Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

1989. FEBRUAR 83., SZOMBAT 9 % Ait mondta a vámosnak, naponta timer vált fehér neműt Időnként a szerencse is se® Az egyenletesen surrogó vonatkerekek vad géppuskakattogásba kezdenek, a tágas telkek pirinyó nadrágszijparcellákká zsugorodnak, a házakon csak szlovák felirat. Vonatom átszelte Pest megye hetedik határát, mely egyút­tal hazánk és Csehszlovákia határa is egyben. Hamar leszállhatok Párkány — ha ragaszkodom a szlovák nevéhez: Sturovo — vasútállomásán, a mo­narchiabeli épület előtt beszéltem meg a találkozót hazánk gazdasági ha­tárőreivel, az Országos Vám- és Pénzügyőrség e „végváron" szolgálatot teljesítő alkalmazottjaival. Hamarosan fel is tűnik a tömegben a szürkés színű egyenruha, viselője azonban türelmet kér: rejtekéböl két, alaposan felcókmókolt szőke fiatalembert figyelmez, akik céltalanul ődöngenek a peronon. Közönyösen bámészkodnak akkor is, mikor a mellettük álló, or­rával Budapestet mutató szerelvény lassan mozgásba lendül — .. .gyorsít, zakatol —, ekkor a két fiatal macskaként felugrik a robogó vonat utolsó kocsijára, még diadalmas búcsút is intenek a hivatalos szervnek. Aki a hasát fogja nevettében. — Ezek azt hiszik, átvertek, s most visszamehetnek Budapestre. Hogy meglepődnek, ha a váltóhoz érnek, s Léván találják magukat! Tudja, gyakran van ilyesmi. Ennek a két lengyel srácnak nem voltak rendben a papírjai, megsértették a vámszabályokat, ki kellett utasí­tanunk őket, s vissza akarták szökni a gyűli piacra. No, de menjünk a vámhivatal irodájába, ott nyugod- tabb a beszéd. Az iroda helységében Gyarmati Pál pénzügyőr főhadnagy, parancs­nokhelyettest hétköznapi elfoglalt­ságában zavarom: kisebb köteg százdollárost vizsgáztat műszerével, hamisak-e? — Na, ezek valódiak, bár arabok­tól vette az Astoriánál az a lengyel állampolgár, akitől elkoboztuk. Ha tizenöt napon belül nem fellebbez a tulajdonos, a pénz az államra száll. — És mennyi rész jutalom jár belőle felderítőjének? — Semennyi. Mikor én idekerül­tem, 1960 táján, még tíz százalék járt a jogerősen elkobzott holmiból. Ilyesféle össztönzés így már nem létezik. — Nem rontotta ez a vámolás ha­tékonyságát? — A hatékonyságát? Talán néz­zen be oda — s a főhadnagy egy elfüggönyözött bejáratú helységre mutat. Belépek, s hátrahőkölök. Egy mé­teres átmérőjű, két méter magas oszlopot alkot az egyenzsákokba gyömöszölt csempészholmi. Megta­pintom: puha, tehát ruhanemű van benne. Majd mindezt fokozandó, átkalauzolnak .még egy helyiségbe. Itt már körben a falak mentén, a plafonig dugig minden. De nemcsak ruhával: videók, számítógépek is sorakoznak a polcokon, a földön pe­dig tucatszám a konyakosüvegek. — Két dollárért dobják az ilyet az ember után a valutásboltban, hogy aztán a kis KGST-piacon négyszáz forintért adják tovább — mondja a másik, a parancsnokhe­lyettes, Mészáros István hadnagy. — Van azonban ennél „keményebb” áru is, például riasztópisztolyok. Sokszor nem is könnyű az áru le­foglalása, a múltkor még a határ­őrség segítségét is igénybe kellett vennünk. — Az igaz, hogy a lefoglalt áru többsége lengyel turistáktól szár­mazik, de távol álljon tőlünk az ál­talánosítás, hogy minden lengyel üz­letelni jár Magyarországra — eme­li fel mutatóujját a főhadnagy. — Tény, hogy mióta nekik is jár vi­lágútlevél, nagyjából harminc szá­zalékkal növekedett számuk ezen a