Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

10

an

" 1988. DECEMBER 31., SZOMBAT

Sikerekről és kudarcokról

Képzeletbeli levélbontás

A mai, az esztendő utolsó napja a legtöbb ember esetében nem csak az ünneplésé. Többünk ilyenkor méri fel, mire is jutott. Régi szokás, hogy a barátok szilveszterkor leírják, mit szeretnének az új évben elérni, s most bontják fel a tizenkét hónappal ezelőtt lezárt borítékokat.

Egy ilyen képzeletbeli levélbontásra hívtunk néhány olyan vezetőt, akik év közben is gyakran szerepeltek lapunkban.

GYÉMÁNT GYÖRGY, a dunakeszi Dukát Kisszövetkezet elnöke:

— Bosszantó sikertelenségnek tartom, hogy országos érdekképviseleti szervünk, az OKISZ nagyon lassan halad a megújulás útján, s nem veszi elég komolyan vetélytársát, a Vállalkozók Országos Szövetségét. S ami elszomorít: nem veszi fel vele a versenyt. Gazdasági sikertelenségeink között tartom számon, hogy az Országgyűlés továbbra is egy pénzügyi lobby nyomása alatt áll. Arról már nem is beszélve, hogy korábbi miniszterelnökünk, Grósz Károly két nagy horderejű kérdésben ismerte el a kormány tévedését.' Nem hiszem, hogy az infláció tervezett mértékének túllépése, illetve a világútlevéllel kapcsolatban számított 250 millió dolláros valutakiáramlás rossz becslése után egy harmadik tévedést is megengedhet magának a kormány.

DR. RÁTOSI ERNŐ, a százhalombattai Dunai Kőolajipari Vállalat vezérigazgatója:

—■ Sikerként azt könyvelem el, hogy hosszú tárgyalásokat követően megalakult a Dunamont Polisztirol- gyártó Részvénytársaság, s azt, hogy a reforniáló IV. üzem felépítése kölcsöndokumentumainak minapi aláírásával 2000-ben is elfogadható minőségű benzin gyártásának a feltételei teremtődtek meg.

Kudarc? Az, hogy a korszerű padláslesöprés módszere ma is — mint évek óta — kiválóan működik. Irtózatos az elvonás, ha fejleszteni akarunk, bankoktól kell kölcsönöznünk — így büntetik a fejlesztést.

NAGY JÓZSEF, a budaörsi székhelyű Ipari Szerelvény- és Gépgyár

vezérigazgatója:

— Nagy sikernek tartom, hogy végre megszabadultunk az Ikarus autóbusz-alkatrészek, -tengelyek szerelésétől, gyártásától. A másik siker, hogy volt miből emelni dolgozóink bérén.

A mi nagy kudarcunk pedig az, hogy egy évet öregedtünk. Ez a legfájóbb gondom, mert ahhoz, hogy ez az év is tele volt idegességgel, nehézséggel, már valahogy hozzászoktunk. Hogy minősítsem a szerintem rossz szabályzókat, nem az én dolgom. Arra ügyeltünk, hogy ne ütközzünk falba, hogy a szaoá- lyozók keretein belül dolgozzunk. Végül is talpon maradtunk, itt nem kell semmit szanálni,. felszámolni, sőt, a nyereségünk is a tervezett fölött alakult.

De hogy valami jót is mondjak: kellemes dolog a világútlevél, ki Is használtam. A nyáron lakókocsival egy hónapot töltöttem Görögországban.

GRONDZSÄK JÄNOS, a MEDOSZ

Pest Megyei Bizottságának titkára:

— Lehet, hogy furcsán hangzik, de idei legnagyobb sikerélményemet a magánéletben az eladósodásom jelenti. Tizenkét év után végre sikerült bevezettetnem 170 ezer forintért a házamba a gázt. Az árát viszont öt évig nyöghetem. Ami viszont a szakszervezeti mozgalom sikere: igaz, megkésve, de elindultunk a megújulás felé, a megyei bizottsághoz tartozó alapszerveze- tek pedig jelentős mértékben megerősödtek.

URBAN LÁSZLÓ, a Kisiparosok Országos Szervezetének Pest megyei titkára: .

— Az év eleji bizonytalanság, az adórendszer negatív fogadtatása után, ha hihetetlennek tűnik is, de nem csökkent megyénkben a kisiparosok száma. Az óriási fluktuáció ellenére továbbra is 16 ezer körül mozog a létszám.

Hogy mit tartok az év sikertelenségének? Hiába kezdeményezte a KIOSZ az Országgyűlésnél is, hogy ne fogadja el a kisiparosokat sújtó intézkedést, a társadalombiztosítási járulékot a korábbi. 40. százalék helyett mégis 53-ra emelték.

