Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
1988. DECEMBER 31., SZOMBAT ^jfefaP 9 Ssentmihályi Szabó Péter: Mit írnak majd 1988-ról? Gondolom, mostanában kevés magyart érdekel igazán, mit írnak majd a történelemkönyvek 1988-ról. Elég, ha mi tudjuk, akik benne éltünk. Engem mégis izgat a dolog, s ha teljesülhetne mesebeli kívánságom, hát biztosan az lenne, hadd lapozzak bele abba a jövőbeli történelemkönyvbe, lehet akár középiskolai tankönyv, is. Abból megtudnám, első pillantásra, lesz-e száz év múlva magyar diák, lesz-e kézbe fogható könyv, lesz-e ember a földön, aki tanuljon belőle. Ügy vélem, 1988-ról nem fog megemlékezni az a történelem- könyv, legfeljebb egy fél mondatban. Mármint, hogy ekkor indult el valami... valami, aminek kimenetelét most mi magunk sem sejtjük. Válságos, rossz, s egyre rosszabb időket éltünk meg, és nem sok jóval kecsegtet a közeli jövő. Már-már elviselhetetlennek érezzük terheinket, s nem tudhatjuk, nem gondolunk-e majd visz- sza nosztalgiával e terhekre is még súlyosabb évek távlatából. Óvatosan keresgéljük a felelősökét, eszmékben és személyekben, újragondoljuk a közelmúltat, lázasan tervezünk új alkotmányt és új törvényeket: végre a lényeget próbáljuk megváltoztatni, nem a jelszavakat. Szomorú év volt ez az 1988-as. A sok szomorúság közül talán elég, ha erdélyi menekültjeink és a szinte túszként fogva tartott erdélyi magyarság sorsára gondolunk. Mi az ő nagy reménytelenségükhöz képest a miénk, az inflációval, egyetemes zűrzavarral és értékvesztéssel egyetemben? De azért szivet melengető is volt 1988. A nemzet zsibbadt tagokkal, elgémberedve is, de megpróbálj talpra állni, szóra nyitni ajkát. Hallgatom éppen az éjféli híreket: főleg pénzről van szó. Igazából valóban pénzről lesz szó ezentúl még sokáig, ebben biztos vagyok. A mi pénzünkről, amelyet máshol osztanak el. De ez a „máshol” reményeink és akaratunk szerint egyre inkább itt lesz. Azt a keveset, amink lesz, mi akarjuk elosztani. Jól és igazságosan. Es ez a „mi” kivételesen nem valamiféle állami vagy tömegszervezetet jelöl, hanem bennünket, magyar állampolgárokat. És ebből a pénzből külföldre csak annyi megy, amennyi adósságterheink miatt ki kell hogy menjen. Nem mintha nem lennénk más népekkel szolidárisak. De legfőbb ideje, hogy magyar a magyarral legyen szolidáris. Magyar segély kell most — a magyarnak. Ha lesz kibontakozás a válságból, hát ebből lesz. Nem a külföldi tőkéből, hanem a mi munkánkból. Ez az egyetlen alternatíva, csak erre építhetnek az alternatív szervezetek is. Az ő fellépésük is reményt keltő. 1988-ban jó volt újságot olvasni. Nem mindegyiket, de egyre többet. Egyre több lap viselte a „független" alcímet. Nagyon remélem, hogy ez a jelző elharapózik. Nem nevében, hanem tartalmában. Független nép önálló döntései — ezt ígérte 1988. Még csak ígéretként, persze: egyesületek, mozgalmak, klubok, tervezetek jelszavaként. De szép jelszavak röppentek fel, gyünyörű együttes fellépések bizonyították eddig is: a legfontosabb dolgokban nincs vita köztünk. 1988, akárhogyan is vesszük, a reform éve volt. Reform — igaz, inkább csak szavakban. Csak szavak? Ne becsüljük le a szavakat, honfitársaim! 