határátkelőn. Hogyan lehet látni egy vonatuta­son, hogy áthágja-e a vámszabályo­kat? A jó vámosnak kicsit pszicho­lógusnak is kell lennie. Bár egy zászlós szerint időnként a szeren­cse is segít. — A múltkor egy utas kezembe akart nyomkodni valamit, nézem:' háromszáz forintot. Ugyan, miért? Leszállítottam, hát a hálózsákja tele volt pulóverekkel. No de a lefoglalással korántsem fejeződik be a vámosok munkája. Mert hálózsáknyi pulóver ide, vagy oda, az utasok jó része tudja, hogy útiholmi gyanánt szinte korlátlan mennyiségű göncöt hozhat be. Az ennek mennyiségét meghatározó szabály ugyanis a liberális New York-ban köttetett, :s bizony nehéz volt mit kezdeni azzal a hölggyel, aki váltig állította, azért van nála bőröndnyi bugyi, mert naponta tíz­szer cserél tisztát, akár egy ameri­kai dáma. S ha valaki ezek után azt gon­dolná, vámosainkat a szobi határ­átkelőn megforduló kétmillió-száz- nyolcvanezer utas ellenőrzése köti le leginkább, téved. A személyvo­natok mellett tehervagonok is so­rakoznak itt, s ezek vámkezelése legalább ekkora feladat — s talán még nagyobb szakértelem kell hoz­zá. Mert a pszichológia itt már nem elég: naprakész műszaki és ke­reskedelmi ismeretekre, ásványtani, vegytani, s még ki tudja mi minden ismeretre van szükség. Ugyanis nemcsak a turisták, de a hazai vál­lalatok is el-elkövetgetnek némi kihágást. Például a dollárért vett termékre azt mondják, államközi szerződésen alapuló rubeláru, tehát vámmentes. Sorakoznak is vámo­saink polcain százszámra a külön­böző mintákkal teli üvegcsék, hogy azonosíthassák a tehervagonok tar­talmát. De nehéz dolog ez: lépést tartani a személyvagonoknál a sze­génység okozta csencselési prakti­kákkal, s itt a fejlett technika vív­mányaival. Értem már, miért mond­ják a pénzügyőrök, hogy náluk tíz évig tart az inasidő. Arról nem is beszélve, hogy időről időre olyan szuperintenzív nyelvtanfolyamokra ülnek be ezek a váci, szobi, nagy­börzsönyi illetőségű emberek, hogy esténként még a vacsorát is angolul kérik. Szomorú, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban — immár egészen gyakran — a tehervagonok felnyi­tásakor kiderül, nemcsak áru, ha­nem ember is rejtőzik a sötétben. Egyre több NDK-állampolgár pró­bál ily módon Jugoszláviába tá- ‘vozni, újabban az is előfordul, hogy munkatársai becsomagolják a szök­ni szándékozót, mintha áru lenne. Tóth Béla Endre tf~klyanná vált Harács, mint az ^ ásóval megbolygatott hangya­fészek. Abban a faluban, ahol po­litikáról általában csak a Könny­szárító kocsma vendégei vitatkoz­tak, most úton-útfélen megállítot­ták egymást az emberek és azt kér­dezték ismerőseiktől, hogy belépett-e már és hová? — Már biz én csak a Wolfhauser Emlékbizottságba, ott a legjobb, a titkárunk, a Csámpa Emánuelné, már ki is küldte a tüzelőmet. — No, hát a Szelim-Szentmarjosi Társaságban sem jártam rosszabbul. Képzelje, komám uram, özvegy Csi­pegető Károlyné, a titkárunk szólt az érdekemben a Hajnalplrkadás- nál és nemcsak a tüzelőmet kaptam meg, hanem ebédet is hordanak a lakásomra. — Csámpáné is el tudja intézni az ilyesmit, de nekem nem kell, él még a feleségem, megfőzi az ételt. Ilyen beszélgetések folytak falu- szerte, de nem csak ilyenek. A két nagy létszámúra duzzadt társadalmi szervezet egymással vetélkedő tag­sága egyetlen megállapításban jutott közös nevezőre. Abban, hogy Ha­darás György tanácselnök a