek lábát tőből levágták. Bellcr Ágnes VIMOLA KÁROLY: CSAK A PÉNZNEK NINCS SZAGA
