Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-10 / 8. szám
4 Titian 1989. JANUÁR 10., KEDD ■w Felvételi nélkül besétálhatnak ÚJ /I KÍSÉRŐ ZENEKAR A szentendrei Kék Duna Néptáncegyüttes decemberben nagy sikerű jubileumi előadással búcsúzott az óévtől. Novemberben volt az együttes fennállásának ötéves évfordulója. A kétórás műsor repertoárjában a magyar táncok szinte teljes színskáláját felvonultatták: szatmári, dél-alföldi, dunántúli, mezőségi és erdélyi koreográfiákban gyönyörködhetett a nagyszámú közönség. Műsorukon most először szerepelt azonban nemzetiségi program is; az együttes a szerb lakácsai tánccal lepte meg az est vendégeit. A közönségnek egy másik meglepetésben is része lehetett. Már tavaly írtunk arról, hogy a PMKK-ban foglalkoznak a táncos lábak utánpótlás-nevelésével. Nos, ezen a parádés esten bemutatkozott először a gyerektánccsoport. Személyi változások is történtek az együttes háza táján. Az együk, hogy Kozma József asszisztens helyett —, aki külföldre szerződött januártól —, György Károly végzi elődje munkáját. A másik, hogy a táncosokat kísérő zenekar teljes egészében kicserélődött Mostantól a neves Hegedűs együttes kíséri őket. A gyerekek képzésével egyébként az idei esztendőben is tovább foglalkoznak: két csoportban, mintegy harminc iskolás ismerkedik a népi tánccal. A Kék Duna Néptáncegyüttes idei terveiről megtudtuk, készülnek a hagyományos, kétévenként megrendezésre kerülő megyei néptánctalálkozóra, amelynek színhelye ezúttal is Nagykáta lesz. Ezenkívül szerepelnek majd a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezésre kerülő szentendrei tavaszi napok rendezvénysorozatán, amelyen külföldi együttesek társaságában lépnek fel. Május elején egy Belgiumban sorra kerülő nemzetközi találkozóra hívták meg őket. Kilátásban van azonban egy újaibb NSZK-vendégszereplés is — a Szentendre testvérvárosává lett Wertheimben. A. P. (A cím feletti képünk: részlet a jubiluemi műsorból) Teatro Studio 3 Perug iában A színház önálló arculata Ahogy az ember kilép a pe- rugiai fedett bevásárlócsarnok kapuján, akarva-akaratlan is nekiütközik — mielőtt az utcán lenne — a helybeli fiatalok között közkedvelt piaci színház bejáratának, illetve hívogató plakátjának. A Teatro Studio 3 elnevezésű színház Sztanyiszlavszkij színháztörténetére emlékezve kapta a nevét. A világhírű rendező és esztéta elképzelése volt ugyanis az, hogy a színház stúdió is legyen, ahol műhelymunka folyik. Az amfiteátrumszerűen kiképzett színpad és nézőtér fölött mint valami üvegkalitka helyezkedik el a sokcélú iroda, ahol a színház hét főállású munkatársa dolgozik, ök a színészek, a rendezők és egyben a szervezők, a jegy szedők, a világosítók és — ha kell — a takarítók is. Vezetőjük Carlo Bruni szívélyesen, kedvesen fogad, és nem kell biztatni, hogy meséljen a munkájukról. — Amatőrként kezdtük tizenegy esztendővel ezelőtt, de ma már profiknak számítunk. Főleg kutatómunkát végzünk a színjátszással, a díszletezéssel, a rendezéssel kapcsolatban, és úgy mellékesen előadásokat is tartunk. Két évvel ezelőtt határoztuk el, hogy a színházunkban módot kell adnunk az embereknek arra, hogy találkozhassanak egymással, s arra is, hogy a közönség megismerhesse az itt folyó műhelymunkát. Mi ezt úgy nevezzük: nyitott laboratórium. Emellett kiállításokat rendezünk és koncertek is vannak nálunk. A próbákat bármikor megtekintheti a közönség, hiszen az a célunk, hogy minél nyitottabb legyen a mi piaci színházunk. Még nem jártam szocialista országban, de úgy képzelem, hogy ott valami ilyesmi lehet a művelődési ház. — No, ez nem egészen így van — szólok közbe. Aztán hosszas magyarázat következik arról, mit csinál nálunk, Magyarországon egy művelődési ház. — Ezek szerint tévedtem — mosolyodik el Carlo, majd folytatja a megkezdett gondolatot, s arról beszél, hogy szemináriumokat rendeznek a közönségnek, ahol megismertetik őket a színművészet műhelytitkaival, módot adnak arra, hogy közvetlenül bírálják a látott produkciót. Az az elképzelésük, hogy kineveljék saját közönségüket — Tudja — teszi hozzá a fiatal