1988-ról a késő utódok a nyomtatott szavak útján fognak véleményt formálni. És ezek a szavak szabad, demokratikus, független Magyarországot jeleznek előre. Narancs és virága kukában Nem akarok veled lenni! Auguri! — villognak a szivárvány valamennyi színében a felíratok. Az ókori jósok, az augurok jutnak az eszembe. Így könnyű a szófejtés: a kifejezés az ünnepi jókívánságokat jelenti Olaszországban. Emberek százai az utcán — és természetesen a perugiai piacon is. Ügy tűnik — akárcsak otthon — ilyenkor nem sokan dolgodnak. A standokon minden megtalálható, ami szem-szájnak ingere. Sosem látott gyümölcsök, tisztára sikált burgonya és zöldség, zsír és mócsing nélküli hús. Az egyik pulton egészben sült malac kelleti magát. Ropogósra vasalt fehér köpenyben kí- nálgatja a hentes a kelendő portékát. Patikai tisztaság mindenütt. Kilépve a csarnokból, közvetlenül a bejárat mellett egy ajtó, rajta plakát, amely egy videofilm-pályázatra érkezett alkotások bemutatójára invitál. Ez a legújabb kezdeményezése a perugai fiatalok klubjának, a „piacszínháznak”. Az előcsarnok félhomályát kellemetlenül kék neonfény oszlatja szét egy' kicsit. Erős narancsillat csap mellbe. Egy félhomályos sarokból magányos hegedű hangja hallatszik. A muzsikáló fiatalember jobb és baloldalán egy-egy nálunk is jól ismert kukásedény. A bal oldali csordultig teli naranccsal, míg a jobb oldaliban sárga virágcsokor, olyan, amilyet nálunk is lehet kapni, s amit általában a temetőbe szoktunk vinni így télvíz idején. A virágot is, de főként a narancsot furcsállottam. Először arra gondoltam: ahogy Schiller a rohadt alma illatából merített ihletet, talán ez a zenész is a különféle szagokra reagál — bár ez nem látszott. Nem tudom, hogy hegedül egyébként, de narancs ide vagy oda,- ez bizony elég hamis volt! Lépcső vezet lefelé. Kis híján or- rabuktam, mert közben, míg haladtam, a fejem fölé o plafonra vetítettek. Az ember vagy azt figyeli, vagy a lába elé néz. A kettő együtt nem szokott sikerülni. A föld alatti, hatalmas teremben aztán meggyőződhettem róla, hogy a narancs, a sárga virág, a kukásedény valamiféle díszlet, hiszen mindenütt föllelhetök voltak itt is. Aztán kísérőm elmagyarázta, hogy olaszul a szemét ri- fiuto, ami azt is jelenti, hogy nem akarok veled lenni, nem fogadlak be; ha úgy tetszik visszautasítalak. A meghirdetett videofilm-pályázat feltételei között az szerepelt, hogy az érdeklődők készítsenek dokumentumfilmet arról, hogyan élnek a fiatalok. Akit érdekelt a téma, az bement a pályázat meghirdetőihez, kapott egy videokamerát — volt, aki még operatőrt is mellé —, és megcsinálhatta a filmjét. Végül 16 pályamű érkezett, s egyetlen videokamerát sem emeltek el! Ez a délután arra szolgált, hogy a közönség megismerhesse a pályaműveket és szavazhasson a legjobbakra, akiknek jutalma egy videokamera lesz. A piacszínház felépítésre olyan, mint egy kisebb amfiteátrum. A mélyben apró bokszokra osztották a színpadot. Mindegyikben tévékészülék, ahol a kiválasztott filmet meg lehet tekinteni. Most azonban premier van és a terem több pontján felszerelt monitorról mindenki együtt nézheti az amatőr alkotásokat. Az első filmte külön is felhívták a figyelmet. Ez azért készült, hogy a történések ismeretében társadalmi , összefogással megakadályozzanak valamit, amit minden jóérzésű ember meg kívánna akadályozni. Egy elhagyatott tanyára fiatalok egy csoportja költözött, teljesen önkényesen. Férfiak, nők, gyerekek, afféle kommunában. Rendbe hozták a házat, juhot kezdtek tenyészteni. Sajtot készítettek, szőlőt telepítettek, boruk is volt eladásra. Amire szükségük volt, maguk megtermelték, s mint mondották, a földből kívánnak megélni. A környéken sok a szelídgesztenye, a gomba az erdőben. Rendbe szeretnék hozni a környezetüket és a modem nagyvárosi élet forgatagától távol, nyugodtan, békességben, egy kicsit múlt századi körülmények között kívánnak élni. Ám a külvilág közbeszólt. A házfoglalás sehol sem bocsánatos bűn, még akkor sem, ha arra az épületre senki sem tartott igényt, ha ebek harmincadjára hagyva, csak tönkrement volna. A film végén elhangzott: ki akarják lakoltatni őket. A jövő esztendő számukra egy perrel kezdődik. Messze a legjobb film volt ez