világ legnagyobb gazembere és el kelle­ne zavarni a falu éléről.. Tyukodí Anasztáz járta a falut, meghallgatott mindenkit, csóválgat- ta a fejét és csak ennyit mondott: — Majd megpróbálunk tenni vala­mit.' Fülébe jutott ez a sokszor elhang­zó, sejtelmes ígéret Wolfhauser Ár­minnak, a Déli Verőfény elnökének is, aki már nagyon unta, hogy szö­vetkezetének egész tagsága őt zak­latja a panaszaival. Hogy se gáz, se a kötvényre befizetett pénz nincs sehol. Tőle várják, hogy Hadaróssal csináljon .valamit. De hát mit tehet ő? Hisz még azt sem tudja, hogy a defterdári vezető elvtársak felál­doznák-e Hadarást a népharag ol­tárán. Mindenesetre meghívta magához Szentmarjosi Ákost, a Hajnalpirka- dás elnökét és Tyukodi Anasztáz ágazatvezetőt is, mert ösztönösen megérezte, hogy csavaros eszével ez utóbbi képes megtalálni a kaoti­kus állapotokból kivezető utat. — Mondjuk el mindhárman őszin­tén a gondolatainkat — kezdte ve­leszületett méltósággal Wolfhauser Ármin. — Délelőtt idehívattam Ha­darást és megmondtam neki, ha nem csinál sürgősen valamit, kitör a lázadás. Ö beszélt itt nekem össze­vissza. Hogy a kötvényekre befize­tett összegeket elköltötték a tanács működtetésére, a folyamatbdn lévő beruházások befejezésére, mert a költségvetésüket a defterdári tanács közvetítésével az állam megnyirbál­ta. A gázt meg azért várhatjuk hiá­ba,' mert nincs cső, nyomásszabá­lyozó, és az ördög tudja, mi még. Arról akart meggyőzni hogy ő nem felelős semmiért, s ha megint hö- börögnek a népek, majd újra be­kuporodik a ruhásszekrénybe. — Hát akkor hagyjuk, hadd ■ver­jék szét a fejét ott a szekrényben! — indulatoskodott Szentmarj ősi el­nök. — Bocsáss meg, Ákos bátyám, ha nem osztom a véleményedet — kap­csolódott a beszélgetésbe Tyukodi Anasztáz. — Én eddig mindent el­követtem a botrány elkerüléséért. A leghangosabbaktól felvásároltam a kötvényeket. Két nagy társadalmi csoportot szerveztettem a banyákkal és elértem, hogy máris megkezdő­dött közöttük a vetélkedés. Ez elte­reli- a figyelmet egy ideig Hada­rásról. Hiszen még nem verték meg, csak az ablakait dobálták be téglával. — Tényleg, erről jut eszembe! — szólt közbe Szentmarjosi —, mi a hasznod neked abból, hogy felvásá­roltad a kötvényeket? — Meg akartam menteni Harács jó hírét. —*• Ebből ugyan egy szót sem hi­szek el — morgott Wolfhauser — de hagyjuk! Azt kérdem tőletek, van-e megoldás? — Van — válaszolta Tyukodi —, Hadarást el kell távolítani a tanács éléről. — De el ám! — helyeselt Szent­marjosi. — Tudjátok, milyen tortúrával jár az, kiváltképp, ha a defterdári vezetők ragaszkodnak hozzá és nem engedik buktatni! — Már megbocsáss, Ármin bá­tyám, de ki akarja itt bántani Ha­darás Györgyöt? Közülünk senki. A leváltásnak megvan a taktikája. Ha ügyesen alkalmazzuk, Hadarás lesz a legboldogabb. — Hát erre kíváncsi vagyok! — élénkült meg újra Szentmarjosi. — Ármin bátyám! Ehhez a te ki­váló diplomáciai érzékedre lesz szükségünk. Holnap délután újra meghívod magadhoz Hadarást. Nyá- jaskodsz vele, megvendégeled úri módon, majd egyszer csak úgy mel­lékesen megkérdezed tőle, mennyi a havi jövedelme. Aztán szintén a lehető legsúlytalanabbul megjegy- zed, hogy ha otthagyná azt a vihar dúlta tanácselnöki széket, itt a Dé­li Verőfénynél, mondjuk, közgazda- sági főosztályvezetőként tízezer fo­rinttal nagyobb havi jövedelmet te­hetne zsebre. És ha már itt dolgo­zik, fél