rendező —, a mai néző egy televíziós készülék és egy üveg előtt ül. Nálunk azonban nincs készülék, nincs üveg és nem kell harcolni a távirányítóval sem. Aki részt vett már a mi szemináriumunkon, azt lehet, hogy a későbbiekben bevonjuk az előadásba, és az sem elképzelhetetlen, hogy előbb- utóbb belőle is színész lesz. A Teatro Studio 3 társulata csupa fiatal emberből áll. Természetes, hogy elsősorban a saját korosztályukkal keresik a kapcsolatot. Tavaly megalakították a nézők társaságát, amelynek jelenleg ezer tagja van. Aki ide belépett, az ötezer lira tagsági díjat fizetett. Csak őket, engedték be az előadásra — természetesen olcsóbban; hétezer líráért, de aki akart, bérletet is vásárolhatott. — Miből tartják fenn magukat? — Kevés a pénzünk. Eddig a minisztérium támogatott bennünket és kaptunk bizonyos összegeket a tartományi és a városi tanácstól is. Nagyon félünk azonban attól, hogy hamarosan beszüntetik az anyagi hozzájárulást, s ez bizony nem mindegy, hiszen négyszázmilliós költségvetésünk van. Még az a szerencse, hogy Olaszország-szerte jól ismernek bennünket. Ha nem kapnánk támogatást, akkor megélünk tartományon kívül is. Természetesen azért reménykedünk, annál is inkább, mert jó a kapcsolatunk a városi tanáccsal. — Milyen darabokat tűznek a műsorukra? — Évente két premierünk van. Tavaly húsz előadást tartottunk Perugiában, a többit vidéken. Legutóbb egy Strind- berg-drámát mutattunk be. Mint említettem, kísérleti színház vagyunk, így az is gyakran előfordul, hogy magunk írjuk a darabjainkat. A kutatómunkát illetően most változás történik, mert eddig a színészek tevékenységét elemeztük — szinte laboratóriumi módszerekkel —, most pedig a dramaturgiával fogunk ily módon foglalkozni. Annak, amit csinálunk, számos bírálója van. Sok színházi fesztiválon vettünk már részt, s ezeken gyakran kerültünk szembe a hagyományos színházi élet képviselőivel, akik azért mutatnak be annyi kommersz művet, hogy becsalogassák vele a közönséget. Szerintünk nem szabad árut csinálni a kultúrából. Minden színháznak szüksége van arra, hogy önálló arculata legyen. Ennek a városnak százötvenezer lakosa van. Mi elégedettek vagyunk akkor, ha húsz előadásunkra van közönség. S azok a fiatalok, akik már évek óta hozzánk járnak, megértették, hogy mit akarunk, tudják, hogy kialakítottunk egyfajta színházi poétikát, olyat, ami csak miránk jellemző. — A gondolatot nehéz úgy visszaadni egy színházi előadáson, hogy mindenki megértse a mondanivalót. Talán a politikai színháznak könnyebb a helyzete, mert az direktebb módszerekkel dolgozik. A mi célunk az, hogy a nézőtéren ülő emberek a szórakozás mellett el is gondolkozzanak. Persze, ugyanaz az előadás mindenkiben más-más asszociációkat is ébreszthet. De ez nem baj. Az a lényeg, hogy a mi közönségünk továbbgondolja, önmaga számára befejezetté tegye a látottakat. Körmendi Zsuzsa A jók és a jelesek Egy szűk hét van hátra a vizsgaidőszak befejezéséig, azután jönnek az utóvizsgák. Még egy hete sincs, hogy Zsámbékon jártam egy kis vizsgahangulatért, s ilyen kor, még ha bármilyen elfoglalt is egy főigazgató, illik hozzá bekukkantani. Meg is tettem, de akkor a dr. Tóth Albertiéi folytatott beszélgetést helyszűke miatt nem tudtuk közreadni. Pedig ennek az „illendő vizitnek” a Zsámbcki Tanítóképző Főiskolán volt néhány közérdekű gondolata. % Mi a véleménye arról, amit a lányok is említettek, hogy a tavalyi felvételi vizsgán az új módszer során az énekalkalmassági miatt sok fiú kipotyogott a rostán? Hiszen állandóan azt hajtogatjuk, hogy kevés a férfi pedagógus. — Valóban ez volt az első olyan esztendő, amikor énekalkalmassági vizsgát kellett tenniük a jelentkezőknek. Pusztán azt kívántuk megállapítani, hogy a felvételizők hallása egyáltalán fejleszthető-e. Akiknél ez teljesen reménytelen volt, csupán azok buktak ki. Így sajnos a körülbelül 700—800 jelentkező közül százan „elvéreztek” a felvételin. És köztük sóik volt a fiú. • Nem hibás ez a módszer éppen az említett „férfihiány" miatt? — A magam részéről egy kicsit elhamarkodott lépésnek tartom, de mert