az első. Más kérdés, hogy később kiderült, műsoron kívül vetítették, s ellentétben a többivel, ezt hivatásosok készítették. Az amatőr alkotások őszintén szólva csalódást okoztak, mert a kiírás szerint a fiatalok problémáiról kellett, hogy szóljanak, valódi gondokat még erős empatikus képességgel sem fedezhettem föl. Utánérzés volt például az egyébként jó alapötletű történet a fiatalemberről, aki szeret olvasni, de a hivatalos társadalom, amelynek képviselői fekete bőrruhában, bukósisakban és motorosszemüvegben — természetesen Yamaha-mo- torkerékpáron — jelennek meg, ezt nem tolerálja. Az ő álláspontja szerint a könyv ártalmas, és csak a televízió, a videó hasznos az emberiség számára. A többi filmben csak tengtek-lengtek a fiatalok, s az embernek valahogy az volt az érzése, hogy ezeknek a srácoknak egyetlen bajuk van: jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni önmagukkal, nincsenek céljaik, amelyekért meg kellene küzdeniük, egyszerűn az a problémájuk, hogy nincs problémájuk. S hogy azért mégsem ilyen egyszerű az élet, hogy talán jobban a dolgok mélyére kellett volna tekinteni, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy a jórészt fiatalokból álló közönség a vetítés végére — 16 amatőr film megtekintése egyébként nem könnyű féladat! — szép lassan elszivárgóit. Az utcára lépve, fázósan húztam össze magamon a kabátot. A lassan elnéptelenedő környéken ltt-ott egy-egy csapat fiú és lány hangoskodott. Valami hengeres dolog került a csizmám talpa alá. Lehajoltam, felvettem a tárgyat, 6 egy lámpa fényénél szemügyre vettem. Egy elhajlított, használt injekciós fecskendő volt... Körmendi Zsuzsa E züst pattanással reped a lábam, alatt a jéghártya az udvaron, a fehérre meszelt, régi ház ajtaján azonban hiába kopogok. Csönd a válasz. Távolabbról kalapálás zaja ér el, a kis műhelyben öreg ember görnyed a terménydaráló fölé, melleskötényben, ősz haja zilált. Nehezen áll föl, kicsit meg is szédül, s nem barátságos. — Letelt az idő, nagyon letelt, nem szeretnék én már beszélgetni senkivel — mondja Magúk József, e kezét mint egy dacos gyerek, a háta mögé dugja. Állunk az ajtóban, méregetjük egymást, vajon mire juthatunk. Elmúlt az ember szédülése is, az arca nekipirosödik, s valahonnan, a lélek belső rezdüléseiből elér hozzá a röstellkedés. Szinte látom, ahogy végigfut benne a gondolat: hogy beszélek én ezzel az emberrel? Kezet nyújt, s szól: — Magúk a nevem, itt, Tápió- szentgyörgyön csak Józsi bácsinak ösmernek. Gondolná-e — nevet rám azonnal, s szeme körül a ráncok udvarrá szelídülnek —, hogy egyidős vagyok a századdal? 1900. január 27. jeles nap volt a tatári Magrik családban. Akkor született József. Ha kellett, ha nem az újabb éhes száj a családban, a szülők örültek a jövevénynek. Az alig- pendelyes gyereket kezdettől a nagylányra, Erzsire bízták, aki húzta, vonta, ölelte mindig. Hároméves múlt a kis ember, amikor nénjével Sarlóssáron járt, gőzkazánnal vontatott cséplőgépet látott itt, zaklatta Erzsit, mondd, mi ez? A nagylány válaszolt, anogyan tudása engedte, s bámulta a legényeket, akik a gépek körül sürgölődtek. Nagy dolog, rangos dolog volt ez akkoriban. — No, én is cséplő leszek, döntött az alig- ember, s irányította a sors, vagy ő a sorsot, de géplakatos lett belőle. — Hatvanhat éve már, hogy más > asszony lányával élek — terel a kis épület, a nyári konyha felé Józsi bácsi. A házacskát még Borbála asz- szony, a feleség dédsZülei építették, nyolcvan centiméter vastag falak őrzik a meleget, picike ablakszemek engednek világot. A faion megvakult tükör, kendőben-kötőben az asztal mellett frissen darált paprika pirosát keveri az asszony. — Ügy ám! —• fordul felénk ura mondatára — mi nem váltunk el olyan hamar, mint mostanság, pedig lett volna rá ok, haj! Megvolt aranylakodalmunk, az ember lánya számolni sem tudja már az éveket! Mondtam is, legközelebb ócskavasesküvőnk lesz, abból aztán van elég a sufniban. 