Levélek Noéminak

A legszebb esztendő

Kedves Noémi,

maradjunk ennél a megszólításnál, ne vesd a szememre, ami jár ünnepen, nem érdemied meg hétköznap. Köszönöm a karácsonyra küldött tollat, de a leveleket nem avval, hanem továbbra is géppel írom. Géppel? Géppel nem gépírni lehet? Lám. lám — már fönn is akadtunk. Mivel írjuk a levelet? Tollal, ceruzával, géppel, ujjal? Vagy az eszünkkel. Hiszen minden mondat olt fogalmazó nk meg valahol a fejünkben. Szemem, karom, ujjam éppúgy eszköz, mint a papír és a gép?

Bonyolult a világ, bonyolult.

A legszebb esztendő következik, mondom, s erre tán te is abbahagyod az olvasást, hisz tudsz mindenről, ami nálunk történik. Hetek óta mondogatják komoly férfiak előrejelzésüket a jövő évi áremelésekről. A boltosok állítólag holnapra be vannak rendelve, átárazás céljából. Mindenki kétségbe van esve, én meg legszebb évről papolok? Hát ha még azt is mondom, a búcsúzó is a legszebb volt. Valamennyi a legszebb és-a legcsúnyább.

Még a legrútabb időkben is akadnak mosolygós pillanatok.

Tavaly halt meg egyik nyolcvanon fölüli ismerősöm. Néhány héttel előtte találkoztunk egy fontos házban, ahol ideológiailag és történelmileg képzett egyének buzgólkodnak értünk. Az öreg akkor már gyenge volt, a korlátba kapaszkodva ereszkedett le a lépcsőn. Kcrdé tőle egy ifjonc, hogy vagyunk, Frigyes bácsi? — Negyven-ötven éve jól voltam, nagyon jól, de most?! — Frigyes bácsi, hát akkor háború volt, mondta meghökkenve az ideológiailag képzett fiú. — Altkor voltam fiatal, válaszolta Frigyes bácsi.

öröm és bánat egyidejűsége nem csak ilyen tragikus helyzetekben létezik. Mindig. Egy-egy

ember éleiében is nehéz szétbogozni rosszat és kellemeset, hát még közösségekében.

Az elmúlt hetekben néhányszor megjártam. Közeli ismerősöket üdvözöltem tréfálkozva, ők azonban nem reagáltak. Faggatózásomra kibökték tartózkodásukat: közeli hozzátartozó betegsége, halála. Utána megfeddtém magam, mert nem vagyok elég tapintatos. Elhatároztam, hogy akkor fogok tréfálkozni bárkivel, ha meggyőződtem, se betegség, se halál nem járt a közelében. Egy idő után fölmentést adtam, éppen a jó és rossz egyidejűsége okán. Ugyanakkor, amikor egyikünk bőségesen kortyol az öröm kelyhéböl, másikunkat fájdalmak kínozzák, harmadikunk éppen temet.

És m,ég azt sem mondhatni, a mérleg akkor vonható meg, amidőn tudjuk, egy adott korszakban a jó vagy a rossz volt-e túlsúlyban. Évek óta riasztó statisztikákat hallani arrról, menynyi szegény ól ebben az országban, s számuk inkább gyarapodik. A televízióban ugyanakkor mutatják az Ausztriába tartó karavánokat, amelyek tartós fogyasztási cikkekkel dugig megrakva fordulnak vissza még ugyanaznap..

Ki tudja, milyen lesz Magyar- ország egy-két évtized múlva. Nem lepődnék meg, ha akkor olyan családokról, vállalkozókról olvashatnék riportokat, akik ma alapozzák meg sikereiket. ők erre a holnap beköszöntő esztendőre, mint a legszebbre emlékeznek majd.

S azoknak is a legszebb, akiknek öröm jár a lába nyomában, akár magán-, akár közemberi mivoltukban. Fekete pedig azoknak, akik gyászolni, szenvedni kényszerülnek. A legvalószínűbb azonban, hogy mindahányunknak jut ebből és abból is.

Kör Pál

Apáti Miklós:

A LEGNAGYOBB EMBER

A legnagyobb, a legmagasabb, ember számomra mindaddig, míg Jani bátyám, anyám rokona meg nem je- .lent nálunk, az apám volt. A két nagy ember, ha találkozott, nem sokat beszélt. Sakkoztak, malmoztak inkább: Bizony, Jani bá’ volt a magasabb, s ettől napokra szomorú lettem.

Jani bá tőlünk nem messze, egy

laktanyában katonáskodott. Honvéd cigarettát szívott, apámnak is hozott ajándékba. Ha megjött hozzánk, letekerte lábáról a kapcát. Hidegre fordulván az idő, anyám egy rossz Zsákot tett a lába alá, hogy ne fázzon. Aztán elhúzódott a férfiaktól, sütött, főzött vagy varrogatott, hagyta őket játszani.

Meg beszélgetni.