kötelező érvénnyel minden főiskolának alkalmaznia kellett, ez elől mi sem térhettünk ki. Legfőképp azért tartom elhamarkodottnak, mert ehhez előbb meg kellene a feltételeket teremteni mind az általános, mind a középiskolában. Mire gondolok? Ügy kellene a készségtárgyakat tanítani, hogy a gyerekek az ottani oktatás során kapjanak annyit — mondjuk ének-zenéből is —, hogy helyt tudjanak állni a felvételin. Vagyis előbb ott kellett volna lépni és utána itt kötelezővé tenni az alkalmasságit. Arról nem beszélve, hogy ezt is lehetett volna differenciáltan alkalmazni. Például, ahol olyan nagy a pedagógushiány, mint Pest megyében, nem biztos, hogy ez jó szelekció. így sajnos, valóban könnyen előfordulhatott, hogy egyébként nagyon jó képességű és pedagógusnak alkalmas diákok is kiestek. — Vélememényem szerint az motiválhatta ezt a gyors intézkedést, hogy hamarosan átállunk arra az új általános iskolai oktatási rendszerre, amelyben 3 éves alapozó, 2 éves átmeneti időszak lesz és a 6.—7.—8. osztályban pedig úgynevezett pályaorientáló oktatás. Akkor — az elképzelések szerint — az első három osztályban minden tantárgyat egy pedagógus tanít. Márpedig ha egy tanító van, akkor világos, hogy annak éppen úgy kell értenie az énekhez is és a testneveléshez is, mint mondjuk a matematikához. 9 Ezzel vitatkoznék. Nehezen tudok elképzelni olyan „szupermeneket” — főleg manapság, amikor ilyen „vonzó" a pedagóguspálya —, akik olyan kiválóak, hogy mindent kitűnően tudnak tanítani. — Igen, de akkor sokan mondhatják, ha az illető egy- egy szaktárgyból „menő", akkor ne tanítóképzőbe jelentkezzen, hanem a képességének megfelelő tanári szakot válassza. Ezzel nyilvánvalóan azt is elismerem, hogy a tanítóképző főiskola jellegénél fogva az egyik legnehezebb nénk megteremteni a kollégisták számára. Sajnos, úgy néz ki, a minisztériumnak nem lesz pénze az épület megvásárlására. Persze mi sem hagytuk annyiban, újból megírtuk a magunk levelét. Q Most ismét a lányoktól hallottakra hivatkozom. Egyöntetűen hiányolták a történelem és a magyar irodalom oly csekély mértékű oktatását, amely jelenleg van. A tény engem is megdöbbentett; el sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. — Egyetértek önnel én is. Ha az elkövetkezendő tanévtől kezdődően nagyobb lehetőséget és szabadságot kapunk, ami valószínűsíthető, Vajon mit rejtenek az indexek? felsőoktatási intézmény. Rendkívül széles azoknak a tárgyaknak a köre, amelyeket a diákoknak tanulnia, majd tanítania kell. Itt nálunk mindig is nagy volt a túljelentkezés. Tavalyelőtt például ötszörös volt a nappalin és kétszeres a levelező tagozaton. Az idén visszaállt a normális állagot; háromszor volt több a jelentkezők száma, mint a felvehetőké. Egyébként minden évben több levelezőst oktattunk. Tavaly csökkentenünk kellett a felvehetők számát, mert egyszerűen nem győztük tanerővel még túlórában sem. Érthető, hogy inkább a nappalisok számát szeretnénk növelni. Ehhez azonban meg kellene oldanunk a kollégium bővítését. Szeretnénk „megkaparintani” a szomszédos csecsemő- otthon épületét, s az így felszabaduló helyiségeket előadó-, illetve tantermekké alakítanánk, valamint tanulószobákat létesítenénk a gyerekeknek, ahol nyugodtan, csendben tanulhatnának. Tudja így vizsgaidőszak tájékán, esténként, amikor hazamegyek, látom szegényeket itt a folyosókon kuporogni. Na persze nem luxusigényekre gondolunk, de legalább az alapvető feltételeket szeretakkor mindenféleképpen oktatni fogjuk a történelmet már elsőtől kezdve. Az persze más kérdés, hogy korban meddig menjünk vissza a tanításában. Hasonló a felfogásom az irodalomról is. Igazuk van a lányoknak, hogy jelenleg csak morzsákat adunk. Meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb súllyal kell tanítani az említett humán ismereteket. Sokak számára talán már tudott, hogy a zsámbéki főiskola egy új, jóváhagyott kísérlet előtt áll. Azok az érettségizett tanulók, akiknek a harmadik év végi, illetve a negyedik év végi osztályzatai magyarból, történelemből, matematikából és idegen nyelvből nem rosszabbak négyesnél, azok