év múlva találunk okot rá, hogy úgy kirúgd, mint Lárvái Antal a labdát a kapuból a potyagól után. ' — Ügyes, nagyon ügyes! — kiál­tott Szentmarjosi. — Hát ez így alighanem menni fog — morfondírozott Wolfhauser. — Az a fél év ugyan kicsit soknak tűnik, mert nagyon a körmére kell nézni a betyárnak, nehogy eladja itt a fél téeszt, mire feleszmélünk. Na, de majd figyeljük! Azzal elindult a bárszekrényhez, n italt és poharakat vett elő. Amíg töltögetett, megj egyezte: — A leváltását ezzel a taktikával megoldjuk. De kit választunk majd helyette? — Azt hiszem, nálam jobbat nem­igen találtok — jelentette ki szilárd hangon Tyukodi Anasztáz. Wolfhauser keze megmerevedett a levegőben. Merőn nézte Tyukodi nyugodt, magabiztos ábrázatát. — Jól együtt tudunk majd dolgoz­ni — mondta beleegyezően. — Na erre már tényleg inni kell! — kiáltotta Szentmarjosi. — Isten éltessen, tanácselnök uram! Cseri Sándor Kiégett, tépett kocsik vakvágányon A metró is megfordul Dunakeszin? ■ — Kutyaszorítóban vannak, így az­tán hirdetésre költenek, szórólapok­ra is áldoznak, fogalmazódott meg bennem a kissé rosszmájú meg­jegyzés, amikor a Népszavából épp­úgy, mint a Pest Megyei Hírlapból néhányszor visszaköszönt a MÁV Dunakeszi Járműjavító Üzemének ajánlata: szak- és betanított mun­kásokat felvesznek. Alacsony a bér, netán rosszak a munkakörül­mények? — kérdőjelek, melyek a járműjavító igazgatójának, Varga Lajosnak az irodájáig elkísértek. Miközben a bejárati ajtónál rabul ejtett az a táblaerdő, mely fennen hirdeti, gmk-ban itt aztán nincs hiány. Némi túlzással, de földtől az eresz aljáig megtöltik a földszin­tes épület falát a létüket jelző, hí­rül adó elegáns zománcozott táb­lák. Hamar sikerül tisztázni, mi min­den történt kerítésen belül. A ke­rítés, melynek fontos szerepe van. Mert sokan, nagyon sokan ódzkod­nak attól, hogy bekerített munka­helyet válasszanak. No, nem a ma­gány, a bezártság pszichés érzése fokozódik ilyen esetben hanem nem lehet minden üptre boltba ro- hangászni, bevásárolni indulni. S ráadásul a MÁV eme üzeme a ko­rábbi években az ipari átlaghoz képest kevesebbet fizetett egy nem éppen tiszta munkáért. Az overall is nyakig koszos lesz, szinte pilla­natok alatt a lerobbant, netán ki­égett vasúti s HÉV-kocsik javítása közben. Ezek: azok a tények, így egy csokorba szedve, melyek hal­latán, láttán senki sem rohant a járműjavítóba dolgozni — inkább ingázott, s ingázik még ma is Du­nakesziről, illetve körzetéből. Pedig mára — ahogy az igazgató állítja — egy jobb, szorgalmas szakmunkás tizennégy-tizenöt ezer forintot is megkeres. Persze cél­prémiummal, túlórával megspékel­ve. A gmk-k is jól fizetnek, közel kétszázan serénykednek a sokfé­lékben, ám önmaguk kizsigerelése árán jutva a pluszforintokhoz. Fogy a szufla, a teherbírás, pedig a gmk-k tavaly az üzem össztel­jesítményének tíz százalékát adták. Pótolva az állandósult létszámhi­ányt is. Mára azonban ez a belső hadsereg elkezdett fogyatkozni, ki­lépnek, felosztlatják az alapítók önmaguk a gmk-kat. Éppen ezért hirdet, gyártat a házinyomdában szórólapokat a járműjavító. Mert úgy kétszáz embernek jutna munka kerítésen belül. Hegesztők, eszter­gályosok, kárpitosok, asztalosok, fé­nyezők, csőszerelő lakatosok tehet­nék ki a ma hiányzó létszám negy­ven százalékát, míg újabb húszat- húszat a betanítottak, a segédmun­kások. Hiszen, ha csak az eredeti