Furcsán beszélgettek, nagyon kellett figyelni rájuk, ha az ember érteni akarta, miről is van szó. Ráhajoltak a táblára, rakosgatták a bábokat, és nagy ritkán, ha szóltak, ilyesmiket mondtak: „Ami a tiéd, tedd el, a másét ne vedd el.” Ilyentájt szokott elhullani a táblán az első bábú, Mire a felelet rendszerint az volt: „Majd eljő az ideje, mint a szalmakalapnak.”

A király nemcsak a legmagasabb bábu volt, de a legtovább is ő maradt a táblán. A magasság, az erő jelképe lett, csakúgy, mint Jani bátyám. Jani bának hívtam a királyt, tudtam, hogy ő a legerősebb játékos a táblán. '

Apám és Jani bá soha nem veszekedtek a játék miatt, de szavakkal azért meg-megcsipkedték egymást. Ha apám arra gyanakodott, hogy Jani bá egy figurát eldugott, s morog- va-mosolyogva meggyanúsította, Jani bá rögvest ráfelelt: „Nem csak egy tarka kutya van a világon!” Ilyenkor hamar meglett a bábu, folytathatták vagy kezdhették elölről a játékot, annak rendje szerint. Néha, ha nyerésre állt, Jani bá nekem is tett fel kérdéseket, ki rendesen az asztal mellett . álldogáltam, s a leszedett bábukat rakosgattam új és új rendbe, nagyság, szín, rang szerint; sokszor negyedóráig is képes voltam szuggerálni a Sorból hiányzó bábut, hátha levennék, s elkerülhetne hozzám, kis csapatomba. Ilyen kérdéseket kaptam: „Fekete fenéből iszik egy holt madár, nyoma is fekete, ha fehér mezőn jár.” — Azt kellett rá felelnem, hogy az írótoll, s én feleltem is boldogan, mint a múlt hónapban. Láttam, örülnek neki.

Ök meg csak játszottak. És hát ugratták is egymást mindig a játszma alakulása szerint: „Hová lépsz most meg?” — kérdezte apám, ha sorról sorra haladva sikerült ellenfele királyát bekerítenie.

— Elmegyek a nagyvilágba, s ott a lábam lelógatom.

A család dolgai' csak ritkán jöttek szóba, a szegénységről nincs mit beszélni! Ha mégis, akkor többnyire anyám porolt apámmal. „Űj talp kell a gyerek bakancsára!” Tudtam ezt én is, de míg nem esett le a hó, az se zavart, hogy lyukas cipőben járok. A talpát úgyse látja senki. Apám értett a cipőkhöz, komoly szerszámai Is voltak, a sufniban tartotta őket. Legjobban az tetszett, ha szögezett. Ilyenkor faszögeket kapott a szájából elő, nem is láttam, mikor rakta bele, s ütötte-verte belé mindet a meglyukasztott bőrbe. Szapora, látványos munka volt. „Megy ez, mint az ágyba szarás” — mondta, mintha mentegetőzne e tudománya miatt. Nem szeretett kopácsolni.

És most újra az én cipőm! Megint velem van baj. De Jani bá és apám oda se hederítettek, játszottak ‘ nyugodtan tovább. Ha túl nagy lett a csönd, mindig Jani bá törte meg:

— Es, havaz, s úgy lesz tavasz.

De még előttünk volt a tél, besütött a szeptemberi nap, csak nemrég kezdődött az iskola. Ott ilyeneket nem hallottam: „Tisza, Duna, Dráva, Száva, törjön el a lábad szára!” Ha magam próbálkoztam az iskolában ilyesmivel, hiába vártam ki a megfelelő alkalmat, beírt a tanító a füzetembe:

„ILYET NE MONDJON A GYEREK, A SZÁVA NEM MAGYAR FOLYÓ!”

Magyar, nem magyar, mit bántam én azt. Nekem Jani bá volt a magyar, ízességei, bölcs szólásai miatt. Anyám falujából jött, az ország legtávolabbi csücskéből. Egyszer anyámmal meglátogattuk őket otthon, rengeteg rossz ruhát cipeltünk, hátha nekik jó lesz még valamire, legalább a kertben, a földön. Egész éjjel utaztunk, másnap délelőtt érkeztünk meg, pedig a rövidebb úton gyalogoltunk Janiék házáig az állomástól, végig a töltésoldalon. Soha annyit nem cipekedtem, soha úgy el nem fáradtam, mint akkor. Ott, a töltésoldalon hallottam anyám találós kérdését: „Ha nem volna, elpusztulnánk, ha sok volna, megfulladnánk, mi az?” — „Hát a víz!” — mondta anyám, de nem nevetett, talán gyermekkorának árvizei juthattak eszébe. Sok folyó járt errefelé, s mind a Tiszába folyt. A Száva ? Bántam is én.