a jövőben felvételi nélkül bekerülhetnek. Csupán alkalmassági vizsgát kell tenniük, ami ugyan elég keménye, de ha megfelelnek, felvételi nélkül sétálhatnak be a főiskolára. Az érdeklődés eddig óriási. Ez egyben azt is jelenti, hogy a főiskola választási lehetősége nagyobb lesz mégpedig azok között, akik négyes-ötösök, tehát a jobbak közül. A jövőre nézve ez mindenképpen biztató. Antal Piroska Villamosskanzen Szentendrén Gyászkocsi ajándékba Szajtátva Tömörítés Sok mindent kell (kell?) lenyelnie napjainkban a lapok előfizetőinek, olvasóinak, így a mi lapunk barátainak is. A több pénzért kevesebbet fura gyakorlata ráterpeszkedett a sajtóra is. Erről legkevésbé a szerkesztőségek tehetnek. Van azután egy határ, amikor az előfizető, az olvasó úgy érzi: eddig és ne tovább.' Mostanában egyre gyakrabban kerít hatalmába ez az érzés, amikor a Rádió- és Televízióújságot kézbe veszem. Mert rendben van(?), tetemesen csökkentette a terjedelmet a kiadó, de megtartotta az eredeti árat. Rendben van(7), hogy ezzel szinte párhuzamosan két másik ún. műsorújság jelent meg, persze: borsos árért kaphatók. De rendben van-e, ha egy műsorújságból lehetetlenség megtudni a — műsort? Az idei első szám a Bartók rádió szombati, január 7-i műsoraként például ilyesmiket kínált: „9.20: Magyar művészek operafelvételeiből; 16.40: Cselló- művészek felvételeiből; 11.00: Vivaldi-müvek; 19.05: Neville Marriner vezényli a St. Mar- tin-in-the-Fíelds Kamarazene- kart; 21.01: Olasz előadóművészek felvételeiből...” s így tovább, vasárnap, a hét előző napjain, hetek, hónapok óta. Aki picit is szereti a zenét, az tudja: az ilyen közlésnek semmiféle információs értéke nincsen. A Vivaldi-művek, a Neville Marriner vezényli típusú információk áltnformációk, mert nem tudom, kik vagy mit adnak elő, érdemes-e bekapcsolnom a készüléket, esetleg a magnetofont ... A tömörítés oda vezet, hogy értelmét veszti az újság rendeltetése, a közlés. Ezzel a logikával ugyanis elképzelhető a további lehetséges „fejlődés”. Akkor már csak azt kell közölni: zene, beszéd, zene, beszéd. S ha ezt is lenyeli az olvasó, az előfizető, akkor a papírtakarékosság, a kiadói bevétel-növekedés érdekében kiadható az eszményien tömör műsorújság, amiben például a Bartók rádióról maid annyi áll: „6.00—23.33: műsor.” S mindezt persze úgy, ahogyan eddig: változatlan áron ... MOTTO A mai nehéz gazdasági helyzetben, amikor minden forint kiadását kétszer is meg kell gondolni, s amikor a költségvetésből oly * kevés jut a kultúrára, különösen örvendetes, ha az anyagi problémák ellenére is gyarapsza- nak múzeumaink. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak a Zala megyei szécsiszigeti elöljáróság és egyházközség egy múlt század végén készült halottas-, úgynevezett gyászkocsit ajándékozott. A múzeum munkatársai egyébként nemrégiben Mádon végeztek kéthetes kutató- és gyűjtőmunkát. Egy kereskedő házát és eg}' zsellérutód lakóházát vizsgálták (kemencekutatás, falépítés stb) és videofelvételeket készítettek. A mezővárosi zsellércsalád berendezési tárgyaiból 130 darabos kollekciót vásároltak meg. Valószínűleg Szentendrén létesíti a Budapesti Közlekedési Vállalat emlékbizottsága a már eltervezett villamosskanzent. A Közlekedési Múzeum jelenleg is itt tárolja a megőrzésre szánt muzeális értékű villamosokat. A Grassalkovich-kastély királyi dohányzójának egyik bútordarabja volt az a XIX. század végén készült kerevet, amelyet megvásárolt a gödöllői Helytörténeti Gyűjtemény. Birtokukba került Remsey Róbert festőművész 12 vázlata is. Nagy Sándor festőművész hagyatéki anyagának feldolgozására, a szakleltárak elkészítésére az MTA—Soros alapítvány révén 120 ezer forint támogatást kap a gödöllői Helytörténeti Gyűjtemény. A gödöllői művésztelep egyik legjelentősebb alkotójának egykori villájában hozzávetőleg 7-8 ezer kép, rajz, dokumentum, személyes tárgy vár számbavételre. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum textilgyűjteményébe került Tápiószeléről Ebeczky Anna 1898-ban készült hímzett stafírungja és édesanyjától örökölt néhány viseletdarabja.