1922 őszén, mikor a novemberi, korai fagy megcsípte már a tőkén hagyott szőlőszemeket, házasságra lépett Magrik József és Üjvári Borfogóba, meg is fordultak után a fehérnépek az utcán. Borbála a búcsúból hozott néki bajuszkötőt, s beszédbe se állt vele, mikor a legény csutára vágatta a férfidíszt. — Mondtam neki, olyan vagy, mint a meszetes tót, hozzám ne kövárosba járt az uram, dolgoznl-robotolni, őrizni a magot. Így hát beletörődtem abba is, hogy elveszett a szép bajusz. Pedig hát, de milyen jól kezdődött minden! Földmíves csalód volt az Újvári, Borbála asszony édesapja tizenöt Ki kíváncsi a vénemberre? bála. Tizennyolc éves volt a lány, még nem „öreg”, de a szülők egyre hajszolták, házasodj már családba te lány! Magrik József szép szál ember volt, a maga huszonkét évével már vén legénynek számított, magyar bajszát naponta ápolta, kötötte zelíis! — nevet Bori néni — a faluban nem volt böcsülete a bajsztalan legénynek, asszonyszájúnak mondták, csúfolták, ha hibázott a bajusz rá! Tudtam én, persze, hogy reggel korábban kell kelnie, hogy kicsinosítsa magát, s akkoriban már a nagyévig egyhuzamban bíró is volt a faluban. Akkoriban a jegyzőből, segédjegyzőből, bíróból s pénztárnokból állt a kompánia, akkor, mondja Borbála asszony, nem éltek meg a rangból az emberek, mint most! Józsi bácsi szelídíti a mondatot, ne mondja, van ezért ma is, aki savanyúan él! Fodrozódik a történet tovább, fölhullámzik Izsák, az ipariskola, ahol az átokrossz tanoncok elől kofák dugták a piacon a portékát, mert vittek azok mindent, dinnyét, körtét, pirosló barackot. Az Újvári családnak cséplőgépe volt, négyen, társak működtették. — Kivált egyikük, előbb csak a» 6 részét vállaltam, később az egészet, aztán, ha már adták, hát a lányt. Borbálát is! — emlékezik Józsi bácsi — negyvenkét évig csépeltünk, aztán, nyáron szerte a határban, s éltünk mellette télen, ahogyan tudtunk. Rossz embere nem voltam soha senkinek. Akkoriban a lakatos is úrnak számított, azt gondolták sokan, más világból jöttem a nagy szakértelemmel, összeloptam magamnak a több tudást innen-onnan. bádogostól, rézművestől, tőlem kérni olyat nem lehetett, amire ne lett volna képességem. De elmúltak az idők, nincs már sóhajtása sem... — Megfordult a világ — sír könny nélkül Borbála néni — de talán nem is a világ, a népek! Régen, a faluban, ha egymás mellett elmentünk, vagy szóltunk, vagy köszöntünk. Én ma is érzem, milyen igazul láttak engem akkor az öreg emberek. Ma?' Elfutnak mellettem, meg sem ösmernek. Ki kíváncsi a vénemberre? Két háborút éltünk meg, mindenünk odalett, az uram gépeiből még gyenge választási malacra sem futotta. Négy gyermekem van, kesergek a vágytól, mikor jönnek? Törődnek persze velünk, de saját életük van, régen, szerte élnek a világban. Elmúlt minden — hajol felém, s a fülembe súgja, mint titkot, mint feldolgozhatatlan igazságot. — Mt jóra nem születtünk. Mikor csendesebb életünk lehetett volna, hát semmire se hasznos öregek voltunk már, és nem maradt semmink. Nem volt szép az életem, balsors hurcolt többnyire, arra vitt, amerre nem akartam, irányítani sosem tudtam. A széles dikón álmos macska húzódik arrébb, Józsi bácsi egy fényképet mutat, kac- kiás bajusszal, bizakodó legényt. Az ablakban meggör- bült szárú szemüveg pihen a rongyos biblián. A Katalin-napi meggy- faágak, a meleg tűzhely mellett, kipattannak. az ünnepre, csillagvirággal figyelik, hogyan, mily módon kavarog a szél... Bellér Ágnes Vimola Károly felvétele