Jani bátyám találós kérdései huncutabbak, nevetősebbek voltak. Ha már sötétedett, azt szerette kérdezni, míg szeme a sakktáblán őgyelgett, hogy „Két fillér az ára, mégse fér a házba, mi az?” — „Hát a lámpaVi- lág”, kacagott rám, mikor elsőre nem tudtam, később meg már nem is akartam kérdésére megfelelni. Anyám persze értette a mondás velejét, oda is morrant a férfiakhoz:

— Láttok még! Ha meg nem, hát beszélgessenek. Azt lehet sötétben is.

Apám most se szólt vissza, ahogy máskor se. Volt, hogy a vacsorát Is sötétben ettük, hisz a száját sötétben is megtalálja az ember. De Jani bá nem állhatta meg szó nélkül:

—r Ahol kettő elégséges, a harmadik nem szükséges.

— Nem azért mondom én, fiam. Dehogyis küldelek. Csak minden olyan drága ... Oszt nem vagyok én Márjás huncut...

Azért mindig valami jobbat ettünk, ha Jani bá nálunk járt. Máskor bab, krumpli, ilyenkor meg jutott egy kis lókolbász is. Kenyérrel, hagymával ettük, én nagyon szerettem, ritkán került felvágott az asztalra.

— Van még idő vacsoráig. Meg- toldhatná a gyerek cipőjét.

A cipő az bakancs volt, a toldás

foltot jelentett.

— Nincs akkora foltom.

— Hát keressen. Egy suszternek

ne volna?

Apám nem volt suszter, de anyám nagyon vágyott rá, hogy mesterember legyen az ő ura, s nem holmi üzemi munkás egy kártológép mellett. Leginkább a falusi rokonság előtt szerette mondani: „Az én uramnak aranykeze van! Csak kézbe kap egy cipőt, s már meg is van vele. Ugye, apukám?” Mit lehetett erre mondani? Semmit. Apám naphosszat a gép mellett dolgozott, de anyám lelkesítő szózatai közepette már esztendőkkel ezelőtt kitanulta a cipész- séget. Papírja nem volt róla, de ügyes keze, az igen. Honnan lettek szerszámai? Sose tudtam meg.

A sufniban szinte világosabb volt még, mint benn a szobában. Apám föltúrt mindent, de nem találta a flekknekvalót.

— Az nem lesz Jó? — kérdezte Jani bá, aki persze kijött a sufniba is velünk. A sarokba bökött, oda, ahol egy kilyukasztott keskeny bőrcsík lógott lefelé bánatosan egy szögről.

— Lyukas.

Apám is, Jani bá Is hallgattak, ök tudták, miért. A mondott bőr tényleg lyukas volt, a gyárban ilyenek futottak a transzmissziókon. Hát persze, lopott holmi! Nem egyszerű lopás volt ez akkoriban, hanem szabotázs. Ha a gépről lekerült a szíj, a gép megállt, leállt a termelés.

— Énmiattam nem kell... — mondta Jani bá kis szünet után.

Apám rám nézett. Nézte, bízhat-e bennem. Pirosodtak a füleim.

— Na, jó lesz? — kérdezett rám, mintha tudná, miket gondolok.

— Jó. — Nagyon hallgattam, nagyon szégyenkeztem. — De ugye nem fog látszani?

Apám a gépszíj kis darabját for- gatgatta az én kinőhetetlen bakancsomon, Jani bá hangját hallottam: „Nem hát...”

— Verek rá jancsiszögeket Is.

Csúszkálhatsz majé h..

„Szikrázni fog!" — gondoltam. „Mint a csillagok!” Mit bántam én már a'^bffrt P'K j'a'ncsiszegek! Hogy

fognak irigyelni!

Apám egy rongyba burkolt késsel megfelelő nagyságúra kanyarította a bőrt, formáját a bakancsomhoz Igazítva. Kitömte a száját faszögekkel, sebesen dolgozott az árral meg a kalapáccsal.

Estére kész Is lett. Csak egy lyukasztás látszott a talpon, azt nem tudta mégse eltüntetni. Nem bántam azt se.

De a jancsiszögezésre csak télen került sor. Akkorra már nem élt Jani bá. Mint átállt kiskatonát itt, Pesten, a Népligetben ölték meg. Egy tank végzett vele, így mesélte baj- társa, aki tavaszon vetődött el hozzánk, addig bujkálnia kellett. Címünket Jani bá iratai közt találta meg, mégiscsak közelebb voltunk, mint az a Tisza-vidéki falu, ahonnan Jani bá örökre elszármazott.

Csak azt nem értettem, ml az, hogy kiskatona. Egy ilyen nagy ember?

Amúgy a halál már ismerős volt. Tudtuk mindannyian, mi az.

APÄTI-TÖTH SÁNDOR: TALÄLT KÉPEK N°ll