profilt nézzük, a javítást, az is megszapo­rodott. Rengeteg a lerobbant vasúti kocsi — elég figyelmesen körülnéz­ni például a szobi vonalon. S a nemzetközi utasforgalomban futók döntő többsége is megérett a nagy­javításra, hiszen huszonöt év he­lyett többségük a harmincadikat is betöltötte már. Életkoruk meglen­ne, csak a nagyjavítás késett. S hogy nem kell a dunakeszieknek munkát keresniük, megkeresi az őket: az idén sínen futó gépkocsi­parkból száz darab nagyjavítására — ezek személy-, posta- és pogy- gyászikocsik —, míg ezer középja­vításra vagy fővizsgára készül fel Dunakeszin. Kooperációs szerződés alapján az idén ősztől a metró ko­csijai is megfordulnak Dunakeszin. No nem nyújtja ki ódáig csápjait a metró, hanem a kiöregedett, le­robbant kocsiszekrényeket s azok belső berendezéseit a járműjavító újítja fel. 1989—90. között tizenhár­mat, s az azt követő években min­den naptárforduló előtt tízet kelle­ne új ruhába öltöztetni. De rájuk vár a HÉV szerelvényeinek nagyja­vítása is. Most csak két kiégett ko­csi vár sebeinek gyógyítására. Az egyiknek tavasszal, míg a másik­nak nyáron kell elhagynia a kerí­tés mögötti vágányokat... Hatéves pauza után újra megfo­galmazódott az igény: amilyen gyorsan abbahagyta 1983-ban az új vasúti kocsi gyártását Dunakeszi, éppen olyan gyorsan kezdje el. Hi­szen a feltételek, a terep, a beren­dezések, a tervezőgárda, a szaktu­dás adott hozzá. Motorkocsi, metró­vagon is kikerülhetne kezük alól. A MÁV úgynevezett szándéknyilatko­zata szerint vevő lenne évente 250 —300 új kocsira. Hogy milyenekre? Most két prototípusra van megren­delésük. Ehhez a forgóvázat és a kocsiszekrényt a Ganz csinálja, míg felépítése, felöltöztetése, berende­zése a járműjavító feladata. Hogy valami pluszt mégiscsak adnak Dunakeszin, arra nemcsak az igazgató szavaiból következte­tek, hanem a tárgyalópartnerek összetételéből is. A jugoszláv vas­utak kocsiszekrényeiket újra itt szeretnék javíttatni. Ugyanakkor a Hollandiában, Utrehtben lévő vas- útmúzeumban kiállított étkezőko­csijukra Angliában is felfigyeltek. Rajzok alapján esetleg velük épít­tetnének nosztalgiakocsit. Igen ám, de ott áll még az üzem udvarán puszta favázait mutogatva az a múlt század végi, a monarchia kor­szakát idéző szalonkocsi, melyet ál­lítólag egykoron Erzsébet királyné­nak készítettek. Újjá kellene vará­zsolni. Csak hát munkáskézre is szükségük lenne... — Ebben, a termékeknek piacot, vevőt kutató gazdasági helyzet­ben a járműjavító kellemesnek tű­nő gondokkal küszködik. Azokhoz képest, akiknek nincs munkájuk, nincs megrendelőjük — mondta Varga Lajos igazgató. — így igaz. Ebben a pénzszűke világunkban amit csak lehet s ameddig csak lehet javíttatnunk, élettartamát meghosszabbíttatnunk kellene. S nemcsak a vandálokra, a kocsiron- gálókra számíthatnak a járműjaví­tók, hanem olyan megrendelőkre is, akik újat, nagy szériát várnak tő­lük — igaz kooperációban. S valami egyedit, ami a régmúlt han­gulatát idézi. Mert a nosztalgia, a hajdanvolt korszakot idéző épp­úgy hozzátartozik a huszadik szá­zad utolsó évtizedét taposó ember­hez, mint a gyorsaság hajszolása. De amit igazán visszasírunk, az a vasút egykor létezett legendás pon­tossága. De ez már nem a jármű­javítókon múlik. Varga Edit Hä Imre, legyen harc! (21.) Taktika a leváltáshoz VIMOLA KÁROLY: AKT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents